Magyar Nemzet, 1944. március (7. évfolyam, 49-66. szám)
1944-03-04 / 52. szám
SZOMBAT, 1944 MÁRCIUS 1. Magyar Nemzet „Bolond évek színháza“* Ez a kis könyv egy szerencsés ötlet nem kevésbbé szerencsés szüleménye. Svájcban élő francia írók jutottak arra a gondolatra, hogy — jobb idők reményében, erősítésül, vigaszul, talán útmutatóul is a balsorsban — tömör összegezéseket, „mérlegeket“ szerkesszenek a francia szellemi élet két háború közötti jelenségeiről. Magában az irodalomban, a szellemi életnek e legteljesebb tükrében, azelőtt sem hiányoztak a bölcs vagy csak fürge szintézisek, az utolsó huszonöt év, az utolsó ötven év, vagy akár az utolsó száz év irodalmi terméséről: hozzánk is eljutott, nálunk is lelkes olvasókra talált Eugene Montfort, René Lalou, vagy Thibaudet új irodalomtörténete. Még frissebbek, sőt némelykor szinte lázasan sietősek az új francia költészet hasonló célzatú táblázatai, amelyek épp mostanában, már-már évente adnak számot a mai francia poézis irányairól és műveiről — olyannyira, hogy sűrűségük nem is irodalmi látleletekre, inkább gondos és aggodalmas orvosi jelentésekre emlékeztet. Ezzel szemben a színházi élet, a francia szellemnek e legelevenebb kifejezésmódja, csak régi, nagy korszakaiban vált hozzáférhetővé az olvasónak. Vagyis, hála egy egész sereg alapos és megbízható monográfiának, az olvasó, a francia, vagy a magyar olvasó, részletesen tanulmányozhatja a klasszikus vagy a romantikus drámát, behatolhat légkörébe, élvezheti a műveket, elképzelheti a művészeket, újjáélheti a Cid, vagy Hernani „premiére‘‘-jét, a Champmeslé vagy Rachel játékát — viszont ne is keressen, mert nem talál olyan könyvet, amely akár vázlatos vagy hozzávetőleges képet adna az utolsó félszázad vagy negyedszázad francia színpadáról. Igaz, egyes színikritikusok kötetben is kiadták közvetlen, hétről-hétre írt s máig is érdekes színitárcáikat, amelyekből, jobb híján, nemcsak rég feledt darabokról s rég porladó művészekről, hanem, némi éleslátással, rég elmúlt színi, irodalmi és társadalmi divatokról, áramokról, ízlésváltozásokról is értesülünk. De még a legjobbak is e téren csak tollukat ragyogtatják, csak a pillanatot ünnepiül, összegezésre, szintézisre, mérlegelésre nem gondolnak: elég, ha a félelmes Sarcey „Quarante ans de théatre“-jén, vagy az elragadó Lemailre „Impression* de théatre"-r ám utalunk. Akár azért, mert a színház a szerzőn, a színészen, a „bennfenteseken‘‘ kívül még a hideg kritikust is annyira sajátos mámorba, a pillanat lázába vonja, hogy se kedve, se ideje, se hatalma nem marad a távolodó, a tárgyilagos, a történeti visszapillantásra; akár mert az utolsó húsz év a rivaldák világában csak próbákat, kezdeményeket, ígéreteket és problémákat termelt, végleges stílust, biztos fejlődést, időtálló műveket már kevésbbé a külső kényszernek, összeomlásnak, egy kor lezárulásának, a lélek magábaszállásának s a külső-belső számadás szükségének kellett eljönnie, hogy egy ilyen öszszegezés lehetővé, kívánatossá, elodázhatatlanná válhassék. S így történt, hogy Pierre Brisson, korának minden bizonnyal legőszintébb, legharciasabb s leghivatottab színikritikusa mégis rászánta magát arra, hogy lyoni száműzetésében megírja ezt a számadást, az utolsó húsz esztendő francia színházi életének történetét, az új francia drámának, a maga kritikusi pályájának s kissé egész korunknak is gyors, éles és káprázatos rajzalbumát. Ő maga, szerényen, sétának, emlékiratnak nevezi e könyvét, emlékező bolyongásnak húsz esztendő árnyai között, s talán éppen ez ad néki, ez a távolság, ez a távlat, oly személyes és lírai hangulatot, ez enyhíti ítéleteinek némelykor kegyetlen szigorát, ez mentheti imitt-amott bizonnyal szándéktalan feledtségeit s ez emeli szintézisét egy fényes elme eszmei vallomásává. Pierre Brisson neve, munkássága a magyar olvasó előtt sem ismeretlen. Egy Moliére-nek szentelt könyve Budapestre is eljutott, kritikáit előbb a Temps-ben, azután a Fíparo-ban nálunk is figyelemmel kísérték s éles színházi polémiái szerzőkkel és kritikusokkal hozzánk is elhozták néhanéha elvei és eszméi visszhangját. Bár nem színész, nem színpadi szerző, még csak nem is rendező, állandó légköre, minden gondja, örökölt szenvedélye a színház. Anyai nagyapja, Francisque Sarcey, Taine kortársa és barátja, félszáz éven át írta a Temps-ba mindenható színibírálatait, a századvég viruló színházi kultúrájának, Sarah Bernhardt-nak, Mouiel-Luly-nek s más félisteneknek árnyékában. Adolphe Brisson, Sarcey veje, ugyancsak évtizedekig vezette a Temps színirovatát s Pierre Brisson fiatalon került abba a kritikusi karosszékbe, amelyben apja és nagyapja több emberöltőn át trónolhatott, s amelyet ő, az ősiség jogán kívül, nyilvánvaló rátermettségével , szinte monomániás színházimádatával is megérdemelt. Az összeomlás idejében, mint a vidékre menekült Figaro főszerkesztője, ő adott otthont s messzehangzó, hozzánk is elhangzó szószéket a mai francia irodalom legbüszkébb, legfüggetlenebb szellemeinek, Claudelnek és Schlumbergernek, Mauriacnak és André Gide-nek, s az ő lapja óvta legtovább azokat az értékeket, amelyek nélkül a francia irodalmat úgyszólván el sem képzelhetjük. Nem csoda hát, ha ennyi érdem és ennyi becses örökség Brissonnak oly kiváló helyet juttat a mai francia kritikában. S mivel az ő példája hivatása problémájára is rávilágít, talán nem árt felvetni a kérdést, miben is áll ez a kritikusi rátermettség, mi teszi a kritikust valóban hivatott kritikussá s mi ad néki jogcímet arra, micsoda külön adomány vagy szerencsés körülmény, hogy egyszerű halandóból, lelkes vagy eszes olvasóból, naiv vagy avatott nézőből ítélkező bíróvá, egy kor, egy mozgalom, egy ízlés szószólójává lépjen elő. ♦ Ha igaz, bár ehhez is szó fér, amit a régiek állítottak, hogy „poéta non fit, sed nascitur“, talán épp annyira igaz, hogy a kritikus és főképpen, elsősorban a színikritikus, csak lassanként, fokról-fokra épül, teljesül, szellemül azzá, aminek hanyagon túlzódókkal, vagy előlegezett bizalommal, pályája kezdetén kinevezzük. Menynyi ritka adomány, mennyi termékeny, mennyi friss kedv és szenvedély, micsoda üde kíváncsiság s józan ítélőképesség kell ahhoz, hogy évek, sőt évtizedek során egy kritikus pályája jelentékennyé, tevékennyé s ha lehet, maradandóvá alakuljon! Maradandóvá! A színház világában a kritikus hal meg legteljesebben. Egy-egy közepes darabot nem egyszer száz év múlva is felújítanak; a színésziek alakítása utódaik játékában, nézőik emlékében él tovább; a kritika múlandó témájánál is mulandóbb, egy napig él s utána legfeljebb közkönyvtárakban olvasgatják, de akkor már más szemmel, más célból, más lélekkel, mint legelőször s a himnusznak, tanulmánynak, tankölteménynek szánt írásmű éppoly dokumentummá szürkül, mint ezer más rögtönzött és múlékony újságkrónika. Micsoda műfaj: egy tünde látványt írásban akar megörökíteni, az illúziók játékát eszmévé óhajtja nemesíteni, a pillanat benyomását az öröklétbe szeretné röpíteni! Az íráskészség nem elég: manapság mindenki tud írni, különösen Franciaországban, s mivel az írástudásnak nincsenek egyöntetű kritériumai, a sima közhely és a nyers kezdetlegesség közt bármelyik egyéni írásmodor szabadon hivalkodhat az irodalomban. A szaktudás szintén nem minden, mert hisz akkor a filológus lenne a legjobb könyvkritikus, a képek tudós restaurátora a legkitűnőbb műitész s a világító vagy a masiniszta a legcsalhatatlanabb színibíráló. Régente — ma már, szerencsére, sokkal igényesebbek vagyunk — egy kis szimat, egy kis gyakorlat, egy kis szívósság és a jószerencse bárkit bármilyen műkritika felelőtlen művelőjévé szentelhetett, s talán épp ez az oka annak, a hívatlanok túltengése hogy a kritika, minden kritika aránylag oly hamar elvesztette értékét, önállóságát és tekintélyét. Az irodalom eliparosodása szintén megtette a magáét, s még inkább a színházé, amely csak a középkorban lehetett önzetlen vállalkozás, míg ma minden üzletnél kényesebb, kiszámíthatatlanabb és bonyolultabb. Képzeljünk el egy tehetséges, tisztalelkű fiatal literátort, aféle ifjú Parsifalt, akit hajlama, családi hagyományai s a kedvező körülmények egyaránt a színház felé, a színikritika felé sodornak; képzeljük el pártatlan, magvas, nagy műgonddal, ezer aggállyal készült formás és meggyőző cikkeit — mi történik? Vagy ellenáll minden csábításnak, s hány csábja van a színháznak! Főképp egy fiatal szemében —, a hiúság, a hatalom, a szellemi megkörnyékezés, a pártosság, a megalkuvás, a koráramlat kísértéseinek, s akkor egy szép nap arra ébred, hogy pusztában kiáltó szó lett, ha ugyan lapja vagy kiadója már előbb el nem némította, vagy ha már közben ő nem állt át szabadabb és veszélytelenebb mezőkre. Vagy pedig, minit toll a szélben, ez a leggyakoribb eset, ő is enyedőn úszik az árral s akkor csak krónikása lesz, de nem kritikusa a színháznak . . . Képzeljünk el egy idős, tapasztalt, minden viharban megedzett, nagymultú, nagytekintélyű írót, aki tollát a magasabb színház s a színikritika szolgálatába állítja: vájjon megtaláltuk-e ezzel az eszményi megoldást? Semmiképpen sem. Ha a fiatal literátor híján van a tapasztalásnak, az idős író legtöbbször híján van már a kíváncsiságnak. Ha a fiatal, érthetőleg, még tele van illúzióval, az idősekből hiányzik a mindent elragadó szenvedély. A fiatal kritikus eszményt hajszol a jelenségek mögött, az idős viszont beéri a kézzelfogható valósággal. Az első hajlik az ideológiára — veszedelmes tünet a színház világában; a másik hajlik a puszta technikára —, ennek meg a művészet vallja kárát. Kicsoda hát az igazi, az eszményi kritikus? Megvalljuk: nem tudunk végleges választ. Talán az, aki egyformán tapasztalt és kíváncsi, épp olyan józan, mint érzékeny, épp olyan értelmes, mint szenvedélyes, épp oly tisztán látja az életképes hagyományt, amily örömmel karolja fel az értékesnek érzett újat, aki, bár kisujjában érzi, nem önti ránk szaktudása zuhatagát, akinek eszmesorai mindig témájából nőnek, anélkül, hogy fojtogató és zsarnoki elvontságokká szűkülnének, aki nem érzeleg, se prédikál, hanem lát, figyel, választ, ítél s alapjában és végsősorban alkot, mert, mint minden alkotó, a kritikus is azt reméli, hogy munkája túléli keletkezése indítékát s talán magában is megáll, létrejöttétől függetlenül, mint egy szép vers vagy egy kerek elbeszélés . . . Tökéletes kritikus sosem volt még talán e földön, de legalább a jelenlegi francia színikritikában senki úgy, mint Pierre Brisson, nem közelíti meg ezt az eszményt . . . * Nem mintha ő képviselné egymagában ezt a sajátos műfajt. Ellenkezőleg, sose volt még annyi lelkes és tehetséges krónikása, szószólója, elméletírója, prófétája, védője és megmentője a színháznak, mint ép máma — s többek közt ez is azt mutatja, hogy a színházzal baj van. Könyve egyik fejezetében Brisson egész kis seregszemlét tart az utolsó húsz esztendő párizsi színikritikusai felett s találó jellemzések nyomán szinte magunk is látni véljük, akiket csak messziről, cikkeik alapján ismerhettünk: a nemrég elhalt Henry Bidou-t, a Journal des Débats színikrónikását, (aki pár évvel ezelőtt Az ember tragédiájára is figyelmes lett), a kissé fáradt Edmond Lee-t, a múlt idők e szerelmesét, az elragadó Robert Kemp-et, a Temps utolsó nagy kritikusát, akit mintha Pierre Brisson nem méltatna érdeme szerint, sőt magát is, „az ifjú és lelkiismeretes tárcaírót“, sábból az időből, mikor még a Temps-ba írta színitárcáit és amikor mint bizonyos kései s gyengéd öniróniával írja, igazságosztó szenvedelmét s szabadságát féltette mindenkitől Ezek a tárcák azóta kötetbe válogatva megjelentek a nem kis mértékben járultak a francia színházi élet tisztulásaihoz — ha ugyan a függetlenség, a bátorság s az értelem sikerrel küzdhet az üzletiesség, a szokványok és a divathóbortok ellen. Brissonnak e mostani könyve már nem ifjúi polémia, hanem higgadt visszatekintés, s lapjait minden eleven és gyújtó elmésségiük ellenére állandóan valami kettős melankólia árnyalja. Az egyik a korral függ egybe s minden vissszapillantás bánatos velejárója: a heves harcok ideje lejárt, a szellemi tornáknak vége, mentsük meg, ami menthető s próbáljunk tanulni az elmúltakból... A másikfajta melankólia magáiból a témából árad. Ennyi tehetség, ennyi nagy hagyomány, ennyi gazdag kezdemény, ekkora bőség a színjátszó, a színpadi, a színpártoló géniuszokban — s mindez csupa dicsőséges és félbemaradt törekvésbe, egy csomó fényes, de elszigetelt s máris elfeledt teljesítménybe, homokra futott tervekbe, lelkes és ingatag vállalkozásokba torkoll, míg a régi bálványok tovább is vígan terpeszkednek Moliére mai örökében. S ha a színpad valóban az egész élet tükörképe, s ha az olvasó eltűnődik a háttéren s a következményeken, képzeletében egy nagy ország erő- és szellem pazarlását véli látni, s Brisson bátor elméjének s írásművészetének érdeme, hogy könyve, egy színházi könyv, ily távlatokra is rávillant... De hátha szigorú a kép? hátha a jelen fájdalma színezi csak olyan sötétre? A függetlenségét féltő író mindig hajlamosabb a szigorra, s még inkább a moralista, aki nem én be a látszatokkal, hanem annyi tarka est, annyi megvesztegető látvány, annyi hősi kísérlet és szép teljesítmény között valami tanulságot is szeretne levonni a látottakból. A századvégi drámairodalmat eddig még senki se végezte ki többik szellemmel és gyilkosabb kedvvel, — bár a magunk részéről kegyelmet kérnénk Curel-nek, akit Brisson csak futólag s inkább megvetőleg emleget. Az idegen remekművek és sikerek elismerésében Brissont semmi szűkösség, semmi elfogultság nem vezeti s ez azért is említésreméltó, mert a francia kritika Lemaitre óta inkább gyanakodva, mintsem tárt karral fogadja a külföldi drámaírókat, s mert a színház, a mai színház kísérletezése és nemzetközisége nem igen kedvez a kényesebb, fejtettebb nemzeti értékeknek. Pirandellót, Strindberget és leginkább Csehovot lelkesen öleli Brisson korunk nagy élményei sorába s remek elemzései nekünk is eszünkben hozzák a Vígszínház egyidejű s felejthetetlen Csehov-estéit, amikor Hegedűs, Varsányi, Fenyvesi és Tanay adtak hangot Vanja bácsi, a Cseresznyéskert vagy a Három Nővér bús álmainak. Viszont, ha már a nagy idegenekről van szó, miért nem említi Brisson Szent Johannát, tudtunkkal Ludmilla Pitoeff legmeghatóbb alakítását? A nagy rendezők — Capeau, Dullin, Baty és különösen Jouvet — a könyv legszebb, leggazdagabb fejezeteiben vonulnak fel sorra, egy-egy híres rendezésük vonzó bemutatásával. De miért kellett sikereiket mindig csak a régiekben keresgélni? Copeau Shakespeare-ben, Baty Musset-ben, Dullin Aristophanes-ben, Jouvet meg Moliéreben találja meg legigazibb „háziszerzőjét“ s hozzájuk képest az új drámaírók kissé szegény rokonoknak tetszenek. Pedig itt volna Jules Romains, akit Brisson nem szeret, Cocteau, akinek inkább csak fonákjait idézi, Claudel, akinek nagysága előtt mélyen a majdnem szótlanul hajol meg és Giraudoux — Giraudoux, az új francia dráma büszkesége —, akit, az az érzésünk, Brisson sem dédelget eléggé, pedig neki szenteli könyvének legíraibb lapjait. A Boulevard szerzőit és színészeit érthetőleg nem kíméli, hisz az üzlet és a konvenció főképp itt harcol az új ízlés ellen, de várjon Bourdet nem ér-e többet, mint aminőnek e környezetben látjuk? S mily szívesen vitatkoznánk, emlékeink alapján, egy-egy ismert név, vagy színmű, egy-egy színésznő vagy színész sietős értékeléséről! A színészek sorában hiába keressük Aimé Clamond-t, a Misanthrope-nak Copeau óta talán legeredetibb ábrázolóját, s a gyönyörű , Valentine Tessier is csak pár szót kaphat, holott a Giraudoux-hősnők e tökéletes megtestesítője himnuszokat érdemelne korunk kritikusától. Mindez nem a könyv hiányait, inkább csak idézőerejét, múlt- és emlékbűvölő képességét mutatja. Az olvasó nyugodtan rábízhatja magát Brissonra, aki okosan, figyelmesen s szakavatottan kalauzolja a jelenkori francia színház szeretetreméltó világában, érezteti nagyságát s kiapadhatatlan erőforrásait, forró szeretettel hajol maradandó kincsei s múló ragyogványai fölé, s annak is, aki csak messziről, csak közvetve figyelheti a párizsi látványosságok e „titokzatos kémiáját“, minden lapján új tápot ad az ábrándozásra és az elmélkedésre erről a fényes, különös, bolondos és bonyolult jelenségről, amelyet kissé röviden és nyersen „színház“ néven emlegetünk... Gyergyai Albert * Bevezetés Pierre Brisson magyarul megjelenő könyve elé. Mozik műsora ADRIA 01., Margit-körút 51b. Tel.: 353-707.» Botrány: 044, V*6, k8, v., ü. és hétfőn: 11, 1, k4, kü, k*.) ALKOTÁS (I., nem bős Gy.u. 11. T.: 366-374). Mária két éjszakája. (k4. k6, k8, v. és ü.s 11 és k2-kor írjan. d. e. 11-kor; Mária két éjszakája. ÁTRIUM (Margit-körút V. T.: 1MHB 4, 154-020. A látszat csal (Hajmánsy, Simor). Szomorú keringő (kisfilm). Híradók. (k4, kö, k8. sz., v. és v.: Yi2-kor is.) BARLANG filmszínház (Károly-körút 3. Tel.: 422-722). 4. hétre prof.: Zenélő malom. (k2, k4, kö, k8) BAROSS (Vill., József-körút 63. T.: 149-510). Botrány. (3, 5. 7, 11-kor is.) BELVÁROSI HÍRADÓ FILMSZÍNHÁZ (Petőfi Sándor u. 6. T.: 181-244). La retta szerenád (Szilassy, Kertay). Szeret a havasokban (sportfilm). Különkiadás Finnországról. Magyar-, Ufa- és Európa-híradók. Folytatólagos egyórás előadások 10—21 óráig. BUDAI APOLLO (k., Széria ter fel., cél-500). Ópiumkeringő. (k4, k6, k8, v. és v., k1 órakor is.) Vas. d. e. 11-kor. Utolsó pillanat. CAPITOL (VII., Baross-tér 32 Keleti pályaudvarnál. T.: 134-337). Mesél az élet. (k2, kA, k6, k8, v. és v.: 11-kor is.) DAMJANICH MOZGA (Vll Danilanich u . T.: 425-644). Asszony a katedrán. (k4, k6, k8, v. és v.: 11 és k2-kor is.) DEÁK FILMSZÍNHÁZ (Terez-körút 28. bel.: 125-952, 121-343) Muki (Szüassy, Pelsőczy, Latabár). Tejút (színes rajzfilm). Híradó (k2, k4, k6, k8, v. d. : 11-kor is.) DUNA MOZGÓ (V., Hollán u. 1 T.: 111-994). Fény és árnyék. (k4, k6, k8, v. és ü.s k2-kor is.) FÓRUM FILMSZÍNHÁZ (Kossuth Lajos-u 18 189-707, 189-543). 6. hétre prof.: Valamit visz a viz. (k4, k6, YI., v. és v.: 11-kor is.) GLORIA (XIV., Thököly út öt, ael . 42/-521, Ópiumkeringő. (k4, k6, k8, v. és v.: k3 órakor is.) HÍRADÓ FILMSZÍNHÁZ (Vll. Erzsébet körút 13. Tel.: 222-499). Lavotta Szerenád (Szilassy, Kertay). Síélet a havasokban (sportfilm). Különkiadás Finnországról. Magyar-, Ufa- és Európa-híradók. Folytatólagos egyórás előadások 9—21 óráig. HOMEROS MOZGÓ (XIV Hermina út 1 Tel.* 496-178). Nők, férfiak, kémek. Világhíradók. (k4, k6, k8, v. és v., k2-kor is.) JÓZSEFVÁROSI (Vill., Kálvária-tér 7. Tel.:* 131-316). Botrány. (k4, k6, k8, v. és v.s k2-kor is.) Vas. d. e. 11-kor: Alkonyat. KAMARA (VII., Dohány u. 42. Tel.: 423-901). Gróf Monte Christo (I. rész: Az a fát foglya. (kl2. k2. k4. k6. k8.) KASZINÓ filmszínház (IV.. Eskü-út 1 Teh. 185-329, 383-102.) A Benedek ház. (Szörényi Somlay, Nagy István (V44. V46. V48. sz.: V42-kor is. v ész.: 11-kor is.) KORZÓ (IV.. Váci utca 9. Xelefon: 182-818). Első esók (Danielle Darrieux) (k4. k6, k8. sz., k2. v. és v. d. e. 11. ,. e.: VH k6. k8.) MESEVÁR (Szt. István-körút 16. T.: 114-502). Ártatlan vagyok. (k4, k6, k8, v.; k2 órakor is.) NEMZETI APOLLÓ (VII., Erzsébet-körút 45. Tel.: 222-002). 5. hétre prof.: Kalotaszegi Madonna (Vfc4. Vhö. k8 sz.: k2 v és v . 11 és Yt2.) NYUGAT MOZGÓ (VI., Teréz körút 4. Tel.: 121- 022). Párduckisasszony. (YA, k6, V48, sz.: Y*2, r. és v.: 11 és k2.) OMNIA (József-körút és Kölcsey útra sarok. T.: 130-125). 3. hétre prof.: Lajta. (k4* k6, k8. sz.: k2, v.: 11 és VW-kor is.) PEST-PALACE (VIII., Erzsébet-körút a. Tel.: 221-222). Ágról szakadt úrileány. (kl2, k4, k6, k8.) PETŐFI MOZGÓ (VII., Rottenbiller utca 37/1. T.: 428-478). Csavargók. (g24, k6, k8, vi .t2-kor is.) Vas. d. e. 11-kor: Tisztítótűz. RADIUS (VI., Nagymező utca 22—24. Telefon* 122- 098, 120-564). 2. hétre prof.: Andante... A szerelem muzsikája. Híradó. (VA, k6, k8, sz.: k2, v. és v.: 11, Vi4, k6, k8.) SCALA filmszínház (Teréz-körút 1.: 114-411). A Benedek-ház (Szörényi, Solt,Lay, Nagy L). (k4, k6, k8, sz., v. és v.: k2-kor is.) SZÉKELY MOZGÓ (Vll., Erzsébet körút 26. T.: 226-425). 2. hétre prol.: Katja. (k12, k2. va4. k6, k8.) SZITTYA-CITY MOZI (V., Vilmos cs. út 36/38. T.: 111-140). A látszat csak (VA. k6, k8, sz. és v.: k2-kor is.) SZIVÁRVÁNY (VII., István út 39. T.: 228-020). Heten, mint a gonoszok. (k4, k6, k8, sz., v.:42-kor is.) Vas. d. e. 11-kor matiné. TINÓDI. (Nagymező utca 8 Tel : 225 H(12.) Ópiumkeringő. (k4, k6, k8, sz., k2, v. és v.: 11 és k2-kor is.) TISZTI KASZINÓ zártkörű filmszínháza. Március 5: Fény és árnyék. — 7: Az asszonyért. — 9. és 12: Aranypáva. — 14: Csalódás. (kő és s7.) TISZA MOZGÓ (VIII., Népszínház-u 31 Tel.: 133-171). Hamupipőke. (k4, k6, k8, v. és v.:a2-kor is.) TOLDI-KIALTÓ (VII . Rákóczi út T : 224 4131. A forradalom grófja. (10, 9412, k2, k 4, 146, k8 órakor.) TURÁN MOZGÓ (Nagymező u 21 T : 120-003) Botrány. (11, %2, k4, k6, k8.) ÚJBUDA (XI., Horthy M.út 64. T.: 268-999). Fény és árnyék. (k4, k6, k8, hétfőn: k2, v. és v.: 11 és k2-kor is.) 9