Magyar Nemzet, 1956. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-08 / 7. szám
Vasárnap, 1956. január 11. BUZDÍTÓ HAGYOMÁNYOK A MAGYAR PRÓZA törté** nete az elfeledett írók története volt, különösen, ami a múlt század utolsó, s e század első évtizedeit illeti. Nevüket megőrizték a szakkönyvek, könyveik fel-felbukkantak az antikváriumokban, de az újabb olvasóközönség keveset tudott róluk, s az irodalmi köztudat is inkább emlegette, mint olvasta őket. Mintha Mikszáth s a fiatal Móricz mellett nem is lett volna valamirevaló elbeszélő; mintha ezek az esztendők nem is a modern magyar próza kibontakozásának korát hozták volna! Móricz kísérletei egy-két író, főként »az elsikkasztott, s mégis legnagyobb magyar regényíróelme«, Tolnai Lajos ébresztésére szükségképp félbemaradtak, s ha szórványosan hangzott is egy-egy hang arról, hogy e közelmúlt évtizedek nagy értékeket rejtegetnek, mindez nem vált mélyreható kutatássá, s alig hozhatott valamit. Sem az írók, sem a kiadók nem mozdultak meg, s ekként a közönség sem juthatott hozzá azokhoz a könyvekhez, amelyeket az előző nemzedék érdemtelenül hagyott keverni. Nemzedék? A szó itt nemcsak pontatlan, de hamisító és igaztalanul megbocsátó is. A századforduló sok kitűnő tehetségének félreszorítása, elfeledtetése csak része volt annak a lélekgyilkos, emberietlen, s lényegét tekintve, műveletlen "művelődéspolitikának", amely a Millennium idején a ragyogás és boldogság látszatát hazudta, később a dzsentrit és a pesti nagypolgárt kiáltotta ki embereszménynek és amelyet Horthyék híven átvettek Tiszáéktól. A magyar prózairodalomnak nagyobb és jobbik fele sehogy sem fért el ebben az álkultúrában, sehogy sem hazudott sötétségben napsütést, hanem keményen, s többékevésbé találóan, az elöregedett úri társadalom igazi arcát rajzolta. El kellett hát temetni. Ma a közönség, s az irodalmi köztudat megrendülten, de a váratlan ajándéktól kissé meglepődve is, örömmel közeledik újonnan felfedezett irodalmi hagyományainkhoz. Mert a felszabadulás után megindult a kutatómunka, s az utóbbi években, hónapokban sorra-rendre jelennek meg érdemtelenül elfeledett művek. Micsoda gazdagság! őszinte, bátor és bővérű tehetségeknek micsoda sora! S csaknem mindegyiken ott a mostoha kor jegye; sorsuk: egy-egy írói vagy emberi tragédia. Nézzük a sort. Az adatok magaként szólnak. Iványi Ödön, kitűnő író és hírlapíró. Meghalt 39 éves korában tüdővészben. Hat kötete közül csak A püspök atyafisága hozott némi sikert, de azt is elfeledte: hamar. A legutóbbi években ismét megjelent a regény, teljesen el is fogyott, s most végre Rejtő István Iványikönyve is a kezünkben van. Az első átfogó tanulmány egy több mint fél századdal ezelőtt elhunyt íróról! Gondos munka, s ha kissé száraz és adatszerű, ez itt, kivételesen, érdem, mert első összegezés, ami most már utat nyit a további esztétikai elemzésnek. Gozsdu Elek egyik legjobb novellistánk. Huszonkét évig tartott, amíg elbeszéléseinek első kiadása elfogyott, utolsó drámáját be sem mutatták. Tragédiája különös elhunyta előtt sok évvel meghalt már mint író, végleg elnémult. Novellái Nemes rozsda címmel most jelentek meg Miklóssy János válogatásában, Lukácsy Sándor pontos, szellemes, érzékletes, sőt szenvedélyes bevezetőjével. Petelei István, a magyar tárcanovella első mestere. Szívbeteg volt, s élete utolsó esztendejében elméje is elborult. Korának írói sokra tartották, de az utókor hamar elfeledte őt is; az újabb nemzedék nevét is alig hallotta. Most Lobbanás az alkonyatban címmel, Bisztray Gyula gondozásában, kiadták válogatott elbeszéléseit. Thury Zoltán harminchat évet élt. Novellái az utóbbi időkig többnyire újságokban szétszóródva lappangtak. Katonák című színjátékát egykor betiltották, s azóta sem adták elő. Néhány évvel ezelőtt megjelent válogatott elbeszéléseinek kötete, most pedig Egy arany címmel kötetben még meg nem jelent novelláiból adott ki gyűjteményt Rejtő István. Bródy Sándor sikerekben gazdag írói pálya végén szegényen és elkeseredettem, s érdemeihez képest kevéssé méltatottan hunyt el. Az utóbbi évek neki is elégtételt adtak. Tanítónője a fővárosi és vidéki színházi élet egyik legnagyobb sikere volt, válogatott írásainak kötete, A sas Pesten, elfogyott a könyvesboltokból. Az utóbbi hónapokban jelent meg a feledhetetlen, s a köztudatban mégis érdemtelenül háttérbe szorult Tömörkény Istvánnak újságokban kallódó novelláiból az első gyűjtemény Föltetszik a hajnal címmel, Madácsy László gondozásában. S hogy Kaffka Margit nagy regénye, a Színek és évek legutóbb 50 000 példányban jelent meg s kelt el, sok mindennél többet mond legnagyobb aszszonyírónk megbecsüléséről. S a munkának ez még csak kezdete! Folytatódnia kell három ifjan elhunyt író, Justh Zsigmond, Papp Dániel és Török Gyula munkáinak kiadásával, Ambrus Zoltán egy-egy érdemtelenül elfeledett írásának felélesztésével, a századforduló munkásirodalmának feltárásával. E RÖVID FELSOROLÁS ne keltse azt a látszatot, mintha a sokféle ihletű, élményű és igényű író között holmi egyenlőség lenne; tehetség és szándék dolgában egyaránt sok mindenben különböznek egymástól Vannak azonban közös vonásaik, s ezek jelentékenyek. Többé-kevésbé mind a polgárosodó Magyarország írói, akik a kapitalizmust rajzolják, úgy, hogy azt is megmutatják: a társadalom arcán az egészséges szín csak kendőzés — a valóságban ez a társadalom halálos beteg, s képét az elmúlás árnyékai barázdálják. Iványi parasztjai kilépnek az addig szokványos idillből, eleven emberekként élnek és szenvednek; Gozsdu arisztokratái sápadtan tántorognak a halál felé; Petelei polgárai belevesznek életük ellentmondásaiba; Thury drámájának szereplői a cifra nyomorúság terhét nyögik; Bródy tanítónőjének el kell menekülnie abból a faluból, ahová szenvedélyes munkavággyal érkezett; Török Gyula hőse öngyilkos lesz, mert nem tud kiszabadulni a magyar vidék porából. Csupa leleplezés, figyelmeztetés, az írói felelősségnek megannyi vallomása. Ez az a korszak, amikor az orosz realisták, s kisebbrészt a nagy franciák erősen hatnak a magyar irodalomra, példát adnak és új lehetőségeket mutatnak. Ebben a korban jelennek meg prózánkban a nép igazi hősei; nem díszbe öltözött idill-figurák, hanem küzdő, munkálkodó emberek, akikre a társadalom épül Most jelenik meg a modern nagyváros népe is: proletárok, félproletárok, nyomorgó kispolgárok, akik fényévnyi távolságban élnek az uralkodó arisztokráciától és tőkésosztálytól E többnyire tragikus sorsú írók elfeledett írásaikban igyekeztek felhalmozni koruk életének őszinte képeit, sötét színekkel, de bizakodva a népben, s az emberségben. Volt közöttük ködös álmodozó, s volt tudatosabb forradalmár; legtöbbjük műve torzó maradt, s együtt mégis a magyar realista prózaírás nagy korát hozták. Nem Mikszáth, s a fiatal Móricz árnyékában, hanem mellettük, velük együtt, egyegy sajátos egyéni színnel és szándékkal adják az írói magatartás példáit. S ez az, amiért a századforduló magyar realizmusának feléledése nemcsak az olvasóközönséget gazdagítja, hanem mai irodalmi életünk fejlődését is segíti. Mai szépprózánk — őseit keresve —, bizton nyúlhat vissza e korszak íróihoz; nemcsak realizmusuk, makulátlan emberségük erősítheti irodalmunkat, hanem szenvedélyes társadalmi érdeklődésük, azonosságuk korukkal, annak, legfőbb emberi kérdéseivel. S noha novelláik magukban is vallanak, érdemes felidézni egy-egy gondolatukat.. Gozsdu a századvég nagy ellentmondásai, saját lelkiválságai közepette a népre hivatkozik: »Nem volt még eset rá, hogy a nép ostobaságot akart volna.« Thury Zoltán ezt adta egyik hőse szájába: »A literatura nem kutyakomédia, hogy csak mulattasson, s fölkeltsen az agyban némely oly érzéseket, amik hasonlatosak a gyönyörűséghez, annak vezérszerepe van abban a nagy munkában, hogy át kell gyúrni a sziveket, meg az agyakat ..."A Jövendő első számában ezt írja Bródy: »A világ, s ez a mi országunk is, benne van a forradalomban ... A nagy emberi és ezzel összefüggő nemzeti igazságokat keressük...« Ez a hagyomány szava. De csak a hagyományé-e?. A FELSZABADULÁSSAL ** irodalmunk, az írói munka gyökeresen új helyzetbe került. A társadalom forradalmi fejlődése, a nép új élete, s elsősorban a marxizmus—leninizmus eszméi, magukkal ragadták irodalmunkat is, elindították a realizmus magasabb formája, a szocialista realizmus felé. A politikai feladatok ismerete, s a pártos esztétika egyaránt segítette és segíti szépprózánkat, mutatja a nép valóságos igényeit, s az irodalom igazi feladatait. Ha végigtekintjük a századforduló realizmusának hagyományait, e küszködő írók vallomásait, életművük tanulságait, kitetszik: azok az eszmék, amelyeket az elmúlt évtizedben s a mai vitákban a pártos irodalomszemlélet hangoztat — legjobb irodalmi hagyományaink eszméit is folytatják. Minden olyan író, aki letér a szocialista realizmus útjáról, nemcsak a pártos kritikával, nemcsak mai közönségünkkel, a néppel kerül szembe, hanem szembekerül nemzeti irodalmunk legjobb hagyományaival is. Mert e hagyományok ugyanoda mutatnak, ahová a pártos kritika, a mi korunk új, nagyszerű feladatai voltaképpen ugyanazt követelik az irodalomtól, mint ami felé a magyar realizmus mesterei is törekedtek: a nép feltétlen szolgálatát, az irodalmi alkotás társadalmi hivatástudatát. Világos, hogy ez a szocializmus építésének korában szocialista öntudatot követel. EZ AZ A KOR a mi korunk, amelyről ők is ábrándoztak, legvilágosabb óráikban. Olvassuk csak, mint írt A püspök atyafiságának írója, Frankel Leó rabtársa, Iványi Ödön 1880-ban: »El fog jönni az idő, midőn az emberiség minden haszontalan terhet le fog rázni.... midőn a társadalom üdvözítő szimbólumát a toll s a munkaeszközök fogják képezni, midőn a civilizáció megcsattogtatván hatalmas sas szárnyait, melyről a vakhit, előítélet, erkölcsi süllyedés, önzés, tudatlanság kötelékei lefoszlanak és szabad, merész röpüléssel viszi majd előre az emberiséget a tökély célja felé, mely még most csak távoli homályban csillog előttünk s melyet mi csak göröngyről göröngyre taposva igyekszünk megközelíteni .. Nemcsak forró látomás, amit Iványi Ödön ír, nemcsak a mai és holnapi magyar valóság képe, hanem buzdítás is a szocialista realizmusért folyó harcban. Sebestyén György . Magyar Nemzet PAUL VERLAINE. Fehér a hold Ma hatvan éve halt meg Paul Verlaine. Fehér a hold, fénylő csalit s összehajolt lomb andalít, halk nesz-beszéd... Te drága, szép.. A tó dereng mint mély tükör s mélyébe rengvén fűzfatörzs, szél búja rí... Álmodni ki.. Égből szelíd nagy béke száll s kék tüzeit csillagsugár rezdíli fent. ? Oh óra!,a szent!” (Tóth Árpád fordítása) NAPLÓ JANUÁR 8 Népi kulturális kérdésekkel foglalkozó kongresszus nyílt Olaszországban. A neves haladó politikai és kulturális személyiségekből álló bizottságban a többi között részt vesz di Vittorio, az Olasz Általános Szakszervezeti Szövetség főtitkára, Pratolini és Levi író, Zavattini filmíró, Guttuso festőművész is. A nemrég elhunyt világhírű francia kabaréénekes, Mistinguette pályafutását csaknem teljes két oldalon méltatja a l’Humanité pénteki száma. A kolozsvári Állami Operaházban nagy sikerrel mutatták be Victor Hugó »A párizsi Notre Dame-t című regénye nyomán készült Esmeralda című balettet. Az A Színház és Mozi című hetilap új, nagyalakú formában jelent meg.. Nagy érdeklődés kíséri a Bukarestben megnyílt magyar közoktatásügyi kiállítást: a megnyitás óta eltelt négy nap alatt több mint 2500-an tekintették meg. Az Országos Filharmónia új bérletet ad ki, négy zongoraestre. A sorozatban fellépnek: Ungár Imre Kossuth-díjas és Hernádi Lajos érdemes művész, továbbá Pierre Sancon párizsi és Kyoco Tanaka japán zongoraművészek. Az első előadás január 17-én lesz. December végén Tbilisziben, a Grúz SZSZK fővárosában megrendezték a magyar film ünnepi hetét. Az ünnepi héten bemutatták a Különös ismertetőjel, a Harag napja és a Liliomfi című filmeket. Több mozi előcsarnokában fényképkiállításokon ismertették Magyarország gazdasági és kulturális eredményeit. A nagysikerű filmhétnek a Grúz SZSZK sajtójában élénk visszhangja volt. Magyar—csehszlovák polgári jogi tanulmánykötet készül. A tanulmánykötet a Magyar Tudományos Akadémia jogtudományi főbizottságának és a Csehszlovák Tudományos Akadémia illetékes osztályának gondozásában 1957 elején jelenik meg. Január 14-én indiai képzőművészeti kiállítás nyílik Budapesten A Kultúrkapcsolatok Intézete és a Műcsarnok rendezésében január 14-én, a Nemzeti Szalonban indiai képzőművészeti kiállítás nyílik. Százhatvanöt festményt, szobrot, domborművet és miniatűrt mutatnak be a klasszikus és modern indiai művészet alkotásaiból. A kiállítás anyagát decemberben nagy sikerrel mutatták be Prágában és Bratislavában. A budapesti Nemzeti Szalonban január 14-től február 12-ig állítják ki, majd további két népi demokratikus országban, a Román Népköztársaságban és a Bolgár Népköztársaságban mutatják be. A kiállítás katalógusához Nehru, India miniszterelnöke a következő előszót írta: »Nagyon örülök, hogy az indiai festő- és szobrászművészet alkotásaiból kiállítást rendeznek Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában. A művészet az írott szónál is mélyebb hatású üzenet és ezért erősíti a népek közötti megértést. Üdvözlöm barátságunknak és egymás iránti jóakaratunknak ezt a megnyilvánulását és remélem, hogy a kiállítás elősegíti majd népeink kölcsönös megismerkedését. Dzsavaharlal Nehru: A kiállítás megrendezésére két neves indiai művész, B. C. Sanyal és H. A. Gade is Magyarországra érkezik. (MTI) Két csodálatos hét Telefontudósítás az Operettszínház moszkvai vendégszereplésért Moszkva, január 7.A Fővárosi Operettszínház igazi, jelentékeny sikertaratott Moszkvában. A baráti elismerésnek, a moszkvai szakmai körök véleményének és a közönséggel megtalált szoros kapcsolatnak az eredménye az a váratlan kitüntetés, hogy — mint tegnap már jelentettük — az Operettszínház vendégjátékát meghosszabbították! Az együttes vasárnap éjjel tovább utazik Leningrádba, ahol kedden este mutatkozik be a Csárdáskirálynő előadásával. A Moszkvában töltött két hét hihetetlen gyorsan telt el és ma, amikor az Operettszínház utolsó előadását tartja itt, szinte lehetetlen számot adni arról, mit jelentett ez az utazás a 175 főnyi társulatnak. Sikert aratni az előadáson, fegyelmezetten helytállni a sokszor fárasztó próbákon, filmfelvételeken — ezek a naponta adódó feladatok nagyszerű egységbe kovácsolták az együttest. Persze, a közös eredmények, sikerek örömén túl szinte minden egyes művész, a színház minden dolgozója érdeklődési köre, ízlése szerint megtalálta a maga örömét, mindenki naponta felfedezett valami újat, érdekeset. Hogy kinek mi volt a legszebb, a legérdekesebb, erre nem könnyű válaszolni. Minden művésznek természetesen a siker a legszebb ajándék, a közönséggel megtalált kapcsolat nagyszerű élménye, a sajtó és a szovjet művészek, zeneszerzők, rendezők, elmélyült, szakszerű bírálata, elismerése. De van ennél talán még szebb ajándék: az, amit művészi élményben mi kaptunk. Az esti előadások után, úgy éjféltájt, a közös vacsoránál csak úgy zsong a terem, ömlik a szó. Feleki Kamill az Akadémiai Kis Színház Port Arthur-előadásáról érkezik, evés helyett az asztalnál magyaráz, sőt már játszik is, hogy megértesse a többiekkel, micsoda színészi játékkal, rendezői elgondolással találkozott ezen az előadáson. Az asztal másik végén nyolc-tíztagú társaság látta ugyanaznap a Művész Színházban Gogol Holt lelfcek-előadását és most Székely György és Pártos Erzsi köré gyűlve idézik fel Kedrov, Livanov, Krivov és a többiek pompás játékát, az előadásnak Sztanyiszlavszkij elgondolása szerint való tökéletes egységét, a játék magasiskoláját. A karmesterek, énekesek a Nagy Színház előadásainak elemzésébe mélyednek, a táncosok pedig még mindig alig akarják elhinni, hogy Ulanovát, Lepesinszkáját, Plicevszkáját láthatták a Bahcsiszeráji szökőkútban, a Hattyúk tavában. Már éjfél után egy óra is elmúlt, a szálloda halljában csak az éjszakai lámpák égnek, de még senki sem álmos. Még megvárják a Csajkovszkij-teremben rendezett koncerten fellépő művészek hazaérkezését. Addig a műszakiak egy csoportja papírral, ceruzával magyaráz, rajzol: ők a Szovjet Hadsereg Központi Színházának technikai berendezését tanulmányozták délelőtt és fellelkesülten beszélnek a látott modern technikai csodákról. Fél kettő van már, mikor elcsendesül a hotel. Százhetvenöt ember várja, hogy minél hamarabb reggel legyen, új napra ébredjen Moszkvában. Van azután a társulatnak jó néhány közös élménye, ezek közül is egy, ami talán leginkább lázba hozott mindenkit. A Kremlt látogattuk meg csütörtökön. A Kreml fogalom mindenki számára, de a paloták szépségét, gazdagságát, kincseinek kimondhatatlan sokaságát elképzelni sem lehet. A nagyszerű benyomásoktól már fáradtan jutunk el a Szent György lovagterem bejáratához, ahol egyszerre szemkápráztató látvány fogad bennünket. A fehér márványterem közepén hatalmas, csillogó karácsonyfa, a teremben ezer gyerek. A gyerekek részben ünneplőben, sokan jelmezben, mackónak, nyuszinak, tündérnek öltözve, folyik a játék, a tánc. Fehérszakállas télapó a játék rendezője és a moszkvai általános iskolások, mint az igazi kis tündérek hallgatnak a télapó szavára. Van itt játék, bábszínház, tréfás verseny, jutalmakkal, ajándékot kap mindenki. A kéthetes karácsonyi szünidő alatt minden délelőtt és délután újabb gyereksereg kap meghívót a Kreml karneváljára, moszkvaiak és vidékiek, a legjobb pionírok. Alig tudtunk elszakadni innen, ebből az élő mesevilágból. Ennek a délelőttnek a hangulata, a gyerekek izgalomban égő arca, csengő kacagása — ez volt egyik legnagyobb élményünk. Nehéz szívvel búcsúzunk Moszkvától, de a várakozás minden izgalmával. Reméljük, Leningrádban sem hozunk szégyent új moszkvai barátainkra, és az otthoniakra sem. Balla Katalin Báthy Anna jubileumára Néhány napja az Operaházban a Háry Jánost adták. A nagyot álmodó, kedves hős Palló Imre volt: mindig megható — miközben felderít — az a jelenet, miben Háry a császárék asztalánál ebédel, s nem ízlik neki a rozmaringból főtt leves, meg a kétfejű sas csibéjéből készített sült, a császári evőkészséggel is bajba jut, végül előhalássza a bicskáját, azzal próbálkozik. A császárné meg kérleli, kínálja, igaz, magyaros vendégszeretettel... Hogyan, hiszen ez a bécsi Burgban történik? Igen, de a császárné alakját a mi, magyar népmesénk mintázta derék gazdasszonynak, jó édesanyának. S Báthy Anna játssza, már valósággal eggyéforrt vele ez a szerep, ő a szereppel; nem is lehet másmilyennek elképzelni, mint így, ahogyan az ő gazdag művészetének egyik kedves vonásával, komikai tehetséggel megformálta. Nem tartozik ez a kicsi s művészi mulatságszámba menő szerep Báthy Anna hatalmas művész-pályájának alapvető elemei közé. De benne van egész őszintesége, életszeretete, humora, embersége. S a kimagasló művészi képességek, a szép és kifejező hang adományai mellett, a nagy zenei tudás mellett ezek a tulajdonságok is teszik az igaz művészt. Báthy Anna nem azok közé az előadóművészek közé tartozik, akik számára a szerep, a muzsika csupán alkalom arra, hogy művészetüket megcsillogtassák. Ellenkezőleg, azok közé tartozik, akik önmagukat adják, hogy minél tisztább fénnyel ragyogjon a muzsika, a mondanivaló. S azok közé, akik nemcsak a zeneművészetet magát, hanem az ország, a haza zenekultúráját szolgálják. Bartók és Kodály dalainak legelső tolmácsolói közt volt Báthy Anna, a nagy emlékű, csodálatos művésszel, Basilides Máriával együtt Báthy Anna egyike azoknak az énekművészeinknek, akiknek köszönhető, hogy hazánkban magas európai színvonalra emelkedett az oratóriumelőadások és a daléneklés kultúrája. S a legszebb, emlékezetes operai esték élményét szerzi az ő Leonórája a Fidelióban az ő Sieglindeje a Walkűrben. Huuszonöt esztendeje telt el egy odaadó, fáradságos, de minden bizonnyal a művészi alkotás örömében gazdag pályának, s Báthy Annát tegnap este is, mint máskor, hosszan, lelkesen köszöntötte a hálás taps. Évfordulókon, jubileumok alkalmával szokás megajándékozni az ünnepeltet. A nagy művész azonban, bármennyi elismerést kapjon is, mindig csak ad. Egyre többet, még magasabbrendűt. Ezt kéri, várja a magyar zene hallgatóserege az ünnepelt Báthy Annától Cs. P. 7 Keresünk 9—11 éves körüli fiúgyermekeket filmfelvétel céljából főszerepre. Jelentkezés Híradó Filmgyár Budapest, Könyves Kálmán krt. 15. Jelentkezési idő: I. hó 9—10-én 12— 17 óra közötti