Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-08 / 134. szám

Vasárnap, 1958. június 8., MÓRICZ ZSIGMOND VERSEI EZ A KÖTET Móricz Zsig­mond­ részben megjelent, rész­ben kéziratban hátramaradt verseinek gyűjteménye, megle­petés az olvasók nagy tömegei számára. Még az irodalomba­rátok között is sok olyat talá­lunk, aki vagy egyáltalán nem tudott Móricz Zsigmond ver­seinek — talán helyesebb vol­na, ha így mondanánk: Móricz Zsigmond költeményeinek — létezéséről, vagy legfeljebb hallomásból értesült arról, hogy a híres regényíró és no­­vellaíró, a kritikai realizmus egyik legnagyobb magyar kép­viselője, verseket is írt. A felnőttek számára alko­tott Móricz-versek eltűntek a könyvtárak polcain felsorako­zó Nyugat-kötetekben, vagy egy jóbarát fiókjában és csak most kerültek — Gellért Osz­kár összeállításában és emlé­kező soraival — kötetbe gyűjt­ve a nagyközönség elé. Ezek a versek nem úgyneve­zett »melléktermékekAhogy Karinthy Frigyes költeményei­nek, ezeknek is joguk van ah­hoz, hogy ott szerepeljenek a különböző műfajú alkotások­ból összetevődő életmű kereté­ben. Móricz Zsigmond versíróból, mégpedig gyermekversek, ver­ses állatmesék írójából lett a legelső novellisták egyike, hi­szen az Erdő-mező világa és a Boldog világ verses mesegyűj­teményei megelőzték a Hét krajcár-t, amellyel a Nyugat lapjain országos hírt szerzett. * A VERSEK végigkísérték Móricz Zsigmond gazdag ered­­­­ményekhez vezető útját akkor is, amikor a gyermekverseket egészen másféle versek váltot­ták fel. 1909-ben látott napvilágot a Nyugat­ban az Édes kicsi bim­bóm című ciklus és az ezt ki­egészítő Csönd, a nyolcsoros kis költemény. Egyik is, másik is a legszomorúbb, a legszemé­lyesebb élményből fakadt. Mó­­ricz két kisgyermekét siratta el bennük. A Csönd majdnem goethei tömörségű. Iktassuk ide az egész remekművet: Éjjel fék­ezzenek: nem sir? Nappal várok, lesek, nincs hír? Mellettem édesem csak sir. Gyászujjal csöndre int a sir ... Érdekesek, bár nem jellem­zők Móricz Zsigmondra, az 1910-ben megjelent zsoltár­átírások, amelyekről Gellért Oszkár helyesen állapítja meg, hogy nagyjából a Károli Gás­­pár-féle vizsolyi biblia zsol­tárfordításainak rímekbe sze­dett változatai. 1917-ben Móricz Zsigmond nemcsak az egyaránt irodalmi és politikai tettnek számító Szegény emberek­kel, ezzel a nagyszerű novellával tiltako­zott az első világháború bűn­ténye ellen, hanem a Sóhaj cí­mű kis verssel is, amely a ma­ga nemében szintén remekmű! * KÜLÖN CSOPORTOT alkot­nak az 1919-es Magyar Tanács­­köztársaságot követő ellenfor­radalom és az egyre intézmé­nyesebbé váló fehér terror ide­jén írott versei. 1919 decemberében az iro­dalmi életből kitaszított és a hivatalos körök részéről üldö­zött író, aki visszavonult Leányfalura, megalkotta Mi­­santhrop című versét, amely­ben nemcsak arról szólt, hogy »jött bősz csordája a huligá­noknak­«, hanem arról is, hogy semmi körülmények között sem válik hűtlenné az első ma­gyar proletárforradalom esz­méihez. Ezeket vetette papír­ra: De én a fáklyát meg nem taga­dom, ha köd van, ha vihar, a fáklya szent. Ez a vers csak 1925-ben ke­rülhetett nyilvánosságra. A Mors már 1920-ban megjelen­hetett, de — a cenzúra törlé­seivel. Mivel pedig az eredeti szöveg elveszett, csak ezekkel a hiányokkal maradt meg a költemény és kevés remé­nyünk van arra, hogy valaha is megtaláljuk az elveszett sza­vakat. 1920-ban írta, de csak 1924- ben tehette közzé A magyar asszony-t, a magyar szegény­parasztok asszonyairól szóló nagyszerű ódát, amelyben ilyen sorokat találunk: A magyar nő a teremtés legjob­­ban kiuzsorázott, nyomorult férge... Milyen dühvel kiáltott fel Magyar fa című költeményé­ben Móricz Zsigmond, akinek még a magyarságát is el akar­ták vitatni a Horthy-fasizmus kultúrbrigantijai! Milyen ke­serűség kellett ahhoz, hogy leírja: Magyarságom életalmájáról le akarják hámozni a magyart. 1925-ből valók a Jaj­gyűjtő­című sorozat darabjai, közöt­tük a Ballada, amely többet örökít meg az akkori idők bor­zalmaiból, mint sok történe­lemkönyv. Eljövendő idők ol­vasói is megtudhatják belőle, hogy mennyi öngyilkosság volt a B-listák, a munkanélküliség és éhínség miatt, mennyi em­ber pusztult el tüdővészben és milyen szomorúság volt az egész országban! Nincs módunk egy cikk ke­retében ismertetni Móricz­ Zsigmond költészetének egész tematikáját, csak kiemeljük az Ady emlékét tisztán őrző ver­seket. Az 1920-as Ady ezekkel az élesen vágó sorokkal kez­dődik. Rettenetes elgondolni. Meghamisíthatják életed minden jelentését. * MÓRICZ ZSIGMOND nem akarta, hogy versei szétszóród­janak. Szívesen adott volna ki verseskönyvet már az 1920-as évek közepén. Gellért Oszkár, aki lényeges mondanivalókat közölt Móricz Zsigmond ver­­sei­nek most megjelent gyűj­teményéhez (Magyar Helikon kiadása) fűzött emlékezései­ben, hivatkozik arra, hogy Mó­ricz Zsigmond 1925. január 10-én a következőket írta a Nyugat szerkesztőségébe: »Jaj. Ez lesz a címe verses­könyvemnek:" De sem akkor, sem később nem tudta megjelentetni a Jaj-t! A verseskönyv álma sír­ba szállt vele. Csak a megma­radt kortársak szeretete és az utókor kegyelete szedte kötet­be a szétszórtan heverő, már­­már feledésbe veszett verse­ket. Sós Endre ’p­áradtan nyúlt naplója után. Az sem ígért semmi különöseb­­b ee­bet. Már-már unottan belelapozott, mikor ideges, türelmet­len kopogtatás után feldúlt arcú, fehér köpenyes cingár em­berke nyitott be. Kopaszra nyírt feje világított, akár a tejszínű lampabura. Legalább tizenkét diopm­ás vastag szemüveget vi­selt, s még azzal is egészen közelhajolt, hogy éppen ott láthassa az igazgatót, ahol kell. Sietségtől kifulladva, szaggatottan bugy­borékolt belőle a szó: — Kérlek, ig-igazgató elvtárs... ez tisztára lehetetlen, hogy engem, épp engem főkutatónak tegyetek... — Ejnye, ejnye — állt fel az igazgató fejcsóválva —, hát már kiszivárgott a híre. No, de ha már megtörtént, hát meg­történt. Add a kezed, hadd gratuláljak. — Semmi gratuláció — dugta háta mögé kezét az izga­tottan hátráló emberke. — Képtelenséget akartok. És éppen te, a sohasem hibázó ember főzted ezt ki? Hát olyan hangzású az én nevem, ami öregbíthetné a szúnyog- és ízeltlábúak osz­tályának tekintélyét? — Ne beszélj sületlenségeket, Ármin — került kívül az igazgató. — Intézetünk keresve sem találhatna náladnál kü­lönb személyiséget. Te orvosként is megállanád a helyed. A te érdemeid a malária-kutatás terén ... A kis emberke fülére szorította mindkét tenyerét: — Hallgass, Valér. Szó sem lehet a kinevezésemről. En­gem, kérlek, a SANEPID csak nemrég is el akart csalni tőle­tek. Képzeld, minden áron főorvost akartak csinálni belőlem. De azt sem vállaltam ... — Jól tetted. Hallatlan, hogy már a SANEPID is éppen a mi egyetlen Léb Árminunkra éhezett meg. De hogy minket miért fosztanál meg egy kiváló főkutatótól, azt igazán nem értem... A kis kopasz az asztal körül járkálva hadonászott: — Mert nem akarom, hogy irigyeljenek, és megfúrjanak ... — Ugyan, Ármin, a mi korunk embere és az irigység meg a furkálás ... — Ismerem én őket, csak a fúrót cserélték ki. De ez nem is fontos. Fúrtak engem már eleget. Először is, azért hagyja­tok békében az én kis állásomban, mert be akarom fejezni saját önálló kutatásaimat. Másodszor, mert nem érzem magam elég felkészültnek a főkutató feladatköréhez. — Eredj már, a te huszonöt éves prakszisoddal nem érzed magad elég felkészültnek? — Az csak arra volt jó, hogy ráijedjek, milyen keveset tudok még ... — Ne vidd túlzásba, Ármin. — Még ez is túlzás, túlzás a te szerénységed mellett! De gondolj, amit tetszik. Nem vállalom és punktum. Tegyetek oda fiatalabbat, én már nem ismerem ki magamat a mai szúnyo­gok között. Azoknak, kérjék a lássan, a DDT-por már nem méreg, hanem hízókúra. — Gondolj a családodra is, Ármin. Igazán rátok félné az a szép kis fizetéskülöm­bözet. Léb Ármin ismét fülére tapasztotta tenyerét: — Csak ezt ne említsd, Valér. Azt sem tudnám, mire költ­­sem. Ne szaporítsátok gondjaimat ilyen anyagias ügyekkel. Én a kutatásaimnak akarok élni. — Élhetsz, Ármin, a többit bízd a feleségedre. Nem kell félteni az asszonyokat, ha költekezésről van szó. — De az én Zálikám nem olyan asszony, őt félteni kell. Jobb, ha nem erőszakoskodsz. Faképnél hagyom az intézete­teket, ha jobban törődsz velem, mint én magammal. Isten áldjon. És elrohant. Az igazgató elhűlve ereszkedett vissza a székbe. Úgy meg­lepte, ami történt, hogy mindenáron le akarta törölni az asz­tallapról azt a fénysávot, ami az ablakon beszűrődő napsugár­tól származott. Az alpinizmusnak hódoló, lesült képű ifjú tit­kár belépése térítette magához. — Mi történt? — kérdezte amaz aggódva. — Miért rohant ki Léb Ármin olyan feldúltan? Rosszullét fogta el a folyosón. — Képzelje, megsértődött... Nem vállalja ... Hogy ő nem elég felkészült, meg hogy azt sem tudja, mire költse a fizetés­­különbözetet. — Mért csodálkozik — mosolyodon el az ifjú titkár kissé ironikusan —, az igazgató elvtárs nevelése. De azért ne mond­junk le róla egykönnyen. Mit gondol, ha az idősebb kutatók és az ifjabb nők küldöttséget menesztenének hozzá és megkér­nék ... — Szó sem lehet róla — tiltakozott hevesen az igazgató —, egészen elvadítanánk magunktól. Fájdalommal bár, de belé kell törődnünk, hogy nem vállalja. Mást kell felterjesztenünk. Ki van soron a véleményezettek közül? A titkár a nála levő iratcsomóban kotorászva megállapo­dott egy névnél: — Mit szólna az igazgató elv­társ Stan Vidrascuhoz? Meg­lepő eredményekre jutott a muslicák morfológiájával. Az igazgató gyanakvóan fürkészte titkárát: — Miért köt ki éppen Stan Vidrascunál? Ne bosszantson megint haszontalanságokkal. Jól tudhatja, hogy addig ő nem léphet elő ebben az intézetben, amíg én igazgatom. — Honnan tudhatnám ezt, igazgató elvtárs? — Onnan, hogy Stan Vidrascu a legkedvesebb sógorom. — És miért bűn az? Léb Ármin után ő az intézet legki­válóbb muslicistája. — Azt én is jól tudom. De az én igazgatóságom alatt be sem kerülhetett volna az intézetbe. Hajszálnyi engedményt sem tehetünk a familiarizmusnak. Elég sokba került intéze­tünknek, amíg megszabadítottuk ettől a káros szellemtől. Kép­zelje, fiatalember, valamikor puszta urambátyámos alapon, ér­demtelenül olyanok kerültek itt nagy felelősséggel járó magas állásokba, akiknek nemhogy felkészültségük vagy rátermettsé­gük, de eszük sem volt hozzá. A fiatal titkár kétkedő gunyoros hunyorgatásokkal kísérte főnöke előadását, nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon: — Bocsánat, de én bajosan tudom ezt elképzelni. Mindig is szegényes volt a fantáziám. S bevallom, néha úgy tűnik, hogy önök, akik a múltat személyes tapasztalatukból ismerik, sötétebbnek festik azt, mint amilyen lehetett. Még gondolat­nak is képtelenség, hogy komasági szempontok döntötték volna el, ki hova kerüljön. Az ön sógorához azonban a gyanú ár­nyéka sem férhet. Nagyszerűen képzett kutató. Erről gyakran hallani, de arról, hogy az ön sógora, most hallok először. Ez is amellett szól, hogy eszébe sem jutott ezen az alapon érvénye­sülni. — Mindegy — intette le az igazgató türelmetlenül. — Elég, ha én tudtam a sógorsági viszonyról, és ez annyi, mintha min­denki tudott volna róla. — Megengedjen, igazgató elvtárs, hogy én, a fiatal, tapasz­talatlan bogarászó, nem tudok egyetérteni önnel. Mégiscsak képtelenség, hogy Stan elvtárs, azért ne léphessen elő, mert önnek a sógora. — Nem leszek örökké igazgató. Egyszer engem is félre­állítanak vagy áthelyezhetnek, akkor aztán érvényesülhet. Senki sem venné komolyan, ha én tologatnám felfelé. Ne is szaporítsuk a szót, adja a véleményezéseket. Lássuk a követ­kezőket ... Ahá, Kovács Gergely. Nem mondom, a vízibol­hák korcsolyázási technikájáról remek tanulmányt írt... Persze.­léb Árminnal vagy a sógorommal egy napon nem­­ említhető. Küldje azért be, talán vele is megyünk valamire. (Folytatása következik) Magyar Nemzet „Anche se non vuole..." AZ ANTIFASISZTA SZELLEMI HARCRÓL Anche se non vuole ... Ak­­kor is, ha nem akarja... — kiáltozza szüntelen Thomas Mann Mario és a varázsló cí­mű novellájának hipnotizáló bűvésze, miközben démoni te­kintetét a közönség közül ki­szemelt áldozatok szemébe fúr­ja és lovaglóostorával a le­­vegőbe suhint. És az emberek szabadságakarata megbénul, személyisége felbomlik, tán­colva, rángatózva követik Ci­­polla aljas és megszégyenítő parancsait. Anche se non vuo­le... pedig nem akarják. Cipolla az ördögi mutatvány alatt folytonosa­n iszik. A má­morból merít új erőt. Bűvész­kedéseit szüntelen fecsegéssel kíséri, nemcsak a szeme szug­­gerál, hanem a szava is. A ró­mai történelem mítoszaira utalgat és mélyértelműnek lát­szó, mitikus halandzsát darál. Azt sem titkolja, hogy fene­ketlenül gyűlöli a közönségét, az egyenes derekú halászokat és a sima járású pincéreket, mert az ő hátán púp éktelen­kedik és a lába kacsázva jár. A nyomorék ember irigy lá­zadása és alsóbbrendűségi ér­zése ösztönzi arra, hogy az egészségeseket lealázza. Közismert, hogy Thomas Mann a fasizmust írta meg eb­ben a novellában és Cipolla alakjába a fasizmusról vallott nézeteit sűrítette. Irracionaliz­mus, mámor, mítosz és misz­ticizmus — ezek Thomas Mann szerint a fasizmus szellemi esz­közei. A szabad egyéniség észt­­veszejtő tömegorgiában való feloldása — ez az eredménye. A nyomorékok és a nyomorul­tak lázadása az egészségesek és a kiválók ellen — ez lenne az oka és a mozgató ereje. U­­­gyanezeket a nézeteket is­­métli az Európa, vigyázz! című előadás-gyűjteményében. A fasizmus vélt tartalmi je­gyei itt már az önként kínál­kozó címszót is megkapják: a»új romantika«. A nyomorult Cipolla egészség elleni dühe is akadémikus címkére talál: ""a tömegek lázadása". Ortegát idézi, aki szerint az európai kultúrát, a klasszikus értékek, nemes hagyományok őrzőit iszonyú veszedelem fenyegeti. Fellázadt a műveletlen, torz­lelkű tömeg, felfordítja a szel­lem értékrendjét és eltiporja az elitet. Romantika és népiség — ez a két fogalom csendül ki vád­ként és félelemként Thomas Mann harcos, ízig-vérig tisztes­séges, de téves antifasizmusá­­ból. A patriarkális polgári íz­lés és kultúra legméltóbb őr­zője riadt értetlenséggel me­red mindarra, amit az új bur­zsoázia művel. Képtelen el­hinni, hogy a panetráns bűz a saját osztályának boszorkány­­konyhájából ered, hogy ugyan­az a válságba jutott polgárság őrjöng és öldököl, amelynek csodálatos hajdani értékeit ép­pen ő védi. A felbérelt és meg­szédített csőcselékben a népet gyanítja. Ő, akinek minden idegsejtjében az európai hu­manitás feszül, az ellenségnél is szellemi gyökereket kutat, amelyek az új irányzatot vala­miképpen a műveltség hagyo­mányaihoz kapcsolják. Ez az antifasizmus férfiassága és becsületessége ellenére is épp­oly tehetetlen, mint Cipolla közönsége. Tehetetlen, mert olyan szellemi tendenciákat tulajdonít a fasizmusnak, ame­lyek nincsenek benne. Mert szem elől téveszti a fasizmus osztálytartalmát és gazdasági eredetét. Nem a haláltusájá­ban őrjöngő monopolista bur­zsoázia ellen harcol, hanem a valódi szövetségestől, a néptől és a szocializmustól retteg. Te­hetetlen, mert kissé maga is a bűvölet hatása alá kerül és elhiszi a fasizmus hazugságát: azt, hogy ő a romantika, a nép, a nemzeti érzés és a szocializ­mus. A­z elmúlt évtized alatt sokat tettünk a fasizmus lényegé­nek és valódi szellemi arcula­tának leleplezéséért. Az embe­rek saját tapasztalatukból ér­tették meg, hogy a szociális de­magógia meg a szocializmus, a plebejus frázisok meg a nép­hatalom, a nemzeti érzés és a nacionalizmus nem azonos fo­galmak. A romantikus illúziók azonban továbbra is kísérte­nek az antifasiszta értelmiség és kispolgárság körében. Most, hogy Franciaországban ismét lelepleződött a polgári demok­rácia tehetetlensége, és de Gaulle tábornok a közvé­lemény általános anche­se non vuele-je közepette ma­gához ragadta a hatalmat, ismét hallhatunk és olvas­hatunk a fasizmus roman­tikusan irracionális, misztikus, meg mitikus arculatáról. Jó­indulatukban is veszélyes né­zetek ezek, mert megrágalmaz­zák a romantikát, amelyhez az emberi haladás ügyének közis­merten sok köze van, mert hitelt adnak a fasizmusnak, és öntudatlanul is bizonyos szel­lemi rangot tételeznek fel egy olyan mozgalomról, melynek az emberi szellemhez csak annyi köze van, mint valami­nek a saját ellentétéhez. Igaz az, hogy a mi korunk­ban mindenféle miszticizmus, észellen­esség és mitikus kul­tusz megkönnyíti a fasiszta fertőzést, egyengeti ködösítő szándékait és homályosító cél­jait. Éppen ezért a fasizmus elleni szellemi védekezést már az előőrsöknél kell kezdeni, és a szövetséges elméletekre is ki kell terjeszteni. Kétségtelen az is, hogy a romantika mind­végig kétarcú volt. Egyszerre tükrözte a francia forradalom iránti lelkesedést, és a belőle való kiábrándulást. Megtalál­ható benne a forradalom és a napóleoni háborúk kettőssége, a forradalmi és a monarchi­kus burzsoázia ellentétessége. A romantika nemcsak Puski­nokat és Victor Hugókat is­mert, hanem Chateau briando­­kat is. Ebből a szempontból te­hát kézenfekvő lenne az a vé­lekedés, amely a fasizmusban legalábbis a romantika retrog­­rád irányzatának a felújulását gyanítja. Kézenfekvő, de még­sem igaz. A romantika eredeti irracio­­nalizmusa a művészet ki­­tárulását, a képzelet szárnyra bocsátását és az ihlet elmé­lyülését jelentette. Nem a jó­zan ész ellen lázadt, hanem a klasszikus konvenciók és a megmerevedett szűk formák ellen. De hol található effajta romantikus irracionalizmus a fasizmusban? A Mein Kampf zavaros, de nem irracionális. Göbbels halandzsája értelmet­len, hazug, de nem misztikus. És miféle irracionalizmus ih­lette embermilliók tervszerű, hidegfejű elgázosítását? A ro­mantika felfedezte a természet szépségét, meghódította az ér­zelmi világot, és az ösztönéle­tet a művészet számára. De mi köze a fasizmus állatiasságá­­nak vagy a háborús kalandor­­ságot igazoló­­veszélyes élet­nek" Rousseau panteizmusá­­hoz? Vagy az ösztönöket és a nagy emberi szenvedélyeket feltáró művészetnek a gyűlö­lethez és a tömeggyilkosság­hoz? A romantika leszállt a né­pek múltjába, a nemzetek ős­történetébe, hogy megismerje a népet és önismeretre ébresz­­sze a nemzetet. A mítosz ott az igazság eszköze volt. A fa­sizmusban az igazság helyébe lépett és nem is mítoszként, csak mint jelszó vagy totem­jelvény. A romantika nemzeti érzése nem állt ellentétben a nemzet­köziséggel. Herder népdalgyűj­teménye a néplélek internacioa­lizmusát mutatta fel, Byron a görög szabadságért halt meg. És folytathatnék tovább a kér­déseket. Mi köze van Hölder­­lin­pteri tisztaságú érzésvilá­gának, hellén szabadságeszmé­jének Göringhez, az I. G. Far­­benhez vagy Mussolini ízetlen ál-klasszicizálásához? Milyen azonosság van a romantika eg­zotikus tájakra való vágyódása és Abesszínia gyarmatosítása között? Hogyan jön Lamartine átszellemült katolicizmusa Hit­ler keresztényellenességéhez vagy akár de Gaulle politikai miséihez? Miben hasonlít a ro­mantika kapitalizmust bíráló kultúrpesszimizmusa a könyv­égetéshez? És ne feledjük azt sem, hogy Kleist halálvágyá­ban nem másokat irtott ki, ha­nem önmagát ölte meg. H­­asonló jogon azt is állít­­hatnók, hogy a fasizmus darwinista, mert a­­létért való harc" darwini elvét a társa­dalom törvényének tekinti vagy hogy agrobiológiai ala­pon áll, mert a chamberlaini és gobineau-i fajteória néhány címszavát onnan kölcsönözte. A fasizmus még egyik legkö­zelebbi ősének, Nietzschének a szellemi hagyatékát is néhány aforizmára szűkítette, nem be­szélve Wagnerről, akinek csak a Siegfriedjét érti, Tristanját már nem. A fasizmus alapjában szel­lemellenes. Az útját egyengeti minden ellentmondásos, követ­­kezetlen vagy reakciós áram­lat, ő maga azonban végső for­májában jelszavakkal operál és címkéket dobál. Felcsipege­ti a címszavakat, hogy ember­telenségét és kultúraellenessé­­gét leplezze velük. A roman­tika tartalmi jegyeit éppúgy vignettáknak használja, mint Hegel népállamát és Hölderlin személye ugyanúgy porhintés­re kell neki, mint a német pa­rasztok Dózsája, Geyer Fló­rián, akinek neve alatt az SS-ek ukrán falvak százait égették porrá. A fasizmus azokat a jelsza­vakat rikoltozza, amelyekről tudja, hogy helyük van az em­beri lélekben és hagyományuk van a műveltség történetében.­­Azokat a címszavakat üvölti, amelyekről tudja, hogy a lálek élményekkel és az agy emlé­kekkel rezonál. A fasizmus szemfényvesztő, a homályos ismeretekre, a félbenmaradt műveltségre, az elme kimun­­kálatlanságára és a végig nem gondolt gondolatokra épít. A fasizmus elleni szellemi harc­hoz nemcsak az ellenállóké­pességet gyengítő problemati­kus irányzatok bírálata és a reakciós áramlatok szétzúzása kell, hanem a fasizmus zagyva címszótárának leleplezése és szétszórása is. Ne Cipolla ha­landzsájára figyeljünk, hanem a tetteire. Akkor nemcsak Mario száll majd szembe vele,­­akkor nem következhet be az anche se non vuois. Komlós János 9 Fiatal költők estjét rendezi meg az Irodalmi Színpad jú­nius 13-án este 8 órakor. Be­vezetőt mond Tolnai Gábor. A műsorban Csanádi János, Fo­dor András, Győre Imre, Hárs György, Kalász Márton, La­dányi Mihály, Simon Lajos, Cs. Szabó Béla, Szécsi Margit és mások versei, Hernádi Gyula és Tóth László novel­lái. Petrovics Emil és Sárosi Bálint zeneművei szerepel­nek.

Next