Magyar Nemzet, 1958. június (14. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-08 / 134. szám
Vasárnap, 1958. június 8., MÓRICZ ZSIGMOND VERSEI EZ A KÖTET Móricz Zsigmond részben megjelent, részben kéziratban hátramaradt verseinek gyűjteménye, meglepetés az olvasók nagy tömegei számára. Még az irodalombarátok között is sok olyat találunk, aki vagy egyáltalán nem tudott Móricz Zsigmond verseinek — talán helyesebb volna, ha így mondanánk: Móricz Zsigmond költeményeinek — létezéséről, vagy legfeljebb hallomásból értesült arról, hogy a híres regényíró és novellaíró, a kritikai realizmus egyik legnagyobb magyar képviselője, verseket is írt. A felnőttek számára alkotott Móricz-versek eltűntek a könyvtárak polcain felsorakozó Nyugat-kötetekben, vagy egy jóbarát fiókjában és csak most kerültek — Gellért Oszkár összeállításában és emlékező soraival — kötetbe gyűjtve a nagyközönség elé. Ezek a versek nem úgynevezett »melléktermékekAhogy Karinthy Frigyes költeményeinek, ezeknek is joguk van ahhoz, hogy ott szerepeljenek a különböző műfajú alkotásokból összetevődő életmű keretében. Móricz Zsigmond versíróból, mégpedig gyermekversek, verses állatmesék írójából lett a legelső novellisták egyike, hiszen az Erdő-mező világa és a Boldog világ verses mesegyűjteményei megelőzték a Hét krajcár-t, amellyel a Nyugat lapjain országos hírt szerzett. * A VERSEK végigkísérték Móricz Zsigmond gazdag eredményekhez vezető útját akkor is, amikor a gyermekverseket egészen másféle versek váltották fel. 1909-ben látott napvilágot a Nyugatban az Édes kicsi bimbóm című ciklus és az ezt kiegészítő Csönd, a nyolcsoros kis költemény. Egyik is, másik is a legszomorúbb, a legszemélyesebb élményből fakadt. Móricz két kisgyermekét siratta el bennük. A Csönd majdnem goethei tömörségű. Iktassuk ide az egész remekművet: Éjjel fékezzenek: nem sir? Nappal várok, lesek, nincs hír? Mellettem édesem csak sir. Gyászujjal csöndre int a sir ... Érdekesek, bár nem jellemzők Móricz Zsigmondra, az 1910-ben megjelent zsoltárátírások, amelyekről Gellért Oszkár helyesen állapítja meg, hogy nagyjából a Károli Gáspár-féle vizsolyi biblia zsoltárfordításainak rímekbe szedett változatai. 1917-ben Móricz Zsigmond nemcsak az egyaránt irodalmi és politikai tettnek számító Szegény emberekkel, ezzel a nagyszerű novellával tiltakozott az első világháború bűnténye ellen, hanem a Sóhaj című kis verssel is, amely a maga nemében szintén remekmű! * KÜLÖN CSOPORTOT alkotnak az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot követő ellenforradalom és az egyre intézményesebbé váló fehér terror idején írott versei. 1919 decemberében az irodalmi életből kitaszított és a hivatalos körök részéről üldözött író, aki visszavonult Leányfalura, megalkotta Misanthrop című versét, amelyben nemcsak arról szólt, hogy »jött bősz csordája a huligánoknak«, hanem arról is, hogy semmi körülmények között sem válik hűtlenné az első magyar proletárforradalom eszméihez. Ezeket vetette papírra: De én a fáklyát meg nem tagadom, ha köd van, ha vihar, a fáklya szent. Ez a vers csak 1925-ben kerülhetett nyilvánosságra. A Mors már 1920-ban megjelenhetett, de — a cenzúra törléseivel. Mivel pedig az eredeti szöveg elveszett, csak ezekkel a hiányokkal maradt meg a költemény és kevés reményünk van arra, hogy valaha is megtaláljuk az elveszett szavakat. 1920-ban írta, de csak 1924- ben tehette közzé A magyar asszony-t, a magyar szegényparasztok asszonyairól szóló nagyszerű ódát, amelyben ilyen sorokat találunk: A magyar nő a teremtés legjobban kiuzsorázott, nyomorult férge... Milyen dühvel kiáltott fel Magyar fa című költeményében Móricz Zsigmond, akinek még a magyarságát is el akarták vitatni a Horthy-fasizmus kultúrbrigantijai! Milyen keserűség kellett ahhoz, hogy leírja: Magyarságom életalmájáról le akarják hámozni a magyart. 1925-ből valók a Jajgyűjtőcímű sorozat darabjai, közöttük a Ballada, amely többet örökít meg az akkori idők borzalmaiból, mint sok történelemkönyv. Eljövendő idők olvasói is megtudhatják belőle, hogy mennyi öngyilkosság volt a B-listák, a munkanélküliség és éhínség miatt, mennyi ember pusztult el tüdővészben és milyen szomorúság volt az egész országban! Nincs módunk egy cikk keretében ismertetni Móricz Zsigmond költészetének egész tematikáját, csak kiemeljük az Ady emlékét tisztán őrző verseket. Az 1920-as Ady ezekkel az élesen vágó sorokkal kezdődik. Rettenetes elgondolni. Meghamisíthatják életed minden jelentését. * MÓRICZ ZSIGMOND nem akarta, hogy versei szétszóródjanak. Szívesen adott volna ki verseskönyvet már az 1920-as évek közepén. Gellért Oszkár, aki lényeges mondanivalókat közölt Móricz Zsigmond verseinek most megjelent gyűjteményéhez (Magyar Helikon kiadása) fűzött emlékezéseiben, hivatkozik arra, hogy Móricz Zsigmond 1925. január 10-én a következőket írta a Nyugat szerkesztőségébe: »Jaj. Ez lesz a címe verseskönyvemnek:" De sem akkor, sem később nem tudta megjelentetni a Jaj-t! A verseskönyv álma sírba szállt vele. Csak a megmaradt kortársak szeretete és az utókor kegyelete szedte kötetbe a szétszórtan heverő, mármár feledésbe veszett verseket. Sós Endre ’páradtan nyúlt naplója után. Az sem ígért semmi különösebb eebet. Már-már unottan belelapozott, mikor ideges, türelmetlen kopogtatás után feldúlt arcú, fehér köpenyes cingár emberke nyitott be. Kopaszra nyírt feje világított, akár a tejszínű lampabura. Legalább tizenkét diopmás vastag szemüveget viselt, s még azzal is egészen közelhajolt, hogy éppen ott láthassa az igazgatót, ahol kell. Sietségtől kifulladva, szaggatottan bugyborékolt belőle a szó: — Kérlek, ig-igazgató elvtárs... ez tisztára lehetetlen, hogy engem, épp engem főkutatónak tegyetek... — Ejnye, ejnye — állt fel az igazgató fejcsóválva —, hát már kiszivárgott a híre. No, de ha már megtörtént, hát megtörtént. Add a kezed, hadd gratuláljak. — Semmi gratuláció — dugta háta mögé kezét az izgatottan hátráló emberke. — Képtelenséget akartok. És éppen te, a sohasem hibázó ember főzted ezt ki? Hát olyan hangzású az én nevem, ami öregbíthetné a szúnyog- és ízeltlábúak osztályának tekintélyét? — Ne beszélj sületlenségeket, Ármin — került kívül az igazgató. — Intézetünk keresve sem találhatna náladnál különb személyiséget. Te orvosként is megállanád a helyed. A te érdemeid a malária-kutatás terén ... A kis emberke fülére szorította mindkét tenyerét: — Hallgass, Valér. Szó sem lehet a kinevezésemről. Engem, kérlek, a SANEPID csak nemrég is el akart csalni tőletek. Képzeld, minden áron főorvost akartak csinálni belőlem. De azt sem vállaltam ... — Jól tetted. Hallatlan, hogy már a SANEPID is éppen a mi egyetlen Léb Árminunkra éhezett meg. De hogy minket miért fosztanál meg egy kiváló főkutatótól, azt igazán nem értem... A kis kopasz az asztal körül járkálva hadonászott: — Mert nem akarom, hogy irigyeljenek, és megfúrjanak ... — Ugyan, Ármin, a mi korunk embere és az irigység meg a furkálás ... — Ismerem én őket, csak a fúrót cserélték ki. De ez nem is fontos. Fúrtak engem már eleget. Először is, azért hagyjatok békében az én kis állásomban, mert be akarom fejezni saját önálló kutatásaimat. Másodszor, mert nem érzem magam elég felkészültnek a főkutató feladatköréhez. — Eredj már, a te huszonöt éves prakszisoddal nem érzed magad elég felkészültnek? — Az csak arra volt jó, hogy ráijedjek, milyen keveset tudok még ... — Ne vidd túlzásba, Ármin. — Még ez is túlzás, túlzás a te szerénységed mellett! De gondolj, amit tetszik. Nem vállalom és punktum. Tegyetek oda fiatalabbat, én már nem ismerem ki magamat a mai szúnyogok között. Azoknak, kérjék a lássan, a DDT-por már nem méreg, hanem hízókúra. — Gondolj a családodra is, Ármin. Igazán rátok félné az a szép kis fizetéskülömbözet. Léb Ármin ismét fülére tapasztotta tenyerét: — Csak ezt ne említsd, Valér. Azt sem tudnám, mire költsem. Ne szaporítsátok gondjaimat ilyen anyagias ügyekkel. Én a kutatásaimnak akarok élni. — Élhetsz, Ármin, a többit bízd a feleségedre. Nem kell félteni az asszonyokat, ha költekezésről van szó. — De az én Zálikám nem olyan asszony, őt félteni kell. Jobb, ha nem erőszakoskodsz. Faképnél hagyom az intézeteteket, ha jobban törődsz velem, mint én magammal. Isten áldjon. És elrohant. Az igazgató elhűlve ereszkedett vissza a székbe. Úgy meglepte, ami történt, hogy mindenáron le akarta törölni az asztallapról azt a fénysávot, ami az ablakon beszűrődő napsugártól származott. Az alpinizmusnak hódoló, lesült képű ifjú titkár belépése térítette magához. — Mi történt? — kérdezte amaz aggódva. — Miért rohant ki Léb Ármin olyan feldúltan? Rosszullét fogta el a folyosón. — Képzelje, megsértődött... Nem vállalja ... Hogy ő nem elég felkészült, meg hogy azt sem tudja, mire költse a fizetéskülönbözetet. — Mért csodálkozik — mosolyodon el az ifjú titkár kissé ironikusan —, az igazgató elvtárs nevelése. De azért ne mondjunk le róla egykönnyen. Mit gondol, ha az idősebb kutatók és az ifjabb nők küldöttséget menesztenének hozzá és megkérnék ... — Szó sem lehet róla — tiltakozott hevesen az igazgató —, egészen elvadítanánk magunktól. Fájdalommal bár, de belé kell törődnünk, hogy nem vállalja. Mást kell felterjesztenünk. Ki van soron a véleményezettek közül? A titkár a nála levő iratcsomóban kotorászva megállapodott egy névnél: — Mit szólna az igazgató elvtárs Stan Vidrascuhoz? Meglepő eredményekre jutott a muslicák morfológiájával. Az igazgató gyanakvóan fürkészte titkárát: — Miért köt ki éppen Stan Vidrascunál? Ne bosszantson megint haszontalanságokkal. Jól tudhatja, hogy addig ő nem léphet elő ebben az intézetben, amíg én igazgatom. — Honnan tudhatnám ezt, igazgató elvtárs? — Onnan, hogy Stan Vidrascu a legkedvesebb sógorom. — És miért bűn az? Léb Ármin után ő az intézet legkiválóbb muslicistája. — Azt én is jól tudom. De az én igazgatóságom alatt be sem kerülhetett volna az intézetbe. Hajszálnyi engedményt sem tehetünk a familiarizmusnak. Elég sokba került intézetünknek, amíg megszabadítottuk ettől a káros szellemtől. Képzelje, fiatalember, valamikor puszta urambátyámos alapon, érdemtelenül olyanok kerültek itt nagy felelősséggel járó magas állásokba, akiknek nemhogy felkészültségük vagy rátermettségük, de eszük sem volt hozzá. A fiatal titkár kétkedő gunyoros hunyorgatásokkal kísérte főnöke előadását, nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon: — Bocsánat, de én bajosan tudom ezt elképzelni. Mindig is szegényes volt a fantáziám. S bevallom, néha úgy tűnik, hogy önök, akik a múltat személyes tapasztalatukból ismerik, sötétebbnek festik azt, mint amilyen lehetett. Még gondolatnak is képtelenség, hogy komasági szempontok döntötték volna el, ki hova kerüljön. Az ön sógorához azonban a gyanú árnyéka sem férhet. Nagyszerűen képzett kutató. Erről gyakran hallani, de arról, hogy az ön sógora, most hallok először. Ez is amellett szól, hogy eszébe sem jutott ezen az alapon érvényesülni. — Mindegy — intette le az igazgató türelmetlenül. — Elég, ha én tudtam a sógorsági viszonyról, és ez annyi, mintha mindenki tudott volna róla. — Megengedjen, igazgató elvtárs, hogy én, a fiatal, tapasztalatlan bogarászó, nem tudok egyetérteni önnel. Mégiscsak képtelenség, hogy Stan elvtárs, azért ne léphessen elő, mert önnek a sógora. — Nem leszek örökké igazgató. Egyszer engem is félreállítanak vagy áthelyezhetnek, akkor aztán érvényesülhet. Senki sem venné komolyan, ha én tologatnám felfelé. Ne is szaporítsuk a szót, adja a véleményezéseket. Lássuk a következőket ... Ahá, Kovács Gergely. Nem mondom, a vízibolhák korcsolyázási technikájáról remek tanulmányt írt... Persze.léb Árminnal vagy a sógorommal egy napon nem említhető. Küldje azért be, talán vele is megyünk valamire. (Folytatása következik) Magyar Nemzet „Anche se non vuole..." AZ ANTIFASISZTA SZELLEMI HARCRÓL Anche se non vuole ... Akkor is, ha nem akarja... — kiáltozza szüntelen Thomas Mann Mario és a varázsló című novellájának hipnotizáló bűvésze, miközben démoni tekintetét a közönség közül kiszemelt áldozatok szemébe fúrja és lovaglóostorával a levegőbe suhint. És az emberek szabadságakarata megbénul, személyisége felbomlik, táncolva, rángatózva követik Cipolla aljas és megszégyenítő parancsait. Anche se non vuole... pedig nem akarják. Cipolla az ördögi mutatvány alatt folytonosan iszik. A mámorból merít új erőt. Bűvészkedéseit szüntelen fecsegéssel kíséri, nemcsak a szeme szuggerál, hanem a szava is. A római történelem mítoszaira utalgat és mélyértelműnek látszó, mitikus halandzsát darál. Azt sem titkolja, hogy feneketlenül gyűlöli a közönségét, az egyenes derekú halászokat és a sima járású pincéreket, mert az ő hátán púp éktelenkedik és a lába kacsázva jár. A nyomorék ember irigy lázadása és alsóbbrendűségi érzése ösztönzi arra, hogy az egészségeseket lealázza. Közismert, hogy Thomas Mann a fasizmust írta meg ebben a novellában és Cipolla alakjába a fasizmusról vallott nézeteit sűrítette. Irracionalizmus, mámor, mítosz és miszticizmus — ezek Thomas Mann szerint a fasizmus szellemi eszközei. A szabad egyéniség észtveszejtő tömegorgiában való feloldása — ez az eredménye. A nyomorékok és a nyomorultak lázadása az egészségesek és a kiválók ellen — ez lenne az oka és a mozgató ereje. Ugyanezeket a nézeteket ismétli az Európa, vigyázz! című előadás-gyűjteményében. A fasizmus vélt tartalmi jegyei itt már az önként kínálkozó címszót is megkapják: a»új romantika«. A nyomorult Cipolla egészség elleni dühe is akadémikus címkére talál: ""a tömegek lázadása". Ortegát idézi, aki szerint az európai kultúrát, a klasszikus értékek, nemes hagyományok őrzőit iszonyú veszedelem fenyegeti. Fellázadt a műveletlen, torzlelkű tömeg, felfordítja a szellem értékrendjét és eltiporja az elitet. Romantika és népiség — ez a két fogalom csendül ki vádként és félelemként Thomas Mann harcos, ízig-vérig tisztességes, de téves antifasizmusából. A patriarkális polgári ízlés és kultúra legméltóbb őrzője riadt értetlenséggel mered mindarra, amit az új burzsoázia művel. Képtelen elhinni, hogy a panetráns bűz a saját osztályának boszorkánykonyhájából ered, hogy ugyanaz a válságba jutott polgárság őrjöng és öldököl, amelynek csodálatos hajdani értékeit éppen ő védi. A felbérelt és megszédített csőcselékben a népet gyanítja. Ő, akinek minden idegsejtjében az európai humanitás feszül, az ellenségnél is szellemi gyökereket kutat, amelyek az új irányzatot valamiképpen a műveltség hagyományaihoz kapcsolják. Ez az antifasizmus férfiassága és becsületessége ellenére is éppoly tehetetlen, mint Cipolla közönsége. Tehetetlen, mert olyan szellemi tendenciákat tulajdonít a fasizmusnak, amelyek nincsenek benne. Mert szem elől téveszti a fasizmus osztálytartalmát és gazdasági eredetét. Nem a haláltusájában őrjöngő monopolista burzsoázia ellen harcol, hanem a valódi szövetségestől, a néptől és a szocializmustól retteg. Tehetetlen, mert kissé maga is a bűvölet hatása alá kerül és elhiszi a fasizmus hazugságát: azt, hogy ő a romantika, a nép, a nemzeti érzés és a szocializmus. Az elmúlt évtized alatt sokat tettünk a fasizmus lényegének és valódi szellemi arculatának leleplezéséért. Az emberek saját tapasztalatukból értették meg, hogy a szociális demagógia meg a szocializmus, a plebejus frázisok meg a néphatalom, a nemzeti érzés és a nacionalizmus nem azonos fogalmak. A romantikus illúziók azonban továbbra is kísértenek az antifasiszta értelmiség és kispolgárság körében. Most, hogy Franciaországban ismét lelepleződött a polgári demokrácia tehetetlensége, és de Gaulle tábornok a közvélemény általános anchese non vuele-je közepette magához ragadta a hatalmat, ismét hallhatunk és olvashatunk a fasizmus romantikusan irracionális, misztikus, meg mitikus arculatáról. Jóindulatukban is veszélyes nézetek ezek, mert megrágalmazzák a romantikát, amelyhez az emberi haladás ügyének közismerten sok köze van, mert hitelt adnak a fasizmusnak, és öntudatlanul is bizonyos szellemi rangot tételeznek fel egy olyan mozgalomról, melynek az emberi szellemhez csak annyi köze van, mint valaminek a saját ellentétéhez. Igaz az, hogy a mi korunkban mindenféle miszticizmus, észellenesség és mitikus kultusz megkönnyíti a fasiszta fertőzést, egyengeti ködösítő szándékait és homályosító céljait. Éppen ezért a fasizmus elleni szellemi védekezést már az előőrsöknél kell kezdeni, és a szövetséges elméletekre is ki kell terjeszteni. Kétségtelen az is, hogy a romantika mindvégig kétarcú volt. Egyszerre tükrözte a francia forradalom iránti lelkesedést, és a belőle való kiábrándulást. Megtalálható benne a forradalom és a napóleoni háborúk kettőssége, a forradalmi és a monarchikus burzsoázia ellentétessége. A romantika nemcsak Puskinokat és Victor Hugókat ismert, hanem Chateau briandokat is. Ebből a szempontból tehát kézenfekvő lenne az a vélekedés, amely a fasizmusban legalábbis a romantika retrográd irányzatának a felújulását gyanítja. Kézenfekvő, de mégsem igaz. A romantika eredeti irracionalizmusa a művészet kitárulását, a képzelet szárnyra bocsátását és az ihlet elmélyülését jelentette. Nem a józan ész ellen lázadt, hanem a klasszikus konvenciók és a megmerevedett szűk formák ellen. De hol található effajta romantikus irracionalizmus a fasizmusban? A Mein Kampf zavaros, de nem irracionális. Göbbels halandzsája értelmetlen, hazug, de nem misztikus. És miféle irracionalizmus ihlette embermilliók tervszerű, hidegfejű elgázosítását? A romantika felfedezte a természet szépségét, meghódította az érzelmi világot, és az ösztönéletet a művészet számára. De mi köze a fasizmus állatiasságának vagy a háborús kalandorságot igazolóveszélyes életnek" Rousseau panteizmusához? Vagy az ösztönöket és a nagy emberi szenvedélyeket feltáró művészetnek a gyűlölethez és a tömeggyilkossághoz? A romantika leszállt a népek múltjába, a nemzetek őstörténetébe, hogy megismerje a népet és önismeretre ébreszsze a nemzetet. A mítosz ott az igazság eszköze volt. A fasizmusban az igazság helyébe lépett és nem is mítoszként, csak mint jelszó vagy totemjelvény. A romantika nemzeti érzése nem állt ellentétben a nemzetköziséggel. Herder népdalgyűjteménye a néplélek internacioalizmusát mutatta fel, Byron a görög szabadságért halt meg. És folytathatnék tovább a kérdéseket. Mi köze van Hölderlinpteri tisztaságú érzésvilágának, hellén szabadságeszméjének Göringhez, az I. G. Farbenhez vagy Mussolini ízetlen ál-klasszicizálásához? Milyen azonosság van a romantika egzotikus tájakra való vágyódása és Abesszínia gyarmatosítása között? Hogyan jön Lamartine átszellemült katolicizmusa Hitler keresztényellenességéhez vagy akár de Gaulle politikai miséihez? Miben hasonlít a romantika kapitalizmust bíráló kultúrpesszimizmusa a könyvégetéshez? És ne feledjük azt sem, hogy Kleist halálvágyában nem másokat irtott ki, hanem önmagát ölte meg. Hasonló jogon azt is állíthatnók, hogy a fasizmus darwinista, mert alétért való harc" darwini elvét a társadalom törvényének tekinti vagy hogy agrobiológiai alapon áll, mert a chamberlaini és gobineau-i fajteória néhány címszavát onnan kölcsönözte. A fasizmus még egyik legközelebbi ősének, Nietzschének a szellemi hagyatékát is néhány aforizmára szűkítette, nem beszélve Wagnerről, akinek csak a Siegfriedjét érti, Tristanját már nem. A fasizmus alapjában szellemellenes. Az útját egyengeti minden ellentmondásos, következetlen vagy reakciós áramlat, ő maga azonban végső formájában jelszavakkal operál és címkéket dobál. Felcsipegeti a címszavakat, hogy embertelenségét és kultúraellenességét leplezze velük. A romantika tartalmi jegyeit éppúgy vignettáknak használja, mint Hegel népállamát és Hölderlin személye ugyanúgy porhintésre kell neki, mint a német parasztok Dózsája, Geyer Flórián, akinek neve alatt az SS-ek ukrán falvak százait égették porrá. A fasizmus azokat a jelszavakat rikoltozza, amelyekről tudja, hogy helyük van az emberi lélekben és hagyományuk van a műveltség történetében.Azokat a címszavakat üvölti, amelyekről tudja, hogy a lálek élményekkel és az agy emlékekkel rezonál. A fasizmus szemfényvesztő, a homályos ismeretekre, a félbenmaradt műveltségre, az elme kimunkálatlanságára és a végig nem gondolt gondolatokra épít. A fasizmus elleni szellemi harchoz nemcsak az ellenállóképességet gyengítő problematikus irányzatok bírálata és a reakciós áramlatok szétzúzása kell, hanem a fasizmus zagyva címszótárának leleplezése és szétszórása is. Ne Cipolla halandzsájára figyeljünk, hanem a tetteire. Akkor nemcsak Mario száll majd szembe vele,akkor nem következhet be az anche se non vuois. Komlós János 9 Fiatal költők estjét rendezi meg az Irodalmi Színpad június 13-án este 8 órakor. Bevezetőt mond Tolnai Gábor. A műsorban Csanádi János, Fodor András, Győre Imre, Hárs György, Kalász Márton, Ladányi Mihály, Simon Lajos, Cs. Szabó Béla, Szécsi Margit és mások versei, Hernádi Gyula és Tóth László novellái. Petrovics Emil és Sárosi Bálint zeneművei szerepelnek.