Magyar Nemzet, 1963. április (19. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-27 / 97. szám
r : Mmm '■ szombat haft 3 órakor 4 Három egyfelvonásos főiskolások előadásában Az egyfelvonásosnak — az Irodalmi Színpad mellett — manapság egyedül a színművészeti főiskolások az ébrentartói. Legutóbb Oscar Wilde, Giraudoux és Büchner egy-egy tömör kis drámáját láthattuk, és most, néhány hét múltán, ismét egyfelvonásosokkal jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskola végzős évfolyama. Ezeknek, az egyfelvonásosoknak — művelődéstörténeti jelentőségük mellett — fontos színházpedagógiai hasznuk is van. A fiatal színészeket és rendező jelölteket maximális tömörítésre, a lényeg megragadására késztetik, nem hagynak időt arra, hogy a jelenetet haszadalmasan exponálják és egy-egy jellemet — lassan kint bontsanak ki. Ilyenformán az egyfelvonásos igazi számadás, ízlésről, darabértelmezésről, lényeglátásról. Ha ebből aszempontból tekintjük ezt a legutóbbi főiskolai előadást, a rendezők és a színészek általában jól vizsgáztak. Három darabot adtak elő: Bernard Shaw sűrű levegőjű, szellemesen moralizáló ►►melodrámáját és egyúttal prédikációját, — ahogyan a szerző nevezi művét —, a Blanco Posnet elárultatását, Robert Merle hatásos és nagyon aktuális, mitológiai köntösben mai gondolatokat sugárzó jelenetét, a Sisyphus és a Halált és Schnitzler, a méltatlanul elfeledett kitűnő bécsi szerző drámáját, A zöld kakadut. E három darab egymástól elkülönülő világ, Shaw éles iróniája mellett Robert Merle keménykötésű szókimondása és Schnitzler furcsán groteszkül pszichologizáló módszere áll, s mindhárom mű állásfoglalásra készteti a rendezőt. Az utolsóéves három rendezőjelölt: Szalay Vilmos, aki a Shaw-darabot, Laczina László, aki Merle egyfelvonásosát és Pétervári István, aki Schnitzler művét vitte színre, világosan érti e darabok politikai, erkölcsi, társadalmi tendenciáját, és ezt drámai cselekvésben kifejezni képes. Rendezéseik arról tanúskodnak, hogy a mesterségbeli tudásnak azt a fokát, amit a főiskolán meg lehet tanulni, elsajátították már. Szalay Vilmos például a Blanco Posnet elárultatásában már az első pillanatban hatásos, sodrólendületű jelenetet exponál, Laczina László a SiSyphus-ban a darab gyors tempóját gunyoros, fanyar hangulatát mindvégig tartani tudja és Pétervári István, a Schnitzleregyfelvonásosban ábrázolni képes azt a haláltáncot, amelyet a francia nemesség jár a Bastille bevételének éjszakáján. Az ábrázolás és jellemzés külső eszközeit mindhárman használják a színpadon, de adásaink még a belső rajz erejével. Ezt főképp a Shaw- és a Schnitzler-darab rendezőjétől kérjük számon, a Sisyphus-nál erre az ábrázolásra jóval kisebb a lehetőség. Szalay például a két testvér, a lókötőnek hitt Posnet és a valóban lókötő elöljáró jelenetét nem tudta belülről megragadni, ugyanígy a tömeg reagálását is az eseményekre csak külsőségekben, s nagyon nagy tablókban mutatja meg. Pétervári a francia nemesség haláltáncában csak a külső történést érzékeltette, a belső feszültséget alig. A mesterség alapjainak dolgában felkészültek ezek a fiatal rendezők, de egyéni stílusuknak, amelynek most csak haloványabb jeleit láthatjuk, később, a gyakorlatban kell kibontakoznia. A szereplők közül Koncz Gábort említjük meg elsőnek, aki mint Blanco Posnet nagy reményre jogosító színészként lépett elénk, s A zöld kakadu Henri-jeként is jól mutatkozott be. Pompás humorral és gazdag jellemzőerővel rendelkezik. Haumann Péterre legutóbb a Büchnerdarabban figyeltünk fel, most a Sisyphus és a Halál újságírójaként azt mutatta meg, hogy kis szerepet is jelentékennyé tud formálni. Az újságírónak úgyszólván csak az expozícióban van szövege. Haumann azonban az egész történetet élénk reagálásokkal kísérte, szinte a tömegek hangját pótolta a darabban. A zöld kakadu kocsmárosaként tehetsége ugyancsak jól érvényesült. Telessy Györgyi egyénien játszotta a Sisyphus kocsmárosnéját; villanásnyi jelenete, egy-egy hangsúlya életet hozott a színpadra. Gyöngyössy Kati, harsány Feemy Evans-át a Blanco Posnet-ban és vérbő színésznőjét A zöld kakaduban érdemes még megemlíteni, valamint S. Tóth József szellemes bürokrata Halál-figuráját a Merledarabban. Bókay Mária, Agárdy Ilona, Szabó Kálmán, Horesnyi László, Harsányi Frigyes. Simon Kázmér nevét emeljük még ki az együttesből. A rendezőjelöltek tanára Kazán István; őt dicséri tanítványainak jó mesterségbeli felkészültsége, ugyanakkor hiányzik a keze nyoma a szeretlek színesebb, sokoldalúbb megmintázásából. G. L Somogyi István kiállítása Parasztságunk új, megváltozott életéről számol be Somogyi István kiállítása a Belügyminisztérium Központi Klubjában; harmincnégy alkotással, zömében olajképekkel jelentkezett. A fiatal festőművész több mint négy esztendeje dolgozik Veszprém megyében, már tíz közös gazdaságban töltött hosszabb időt, jelenleg pedig a veszprémvarsányi tsz-szel kötött féléves szerződést. Az idei tél zord napjait a Bakonyban töltötte, erről ad hírt néhány sikerült festményén. »Téli hajnal a falu végén* című képe a különböző kékek lírai színvariációjára épült, az apró, öreg házacskák fázósan bújnak meg a nehéz hótakaró alatt. Szinte érezni, hogy az egész világ dermesztően hideg. Jelentős festői erényeit bizonyítja a »Sebestyénék udvarrészletei, a kopasz fák tépetten állnak a vad, téli szélben, még a kerekeskút is alig emelkedik ki a vastag hólepel alól. A tsz egyik izgalmas jelenetét vetíti elénk a „Közgyűlés után”. A művész minden esetben a kép témájához, hangulatához kapcsolja a színek felépítését. A sötét, mély tónusok, az éles kontúrok hangsúlyozzák, hogy itt vita folyik. A főfigura életteljes, csaknem drámai mozdulatát kiemeli a többi figura csak foltokban jelentkezése. A falu és város fejlődő kapcsolatát láthatjuk a «•Kirándulásra induló falusi emberek* friss, derűs, oldott színvilágán. A vidéki élet új arcát mutatja be »Olvasó parasztasszonyt a, a betűk csodálatos világával csak idős korában megismerkedő embert. De nemcsak a mozgalmas mezőgazdasági munka és a falu eseményeinek hiteles ábrázolása érdekli Somogyi Istvánt. A Balaton sokrétű szépsége, feledhetetlen varázsa is megelevenedik lázas iramú festőecsetje nyomán. A rendkívül termékeny művész már több alkalommal örökítette meg az esti fények szivárványos ragyogását a füredi mólónál és a vitorlások merész futását a mindig változó vízen. Ezeken a megragadó erővel komponált képein a víz és ég harmonikus egyszerűségben ölelkezik. A legigénytelenebb motívumokat is művészi látomássá fokozza. Vájna Éva tte ar Franzet. A poraiból megelevenedett TEMPEFŐI egy hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBE! A Jókai Színház negyed századdal az ősbemutató után (1938. április 28.) tűzte műsorára Csokonai Vitéz Mihály: Méla Tempefői, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban című szatirikus zenés játékát. A Tempefői — Csokonai fiatalkori műve — 1794-ben íródott. A Független Színpad, Hont Ferenc munkaközösségi színháza csaknem 150 év múltán kaparta ki az elporosodásból, s alkotta újra színpadra a közönség lelkes ujjongásától kísérve. Csokonai műve eleven tiltakozás a közöny, a közömbösség, a maradiság, a megmerevedett társadalom ellen. E tiltakozásban nagyra nőnek típusai: a semmivel nem törődő főúr, a korcsmázó kurtanemes, a stupid poroszlók és nem utolsó sorban a kegyetlen, kapzsi német iparos. Tempefőit az adósok börtönébe akarja csukatni Betrieger, a német nyomdász, mert a költő nem képes megfizetni versei kinyomtatásának költségeit. Tempefői jól ismert főurainkhoz fordul, de hiába. A színdarab fájdalmas, szatirikus, nevettetően gúnyolódó érzelmi viharai mögül előtérbe nyomulnak a nagy kérdések: szabadság, nép, költészet és igaz magyarság. Ha 1794-ben Csokonai Vitéz Mihály számára kötelező volt lelkiismeretének irodalmi kifejezését megtalálni, mennyire azzá lett a Független Színpad ifjú művészeinek néhány hónappal az Anschluss után, a második világháború kitörésének küszöbén Tiltakozni kellett és összevonni az ellenálló erőket. A magyar klasszikus szavain keresztül riadót fújna a fasizmus és a háború ellen. Gyöngéd kezekkel meg kellett eleveníteni, poraiból a Tempefőit. Csokonai szellemében kiegészíteni, színpadra teremteni. Csokonai eredetileg öt felvonásra tervezte művét, de nem fejezte be, az ötödik felvonáshoz csak némi utasítást adott. Mik voltak a Független Színpad munkaközösségének változtatásai? Az öt felvonásból három lett. A színmű hősnőjének, Rozália grófkisaszszonynak Éva nevű húgát, az ismert Csokonai-eposzból merítve, Dorottyára változtatták. A darabot bőségesebb betétekkel, zenével látták el, Csokonai Lilla verseiből, páros versjeleneteiből, amelyeket összefűztek egykorú dallamokkal. A módszert is Csokonaitól vették, aki maga is verseket, dallamokat illesztett a szövegbe. A darabot szintén Csokonai megmaradt jelenetvázlata szerint fejezték be. Az előadásnak az elhanyagolt Erzsébetvárosi Színház volt a színhelye a Ligetben. Másutt nem kaptak helyet. A szereplők egy része ma már halott: Gellért Endre játszotta Tempefőit, a kedves, meleg hangú énekesnő, Hont Erzsi, Rozáliát. Háy Károly készítette a díszleteket. A közönség értésére és együttérzésére Karinthy Frigyes kritikája vet élénk fényt:►Csak a feszültséget levezető villámhárító. H a borús felhő közt tapasztal az ember zivatar előtt ilyen egészséges kapcsolatot, amilyen közönség, színdarab és szereplők közt kialakult... Ez a tömeg ezúttal egész ravaszul és agyafúrtan, mintha nem is tömeg, hanem értelemmel, sőt emlékezettel felruházott egyén volna, nem az esetet nézte ... hanem éppolyan ravaszul és agyafúrtan, mint szerző, rendező és színészek, a poéta tagáimét azonosította a lelkiszabadság fogalmával...* Segített persze Hont Ferenc, a rendező is. Mikor például a szöveg szerint Rozália megkérdi Tempefőit: »A tömlőé nem gyalázat?* Tempefői válasza: »Nem, ha vétek nincs vele. Az ártatlanság ocsmány falai között is megtartja fényességét .« E szavakra a rendező reflektorfénybe fogta azokat az egy páholyban helyetfoglaló falukutatókat, akiket Horthy törvényszéke akkor ítélt el különböző időtartamú börtönbüntetésre. A közönség tudta, miről van szó, felállt és ünnepelte a fasizmus üldözötteit. Becsky Andor Művészettel a sportért, sporttal a művészetért Tegnap a Magyar Sajtó Házában a »Művészettel a sportért , sporttal a művészetért" mozgalom céljáról, törekvéseiről tájékoztatták az újságírókat. Dr. Nyári László, a Fővárosi Operettszínház gazdasági igazgatója, a szervező bizottság titkára elmondotta, hogy felvetődött a gondolat, jó lenne szorosabbá és szervezettebbé tenni a sportolók és a művészek kapcsolatát. A sajótájékoztatón a “két fél” képviseletében részt vett Kardi János, Pavp László, Lehoczky Zsuzsa, Kárpáti Rudolf és Salamon Béla. — Szeretnénk legnagyobb és legjobb sportegyesületeinkkel, a Vasassal, a Dózsával, a Ferencvárossal — mondta Nyáry László (Salamon Béla csöndesen dünnyögött közbe: »És természetesen az MTK-val«) — szoros kapcsolatot létrehozni, külön előadásokat rendezni ezeknek a kluboknak, gyakran találkozni sportolóikkal. Vállalnánk a tatai edzőtábor kulturális életének intézését, és szeretnénk felfrissíteni, kibővíteni a munkásművész találkozókat úgy, hogy élsportolóinkat is belevonnánk egy-egy ilyen találkozó programjába. Az együttműködés során talán azt is el lehetne érni, hogy színművészeink, énekeseink rendszeresebb testedzésre adják fejüket, így nem fordulna elő olyan fatális eset, hogy egy film forgatókönyvét át kelljen írni, mert a főhős-színész fejletlen felsőteste az uszodajelenetnél nem alkalmas illúziókeltésre. Rajki Béla emlékezik még az Operaház úszókörére és vízilabda csatáira. — A sport jó közérzetet teremt — mondja —, s a színésznek szüksége van a jó közérzetre. — És a sportolónak szüksége van a jó színházra, a jó filmre — mondja Kárpáti Rudolf. — Úgy van — bólogat Salamon Béla —, nálunk meg úgy, hogy szép az a Shakespeare, szép az a Bernard Shaw, de egy húszméteres kapáslövés a balsarokba, az se kutya ... A mozgalom alakuló ülésének lehetne talán ezt a sajtótájékoztatót nevezni. Még csak a terveknél tartanak, s a szervező bizottság szervezésénél. Tagjai: Ruttkai Éva, Salamon Béla, Sárdi János, Bánki Zsuzsa, Lehoczky Zsuzsa, Papp László, Siető Ferenc, Sándor Károly, Kárpáti Rudolf, Tichy Lajos és Albert Flórián. A kedélyes megbeszélés végén a részvevők egészentűzbe jöttek. Ha ez a tűz ki nem alszik, akkor a mozgalom sok hasznot hozhat. A sportolóknak színházi műveltséget, a színészeknek „muszklit”, a közönségnek kellemes estéket, k. a. Nguyen Trai vietnami költő halálának 520. évfordulója alkalmából 29-én este 8 órakor emlékestet rendeznek a Kossuth-klubban. . A magyar filmművészet panorámája kezdődik meg a Cinémathéque Francaise-ban, a párizsi filmmúzeumban, május 2-án. Ennek keretében több napon át az utóbbi tíz év legjobb magyar filmalkotásait mutatják be. A panoráma alkalmából Kovács András filmrendező a Párizsi Magyar Intézetben tájékoztatta a francia sajtót a magyar filmművészetről. .Szombat, 1963. április 21. GABOS GÁBOR önálló estje, különösen, ami műsorának második részét illeti, a nagy zongoraművészet jegyében állott. Művészetéről már számos méltatás, kritika jelent meg, írtak már róla jót is, rosszat is. aLangyos- vélemény azonban vele kapcsolatban igen ritkán jut kifejezésre. Mindenekelőtt azért van így, mivel Gabos Gábor emberi és művészi egyéniségéből egyaránt hiányoznak azok a másodlagos vonások, amelyek, ha nem is nevezhetők művészietleneknek, de semmiképpen sem tartoznak a lényeghez. A zenész- és színész-zsargoneladásinak nevezi azt az eleganciát, amely az előadott mű és a produkció valóságos értékétől függetlenül is sikert arat. Nos, Gabos sohasem tudtaeladni a művet. Az igazi művész nehéz, megalkuvásoktól mentes útját választotta és erről az útról semmiféle művészeten kívüli megfontolás nem téríti le. Minden jelenlevő azt érezte Gabos legutóbbi estjén, hogy érdemes követni őt a bécsi klasszikusok világába vezető útján, hogy a fehér hollónál is ritkább a nála hivatottabb vezető. A műsor első száma Haydn, F-dúr szonátája volt. Lehet, hogy Gabos egy árnyalattal sötétebbre vette ezt a művet, mint ahogyan eddig megszoktuk — de mindjárt az első ütemekben sikerült meggyőznie mindenkit interpretációjának hitelességéről. Haydn életművében a zongorairodalom nem foglal el középponti helyet — a szerző ugyanis nem volt virtuóz zongorista —, Gabos azonban a haydni művészet egészére fordította figyelmét és e hatalmas oeuvre egész súlyát, értelmét belesűrítette a szonátáiba. Még a briliánsan kipergetett gyors tételek is drámai értelmet kaptak ettől, nem is beszélve a lassú tétel hasonló jellegű megoldásáról. (Most éreztük meg először, hogy ez a siciliano valójában híd Bach és Beethoven között.) Két Mozart-szonáta következett ezután s a másodiknál (B-dúr, K. 570) érte a közönséget az igazi meglepetés. Gabos zongoratechnikája ugyanis vitán felül áll — azt azonban nem tudtuk róla, hogy magasrendű színkultúrával rendelkezik s a mozarti lassútételeknél elengedhetetlenszabad éneklést is magáénak mondhatja. A Figaro házassága című opera kerti jelenetének bársonyos notturno-hangja jelent meg Gabos zongoráján, s mintha a klarinét utánozhatatlanul lágy legatóit hallottuk volna. A szó legmagasabb művészi értelmében felengedett produkció volt ez, a közvetlenül kinyilatkoztatott zenei szépség maga. A hangverseny további darabjai azután e szabad muzsikálás jegyében állottak. Beethoven G-dúr (op. 79) szonáta szélső tételeinek fergeteges-robusztus életereje mindenkit magával ragadott, de még ennél is nagyobb örömmel töltött el a lassútétel mármár schuberti pengető-lépegető ritmusa és nosztalgikus vágymelódiája. Gabos Gábor megmutatta e Beethoven-mű mindkét arcát, művészi teljességét. A műsort zéró szám szintúgy Beethoven-szonáta volt: a d-moll (op. 31. No. 2.), ez a bölcs rezignáció és akaratos nekilendülés fénytörésében fogant drámai remekmű. Gabos az első tételben megtalálta az egyedül helyes megoldást: lehetőséget adott arra, hogy e tétel két rétege-világa a maga teljességében megjelenjék és ebből eredően a drámai küzdelem Beethoven intenciói szerint folyhatott le. Aharapós zárótétel-téma visszafojtott indulatai fokozatosan bomlottak ki és a szemünk előtt épült fel e tétel csodálatos szerkezete, ez a hatalmas ív, amely feltartóztathatatlan erővel vezette a hallgatót az utolsó ütemig. (Talán csak a lassútétel érdemelt volna egy szemernyivel bensőségesebb, kiérleltebb előadást.) Mondanunk sem kell, hogy Gabos Gábor átütő sikert aratott. A szűnni nem akaró taps hatására két ráadást hallottunk tőle: Beethoven Mondschein-szemátájának első tételét és aFür Frsse*-t. GERLE RÓBERT, az Amerikában élő magyar hegedűművész szerdai estje érdekes módon telt házat és olyan lelkes közönséget vonzott, amely a szokástól eltérően minden tételszünetbe beletapsolt.. . Ezt persze nem tekinthetjük teljes mértékben véletlennek, vagyhozzá nem értésnek. Gerle minden tételt úgy ad elő, hogy ha valaki éppen azt a konkrét művet nem ismeri, egyáltalán nem érezheti meg a további tételek szükségszerű következését. Számára minden tétel egy-egy önálló mű. Vele kapcsolatban nehéz lenne formaépítkezésről beszélni... Egészen ragyogó technikája van. Végtelen biztonsággal játszik válogatás nélkül mindent a világon. Bach E-dúr szólóhegedűszonátája éppúgy nem jelent számára problémát, mint Brahms d-moll hegedűs zongora-szonátája. Gerle abszolút felette áll mindenféle problémának. Művészi kérdésekben sem ismer ilyesfélét. Érdekes és könnyen általánosítható megállapításokat tehettünk vele kapcsolatban. A köztudat szerint az érzelmesség nem más, mint túladagolt érzelem. Idegenbe szakadt honfitársunk bebizonyította ennek ellenkezőjét: az érzelmesség az igazi érzelem teljes hiányának takarója. Az előbbi tehát nem szüntethető meg azzal, ha egynémely előadási modorosságból itt-ott lefaragunk egyet s mást, mivel ezt a műveletet addig kellene folytatnunk, amíg végül semmi nem maradna. A művészi szintűbeérzést semmivel sem lehet helyettesíteni. Gerle ahhoz a muzsikus-típushoz tartozik, aki a zeneirodalomban kizárólag alkalmat lát arra, hogy technikai készségét csillogtassa. Persze, a virtuozitásnak ezen a magas fokán egy-egy apróbb formarészlet még így is örömet okozhat a hallgatónak — mint például Vivaldi D-dúr hegedűversenyének harmadik tétele, közelebbről az arpeggio-részlet —, ám ez is inkább csupán hideg, regisztráló tudatunkat készteti működésre. Bach E-dúr partitájának motorikus prelúdiuma szintúgy hatást tett a közönségre — Gerle Róbertnek azonban sikerült kivonnia magát e hatás alól. Az első részt záró Brahms: d-moll szonáta Presto agitatotétele igen imponálóan indult, ám hamarosan egyhangúvá lett, mivel a művész — tekintet nélkül arra, hogy élő zenei anyaggal áll szemben — indító elképzelését kíméletlenül keresztül vitte az utolsó ütemig. Pernye András Pénteken ünnepélyesen megnyitották a Képcsarnok Vállalat új bemutató és kiállítási termét. Az új szegedi galériában, amelyet mintegy 700 000 forintos költséggel építettek meg, kiállítás nyílt meg a szegedi képzőművészek alkotásaiból.