Magyar Nemzet, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-12 / 37. szám

12 A neveléstudomány műhelyei Ismer­jük-e gyermekeinket? Körülbelül harminc szegedi és Szeged környéki általános és középiskolában, kollégium­ban érdekes vizsgálatokat folytatnak egy szerkezettel, a reakcióidő-mérő készülékkel, lényege egy kis ablak, amely­ben időnként fény villan és a villanásra gombot kell le­nyomni. A fény megjelenése és a gomb lenyomása közötti időt óraszerkezet méri és rög­zíti. Fáradtan lassabban rea­gálunk, mint kevésbé fárad­tan — ez közismert tény. — Ezen alapul a szegedi vizsgá­lat is. Beszédes mű­iszekundumok A vizsgálatokat a szegedi Jó­zsef Attila Tudományegyetem neveléstudományi-lélektani in­tézetében dr. Veczkó József adjunktus végzi. Vizsgálatáról tavaly röviden megemlékez­tünk. Megírtuk, hogy Veczkó József évek óta azokkal a kör­nyezeti ártalmakkal foglalko­zik, amelyek a gyermekeket az iskolában, a családban, a gyermekotthonokban érik. Másfél éve leszűkítette a té­mát az iskolai körülményekre. Készülő kandidátusi dolgoza­tának ez a címe: A kedvezőt­len iskolai nevelési helyzetek személyiségalakító hatásának pszichológiai vizsgálata. A vizsgálat célját Veczkó így rögzíti értekezése előzetes téma­tervében: ». ..az iskola­reform időszakában több idő­szerű probléma mellett szük­ségessé vált a különböző ne­velési (feladat) helyzetekből, s ezzel összefüggő egyéb fel­tételekből eredő negatív hatá­soknak a serdülőkori sze­mélyiségfejlődés szempontjá­ból való pszichológiai vizsgá­lata. Ennek érdekében indo­koltnak látszik e tényezők pszichológiai természetének megismerése, továbbá olyan módszerek és eszközök kidol­gozása, amelyekkel megelőz­hető vagy legalábbis csökkent­hető lenne a személyiségre gyakorolt negatív nevelői ha­tások érvényesülése.­" Mindehhez különböző vizs­­gálatokra van szükség. Ezek egyik csoportja fiziológiás ter-­­mészetű, ide tartozik a reak­ció-időmérés. A különböző iskolai korosz­tályok három nagy csoport­ját, körülbelül 300 gyermeket, egy héten át mindennap két­szer, reggel fél nyolc­ és nyolc, és délután fél kettő és kettő között vizsgálták meg időmé­rővel. Először azokat a gyer­mekeket vontati be, akik hosz­­szabb időn, körülbelül három héten át nem a szabad leve­gőn töltötték a szüneteket. Ilyen körülmények között a reakcióidő millszekundumok­­ban kifejezve és a hét egy­mást követő hat napján így alakult: 330, 315, 334, 338, 340, 330. Már itt is föltűnik két érdekes jelenség. Az egyik, hogy nem hétfőn a legkipi­­hentebbek a gyerekek — hi­szen nagy a reakcióidő —, a másik, hogy péntek után a várakozás ellenére nem nö­vekszik, hanem csökken a re­akcióidő. A mu­nka­lélektan is­meri ezt a jelenséget, ezért is tesz különbséget objektív és szubjektív fáradtság között. Mikor fáradtabb a tanuló ? Ugyanilyen feltételek mel­lett és ugyanezeknél a gyer­mekeknél délután a követke­ző reakcióidőket mérték: 369, 348, 370, 371, 380, 369. Itt is­mét kiderült, hogy hétfőn fá­radtabbak a gyermekek, mint kedden: a reggeli és délutáni fáradtság közti különbség hét­főn 39, kedden csak 33. Pén­teken a legnagyobb: 40 mill­­szekundum, szombaton vala­mit csökken. Megmérték a diákokat ak­kor is, amikor a szüneteket szabad levegőn, kis tornával, játékkal összekötve töltötték. Ekkor a reakcióidők így ala­kultak a hét hat munkanap­ján: 333, 327, 330, 331, 330, 328. Már ez a számsorozat is sokat mond, az előzővel össze­hasonlítva, de még érdeke­sebb, ha ide írjuk a délutáni méréseket is: 350, 335, 340, 341, 346, 340. A reggeli és a dél­utáni fáradtság közötti eltérés ebben az esetben lényegesen kisebb: 17, 8, 10, 10, 16, 12. Ezek szerint kedden, szerdán és csütörtökön viszonylag a legkevésbé fáradtak a diákok, amikor már túl vannak a va­sárnap fáradtságán, de az is­kolai munka még nem merí­tette ki annyira őket, mint a hét végén, pénteken például. Egy másféle vizsgálat a vér­nyomást és pulzust mérte reg­gel és délben, illetve felelés előtt és után.­ A tapasztalat szerint a pulzus száma nem nagyon változik, de a vérnyo­más ingadozása jól kimutat­ható; izgalom esetén emelke­dik vagy süllyed. Egy követ­kező vizsgálatot a galvános bőrreflex-mérővel folytatott Veczkó; a készülék működése a bőr nedvességtartalmának változásain alapszik. Közis­mert, hogy különféle izgal­mak, fáradtság és nehéz mun­ka hatására izzadni kezdünk. A fizikai munka főképpen a homlok izzadásában mutatko­zik meg, a szellemi munkáé a tenyérén. Ez a bőrnedvesség­­változás nemcsak a fáradtság­nál mutatható ki, hanem bi­zonyos emlékképek, zenei rész­letek fölidézésénél is. Ilyen­formán a készüléknek bizo­nyos mértékig közvélemény­kutató szerepe is lehet. Mennyi az „n” ? — Hány gyereket kell meg­vizsgálni ahhoz, hogy pontos legyen e mérés és megbízható az eredmény? — Erre — feleli a fiatal adjunktus — a matematikai statisztikában bizonyos mate­matikai formulák adnak vá­laszt. Az úgynevezett réteg­zett mintavételnél, amikor a statisztika által meghatározott társadalmi rétegekből, illetve iskolatípusokból és korosztá­lyokból veszünk mintát, bo­nyolult egyenletek adják meg a kívánt szám nagyságát. A számítások szerint, ha 95 szá­zalékos biztonságra és 0,05 százalékos pontosságra törek­szünk, az mn--nek, vagyis a megvizsgáltak számának 400- nak kell lennie. De ha 0,01 százalékos pontosságot kívá­nunk, már tízezer gyermeket kell megvizsgálni. Ezek szerint egy középisko­la négy-öt osztályában nem lehet úgy közvéleményt ku­tatni, hogy abból akár meg­közelítően is pontos, hiteles eredmény szülessék. Tanulság ez mindazoknak, akik egy-egy rövid látogatás és néhány vá­lasz alapján az egész magyar ifjúság helyzetére, véleményé­re akarnak­ következtetni. Szeretsz-e iskolába járni ? A mérési módszerek újabb csoportja az úgynevezett an­két-módszeres vizsgálat. Ez nem fiziológiai alapokon, ha­nem a kérdőívek elvein nyug­szik. A kérdőívek arra kerestek választ: szeretnek-e iskolába járni a gyermekek. Az első felmérésre 1966. szeptember 1-én került sor, az általános iskolában és a középiskolában. Az első kérdés: szívesen jársz-e iskolába? Háromféle­képpen lehetett válaszolni: igen; nem; igen is, meg nem is. A további kérdések fölbon­tották és finomították az el­sőt. A második azt tudakolta, hogy miért igen, a harmadik, hogy miért nem szeretnek is­kolába járni. A negyedik, úgy­­nevezett elrendező kérdés így szólt: mit érzel és mire gon­dolsz, ha eszedbe jut az isko­la? A válaszokat bonyolult egyenlet alakjában írták föl, és az úgynevezett négyzetes eljárással végrehajtott egyen­let alapján grafikon készült. (E néhány műszó, amelyre itt most utalunk, talán azt is megérteti, hogy a neveléstudo­mányba mind jobban behatol a természettudomány, a kiber­netika, a matematikai statisz­tika, a valószínűségszámítás, a sok ismeretlen többfokú egyenlet és ezáltal maga a ne­veléstudomány is mind­enak­­tabbá válik.) Veczkó mutatja a grafikont: a piros vonal azok válaszait rögzíti, akik szívesen járnak iskolába. A vonal az első álta­lános iskolai osztályban mere­deken emelkedik fölfelé, itt 78 százalékos az igen, még föl­jebb megy a másodikban, egé­szen 94 százalékig, azután va­lamit csökken és az ötödik és hatodik osztályban 73, majd 58 százalékra esik vissza. E körül mozog a grafikon a kö­zépiskola második osztályáig, majd az utolsó osztályban 33 százalékra csökken. Veczkó az okokat is fölku­tatta, miért szeretnek, illetve miért nem szeretnek néme­lyek iskolába járni? A nem­legesen válaszolók érvei kö­zött szerepelt a drukk, az ál­talános­­ iskola második osztá­lyában csupán öt, a harma­dikban csak nyolc százalék tart a drukktól, a középiskola első osztályában viszont már 80 és a negyedikben 60 száza­lék nevezte meg a szorongást ama okok között, amelyekért nem jár szívesen iskolába. Sok érdekes mérést említett meg még dr. Veczkó József, többek között azt a vizsgála­tot, amely azt kutatja, meny­nyit tudnak a pedagógusok a­­ gyermekek személ­yiségéről. Ebből az derül ki, hogy a meg­kérdezett iskolákban a peda­gógusok gyermekismerete nem mindig széles körű. A vizsgá­lat később bizonyára rámutat majd e hiányos ismeretek okaira. Ezek között nyilván­valóan szerepet játszik a lé­lektani oktatás fogyatékossá­ga a főiskolai és az egyetemi tanárképzésben. A szegedi egyetem nevelés­tudományi-lélektani intézeté­nek fiatal adjunktusa most még az úgynevezett tényfel­táró szakasznál tart. Szeptem­bertől kezdve a gazdag tény­anyag birtokában arra keres majd választ, hogyan lehetne megszüntetni, vagy legalábbis csökkenteni azokat a körülmé­nyeket és okokat, amelyek esetenként kedvezőtlenül hat­nak és személyiségzavarokat idézhetnek elő az iskolában. . Gábor István Tavaszias ize volt már a le­vegőnek, amelyet a szél becsa­pott az ablakon, amikor a ví­zivárosi öregember — akivel ízletes utazásunkat tettük téli tájakon — megzörgette az aj­tót. — Mikor utazunk, öcsém? — kérdezte türelmetlen han­gon, s ingerülten rázogatta szakállát. — Nemsokára itt a tavasz, s nekünk még sok csárdát kell meglátogatnunk. Nyomban intézkedtem, hogy álljon elő az úti alkalmatos­ság. Kisvártatva útra is kel­tünk, a Balaton északi part­ján, ama nevezetes szőlősvi­déken, ahol a piros földön fe­hér bor terem, ahol a pincék és présházak kéményei már szaporáin füstöltek, mivel a szőlősgazdák megunták az ott­honülést, felnyitották a pin­cék lakatját. — Az én időmben — dör­­mögte a vízivárosi öregem­ber —, amikor még betyárok is voltak a Bakonyban, erre­felé számos nevezetes csárda állt. Hol vannak a híres be­tyárcsárdák? Befordultunk a Gyöngyösi betyárcsárda kapuján, amely­nek kerítésétől néhány lépésre két bakonyi betyár sírja dom­borult. Az öregember szótla­nul megemelte sövegét, úgy tisztelgett a két haramia sír­jánál, mintha személyes isme­rősei lettek volna. Vagy talán azok is voltak? — De most faljunk valamit — mondta hirtelen az öregem­ber, s fürgén a csárda felé indult, majd belépett az ivó­ba, ahol kármentő védelmezte a törékeny holmit, s ahonnan a kocsmáros sietve előjött. A gulyás — Gulyáslevessel szolgálha­tunk — mondta előzékenyen, mire az öregember gyanakod­va helyet foglalt és így szólt: — Az én időmben a kocs­­márosok a betyároktól tanul­ták a gulyásleves készítését. — Az én ükapám is — mondta büszkén a kocsmáros, és elsietett, hogy az öregem­ber kívánságának eleget te­gyen. Nemsokára formás bog­rácsban párolgott előttünk a gulyásleves, amelynek piros gőzében az öregember nagy izgalommal merítette meg or­rát és elégedetten csettintett. Milyen volt a betyárgulyás? Színhúsból metélt kockák szerepeltek benne, de érezni lehetett, hogy a szakácsné nem dobta a kutyáknak a csonto­kat s az inasabb részeket, ha­nem az ízükért valamennyit belefőzte a gulyás levébe. Ke­vés krumpli, gyökér és veres­répa mutatkozott a levesben, valamint kemény kis csipke­dett tészták, amelyeket két ujjának erélyes mozdulatával tépett ki a tésztából a sza­kácsné. A hagyma, a paprika, a bors és a kömény ízei jól összefőttek ebben a betyáros gulyáslevesben, amelytől piro­sodni kezdett a kíváncsi öreg­ember füle és elégedetten in­tett, hogy utazzunk tovább. A nap már jó magasan ál­lott a kéttornyú tihanyi temp­lom fölött, amikor megálla­podtunk a füredi csárdánál, amely csaknem eltűnt egy százesztendős tölgyfa ágai alatt. Az ágakon lomb még nem mutatkozott, mert még csak télutat jelzett a naptár. A csárda udvarán a kőből ra­kott szalonnasütő hely felkel­tette az öregember érdeklő­dését. — Mi lenne, ha uzsonnára pirítanának egy darab füstölt szalonnát, amit kakastaréjnak is neveznek? — kérdezte av­val az izgalommal, amely min­dig elővette, ha régi jó ízek ötlöztek fel a szájpadlásán, vagdosta, majd a nyársakat vette szemügyre. A csárdás felszította a parazsat, mi pe­dig nyársra húztuk a szalon­nát. A csárda gazdája karéj kenyereket hozott, amelyeket vékonyra vágott hagymával tetézett. A parázs fölött a sza­lonna csurgatni kezdte zsírját, a zsír a kenyérre csepegett, a hagymát megfonnyasztotta, s olyan előételként szolgált, ami alaposan felgerjeszti az étvágyat. A szalonna bőre pi­rosra változott, az üveges ge­rezdek közé beivódott a sült­hagyma íze és illata. Az öreg­ember bicskát húzott és szót­­lan élvezettel falatozni kez­dett. — És most merre tartunk? — kérdezte utóbb, amikor már ismét úton voltunk. — Ismerek a ceglédi ország­úton egy csárdát — mondtam —, ahol kora hajnalban friss rétesekkel köszöntik a beté­rőt. — Túrós és káposztás rétes szerepel az étlapon? — kér­dezte félálomban az öregem­ber, s amikor megnyugtattam, könnyű álomba merült. Hajna­lodon már, amikor felriadt. — Ha szimatom nem csal, a közelben rétest sütnek. A rétes Az öregember szimata nem csalt. A csárda előtt már jó néhány úti alkalmatosság vesztegelt, jelezve, hogy meg­előztek bennünket. — Remélem, nem falták fel a káposztás rétest — nyugta­lankodott az öregember, ami­kor benyomultunk a csárdá­ba. Külön tálon állott a ká­posztás rétes, külön a túrós, amelyet kaporral készítettek, s így átmenetet képezett a fér­fias káposztás rétes s a nőies természetű édes rétesek kö­zött. Az öregember a káposz­tását vette bírálat alá. A ká­posztás rétes forró volt, tész­tája könnyed, mint a muszlin, amelyből valamikor báli ru­hákat varrtak a rövidlátó varrónők. A töltelék egészsé­ges káposztából készült, a bors íze érzett rajta, egy ke­vés cukor s egy kevéske bor­ecet, melyekkel a káposzta végső ízét adták meg a kony­hán. Érdeklődésünk ezután a tú­rós rétes felé fordul, amelyet behavaztak fehérlő porcukor­ral, de bélése a kapor különös fűszerét adta vissza a szitán áttört túróban, amiből nem fe­lejtették ki a tojás sárgáját, a csipetnyi borsot, s azt a ká­véskanálnyi konyakot sem, amelytől a kapros túrós rétes az lesz, aminek lennie kell. A férfias természetű öreg­ember megízlelte s elismeré­sével illette az almás rétest, amelynek töltelékében a fi­nomra őrölt és rummal meg­locsolt diót is érezni lehetett, valamint a mákos rétest, amelybe a jókezű szakács nem félt elhelyezni egy ke­vés barackízt. A rétesektől felüdülve az Alföld felé vettük utunkat, hogy valahol megebédeljünk, mielőtt az öregember vissza­térne vízivárosi otthonába. Jó iramban haladtunk a sík al­földi tájon, s az öregember türelmetlenkedni kezdett, mert a nap delelőn állott, de alkalmatos ebédelő helynek még nyomát sem láttuk. — Alighanem eltévedtünk — mondta bizonyos aggoda­lommal. — A pusztaságban könnyen éhenpusztul az em­ber. A férce Megnyugtatásul füstölgő ké­mények merültek fel az ég al­ján, s kibontakozott egy zö­mök építmény, amelyben a bugaci csárdát ismerte fel az öregember. Az úti alkalma­tosságot a fészer alá állítot­tuk és betértünk a csárdába, ahol barátságos meleget árasz­tott a kemence, mivel odakién még nem múlott el egészen a tél. — Mi található a konyhán? — kérdezte az öregember szi­gorú hangon a csárda gazdá­ját, aki készséges tartásban ácsorgott az asztalnál. — Reggel két jércét vágat­tam — mondta nagy komolyan a csárdás. — Ha tetszik, nyársra lehet húzni őket. — Jérce nyárson? — mond­ta élénken az öregember, ke­ményen a gazda szemébe né­zett, mintha csak azt mérle­gelné, r­á szabad-e bízni erre a hanyag tartású emberre olyan fontos művelet elvégzé­sét, mint két férce nyárson való megsütését? Úgy döntött, hogy rá lehet bízni, s intett, hogy kezdheti. Egy óra sem tellett bele, máris asztalunkra helyezték a jércéket. A csárdás az ajtó­ból kémlelte a hatást. Az öreg­ember tányérjára emelte az egyik jércét és szemügyre vet­te, jogcímet keresve arra, hogy kifogást emeljen, de nem ta­lált ... A jérce bőre piros volt és ropogós, ami azt bizo­nyította, hogy sűrűn locsolgat­­ták zsírral, miközben a nyár­son forgolódott. Megmetszve a piros, ropogós bőrt, előtűnt a fehér, omlós és ízletes hús, amelynek az illata elárulta, hogy a jércét megfelelő mó­don kibélelték a májból, a zúzából, a vérből, hagymából, borsból, paprikából, gombából és petrezselyem zöldjéből ké­szült töltelékkel, ami szeren­csésen át is járta a húsát. Gyönge volt ez a férce, mintha sohasem lettek volna inai, ízletes volt és olyan könnyű, hogy amikor már csupán a csontok maradtak a tányéron, megütközve néztünk össze az öregemberrel: máris elfogyott?... Esteledett már, amikor ha­zafelé fordítottuk az úti al­kalmatosság orrát. Az öregem­ber prémes gallérjába húzta a fejét és elégedetten dörmö­­gött: — Azt hiszem, öcsém, hogy a magyar konyhát nem kell félteni... Baróti Géza Ízletes utazás tél végi téjákoim Magyar Neirar A kakastaréj A csárda gazdája a kam­rába sietett s akkora oldal­­szalonnával tért vissza, mint egy halászladik palánkja. Ér­zett a szalonnán, hogy hozzá­értő emberek perzselték a disznót, amelyhez tartozott, avatott kezek végezték a só­, zás és pácolás műveletét, va­lamint a füstölés szertartását. Az öregember megfelelő kockát vágott a szalonnából, merőleges metszésekkel be­ .Vasárnap, 1961. február 12. A RUHATISZTÍTÓ SZÖVETKEZETBEN FELÁR NÉLKÜL mindennemű VEG­YTISZTÍTÁS 3 !/MUNKANAP ALATT! Új szolgáltatás! Reggel, ha fél 9-ig beadja, esti fél 6-tól kitisztítva átveheti ruháját a Ruhatisztító Szövetkezet kijelölt fiókjaiban

Next