Magyar Nemzet, 1967. december (23. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-09 / 291. szám
4 Beszélgetések a műhelyben A SZOBRÁSZMŰVÉSZ: Új esztétikai világ van alakulóban Somogyi József szobrászművész alkotásai nemcsak a műértők előtt ismertek. Számos műve áll köztereken, díszít új, modern épületeket és mélyértelmű mondanivalójával sokak szívéhez és értelméhez férkőzik közel. — Az ön műhelyében nem egy olyan mű született, amelyeket modern törekvések modern megvalósítása jellemez. Mi a véleménye azokról, akik élesen szembenállnak a modern képzőművészettel és szembenállásukat a művek érthetetlenségével magyarázzák? — Nagyon nehéz egy ilyen beszélgetés keretében erre a rendkívül szerteágazó, sokrétű kérdésre válaszolni. Néhány gondolatomat mégis elmondanám, különösen azért, mert úgy érzem, e területen is előbbre jutottunk már néhány lépéssel. Véleményem szerint a modern törekvésekkel kapcsolatos mindenáron való elmarasztalás, a nevetségessé tétel szándéka megszűnt a széles rétegekben. A nem-értők is érzik, hogy egy új esztétikai világ kialakulásának ellentmondásokkal teli, gyötrően nehéz időszakának kortársai. Mindenki előtt világos, hogy az elmúlt éveknek a fürdővízzel együtt az értéket is kiöntő irányzata helytelen volt. Mai társadalmunk egyértelmű szándéka, hogy egy tisztább, emberközelibb művészet fejlődjék ki, amelyet egy tágabb értelemben vett elkötelezettség vezérel a valóban emberi célok, az igazi humánum kifejezése felé. Az érdeklődés középpontjában — Az elmúlt esztendők esetleges kudarcaik ellenére sem voltak haszontalanok. Vannak még megoldatlan kérdések, de egy társadalom szellemi arculatának, különösen egy művészetnek az újjáalakulása jóval hosszabb időbe telik és generációkkal nem is mérhető távlatokban valósulhat csak meg. A negatívumok mellett idővel felbukkannak és egyre szaporodnak a pozitív jelenségek; gondolok itt például a magyar művészet iránt megnyilvánuló magas igényekre, vagy arra a tényre, hogy nálunk a művészetek a szellemi érdeklődés centrumába kerültek. Az első évek illedelmes, gyakran csak felszínes érdeklődése után a többség ma már a valódi művészet ajtajain kopogtat... — Valóban, ez nagy általánosságokban így van, de a nem-értők sokszor hivatkoznak arra az elvre, hogy: a művészet mindenkié. Hogyan értelmezi ön ezt a jelszót? — Úgy érzem, magától értetődő, ha egy szocialista társadalom arra az álláspontra helyezkedik, hogy a kultúra, a művészet — még szűkebben — a képzőművészet értékei minél szélesebb tömegekhez jussanak el. Mégis, e megfogalmazás félreértésre is adhat okot. A magam részéről természetesen igénylem és boldoggá tesz, ha szeretik a munkáimat, de az is igaz, hogy arra nem vagyok képes, hogy olyan művet készítsek, amely — a társadalom sokrétű öszszetételét tekintve — mindenkinek tessék. Ennek ellenkezője utópisztikus feltételezés és nem árt, ha erről őszintén beszélünk. — A művészet szerintem úgy mindenkié, hogy a művek a maguk sokrétű szellemi és mesterségbeli felkészültségével, alkotóik szubjektív értelmi és indulati mondanivalójából születve, akadálytalanul eljutnak a társadalom egész szellemi közegébe. Ebben az ugyancsak sokrétű és bonyolult összetételű közegben — korlátozás nélkül — megtalálják valahol azokat az ellenpólusokat, amelyek a szellemi összvegetációban képesek és akarják is felismerni és felfogni jelenlétüket. Így alakul ki egy-egy művész közül — szinte elkerülhetetlenül — egy őt intenzívebben igénylő, vagy kedvelő, nem kis kör, hanem csoport vagy réteg. Felvetődik itt azonban a társadalommal kapcsolatosan egy más, sokatératott probléma, a szolgálatszolgálás, avagy a kiszolgálás kérdése is. Úgy vélem, a társadalmat szolgálni kell, éspedig úgy, hogy azokra a tiszta érvényű, esztétikai értékekre apellálunk, amelyek valahol érzésben — akarom hinni — mindenkiben ott szunnyadnak, csak a kényelemszeretet, a közöny következtében, vagy mert nem figyelnek fel rá, egy életen át rejtve maradnak. Gondolatot ébreszteni — Ez valóban imponáló célmeghatározása a művész alkotómunkájának. A viták azonban talán ma már nálunk nem is ekörül gyűrűznek, hanem inkább a szolgálathógyanúja körül. — Valóban, és ez a kérdés már azért sem olyan egyszerű, mert a művésztársadalom szellemi összetétele is rendkívül heterogén. Sokan közülünk úgy vélik, a festő vagy a szobrász rögzítse a látvány pillanatnyi örömét, tegye a látottszépet, hazavihetővé — mondhatnám — szellemi frizsiderhez hasonlóvá. Nyilvánvaló, hogy ennek is van öröme és létjogosultságát kár volna tagadni. Nincsenek kiváltságos törekvések, viszont objektív értékítélet — ha nem is olyan egzakt, mint a természettudományban — a művészet világában is van. A szín, arány, tér, ritmus nagyon is mérhető fogalmak, épp úgy, mint a képi rend, vagy egy tér fókusza, amelynek egy szobor felállítása esetében például sorsdöntő szerepe lehet. A megmérettetés alól egy törekvés sem vonhatja ki magát, mert a legmaibbaknak, a legmodernebbeknek is éppen úgy megvan a periferikus kísérőhaduk, mint az ábrázoló igényű művészetnek. Magam ma már — főiskolás korommal és az azt követő néhány évvel ellentétben — kevés örömet találok egy életkép bukolikus ábrájában. Az idő múlásával sok minden kapott nagy jelentőséget az életemben, sok mindent vettem észre, hogy van, sokszor éreztem szinte atavisztikus boldogságot vagy szorongást. Így természetszerű, hogy újabb munkáimban valahol asszociatív gondolatok képzettársító formai képzetei jelennek meg, amelyekkel szeretném a nézőt vagy magammal vinni, vagy olyan gondolatokat ébreszteni benne, amelyek a szobor egyszeri látásával nem fejeződnek be. Nagyon szimpla eredménynek tartom, ha egy szobor, vagy kép csupán azért készül, hogy’ rápillantsanak és ezzel már meg is nézzék és a ^találkozás* ezzel be is fejeződjék. Giccsek, sznobok, kísérletek ■— A gondolatébresztés és a képzettársítások révén megértésre törekvő képzőművészet azonban sok olyan emberben sem talál visszhangra, akik szellemi és érzelmi színvonaluk, fogékonyságuk alapján megérthetnék az illető művész értelmi és indulati mondanivalóját. Ön szerint mi lehet ennek az oka? — Az egyik talán az, hogy mást várnak a képzőművészettől, mint ami. Itt van a gyökere például a nonfiguratív művészet körüli vitáknak is. Szerintem egy szimbólummá növekedő mű lényegesen többet tud mondani, mint egy narratív szándékú alkotás. Egy szobor szigorúan szerkesztett rendjében a részletgazdagság elsősorban és nagyon sokszor plasztikai örömökben mutatkozik meg. Ezért a képzőművészeti alkotás nem vetekedhet egy irodalmi mű körülíró és ezáltal jóval szétágazóbb atmoszférateremtő erejével. Arra azonban igenis képes, és képesnek kell lennie, hogy szintén atmoszférát teremtsen, tőmondatainak szigorú egyszerűsége gondolattá álljon össze, de olyanná, amelynek szobrászati magva is van. Persze, ha ilyen élményre nem vágyunk, nagyon nehezen tudunk belekapcsolódni és azonosulni a mű teljes szándékával. Szellemi életünk amúgy is kissé irodalom-centrikus és ebből ered sok, a képzőművészettel kapcsolatos félreértés. Anélkül, hogy pellengérre akarnék állítani bármely értelmiségi réteget, meg kell mondanom, hogy elképesztő találkozásaim voltak például tudós, kitűnő könyvtárral rendelkező orvosokkal, akiknek rendelője és otthona hemzsegett a giccstől... — De megtalálható a társadalom legkülönbözőbb szellemi rétegeiben az olyanfajta sznobság is, amely hajlamos minden ábrázoló igényű művet valahol »szocreálnak nevezni. Ezzel maradéktalanul meg akarja bélyegezni tizenöt évünk mindenfajta erőfeszítését, de sajnos, le is szűkíti a művészet lehetőségét a kicsit moderneskedő, sokszor olyan avantgarde-nak vélt törekvésekre, amelyek a művészeti lexikonokban már mint korunk megújuló esztétikai arculatának klasszikusai szerepelnek. — Befejezésül — bár a meg nem értés okait még sorolhatnánk — erős misztifikáció folyik az úgynevezett »kísérletek« fogalma körül is. Sokan úgy vélik, a művészeti kísérleteknek a tudományos kísérletezés példájára a laboratóriumok és műhelyek belső ügyének kell maradnia. Erről pedig szó sem lehet. A képzőművészet kísérletezései minden korban a társadalom szűkebb, vagy szélesebb rétegei előtt zajlottak le, akár a francia művészek néha botrányba fulladó kiállításaira gondolunk, akár az azóta felbukkanó új törekvésekre. A kísérletekről szólva, szerintem egy-egy művész mindig megújulni akaró vágyáról, s olyan alkotóperiódusáról beszélünk, amely minden művész életének a leggyötrőbb, legszenvedéstelibb időszaka. Hogy e megújulási törekvések mikor és kinélkinél mennyi idő alatt állnak össze jellegzetesen, ez kiszámíthatatlan. Egy azonban biztos, hogy — éppen a művészet széles társadalmi hatóereje és elkötelezettsége miatt — a kísérletek nem zárhatók be egy műterem négy fala közé, hanem igenis igénylik a társadalom megértését, vagy — tisztító erejét Komor Vilma .Masar NMKet _ Ikeda Masuo japán grafikusművész kiállítása a Kultúrkapcsolatok Intézetében A harmincnégy éves művész ** az utóbbi esztendők egyik legnagyobb művészeti karrierjét futotta be. Megnyerte a párizsi fiatalok biennáléjának, a tokiói metszetbiennnálénak, a ljubljanai nemzetközi grafikai biennálénak, a krakkói grafikai biennálénak és a tavalyi, velencei biennálénak a nagydíjait. Művészi programjában ezt olvassuk: -Nem a sivárság és a szomorúság, hanem a remény és öröm kifejezésére törekszem. Egyszerű formában próbálom megjeleníteni az emberi agy számára bonyolult dolgokat. Szeretem, ha mosolyognak képeim előtt. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének rendezésében nyílt kiállításon (Dorottya u. 8) most mintegy ötven grafikáját ismerhettük meg. A mosoly valóban megjelent ajkunkon, de e mosoly mögött sok más gondolat is formát kapott. Mindenekelőtt az nyilvánvaló, hogy e művész eredendően japán, hallatlanul ért a vonalak hullámzó, kalligrafikus vezetéséhez, a tiszta és áttekinthető formák és kompozíciók elrendezéséhez. Soha nem tagadja le, hogy papírra dolgozik és azt sem, hogy milyen technikával. (Hidegtű, litográfia.) Klasszikusan anyagszerű és egyszerű. Figurái pedig ugyancsak a japán művészet karikírozó, összevont megfogalmazású stílusának folytatását mutatják. Honnan ismerős ez nekünk, európaiaknak? Talán Toulouse-Lautrec grafikáinak, kihegyezett gesztikulációjú nőalakjainak a világából? Toulouse Lautrec nevének említése valóban kulcsot adhat Ikeda Masuo művészetének tartalmi világához, s a formai rokonság, a groteszken hullámzó stílus csak ennek függvényeként érthető. Ikeda Masuo ugyanis ugyanolyan kötéltáncot jár a nagyvárosi élmények neurotikusan vibráló világa és az esztétikai ítéletalkotás egészséges szatírája között, mint azt egykor Toulouse- Lautrec tette. Témája a mai Moulin-Rouge, a mai vörös malom és környéke, a fogyasztó ember élete, a lármába, fénybe, vagy coca-cola mámorba és erotikus képzetekbe menekülő társadalom mindennapjai. Ikeda Masuo szubjektíve ugyanúgy otthon van ebben a világban, mint ahogy otthonosan mozgott Toulouse- Lautrec is az abszintivók között, de a lenyelt és megemésztett külvilágot ugyanazzal az objektív és könyörtelen tisztánlátással, azzal a csúfondáros és kalligrafikusan szép vonalvezetéssel teszi vissza elénk, mint nagy elődje. És talán még fölényesebb is, hiszen olyasfajta humor is megtalálható lapjain, ami az eddigi európai művészetben legfeljebb csak Klee-t jellemezte. Miért hajlandó a társadalom ezt a végül is nem nagyon hízelgő tükörképet magáénak elismerni? Talán nem is Ikeda Masuo személyes érdemei játszanak itt közre, mint inkább egy sor előző képzőművészeti áramlat, amelyek fokozatosan előkészítették a közönséget arra, hogy a klasszikus avantgarde szigorú elvei után újra a mindennapi tárgyak, a divatlapok és a figurális világ kontúrjai jelenjenek meg a képzőművészetben. Grafikái ma egy jelentős szintézis megvalósítójaként mutatják be őt, de ezt a szintézist csak a holnap fogja igazolni vagy megsemmisíteni. A sikerek után Ikeda Masuo a legnehezebb próba előtt áll, azon a küszöbön, ahol megszűnik a környezet hatásainak fölvétele, és megkezdődik az alkotó visszahatás a külvilágra. És sokan jutottak már el eddig a küszöbig, de még csak nagyon kevesen lépték azt át. Pemneczky Géza NAPLÓTDecember 9 Magyar irodalmi estet rendeztek csütörtökön a bécsi Collegium Hungaricumban. A magyar írók — Dobozi Imre, Garai Gábor, Lengyel József, Moldova György és Weöres Sándor — alkotásait neves osztrák művészek tolmácsolták. 153 Bravúros beugrással vette át a Vígszínház csütörtöki előadásán Ruttkai Éva szerepét Földi Teri, aki nagy sikerrel formálta meg Gorkij: A nap fiai című drámájában Jelena alakját. * A Mikroszkóp Színpad -Mai vendégeink* című műsorszámában csütörtökön és pénteken nagy sikerrel szerepelt a stewardess-vetélkedő egy-egy részvevője: a csehszlovák Marie Konecsna és a francia Isabelle Wahri. Z. Gács György Munkácsydíjas festőművész alkotásaiból nyílik kiállítás december 17-én délelőtt a győri Xantus János Múzeumban. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: A szevillai borbély (E. béri. 4.) (1) — Erkel Színház: Hunyadi László (11. béri. 4.) (7) — Nemzet Színház: Bíbor por (7) — Katona József Színház: Akt, hegedűvel (7) — Madách Színház: A nagy Romulus (II. béri. (7); Oszlopos Simeon (10) — Madách Kamara Színház: Négykezes (7) — Vígszínház: A nap fiai (Komb. béri, 5. sor. 3.) (7) — Pesti Színház: Egy őrült naplója (7) — Thá- Ua Színház: Tóték (7) — József Attila Színház: Férfikor (Premier béri 3.) (7) — Fővárosi Operettszínház: My Fair Lady (du. fél 3); Lili (7) — Vidám Színpad: Álom az államban (fél 8) — Kis Színpad: Ilyennek hazudtalak (7) — Egyetemi Színpad: József Attila Napjai, V. (du. fél 4); Tornyos Péter: Gerson du. Malheureux (7) — Kamara Varieté: Helló, Dolcsi! (du. 1 és fél 9) — Alami Bábszínház: János vitéz (du. 5) — Mikroszkóp Színpad: Érem a színházban (fél 9) — Állami Déryné Színház (Kulich Gyula téren): A pénzvadász (7) — Zeneakadémia: Korunk Zenéje (Középisk. bér. 2.) (du. fél 5); MÁV Szimfonikusok (Vez. Ferencsik János, közr. Antal István) (Öt népszerű hangverseny 2.) (fél 8) — Kamaraterem: Dévai Tibor és Dévényi Lajos stétzongorás estje (fél 8) — Öttry Színpart: Androcles és az oroszlán, Gömböc úr (du. 3). ZARA DOLUHANOVA dalestje a nagy előadóművészett ritka, kivételes élményében részesítette a közönséget. E nagy művésznek nincsenek korlátai, hangjával és közönségével egyaránt azt tesz, amit akar. Az emberi érzelemvilág zenében kifejezhető rétegeinek mindegyikére van egyegy húr a lelkében és ez egyetlen mozdulatára, adott pillanatban és a szükséges intenzitással megszólal. Doluhanova produkciója a közvetlen expresszió maga valami olyan tisztasággal, amelyet a gyermekek mondhatnak magukénak — vagy az olyan zsenik, mint például Saljapin. Produkciójából hiányzik minden művészies — mint ahogyan egész megjelenése nélkülözi a világjáró művészek sima eleganciáját. Amikor először megpillantjuk, szinte kislányosan elfogódott — amikor sikert arat, ugyanilyen, szinte kislányos öröm ömlik el arcán. E két mozzanat között azonban uralkodónő és zsarnok, mert semmi más nem történhet, mint amit ő akar, semmi mást nem érezhetünk, mint amit ő parancsol nekünk. És mi készséggel alávetjük magunkat minden lélekmozdulatának. Mind terjedelemben, mind pedig dinamikában hatalmas és gyönyörű hang. Annak ellenére, hogy ötvenedik éve felé jár, szuverén módon uralkodik két és fél oktávos hangján. De még ennél is nagyobbnak tűnik ez a terjedelem, mivel ugyanazt a hangot adott esetben többféleképpen csendíti meg: egyszer úgy szól, mint a koloratúr-szoprán középfekvése, másszor meg, mint az alt legmagasabb regisztere. És ebben semmi öncélú technicizmus nincs, hanem mindig az adott zenei feladat és expresszió határozza meg a hang minőségét és tartalmát. Doluhanova hangjának dinamikai lehetőségei ugyanígy a zenei expresszió szolgálatában állanak: intenzitása akkor is félelmetes és lebilincselő, ha a leghalkabb pianót halljuk tőle. És amit a zenéről tud , az már csak a legnagyobb hangszeres mesterek tudományához hasonlítható. Műsorának első felében Valerij GavrilinOrosz füzet* című dalciklusát énekelte. (Zongorakísérő: Nina Szvetlanova.) A fiatal leningrádi komponista e művében érezhetően Muszorgszkij komponálási módszeréhez kapcsolódik. Zenéjének faktúrája abszolút egyszerű és mind szövegében, mind pedig legjellemzőbb dallamfordulataival az orosz népi muzsikához kapcsolódik. Zenei értékéről ezúttal azért nehéz bármit is mondani, mivel függetleníteni kellene magunkat az előadástól. Ez azonban — Doluhanova esetében — teljességgel lehetetlen. Ez a nagy művész még arra is képes volt, hogy az általa előadott zenét Muszorgszkij hatásfokához közelítse. Annak ellenére, hogy a közönség ismeretlen művel állott szemben, a zenei gesztusok értelme minden pillanatban követhető volt. Végigjártuk Doluhanovával az ősi orosz sirató, a játékos dal, a lírikus hangulatkép, a csendes boldogság és a rezignált szomorúság rétegeit , melyek mindegyikét egyetlen pillanat alatt ragadta meg és tárta elénk, félreérthetetlenül és közvetlenül érzékelhetően. A műsor második részét Mozart-Figaro házassága* című operájának két áriájával indította Doluhanova. Közülük Cherubin áriáját éreztük tökéletesnek. Doluhanova itt megtalálta nemcsak a mozarti muzsika abszolút zenei értelemben vett lényegét, hanem egyben az egész figura karakterének jellemző vonásait is. Egy érzelemmel, szeretet- és szerelemvággyal szinte túltelített kamaszfiú állott előttünk, aki töretlenül gyermek még, de ugyanakkor egy majdani Don Juan lehetőségeit rejti magában. A három Schumann-dal közül ugyanilyen fokon éreztük megoldottnak azIch grolle nicht* (Nem sújt a vád*) kezdetűt jóllehet Doluhanova a szokott előadási gyakorlattól gyökeresen eltérő módon, sokkalta lassabban, ám éppen ezáltal feszültebben, intenzívebben adta elő. RavelHabanera*-ját mondhatjuk az est technikai csúcspontjának — ha ugyanez esetben egyáltalán szétválasztható technika és kifejezés. Valóban: nincs olyan hangszer, amely felvehetné a versenyt Doluhanova énekének varázsos szépségével és érzékenységével. ENRIQUE GONZALES MANTICI kubai vendégkarmesterünk rokonszenves zeneiséget mutatott csütörtöki estjén, jóllehet az európai muzsika világában még nem látszik kellőképpen otthonosnak. Az est műsorából saját szerzeményű -Kuba* című nyitányát kell kiemelnünk, amely számos vonásában érdekes kompozíciónak tűnt. A kubai népi muzsika ismerője nem fog csodálkozni azon, hogy a benne felhasznált motívumok legtöbbje az európai hallgatót a dél-amerikai tánczenére emlékezteti , mivel a kubai zene éppen ezen az úton találta meg hatáslehetőségeit. Nincs teljesen kizárva, hogy sikerül az idők folyamán a kubai népi muzsikának egy mélyebb rétegét is feltárni, amely az európai hallgató számára talán nem lesz olyan behízelgő és könnyen felfogható, de amelynek jelentéstartalma — hasonlóan a magyar népzene ősrétegéhez — nagyobb, szélesebb és teljesebb. A ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA KISZ-szervezetének díszhangversenye szombaton a nagyteremben rendkívül kisszámú közönség előtt zajlott le. Ha minden szereplőt és produkciót nem is sorolhatunk fel — néhány műsorszám kiemelésre, nyomatékos említésre szorul. Handel D-dúr Concerto grossó-jával indult az est műsora, melyet a főiskola kamarazenekara adott elő, Sándor Frigyes vezényletével. Egészséges, erőteljes és igen stílusos muzsikát hallottunk ezúttal, kidolgozott és lelkes produkciót, amely Handel — e többnyire koncert-nyitányként felfogott — remekét méltó helyére állította. Weiner Leó -Peregi verbunk*-ját kell említenünk még az első részből. Horváth László — Steinert Mária kíséretével— igen muzikális előadást produkált. A Nemzetközi Fúvósversenyen feltűnt fiatal klarinétos szép, egyenletes technikája ígéretes. Ugyanígy ígéretesnek kell tartanunk Geszler Fatima gordonkajátékát is. Kodály Adagióját adta elő, eleven zeneiséggel, valami egészen különös dallamérzékkel és szuggesztivitással, ami csak született előadóművésznek lehet sajátja. (Zongorán Szűcs Lóránt kísérte.) Torma Gabriella neve szintúgy ismerős a közönség előtt: a legutóbbi Liszt—Bartók Nemzetközi zongoraverseny győztesei között üdvözöltük őt tavaly. Bartók zongoraszonátáját és Prokofjev Toccata-ját adta elő, hihetetlen hangszeres rátermettséggel, ám kissé pongyolán. A műsor zárószáma Szabó Ferenc nemrég bemutatott új műve, aVallomás* volt. Ez a kórusra, rézfúvósokra és ütőkre írott gyönyörű alkotás a Főiskola hatalmas kórusán Párkay István vezetésével igazi, megrendítő hatást keltett A közönség és a kórus hosszan ünnepelte a szerzőt. Pernye András hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN ZARA DOLUHANOVA (Rózsahegyi György rajza) Szombat, 1987. december 5.