Magyar Nemzet, 1969. október (25. évfolyam, 228-254. szám)

1969-10-03 / 230. szám

8 ■ Magyar Nemzet _ A Magyar Nemzet vitafóruma Mi lesz a Duna-parttal és a Belvárossal? Budapest fejlődését, elsősorban városképének alakulását még soha nem kísérte oly széles körű érdeklődés, mint napjainkban. Éppen ezért örömmel kell fogadnunk, hogy midőn most a pesti Duna-part legexponáltabb szakaszának új képe szemünk előtt bontakozik ki, a közvélemény megnyilatkozásait éppen Finta Józsefnek — a Duna Intercontinental Szálló kiváló tervezőjének — vitaindító cikke vezeti be. Tárgyilagos megállapításai a figyelmet valóban a megoldás legtöbbet bírált problémáira irányítják. Minthogy pedig ezek vonatkozásában elengedhetetlen, hogy a további feladatok ilyen, vagy olyan megoldása számára legalább elvi célkitűzéseinket ne tisztázzuk, szeretném a tervező által felvetett kérdéseket, az övétől kissé talán eltérő szemszögből nézve megvilágítani. Az első ilyen probléma a „toronyszerű”, vagy az „elfekvő” variáció alternatívája. Szerintem az ily merev vagy-vagy formában feltett kérdésre sem egyik, sem másik vonatkozásban sem lehet határozott igennel, illetőleg nemmel felelni. A torony ugyanis megfelelő, sőt városképileg helyes megoldás is lenne, ha az eredeti, 1963-as „Duna-part” pályázat első díjas tervében javasolt karcsú és valóban magas, a Dunára merőlegesen beállított „penge-ház” lehetett volna. Ennek megvalósítását azonban a szállodaépíttető érdekeltség konkrét részleteket meghatározó különleges igényei eleve kizárták. Maradt tehát az „elfekvő” épülettömeg formálásának a lehetősége. Mint folyópart menti beépítés természetesen ez is nem csupán elfogadható megoldásnak tekinthető, hanem — éppen horizontális jellegénél fogva — a városképi együttes domináns tényezőjévé válhat. A megvalósult épülettömeg azonban sajnos aligha minősülhet „elfekvő” variációnak. Az építtető részéről felmerült követelmények ugyanis a tervezőt ezúttal is a méretek és arányok utólagos módosítására kényszerítették. Így az épülettömb — bármerről nézzük is azt — végül is sem horizontális, sem vertikális jellegű beépítés érzetét nem kelti. Finta József a továbbiakban a „Vigadó-centrikus” szemlélet tévedéseiről szólva úgy véli, hogy az idővel kiépülő új Duna-sor majd valódi helyére teszi a romantikus kornak ezt az általa hivalkodónak és hamisnak látott épületét. Eiitával ezúttal csak Feszi Frigyes alkotásának értékelése tekintetében nem tudok egyetérteni, bár tudom, hogy az építésztársadalom nagy többsége nem az enyém, hanem az ő nézetét vallja. Ettől függetlenül azonban, sőt éppen mert szeretem a Vigadót, vele együtt magam is úgy vélem, hogy ezt a műemlékünket a szállodasornak már ez a most megépült első eleme is a maga helyére tette. Annak léptéke, arányai és architektúrája ugyanis, az új környezetben szerintem határozottan jellegzetesebbé és egyedibbé váltak. De Fintával együtt az Apáczai Csere János utcai városképet illetően sem igen osztom azok aggályait, akik a városnak a Duna felől történt elfalazásáról beszélnek. Hiszen ennek csupán a 15 méter széles Türr István utcai kitekintés esett áldozatául.. Maga ez a keskeny megnyitási lehetőség pedig akkor is megszűnt volna, ha a szálloda nem 11 hanem csupán háromemeletes lenne. A magasság tehát innen nézve semmi esetre sem lesz oly bántó, mint az az épület mai befejezetlen állapotában tűnik. Mint általában, úgy ebben az esetben is helytelen tehát a még ki nem alakult utcaképről fellebbezhetetlen ítéletként megállapítani, hogy az nyomasztó hatású lesz. Ami pedig magát a homlokzati kialakítást illeti, az véleményem szerint a legbecsületesebb, őszinte architektonikus kivetülése a homlokzat mögötti tartalomnak. Egyetlen kérdésben azonban kénytelen vagyok vitába szállni Finta Józseffel. Semmi esetre sem teszem ezt természetesen azért, hogy a közvéleményt ily módon esetleg más irányba hangoljam, hanem mert további feladataink megfogalmazását illetően kettőnk szemlélete alapvetően eltérő. Őszerinte ugyanis az Intercontinental szálloda ma éppen úgy teljesen új léptéket fog adni a városnak, mint adott a maga korában a Vigadó. Ahogy tehát azét annak idején hamarosan átvette az addig provinciális jellegű Pest, úgy most — mint mondja — szükségszerűen ez fogja meghatározni az egész mögöttes terület átépítésének az arányait. A két fejlődési folyamat között azonban oly végletes a különbség, hogy azokat aligha lehet egy nevezőre hozni. A Vigadó léptékét ugyanis először valójában nem az azt környező város vette át, hanem a Dunaparton — éppen az alacsonyabb beépítésű városrész előtt — kiépült és kissé Potemkin falat képező szállodasor. A továbbiakban azután, a meglevő szűk utcahálózatnak csaknem változatlan megtartásával, fokozatosan 4—5 emeletessé épült át az addig 1—2 emeletes egykori barokk Belváros. Ezt a léptékváltást tehát úgy-ahogy, még a Belváros elviselhető túltelítődése nélkül meg lehetett valósítani. Az újabbat azonban, a 8—10 emeletes, vagy még nagyobb átlag magasságú épületek építését, már csak az egész Belváros lebontásával, tabula rasát biztosítva lehetne kierőszakolni. Arról nem is beszélve, hogy az egykori Pest tornyai, (a Belvárosi templom, a Görög templom, a Ferencesek és a Szerviták templomának tornya, a Városháza és az egyetemi templom tornya stb.), még ma is értékes városképi tényezők, de egy új léptékváltás után — feltéve, hogy a régiből legalább ezeket megtartjuk — szinte disszonáns, de legalább is anakronisztikus elemekké törpülnének. Sőt, valljuk be, a hatalmas épülettömeg túl közeli szomszédságának kissé még új Erzsébethídunk arányhatásai is ,kárvallottal lettek. Mi tehát ezek után a teendő? Abban minden fenntartás nélkül egyetértek Finta Józseffel, hogy a Duna Intercontinental épületét ma már ezen a helyen és ezekkel a méretekkel adottságnak kell tekinteni. Azzal a megállapításával sem szállok vitába, hogy a Duna-part ezen szakaszának — a Lánchídtól az Erzsébetpedig — oly összehangolt léptékű egységes városképi koncepciót kell alkotnia, mely nem bontható részekre és amely az együttes eddig megvalósult első, egyetlen épületének szemléletében ma még alig értékelhető. De azzal, hogy ennek léptéke egyben,, a jövő félszáz év városáé”, legalábbis a mögöttes Belvárosé is legyen — az előbb kifejtettek értelmében — már semmiképpen sem tudok egyet érteni. A Duna-parti szállodasor tervét tehát még hosszan kell érlelnünk. Mert bár az eddig készült előtanulmányok biztatónak tekinthetők, a valóban megnyugtató megoldást eddig még nemigen sikerült megtalálnunk. A magam részéről is szívesen láttam volna, ha a szállodát déli irányban még vagy egyharmaddal még lehetett volna növelni. (Pláne, ha ezzel együtt az épület egy-két emelettel alacsonyabb is lehetett volna.) Hiszen ez a meghosszabbított szárny, lépcsősen a mögöttes épületek magasságáig csökkentve, ily módon valóban léptékátmenetet biztosíthatott volna a jelen és a jövő között. Ez a megoldás egyébként még azzal a további előnnyel is járt volna, hogy az épület ezáltal valóban „elfekvő”, horizontális tömegűvé válhatott volna. Minthogy azonban egy ilyen kiegészítésre ma már semmiképpen sincs lehetőség, ezen az egyetlen ponton a mögöttes házsor léptékváltását magam is elengedhetetlennek tartom. Az Apáczai Csere János utcának a Régiposta utca sarokházáhozcsatlakozó háromemeletes műemlék épületei ugyanis ma valóban oly bántó és egyensúlyt bontó léptékűek a városképben, hogy ezek átmentése az utókor számára, nemcsak erőltetettnek látszik, de előbbutóbb tarthatatlannak is fog bizonyulni. Éppen ezért okvetlenül meg kell találni azt a leghelyesebb megoldást, amely az Apáczai Csere János utca keleti frontjának, ezen a szakaszon hátrább tolt beépítési vonalon és nagyobb magassággal való átépítés után, nemcsak a léptékváltás átmenetét biztosíthatná, hanem az itteni Nemcsak horizontális-vertikális összecsapások és nemcsak romantikus-funkcionális stílusproblémák, hanem sajátos szállodai üzemgazdasági elvek és tapasztalatok is vannak. Egy hasznos és sokoldalú vitasorozatban talán ezek is szóhoz juthatnak. A bírálatot csaknem lehetetlenné teszi az építkezés belső részeinek és az alaprajzoknak indokolt hozzáférhetetlensége. De abból, amit egy félévszázados szállodai gyakorlattal bíró néző kívülről máris láthat, kétséget kizáróan megállapíthatja a következőket: 1. Minden ismertetés és riport kiemelte, hogy az épülő 348 szoba mindegyike, kivétel nélkül, a Dunára néz. Ez az adott esetben inkább bűn, mint erény. Miért? Mert van még a Dunánál is fontosabb tényező és ez a Nap. Már az elemi iskolában megtanultuk, hogy a keletre néző lakószobák azért a legkedvezőbbek, mert a Nap márc. 21. és szept. 23. között reggel 6 órakor felkel és délelőtt sugározza éltető melegét. Ha választási lehetőségünk van, mindig a keleti oldalt választjuk. Ha az Intercontinental vendége keleti szobát fog igényelni, akkor a „reception”-ban dolgozó jómodorú és kitűnő megjelenésű igazgató, vagy szobafőnök sajnálattal fogja kijelenteni, hogy a 348 szoba közül egyetlen egy sem néz keletre. És vajon miért nem? — tehetjük fel már most a kérdést? Hiszen az épülő hotelnek a keleti oldalon (becslésem szerint) vagy 150 méter hosszú utcai frontja van. Válasz: mert ez a keleti oldal az Apáczai Csere utcára, azaz a Belvárosra néz. Ezt a tervezés annyira alantasnak, kedvezőtlennek, talán szégyenletesnek ítélte meg, hogy egyetlen egy szállodai szobát sem rajzolt erre az oldalra. Nyilván nem érzékelte azt a tényt, hogy sokan vannak, akik szívesebben laknak a Belvárosra, de keletre, mint a Dunára, de nyugatra, vagy északra néző szobában. 2. A világtáj kérdésének ez a semmibevevése okozhatta, hogy a keleti, Apáczai Csere utcai oldalra egy hatalmas, tűzfalszerű, lezáró jellegű falazat került, amely sértően hangsúlyozza, hogy a dunai szállóépületnek semmi köze sincs a Belvároshoz, ahol a budapestiek élik a maguk küzdelmes és forintban számoló életüket. A házfalazat a műszaki lehetőséghez képest funkcionálisan elkülöníti ettől a „hétköznapiságtól” a hotel vendégeit. Ez a hátfalazat valósággal hátat fordít fővárosunk szívének, s a mi Citynk lüktető forgalmának. Egy külföldi látogatómat kísértem a Váci utcában. Amikor a Türr István utcába befordultullátogatóm a hátfalra mutatva megütközve kérdezte .Mi szűkös légtérarányokkal szemben hangoztatott aggályokat is feloldhatná, sőt megfelelő square kialakítására és autóparkolóhely létesítésére is lehetőséget nyújtana. Végül igen nagy örömmel és természetesen a legteljesebb egyetértéssel olvastam Finta Józsefnek az új Duna-korzó kialakítására vonatkozó megállapításait. Ez ugyanis nem csupán egykori páratlan értékű parti sétányunk korszerű formában való újjászületését eredményezné, hanem magának a szállodasornak is oly nélkülözhetetlen előterévé válna, mely tulajdonképpen még a léptékváltás problémáit is enyhítené. — A konkrét megoldásra vonatkozó alternatívák természetesen sokfélék lehetnek. A magam részéről közülük csak egyre kívánok utalni. Arra, amely a „Budapest” című folyóiratban most egy éve ismertetett javaslatomnak megfelelően — az észak-déli gyorsvasúti vonal megnyitása és a 2-es villamos megszüntetése után — számomra ma is a legteljesebb értékű realitásnak tűnik. Heim Ernő ez? — „Az Intercontinental hátfala” — feleltem. „Azt hittem, hogy Európa legszebb fegyházépülete” — mondotta látogatóm fanyar iróniával. 3. Mennél több maximális fizetőképességű VIP („very important person”) fog megszállni az új szállóban, annál inkább kell számolni a kísérők szükségleteivel. Ez pedig nem jelenthet feltétlenül dunai szobát. De nem szabad megfeledkeznünk a magyar vidéki értelmiségiek igényéről sem. Ennél az igénynél a dunai kilátás nem jelent új élményt, de a centrális fekvés ugyancsak fontos. Ezt a hazai igényt az Apáczai Csere utcai oldal kitűnően és dollárkalkuláció nélkül kielégíthette volna. 4. A leglehangolóbb a lezáró hátfallal kapcsolatban, hogy az a belvárosi utca járdájáig ér és a liftaknák kiszögellésein kívül csak a transzformátorhelyiségek fekete vaskapui szakítják meg. Belvárosunknak égető szüksége van új üzlethelyiségekre, mert a növekvő jóléttel a vásárlóerő fokozódik. Az Apáczai Csere utcában 15—20 fényűző jellegű, ragyogó kirakatokkal rendelkező utcai üzlethelyiséget kellett volna kialakítani. A várható ellenvetés az, hogy a szálló halljában árusítófülkék lesznek. De ez nem ugyanaz. 5. Mégis reméljük, hogy a fenti hibákat a dunai oldalak ragyogó kiképzése és a még nem ismert belső, művészi formálások ellensúlyozni fogják. Németh Aladár okf. könyvvizsgáló Szállodai szakszempontból nézve... — Péntek, 1969. október 1. Csokonai Diósgyőrött és Görömböly-Tapolcán Kevesen tudják, mert egy kevésbé ismert, kötetben még meg nem jelent levél tájékoztat csak róla, hogy Csokonai Vitéz Mihály 1801-ben ízületi bántalmaira a diósgyőri és görömböly-tapolcai hévizekben keresett gyógyulást. „ ... magam a’ tavaszolta előbb a diósgyőri, most pedig a’ Miskoltz szomszédságában fekvő tapoltzai hévízben kénteleníttettem hosszas kúrát tartani” — írta pártfogójának, a Georgikon-alapító Festetich Györgynek 1801. július 7-én kelt levelében. Arról többen tudnak, hogy ugyanekkor, 1801 júliusában az Aggteleki cseppkőbarlangot is fölkereste a költő, s föld alatti kirándulásáról rendkívül színes, hangulatos beszámolót írt édesanyjának. E kirándulásának emlékét meg is örökítették a barlang emléktábláján. Illő és szép dolog lenne, nemcsak a költő emléke iránt, hanem a miskolc-tapolcai park s a diósgyőri várnegyed hangulatát is emelné, ha a fák között egy emlékszobor, vagy emléktábla beszélne a látogatóknak arról, hogy valamikor e híres hévforrások vizénél kereste gyógyulását a felvilágosodás korának szerencsétlen sorsú legnagyobb magyar költője. (A lillafüredi írótalálkozó részvevői is ott gyűlnek össze, ahol valamikor Csokonai is megfordult, s ahol Petőfi egyik legszebb útirajzát írta a regényes hámori völgyről.) Abban a városban, ahol a helyi hagyományok ápolására: Hermán Ottó, Egressy, Déryné szobrára oly példamutatóan áldoznak, bizonyára Csokonai emlékének megörökítését is szívesen vállalják. Dr. Szilágyi Ferenc tudományos kutató A dilettáns fesztivál A Magyar Nemzet augusztus 31-én megjelent számában fenti cím alatt közölt cikk hangjával és tartalmával teljesen egyetértünk. Kár, hogy a cikkben jelzett sajtótájékoztatón (ÉVIG Villamosgép Művelődési Központ, X., Gyömrői út 103) a laptól, de más laptól sem jelent meg senki. Csak mi — az Országos Szórakoztatózenei Központ képviselői — voltunk ott, pedig minket nem is hívtak. Ott és akkor az is kiderült volna, hogy részünkről senki sem ajánlotta fel a működési engedélyek kiadását a már plakátokon is meghirdetett öntevékeny együttesek és szólóénekesek versenyén helyezést elérők részére. Nem is tehetjük, mivel annak előírt követelményei vannak. A magunk részéről tiltakozásunknak adunk kifejezést a rendező szervnél, ahol felelőtlen személyek más intézmény nevével visszaélve, a szereplőket és a közönséget megtévesztve, tisztességtelen eszközöket használnak, valószínűleg anyagi és nem kultúrpolitikai célok elérése érdekben. Országos Szórakoztatózenei Központ, Dancsó István igazgató Az öregek is szeretnének utazni Ilyen című olvasólevelükre válaszolva közöljük: Mind belföldi, mind külföldi utazásainkra szívesen vesszük az idősebb korosztály jelentkezését is, de kimondottan nyugdíjasok részére nem áll módunkban utazásokat szervezni. A nyugdíjasklubokkal jók a kapcsolataink, és a meghirdetett, valamint rendezvényutak tekintetében szívesen állunk rendelkezésükre. Utasaink részvételi díját a felmerülő költségek és az időtartam figyelembevételével határozzuk meg. Így olcsóbb és drágább utazások között válogathatnak utasaink. A belföldi és külföldi utazások programja bármelyik irodánkban beszerezhető. A külföldi társasutakra való jelentkezéskor pedig nem a teljes összeget, csak — a részvételi díjtól függően — előleget kell befizetni. (A fennmaradó összeget indulás előtt kell megfizetni.) Az utazások időtartama alatt utasaink nyugalmát idegenvezetőink biztosítják. Kérjük a panaszost, hogy keresse fel bármelyik irodánkat, ott mindenben segítségére lesznek. IBUSZ Horváth László főosztályvezető Mezei László osztályvezető an elég hordár vagy nincs ? Szeptember 16-i számukban megjelent cikkük a közlekedési és postaügyi miniszter elvtárs és munkatársai sajtótájékoztatásával foglalkozik Témája a MÁVAUT és általában a közlekedés, és foglalkozik a pályaudvarokon fennálló hordárhiánnyal is. Téma tehát a hordár, mint hiánycikk. Köztudott, hogy szolgálni pénzt jelent, jelentkeztem, gondoltam magamban, másodállásban cipelek bőröndöt, pénz az pénz. Felhívom a Nyugatit, kérem a személyzetist, jön, kérem, szeretnék jelentkezni hordárnak másodállásban, van-e rá mód és lehetőség? A válasz tömör és velős: Nincs, létszámunk teljes, másodállásban nem is alkalmazunk. Nem baj, gondoltam, van még két pályaudvar Pesten. Irány a Déli. Itt sincs hiány, a létszám teljes. További kérdésemre még elmondja a hölgy, hogy fizetést nem kapnak és a létszámkeret mindössze „három”, két műszakban. Szabadság, betegség alatt átalányt kapnak, amit három forintos órabérrel számolnak el. De felvétel azért nincs, hárman tökéletesen ellátják a munkát. Irány a Keleti. A válasz itt is, mondanom sem kell — létszámhiány nincs. Hát kérem, kérdem, akkor mi van? Mert a hordárnak, mint olyannak, fizetése nincs. Hordár van, vagy nincs? Lesz majd — a nyilatkozat szerint — kis kocsi, amit pl.: a nagymama fog tolni, megrakott bőröndökkel és gumi lesz rákötve, ami majd visszahúzza. Ha pedig hordárhiány van, nem lehetne-e megoldani másodállással? Ha nem, akkor miért nem? Jámbor Károly, Pomáz, Mártírok útja 17. „Biciklik az autóúton’’ A KRESZ 47/Ag-ának 5. pontja tiltja az autóúton az állatok, állati erővel vont járművek és kerékpárok közlekedését. Így e tekintetben az újra szabályozás szükségtelen. Általunk is ismert, hogy e rendelkezést egyes felelőtlen személyek nem tartják be. Rendőri szerveink eddig is és a jövőben is ellenőrizni fogják az idevonatkozó rendelkezés maradéktalan betartását. Belügyminisztérium, Közlekedési Csoportfőnökség Forgalombiztonsági Osztály És gyűjtsük össze a rongyot! 1 kg tiszta, háztartási pamut rongyért, vagy öt kg vegyes háztartási rongyért az ellenértéken felül AJÁNDÉKSORSJEGYET is ad a (@H) A RONGYGYŰJTŐ HETEK ALATT. OKTÓBER 1-TŐL NOVEMBER 9-IG EZERNÉL TÖBB ÉRTÉKES NYEREMÉNY! Főnyeremény: SKODA 1000 MB SZEMÉLYGÉPKOCSI!