Magyar Nemzet, 1971. október (27. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-28 / 254. szám
A kisiparosok parlamentje Pénteken megkezdi tanácskozásait a KIOSZ VI. országos küldöttgyűlése. Négyévi munka eredményeit és gondjait mérik, fel a két napig tartó kongresszuson. Az elhangzó beszámoló és az ezt követő vita a lakosság legkülönbözőbb rétegeinek figyelmét is megérdemli, hiszen a kisiparosok munkája mindennapi életünkkel kapcsolatos. Ennek tudatában jelölte ki a magánkisipar helyét a párt X. kongresszusa. Társadalmi fejlődésünk mai szakaszán — állapította meg egyebek között a határozat — számottevő szerepük van a kisiparosoknak. Munkájukra szükség van és hosszú ideig szükség lesz, mindenekelőtt a szolgáltatóipar területén. Gondot kell fordítani arra, hogy a törvényes előírások szerint dolgozó kisiparosok, mint társadalmunk egyenrangú tagjai, folytathassák működésüket. Ezekkel a célkitűzésekkel valamennyien egyetérthetünk, hiszen életünk, munkánk során állandó látogatói vagyunk a kisipari műhelyeknek. Hiába bővül tervszerűen a szocialista szektorok hálózata, ezeknek másirányú tevékenysége, valamint az igények növekedése a kisipar fejlesztését is szükségessé teszi. Csak néhány példa. A családi házak megépítésének jelentős része a kisiparosokra vár-A lakások karbantartásának mintegy felét nekik kell elvégezniük. Az egyre nagyobb számban forgalomba kerülő autók, motorok, háztartási gépek javítása, mind több szakember munkáját igényli. És így tovább. Nem meglepő tehát, amiről a statisztika tanúskodik: az elmúlt évben a kisiparosok végezték országosan a szolgáltatásoknak csaknem ötven, Budapesten pedig negyvenöt százalékát. Minden szám valódi értékeléséhez azonban tudnunk kell, hogy az országban működő 87 ezer kisiparos közül mintegy 18 ezren nyugdíj mellett vagy másodfoglalkozásban gyakorolják az ipart. Ezek napi két-három óránál többet nem fordíthatnak a szolgáltatások, javítások ellátására. De a főfoglalkozású iparosok harminc százaléka is túl van a nyugdíjkorhatáron, munkaképességük tehát korlátozott. A kisiparosok jelentős többsége jó és gyors munkával, udvarias kiszolgálással igyekszik kivívni a megrendelők elégedettségét. Elenyészően kevés panasz érkezik munkájuk ellen. Ahol azonban a bejelentés megalapozott, ott a megtorlás sem késik. 1970-ben például 390 iparjogosítványt vontak meg ilyen okok miatt. Ezeknek az adatoknak ismeretében felmerülhet a kérdés: vajon mi magyarázza az időnként meg-megerősödő kisiparos-ellenes hangulatot? Ennek alighanem két magyarázata van. Az egyik, mint a legtöbb foglalkozási ágban, így az iparosok között is megtalálható annak a vékony rétegnek magatartása, amely kiugróan magas jövedelme birtokában feltűnően költekezik, hangoskodik és így feleslegesen magára vonja a szerényebb keresetű tömegek figyelmét. A másik ok, hogy még mindig napvilágra kerülnek olyan harácsolási esetek, amelyeknek szereplői között iparosok is akadnak. Ezek munka nélküli jövedelemre törekednek, előleget vesznek fel és a munka elvégzésével adósak maradnak, iparigazolványukkal visszaélnek, a megengedettnél magasabb árat számítanak, bonyolult spekulációs üzletekbe keverednek. A közvélemény egy része ilyenkor általánosít. Elfelejti egyrészt, hogy az egészében becsületes munkát végző réteg egy-egy megtévedett emberéről van itt csupán szó, másrészt, hogy még ezeknek a harácsolása sem lett volna lehetséges, ha más foglalkozási ágak képviselői ezt nem segítették volna elő. A kis műhelyek tulajdonosainak tíz és tízezrei eddig is mindent megtettek szakmájuk, foglalkozásuk társadalmi megbecsülése érdekében. Bizonyos, hogy a KIOSZ küldöttgyűlése tárgyal majd arról is, miként lehet ezt a megbecsülést tovább fokozni, elhatárolva a törvénytisztelőket a konjunktúra haszonélvezőitől. De nyilván napirendre kerül egy másik, nem kevésbé fontos probléma is. 1972. január 1-én nyugdíjazásukat kérhetik azok, akik tíz éven át részt vettek a kisipari nyugdíj biztosításában és elérték a korhatárt. Előre látható, hogy most majd becsukja műhelyét sok olyan idős iparos, aki egészségi állapota miatt eddig is csak akadozva, nehezen tudta munkáját ellátni. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez a naptári forduló ne okozzon jelentős visszaesést a lakosság ellátásában. Biztosítani kell a felszabaduló műhelyeket más kisiparos számára, de ugyanakkor lehetővé kellene tenni, hogy az ellátatlan lakótelepeken előleggel és méltányos törlesztéssel műhelyt vásárolhasson az ott letelepedni kívánó kisiparos. Ez persze nemcsak városi probléma, mert a községek ellátottsága sem oldható meg megfelelő helyiségek biztosítása nélkül, bár ott a helyzet általában kedvezőbb. A fentiekben csak néhány olyan gondolatot említettünk meg, amely a kisiparosok parlamentjének összeülése alkalmából kialakul a fogyasztó, a megrendelő fejében. Sok probléma megoldódott már az utóbbi évek során, kölcsönös jóakarattal kiküszöbölhetők a még fennálló nehézségek is. Kemény István Az első eredmény Párizsban Sokrétű szovjet—francia ipari kooperáció A külpolitikai helyzet A NEMZETKÖZI REALITÁSOK érvényre jutásaként értékelik általában mindenütt az ENSZ-közgyűlésnek azt a világos döntését, hogy a Kínai Népköztársaság elfoglalhatja a helyét a világszervezet tagállamainak sorában, Tajvant pedig kirekesztették onnét. A szavazás eredményében tulajdonképpen azok a szívós erőfeszítések összegeződtek, amelyeket a szocialista országok hosszú idő óta kifejtettek, hogy megvalósítsák az ENSZ-alapokmány alapelveit és biztosítsák a szervezet egyetemességét. A hírmagyarázók most már azt latolgatják, hogy a népi Kína mikor foglalja el a neki juttatott helyet a közgyűlésben és az ENSZ más testületeiben. Az Aszahi Szinbunnak a kínai fővárosban működő tudósítója úgy értesült, hogy a közgyűlésre az első küldöttséget maga Csou En-laj fogja vezetni és az első fődelegátussá a jelenlegi ottawai nagykövetet nevezik ki. A népi Kína ENSZ-tagságát húsz órával a szavazás után közölték a kínai lakossággal. A bejelentés a tényközlésen kívül gúnyos megjegyzéseket tartalmazott az Egyesült Államok és Japán rovására. Az Új Kína terjedelmes beszámolója leszögezte, hogy a Kínai Népköztársaság törvényes ENSZ-jogainak helyreállítása „győzelem a világ népei számára és teljes vereség az Egyesült Államok szempontjából”. Az utóbbi megállapítást, ha nem is ebben a kategorikus formában, de a legtöbb hírmagyarázatban megtaláljuk. A New York Times vezércikke épp úgy az Egyesült Államok súlyos vereségéről ír, legalábbis diplomáciai értelemben és az ENSZ vonatkozásában, mint a washingtoni politika iránt mindig nagy megértést tanúsító hamburgi Die Welt. A kommentárok egyúttal arra is rámutatnak, hogy az amerikaiak tulajdonképpen „bekalkulálták” a presztízsveszteséget, amelyet álláspontjuk és javaslatuk leszavazása folytán elszenvedtek, mert ez volt az ára annak, hogy rendezhessék viszonyukat a népi Kínával. Ettől pedig nemcsak gazdasági, hanem politikai és stratégiai előnyöket is várnak. Könnyen elképzelhető, hogy Kissinger, Nixon különtanácsadója azért hosszabbította meg pekingi tartózkodását, mert ott akarta megvárni az ENSZ-beli szavazás eredményét, ami Nixon pekingi látogatása szempontjából kedvezően alakult. Washingtoni diplomáciai megfigyelők nem tartják kizártnak, hogy az amerikai elnök már november végén, vagy december elején a kínai fővárosba utazik. A Kínai Népköztársaság bevonulása a világszervezetbe egy sor kérdést is felvet. Közülük egyike a legjelentősebb elvnek, hogy milyen magatartást fog tanúsítani Kína. Igaz, hogy egy idő óta a korábbi „illetlen viselkedést’’ a diplomáciában kötelezően előírt normák betartásán alapuló „jó modor” váltotta fel, de a „mosoly” mögött a célok mintha nemigen változtak volna meg. Kína évek óta a legvadabbul támadja a Szovjetunió és az Egyesült Államok párbeszédét, amely a világpolitika égető problémáinak békés politikai megoldását célozza, s — mint az angol Guardian írja — egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, amelyet nem a bipolaritás, hanem egy sajátságos háromszög jelképez. A kínai törekvésekhez hasonló másutt is tapasztalható, még ha ezek egyéb indítóokra is vezethetők vissza. Az angliai kémhisztériában például lehetetlen nem felfedezni egy olyan szándék nyomait, hogy elreteszeljék az európai enyhülés biztató folyamatát, amelyben Brezsnyev párizsi látogatása fontos állomás. A kínai zavarkeltés egyik figyelemre méltó mozzanatára hívja fel a figyelmet a moszkvai Za Rubezsom legújabb száma. Közli a Neues Deutschland cikkét, amely a nyugat-berlini négyhatalmi keretmegállapodás világvisszhangjáról szól. E cikkben olvasható az a kínai állítás, miszerint a négyhatalmi megállapodás aláírásával a Szovjetunió, úgymond, csorbította volna az NDK szuverenitását. A Neues Deutschland hozzáteszi: a Mao-csoport célja teljesen világos, éket akar verni a Szovjetunió és szövetségesei közé. És ilyen próbálkozásoknak egyéb jeleit is látjuk a világ más régióiban, például a Közel-Keleten. Munkatársunk párizsi telefonjelentése: Nagy fontosságú szovjet—francia gazdasági megállapodások Megkezdődtek a kiszélesített politikai eszmecserék Párizs, október 27. Leonyid Brezsnyev párizsi látogatásának harmadik napja főként a politika és a gazdaság jegyében telt el A programban szerepeltek „turisztikai” események is: a Louvre megtekintése és a párizsi Lenin-ház meglátogatása, de éppen a munka rendkívül intenzív jellege miatt a figyelem érthetően változatlanul a tárgyalásokat kíséri. Délelőtt 11 órakor az Elysée-palotában a már megszokott párbeszéd helyett küldöttségek ültek le a tárgyalóasztal két oldalához. Szovjet részről Brezsnyeven kívül ott volt Kirillin miniszterelnökhelyettes, az állami tudományos és műszaki bizottság elnöke, Gromiko külügyminiszter és Patolicsev külkereskedelmi miniszter, Pompidou elnök jobbján és balján Chaban Delmas miniszterelnök és Schumann külügyminiszter foglalt helyet, részt vett az eszmecserén a két ország párizsi, illetve moszkvai nagykövete is. A napirenden szerepelt kérdések közül elsősorban az európai csapatcsökkentések ügyét vizsgálták meg tüzetesen. A biztonsági értekezlet ütemterve A párizsi rádió a kora délutáni órákban közölte, hogy a délelőtti eszmecserén a két fél egyetértett abban: már a jövő tavasszal megkezdődhet az európai biztonsági értekezlet sokoldalú előkészítése, azt követően, hogy a négy nagyhatalom megerősítette a végleges nyugat-berlini megállapodásokat és ratifikálták Bonnnak a szocialista országokkal kötött szerződéseit. Maga a biztonsági értekezlet 1972 őszén ülhetne össze. Az első kiszélesített tárgyalást alapos előkészítés vezette be. Brezsnyev és Pompidou kedden nem két óra hosszat ült együtt, ahogyan azt a program előirányozta, hanem több mint négy órán át. A kimutatások szerint ez volt az egyik leghosszabb időtartamú párbeszéd, amelyet szovjet vezető egyhuzamban valaha is folytatott nyugati államférfival. Az idő előrehaladottsága miatt el is maradt a La Celle-St. Cloud kastélyában tervezett vacsora, ám ez nem tehermentesítette a vezetőket. Brezsnyev Versaillesban munkatársaival költötte el estebédjét és Pompidou elnöknek sem jutott ideje a kikapcsolódásra, mert ő viszont az Elysée-ben ugyancsak vezető beosztású politikusokkal vacsorázott. Minden bizonyával a szerdai tágasabb körű, mondhatni, plenáris megbeszélést készítették elő. Ez az intenzitás egyúttal arról tanúskodik, hogy az eszmecserék jó ütemben és jó légkörben haladnak, szovjet részről igen elégedettek a találkozók hangulatával. Ez fejeződött ki Brezsnyevnek és Gromikónak az Humanité munkatársa számára adott tömör nyilatkozatában: „Prekraszno, remek” — mondotta az SZKP főtitkára, „Haraso, jó, jó” — így a szovjet külügyminiszter. Ezt a kedvező hangulatot tényekkel támasztotta alá, hogy szerdán délelőtt az Elysée-ben folytatott tárgyalások előtt, illetve azzal egyidejűen két fontos szovjet—francia gazdasági megállapodást írtak alá. A kooperáció elvei Az első és jelentősebb, mert államközi egyezmény, a hoszszú távú (tízéves) szovjet— francia gazdasági együttműködési megállapodás. Szovjet részről a kormány nevében az aláíró fél Nyikolaj Patolicsev külkereskedelmi miniszter volt, francia részről Valery Giscard d’Estaing gazdasági és pénzügyminiszter. Ez a megállapodás egyike annak a három hivatalos okmánynak, amely írásban erősíti meg a Brezsnyev—Pompidoutalálkozó eredményeit A másik kettő a tárgyalásokat lezáró közlemény és a politikai együttműködés elveit rögzítő nyilatkozat lesz. A gazdasági együttműködési megállapodás nem konkrétumokat foglal magában, hanem a kooperáció elveit rögzíti, így politikai jelentősége van. Leszögezik: folytatják erőfeszítéseiket, hogy hozzájáruljanak a gazdasági, a tudományos és műszaki kooperáció fejlesztéséhez, amely a két ország viszonyában a haladás tényezője. Bátorítják a szervezeteket, illetve vállalatokat a jelenlegi és a későbbi ötéves tervek végrehajtásában való részvételre. (Franciaország is ötéves terveket dolgoz ki, noha a két társadalom alapvetően eltérő jellege miatt ennek lényegesen más a szerepe, mint a Szovjetunió népgazdaságfejlesztési terveinek.) A szerdán délelőtt aláírt megállapodás szerint külön szerződéseket is kötnek majd az egyes szektorokban (nyersanyag, felszerelés, technika), ugyancsak hosszú távra és különös figyelemmel a sajátos szükségletekre. Előmozdítják az együttműködést abban is, hogy biztosítják szovjet vállalatok részvételét a nagy francia ipari létesítmények megteremtésében (a hírek szerint a Szovjetunió a marseilles-i metró ’ építéséhez ajánlott’ fel megfelelő műszaki megoldásokat, a francia ipar pedig hozzájárul a szovjet ipari komplexumok, a közszükségleti és tömegfogyasztási cikkek gyártásának modernizálásához és fejlesztéséhez. Megkönnyítik az olyan hosszú lejáratú szerződések kötését, amelyek Franciaország nyersanyagigényeit elégítik ki, a számára különösen fontos ágazatokban. A megállapodás tíz esztendőre szól és aláírásának napján, tehát már szerdán érvénybe lépett. A megállapodást kommentálva Párizsban nyomban hozzátették, hogy hatása hármas lesz a szovjet—francia gazdasági együttműködésre: szélesebbé, összefüggőbbé és hoszszabb távlatúvá teszi azt. Új kooperációs intézmények megteremtésére szükség nincsen, mert az eddig működők kitűnően kiállták a gyakorlat próbáját. Autógyár Rómában Renault-részvétellel Milyen jellegű máris és milyen lesz a gazdagított szovjet francia kooperáció — arról a szerdán délelőtt aláírt másik megállapodás tanúskodik. A francia állami Renault művek elegáns székházában a Champs Elysées-n szerződést kötöttek arról, hogy a híres autógyár részt vesz a világméretekben is egyedül álló szovjet kámai tehergépkocsigyár létesítésében. Az üzem a Káma folyó mentén épül fel, 800 kilométerre Moszkvától, az Ural-hegység közelében. A szerződés részleteiről Pierre Dreyfus, a Renault elnökvezérigazgatója munkatársaival együtt és Vlagyimir Szuskov, a szovjet külkereskedelm minisztérium főigazgatója sajtóértekezletet tartott. A tájékoztatón elmondották, hogy igen nagy fontosságú szerződésről van szó. A kámai teherautógyár építésének ez szinte az első kapavágása. (Természetesen eszmei értelemben, mert az óriás már épül a Szovjetunióban.) A terv gigantikus — mondotta Pierre Dreyfus —, és különösen örülnek, hogy több jelentős vállalat közül, amellyel tárgyaltak, a Szovjetunió elsőnek éppen a francia Renault-t választotta ki. A francia hozzájárulás kettős lesz: a „szürke anyag” vagyis agyvelő, a mérnöki munka szállítása és a technológia rendelkezésre bocsátása. A szerződés egymilliárd-kétszázmillió frankra növeli a Renault-val kötött eddigi megállapodások értékét ami nagyszabású előrelépés ahhoz képest, hogy a francia állami autógyárnak eddig szovjet vállalatokkal 700 millió frank értékű rendelésekre volt szerződése. Stuskov főigazgató közölte, hogy Rámában az építkezés / I/ / "a hazafias népfront lapja .