Magyar Nemzet, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-08 / 32. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT legnehezebb megbontható bástyája az a nagy múltú tévhit, mely a művészi alkotást a témával azonosítja. Amikor még szinte kizárólag a mítoszok zárt témaköréből merítettek a művészetek, nyilvánvaló volt, hogy a téma csupán ürügy a téma elmondásánál — illetve ismétlésénél — fontosabb és nemesebb művészi kommunikációra. A polgári fejlődés regény- és drámairodalmának realista bősége egyfelől roppant gazdagságot hozott a világábrázolásba, másfelől azonban létrehozta a témabálványozás csökevényét. Mindezt azért bocsátottam előre, mert mindig rendkívül hasznosnak érzem, ha e rossz beidegződés demonstrálására, ennek ellenében történik valami. Akárcsak a Rádiószínház legutóbbi kettős vállalkozása esetében, mit jelent ugyanaz a téma több ezer éves távolságban alkotó drámaírók számára? Két, egymást követő napon mutatták be — és talán csak a jó ötletnek ezt a túl tetszetős és túl mohó kivitelezését kifogásolnám, egyhetes pauzával is hatott volna az elképzelés — Euripidész, majd Anouilh Médetóját. Aki e két drámát meghallgatta, az a művészi élményen kívül szinte idegdúcaiban raktározhatta el a fontos tanulságot, hogy ugyanaz a téma milyen más belső, , írói, és külső, világi közlést hordozhat. A párhuzam bő elemzést érdemelne, ezúttal azonban csupán egyetlen rétegcsuszamlást hadd emeljek ki. Euripidész, aki szeretett volna megszabadulni a mítoszok barbár kegyetlenségétől, egy rendezett világ áhítatában, kritikával ugyan, de nem minden egyetértés nélkül festi le az árulás árán is megtelepedést választó Iaszont A két szereplő közötti szándékos bizonytalanságú egyensúlyt bontja fel brutálisan Euripidész, amikor a mítoszhoz hozzákölti Médeia gyerekgyilkosságát. Anouilh viszont egy demitologizált, számító és kisszerű világban az esztelenül pusztító, de megalkuvásra alkalmatlan, a cselekvés szabadságát választó Médeiát mutatja fel, talán nem tévedek, ha azt mondom: némi nosztalgiával. Mindkét előadást Gáti József rendezte, számára is az lehetett, de a hallgató számára is tanulmány, mit jelent egy rendezőnek ez a kettős tükröztetés. Az egész „Médeiakomplexum” sűrűbbé vált ezekben az előadásokban, mintha a két anyag úgy hatott volna egymásra, hogy mindegyik tisztító vegyi folyamatot indított el a másikban. Fontos rendezői törekvés, hogy erőszakolt kontrasztok nélkül, de kiemelte a két dráma különbségeit, hiszen nyilván ez az ambíció vezette a vállalkozáshoz. A rendezőn kívül természetesen elsősorban a két Médeia határozta meg az előadások karakterét. Almási Éva Euripidész-Médeiája nem volt elég gazdag, szűk érzelmi-színészi skálán mozgott l a világirodalom egyik legfélelmetesebb és legmélyebb emberi szakadékot feltáró nőalakjának megszólaltatásában. Ilosvay Katalin Anouilh-Médeiája egy összeroppant, elsüllyedt világot hurcolt magában, ennek minden riasztó szépségét, sötét ragyogása iszonyatát érzékeltetni tudta, a maga szenvedélyvilágította poklába vonta be a hallgatót, körüljáratta vele a „korszerűtlenné” vált lélek bugyrait. Rend és erő volt ebben az alakításban. Érdekes volt a két faszónfelfogás: a paraszti okoskodással ügyeskedő Kállai Ferenc és Médeia meggyőzésére minden érvet felvonultató Kálmán György alakítása. Lukács Margit a megbomlott érzelmeket, Sulyok Mária a szorongás lélekcsuszamlásait emelte ki a dajka alakjában. Kerényi Grácia Euripidészében az antik szöveg modern feszültségeit, Somlyó György Anouilhiában a szenvedély esréteseiből feltörő mondatok erejét élveztük. Görgey Gábor Két Mai festő bemutatkozik Fiatalokat, pályakezdőket mutat be ezekben a napokban két budapesti kiállítóterem. Rutinos pályakezdőket, tehetjük hozzá, hiszen mind a ketten , a Mednyánszky-teremben bemutatkozó Zoltánfy István, ugyanúgy, mint a Ferencvárosi Pincetárlat kiállításán szereplő Dobrovits Ferenc — tudnak „mindent”. Vannak tetszetős munkáik és vannak formai és gondolati játékaik. Sőt, ha hivatásukat majd komolyabban veszik, s kevésbé törnek a hatásra, mint ma, bizonnyal kitűnő munkákkal állnak majd elő. Pillanatnyilag azonban, habár különböző utakon, s látszatra éppenséggel egymástól távoli megoldásokkal, de Zoltánfy és Dobrovits szinte egyenlő távolságra van a feladatát tudó és hivatását hűséggel teljesítő festészettől. Zoltánfy István munkái ugyanis jelen állapotukban egy sajátos, külsőséges újklasszikus irányzatot valósítanak meg, többé-kevésbé a quattrocento, de még inkább Szalay Ferenc , bűvöletében. Ami egyszersmind azt is jelenti, hogy Zoltánfy körülbelül birtokában van mindazoknak az eszközöknek, amelyek legalább formálisan, a befestett felületet képpé teszik, festménynyé emelik. Csak még használni nem tudja vagy alkalmazni nem akarja őket, könynyebbbnek, tetszetősebbnek s tán igazabbnak érezvén náluk a pillanatnyi hatásokat, a konkrét beszéd látszatait. Tagadhatatlan viszont, hogy Zoltánfy mindezt megfelelő mennyiségű iróniával teszi. Játékosan és fintorogva — az „Én és a quattrocento” jegyében tréfálva meg a látható világot. S ez a játékra, csúfolódásra hajlamos keresés az, ami Zoltánfy István kiállítását, s szinte valamennyi képét a néző szívesen idézett emlékévé emeli. Hiszen nem kell „komolyan venni” tréfájukat, fájdalommal átélni fintoraikat. Élvezheti hát mindenki az önarckép „szőnyegszerűségét”, a portrék szárazra kínzott figuráinak elvonatkoztatott, valóságfelettiségét, a csendéletek száraz ropogását. S figyelmen kívül hagyhatja a munkák egy részének mintakép után induló szimbolitikáját, Bosch halovány utánérzésének tűnő jelképrendszerét. Kivéve, akik Zoltánfy festészetét őszintén becsülik. Nekik ugyanis kötelességük kimondani az igazságot, s Zoltánfy munkálkodását látva a problémákra figyelmeztetni őt. Eszközeinek a mostani szinten megvalósított „pazarlása” ugyanis ma már mindnyájunk kárát jelenti — elvégre olyan festő, mint Zoltánfy István, nem maradhat meg ezen a — legjobb esetben is csak az első lépést jelentő — szinten. Kevesebb jóval, csekélyebb reményekkel biztat viszont Dobrovits Ferenc bemutatója, amelyet a Ferencvárosi Pincetárlat lát vendégül Az ő képei ugyanis túlságosan sok rossz rutint gyűjtöttek ahhoz, hogy termékeny kiindulópontul szolgálhatnának egy önálló, s társadalmilag is elkötelezett festői világ számára. Igaz ugyan ,hogy ez nem csupán az ő hibája, elvégre az „anya gyermekével”, s a hasonló „motívumok”, valamint a hozzájuk illő „félkubista” nyelv példáit valahol neki is látnia kellett, mielőtt ilyen szorgalommal alkalmazni kezdte volna. Ám ez nem menti őt és nem menti a többieket sem, akik hozzá hasonlóan megelégszenek a motívummal, ahelyett, hogy a mű tartalmára ügyelnének, s elegendőnek érzik a modor elsajátítását, ahelyett, hogy a maguk gondolatait kifejező festői nyelv mondatait igyekeznének fölépíteni piktúrájukban. _____________h. gy. A díjnyertes amatőrfilmek nemzetközi fesztiválját rendezik még idén november 23—23 között Győrött. A hétfői sajtótájékoztató szerint a fesztiválra valamennyi európai országból, ezenkívül az Egyesült Államokból, Kanadából, Japánból, Tunéziából és Marokkóból érkeztek nevezések. - Magyar Nemzet . MOLIERE ÉS SHAW A FŐISKOLA SZÍNPADÁN Rendszerint meg tudja lepni nézőit valamivel a Színművészeti Főiskola gyakorlótere, az Ódry Színpad. Új arcokkal, friss hangokkal mindig szolgál, elvégre egy iskolaszínháznak változik a leggyorsabban, a társulata minden évben szétesik és minden évben újjászerveződik. Nemcsak ugyanabba a folyamba nem, hanem ugyanabba az évfolyamba sem lehet kétszer lépni. De gyakran meg tudja lepni a nézőt a főiskola a darabválasztásaival is: ritkán, vagy soha nem játszott darabokban vizsgáztatja a növendékeit. Meglepő színházat csinálni nem egy felnőtt színház is visszaülhetne időnként biflázásra az iskola padjaiba. Ezúttal is egy-egy ritkán előadott Moliérre-t és Shaw-t választottak vizsgaelőadásra a főiskolások, tanáruk, Marton Endre irányításával, A Kényeskedőket és A sors emberét. Mindkettőben a kulcsszerepet végzett, felnőtt színész játszotta meghívottként — az előbbiben Mascaribe-t Márton András, az utóbbiban Napóleont Sztankay István. S ha valakinek kételye támadna, helyes-e növendékelőadásba kész színészt iktatni, a gyakorlat azt feleli rá, hogy igen. A játék, úgy tetszik, felszabadultabb, ha részt vesz benne, olyan, aki a játéknak többékevésbé mestere, a vizsga áttekinthetőbb, ha jelen van egy hitelesítettnek vehető mérce, viszonyíthatják magukat hozzá a vizsgázók s viszonyíthatják hozzá a vizsgázókat a nézők. Meg aztán játszani is könynyebb az ügyesebb játszótárssal. A IV. évfolyamos Meczner János rendezésében a Moliérevígjáték, a Kényeskedők is voltaképp attól a perctől kezdve vidult fel, hogy a vendég Mascarillo a színpadra lépett. S nem azért, mert a kész színész egy fejjel kinőtt a többiek közül, hanem mert a többiek lettek egyszerre egy fej-, jel magasabbik önmagukkal. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg az első jelenetben a La Grange-t és a Du Croisyt játszó két III. éves színinövendék, Horváth Péter és Szilárdy István a két amúgy sem könynyei játszódó, száraz szerepben alig-alig tudott mit kezdeni egymással, addig a Mascarille-szerep szikráitól később, az egyfelvonásos végére, az ő játékuk is kigyúlt és valódi Moliére-ragyogás kerekedett a színpadon. Ugyanígy támadt a vendég-Mascarille jelenlétében egyszerre igazi kényeskedő-affektáló kedve a Magdi- Polyxéniát játszó, III éves Egri Máriának és a Kati Amintiát játszó, IV. éves Bánsági Ildikónak. Holott a darab apaszerepét, a Gorgibust különben kedvesen játszó, IV éves Szegváry Menyhért társaságában még mindketten inkább csak affektálták a kényeskedést — magyarán még csak mesterkedtek-erőlködtek azon, hogyan is lehetne amúgy istenigazában kimódoltan viselkedni és társalogni. Egy gyakorlottabb, felnőttebb színészpartner kellett ahhoz, hogy kiderüljön, milyen jó humorú, játékos, színes karakteralakításokat ígérő színésznő nevelkedik, érik ebben a két növendéklányban. Persze, hogy a játék ilyen nehézkesnek és ál-jókedvűnek indult, abban része van annak, hogy Moliére műveiben minálunk felnőtt rendezők sem mindig tájékozódnak könnyen, nemhogy rendezőnövendékek. A nevetést a mi színpadainkon ritkán tudják olyan diadalordításra hangszerelni, amilyenre Moliére az emberi nevetést szánta. Ez a vizsgarendezés is megmaradt a hazai átlagos Moliére-előadások iskolai szintjén, ami egy iskolai előadáshoz képest elvégre nem is gyönge színvonal. Nagyobb öröm kétségtelenül az lett volna, ha egy pályakezdő rendező a képzeletével, a merészségével, az újszerűségével rápirít a saját, önálló Moliére-felfogásában a pályája delelőjére ért néhány rendezőre. Rendezői merészségen és újszerűségen pedig nem is feltétlenül az értendő, hogy mer és tud egy rendező elszakadni hagyományos megoldásoktól. A főiskolai vizsgaelőadás Showdarabja, A sors embere nem kíván semmiféle rendezői elrugaszkodást, valamilyen rendhagyó mutatványt A kis, egyfelvonásos írói bravúr nem is tűrne el külön redezői bravúrt. Arnnál inkább megköveteli, hogy a rendező éljen a színpadi helyzet természetes lehetőségeivel egy fonák logikájú szituáció magától értetődő kibontásával. Éljen a darabnak azzal az adottságával, hogy egy képtelen helyzethez természetes következtetések útján jut el, vagyis nyílegyenesen követi a nyakatekertet A valóságnak az effajta megközelítéséhez kell csak igazán rendezői képzelet és fegyelem. Voltaképp ebből a kettőből vizsgázott a IV. éves rendhallgató, Karinthy Már ., és a Shaw-darab növendékegyüttese. Vizsgázó rendező és vizsgázó színészek a Napóleon szerepére meghívott, felnőtt színész körül olyan mulatságos, olyan szellemes összjátékot kerekítettek, amilyenben ennek a régen nem játszott Shaw egyfelvonásosnak, a mai nézők emlékezete szerint legalábbis, még nem volt része nálunk. A rendező sem ment el egyetlen fordulat mellett úgy, hogy valami mulatságosat, s ami ennél fontosabb: valami jellemzőt észre ne vett és fel ne használt volna, s nem hagytak ki egyetlen játéklehetőséget a színészek sem. Felnőtt-előadásnak is mintaszerű vizsga előadása született így a főiskola színpadán, elragadóan természetes lejtésű, keresetlen Showinterpretáció, tele apró megfigyeléssel és meglepetéssel, finom leleményekkel rendezésben csakúgy, mint színészi játékban. Egy fölényes könnyedséggel társalgó, felszabadultan viselkedő szminövendéket láthatott a színpadon, mint saját közegében, élni és játszani a közönség a IV. éves Bencze Ilona személyében, egy olyan fiatal színésznőt lépost, amilyen a gyakorlott, felnőtt színésznők között is eléggé ritka. S egy olyan, igen jó megjelenésű színészt a III. éves Kalocsay Miklósban, akiben a rendszerint teherként, hátrányként jelentkező szerencsés külső ellenére rengeteg a humor és az ízlésesen komikus vonás. Ez a két színinövendék, bátran állítható, szellemben, kedvességben, jellemző erőben, helyzetied., "érésben egyenrangú játszótársa volt az iskola színpadára meghívott, átűnő vendégjátékosnak. Az a III. éves Ivánka Csaba pedig, aki a Moliére-vígjáték egy epizódjában még halványnak bizonyult, itt rátalált a játék valódi, eleven színeire. A Színházművészeti Főiskola vizsgájának két előadása arra vall, hogy jó választék nevelődik a mostani évfolyamokon is — a színházak igazgatóinak, rendezőinek lelkiismeretén és pillantásán múlik, hogy jól választanak-e, ha az évad végén új rendezőt s új színészt kell szerződtetniük a társulataikhoz. M. B. B. .Kedd, 1972. február 1. „Hangzó könyvtárat” a néma helyére! Hogyan lehet könnyíteni a zenei könyvtár gondjain? Századunk írásban rögzített tudásanyaga óriási. Világszerte komoly problémát jelent a könyvek, folyóiratok, újságok elhelyezése. Ugyanakkor könyvtárak nélkül egyetlen tudományág sem léphet előre, sőt a művészetek népszerűsítése is lehetetlenné válik. Ezen belül külön problémát jelent a zene. A gyakorló muzsikus és a zenetörténész egyaránt mind nehezebben jut hozzá az egyre drágább külföldi kottakiadványokhoz és szakirodalomhoz — ugyanakkor a zenekedvelő-zeneszerető közönség nagyrészt még akkor is tehetetlenül áll bizonyos ritkán hallható, kevéssé ismert zenefajtákkal szemben, ha szert tesz kottaanyagokra és a róluk szóló irodalomra. Csakis a muzsikus kezébenfejében szólal meg az olvasott kotta Ebből következik, hogy a zenei szakkönyvtárnak rendkívül összetett feladatot kell vállalnia és teljesítenie, különösen, ha szélesebb körű hatásra törekszik. — Majdnem tíz éve annak, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár megkezdte ennek a gyűjteménynek szervezését — mondja Szalai Ágnes, a Fehérhajó utca 5. szám alatti zenei könyvtár vezetője —, és ma már minden dicsekvés nélkül elmondhatom: szeretik és sokan használják könyvtárunkat. Kereken húszezer kottát és hatezer szakkönyvet gyűjtöttünk össze, , ezenkívül tizenhat külföldi és természetesen minden magyar zenei folyóirat megtalálható itt. Igen gazdag* kézikönyvtárral rendelkezünk, továbbá a nagy mesterek összkiadásainak jelentős része folyamatosan érkezik be könyvtárunkhoz. Mivel azonban nincs olvasótermünk, gyűjteményünk egyik legfontosabb hányada gyakorlatilag nem használható. Az olvasónak tudnia kell, hogy a folyóiratokat, lexikonokat,enciklopédiákat, egy- egy mester alkotásairól szóló műjegyzékeket, valamint az úgynevezett összkiadásokat egyetlen könyvtár sem kölcsönözheti ki, mivel egyrészt minden pillanatban szükség lehet rájuk, másrészt egy kötet elvesztése miatt az egész — esetleg húsz—harmincezer forintot érő — sorozat értékét veszti. — Tudom, hogy a könyvtárak világszerte helyproblémákkal küzdenek, de a mi problémánk az utóbbi időkben különös súllyal merül fel. Gazdag és értékes kézikönyvtárunkat az érdeklődő csak állva használhatja, amire az enciklopédiák esetében csak kevesen vállalkoznak. Másfelől viszont nem tudjuk biztosítani a nyilvánosság számára a zeneművek lehallgatásának lehetőségét, márpedig ezt kezdettől fogva egyik legfontosabb feladatunknak tartottuk. — Vidéken már nagy számban’ működik nyilvános fonóléa. A megyei és járási könyvtárak zenei részlegei a gyűjtés munkáját hanglemeztár összeállításával kezdték, a tervek szerint a hangzó zene kottaanyagát majd később szerzik be. E könyvtárakban mindenki meghallgathatja az őt érdeklő muzsikát A fülhallgatói rendszer látszik a leginkább célravezetőnek: egyetlen helyiségben egyszerre sokan és kényelmesen hallgathatnak, áthallás nincs. Hogy az ilyenfajta „hangzó könyvtárra" milyen nagy az igény, arfti sem mutatja jobban, mint az, hogy a Könyvtártudományi és Módszertani Központ a már képzett könyvtárosok számára másfél évre tervezett tanfolyamot indított. A hallgatók itt a fomnotékák kezelését és működtetését sajátíthatják es Sajnos, e tekintetben a főváros messze elmaradt a vidék mögött. Pedig mi is már régen készülünk „hangzó könyvtárunk" megnyitására és már megkezdtük a hanglemezgyűjtést Ásson felül, hogy biztosítanánk a lehallgatási lehetőséget, egyúttal bevezetnénk a hangszalagkölcsönzést is. Utóbbit igen fontosnak tartom, hiszen hanglemeztárral nem rendelkező általános és középiskoláknak segítséget nyújthatnánk nemcsak a zene, hanem az irodalom oktatásában is. Helyhiány miatt mindez lehetetlen. . Arra, hogyan lehetne megoldani a problémát, javaslata is rám a zenei könyvtár vezetőjéneke. — Közvetlen szomszédságunkban egy kultúrterem működik. Amennyiben e kultúrterem , számára sikerülne máshol helyet, biztosítani, úgy megoldhatnánk helyhiányunkat. A másik lehetőség: a könyvtárnak tágasabb, korszerűbb új helyiséget szerezni és oda átköltöztetni. Kérjük az illetékes szerveket, gondolkodjanak a dolgon és nyújtsanak segítséget. NAPLÓ Február 8 Három külföldi vendégművész lép fel ebben a hónapban az Állami Operaházisán. Ticho Parly dán tenorista február 26-án a Tannhauser címszerepét, 24-én a Trisztán és Izolda Trisztán szerepét énekli. Izolda szerepét Ludmila Dvorekova csehszlovák énekesnő játszsza. Február 12-én a Kolozsvári Magyar Opera baritonistája, Kónya Lajos énekli a Carmenban Escamillo szerepét Hazaérkezett a Szépművészeti Múzeum Öt festménye és tizenkét grafikája a drezdai „Dürer és korának művészete” című nemzetközi kiállításról. A művek ismét ott láthatók a múzeum állandó kiállításán. A Szépművészeti Múzeum márványtermében egyébként a jövő hónapban a Néprajzi Múzeum nemzetközi hírű afrikai gyűjteményeinek legszebb darabjait mutatják be. Május közepén nyílik meg a Lucas Cranach-emlékkiállítás, a művész születésének 500. évfordulóján. Dr. Kiss Kálmán, a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyettese hétfőn ünnepélyesen átadta a Prix Japan-díjat dr. Szőke Péter tudományos kutatónak és Simonffy Géza szerkesztőnek, az ismeretterjesztő műsorok 1971. évi tokiói nemzetközi versenyeltüntetettjeinek. A díjat a Magyar Rádió „A madárhang felfedezése” című műsoráért kapta. oo Hétfőn elutazott az olaszországi Agrigentóba a nemzetközi folklór fesztiválra a Fáklyaművészegyüttes. A krakkói nemzetközi grafikai biennálé díjazott munkáiból kiállítás nyitik még február közepén a Műcsarnokban. A Kulturális Kapcsolatok Intézetében február18-án kanadai grafikusművészek tárlatát nyitják meg. A Nemzeti Galériában február 19-től tekintheti meg a közönség a mai indiai képzőművészet kiállítását Használt fényképezőgépet, mozigépet, diavetítőt, objektívet, fotócikket VÁSÁROL az OFOTÉRT Budapesten: V., Károlyi Mihály u. 3. V., Váci u. 2. V. , Szt. István krt. 3 VII., Rákóczi út 80 VI. , November 7. tér VII., Bartók Béla út 47 Vidéken: a szegedi, miskolci, debreceni, pécsi, bajai, zalaegerszegi fotoszakbolt