Magyar Nemzet, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-14 / 266. szám
4 A1! eleWízió műsoráról iiiimimHiiiiiiiHimminiiiiiiiiiimiiiiiiiiimimiiniifiiimiiiiiiiimiuiiiiiriiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiu Aljosa Karamazov A második műsor fejlődését, a negyedik adásnap világrajöttét üdvözölhettük csütörtökön. A beköszöntő műsor Viktor Rozov tévéjátéka volt, az Aljosa Karamazov. Nem a téma- és gondolatszegénység készteti századunk egyes színpadi szerzőit, hogy kézbe vegyék és átformálják, a maguk képére gyúrják a világirodalom klasszikus alkotásait. Sokkal inkább az újraértékelés, a mai emberhez szóló mondanivaló kiemelésének, hangsúlyozásának vágya. Rozovot a rendszerező újraértékelésen túl elsősorban népművelői meggondolások vezethették a Karamazov-variáció megírásakor. Széles rétegekkel megismertetni és megközelíthetővé tenni Dosztojevszkij áradó gondolatiságú és cselekményű epikáját. E nemes szándékának hatását a magyar televízióbeli adaptáció után korai volna még mérlegelni. Az eredeti mű ismeretében nehéz is megítélni, mit jelenthetett a Rozov-féle Karamazov azoknak, akik nem olvasták még Dosztojevszkij alkotását. Azok a nézők, akik Dosztojevszkij felől közeledtek Rozov felé, mindenesetre úgy érezték magukat, mint az az ember, aki valamiféle szembetegség miatt hirtelen elveszíti a térbeli látás képességét és a három dimenzió helyett csak síkban szemléli ezután a világot. Aljosa Karamazov abszolút jóságának — amelynek evilágiságát szinte tagadja mindenféle realitás — csak a „radikális rossz” Iván Karamazov ellenpólusaként van igazán értelme. Aljosát nem lehet kiemelni a Karamazovok közül, alakjának dosztojevszkiji szépsége és tisztasága sérül meg ezáltal. Rozov tévéjátékában csak megemlítik a másik testvért, a Sátánnal cimboráló Ivánt és csak halványan utalnak a család Aljosát is érintő konfliktusaira. Így kérdések és talányok maradnak megválaszolatlanul azokban a nézőkben, akik a történetnek ezeket a szálait nem ismerik még. Nem sietett az ő segítségükre sem a rendező — Lengyel György —, sem az ifjú Karamazov szerepét megformáló Balázsovits Lajos. Pedig ők ketten — ötletekkel, hozzáolvasással — tehettek volna egyet-mást azért, hogy a Rozov szövegén túllépő, árnyaltabb, a regénybelihez jobban hasonlító Aljosa-kép jelenjen meg a tévéernyőn. A műfordító műhelyében Rab Zsuzsát általában mint az orosz és szovjet irodalom figyelőjét és fordítóját tartja számon az irodalomkedvelő közönség. A televízió látogatása a műfordító műhelyében azonban nemcsak erről a tevékenységéről, hanem a sokéves és gazdag pálya egészéről adott arányos összefoglalást. Kevéssé ismert spanyol, grúz, örmény népköltéseket — „a világirodalomban való kalandozásainak emlékei” — éppúgy helyet kaptak, mint az a Jeszenyin- vagy Vinokurovvers, amelynek csengése, lejtése egyszer s mindenkorra Rab Zsuzsa magyar szavaival rögzült emlékezetünkbe. A „műhelytitkok” közül csak egyet, a legegyszerűbbet és a legfontosabbat hallhattuk: a műfordító egyéniségéhez, emberi és művészi alkatához illő irodalmi anyag helyes kiválasztásának jelentőségét. Ezt a fordítói ars poeticát kiválóan szemléltette a Rab Zsuzsáról kapott portré és a választott költemények szerény, halk szavú, de meggyőző erejű előadásmódja. Farkas Katalin szerkesztő és Török Ilona rendező munkáját dicséri a műsor szép harmóniája, amelyet azonban egyetlen disszonáns momentum mégis csak megzavart. A műfordító műhelyébe , Rab Zsuzsáéba különösen nem illő ál-szecessziós háttér és az álbarokk cirádás berendezés. Technikai lehetetlenség volna ellátogatni a „valódi műhelybe”? A dolgozószobába, ahol könyvespolcok, képek, személyes tárgyak vallanak a bemutatón egyéniség mindennapi alkotómunkájáról ? lőcsei Portréfilm. Komlós Aladárról Mostanában örvendetesen gyakori a tévében az egy-egy tudóst, művészt, érdekes életpályájú személyiséget bemutató portréfilm. Olyan emberekről szólnak ezek a filmek, akiknek élményeiből, vallomásaiból sokat lehet tanulni. Komlós Aladár a magyar irodalomtudomány és kritika egyik „nagy öregje” — ezt sokan tudták eddig is. Hogy költőként kezdte — és hogy túl a nyolcvanadik esztendőn is szinte kisfiús bájú, vonzó személyiség, s így „televíziós személyiség” is, azt a Kortárs és bizonyságtevő című portréfilm most sokak számára mutatta fel. Amikor módja volt erre, maga Komlós Aladár is találó, könnyed lírát és bölcs iróniát ötvöző mondatokban vallott arról a nemzedékről, amelynek Ady Endre volt a mestere, s amely annyi kataklizma ellenére is bízni tudott a társadalmi haladásban és az emberi gondolatban. Sajnos, azonban a kiváló tudósnak nem mindig volt módja a saját színvonalán szólni. Egy olyan „beszélgetőtárs” jutott ugyanis neki, aki ridegen feltett kérdéseivel, egész merev viselkedésével, fölényes modorával időnként beléfagyasztotta a szót. Palotai Erzsi és Gábor Miklós szép versmondása viszont segítséget adott ahhoz, hogy a Komlós Aladárt bemutató film mégis emlékezetes élmény maradjon. a. Röviden Miből csinálják az elefántot? Közönyből, nyegleségből, nagyritkán gyöngéinkből, leggyakrabban bürokratizmusból. Miből csinálja Fehér Klára aprócseprő, szúrós-gúnyos írásait? Levelekből, élményekből, panaszokból, telefonokból. Hát a Nyitott könyv adását? Fehér Klára könyvének rövid írásaiból, egyik-másik esetben félreértve a címet: a csattanós írást ormányosra nyújtva. S miből csinálja Elbert János Fehér Klára portréját? Jól irányított, finoman vitázó, találóan jellemző párbeszédből. (7.) Múzeumba sérült műtárgyak gondos helyreállításban, hiányzó részeik pótlásával s a betoldások pontos megjelölésével kerülnek. A színész műve különlegesen sérülékeny, a múló idő gyorsabban és nagyobbat rombol rajta, nemegyszer az egészet is elmossa. Felidézéséhez, elhelyezéséhez a korba még nagyobb figyelem kell, mint másfajta művek restaurálásához. Mindenesetre nagyobb figyelem, mint a televízió úgynevezett Színészmúzeumában eddig megjelent, elmúlt színészpályáknak, feledésbe merült színészarcoknak jutott. Legutóbb Rajnai Gábor életéről és művészetéről próbált fogalmat adni Bános Tibor forgatókönyve alapján, Csenterics Ágnes szerkesztésében-rendezésében a tévé. Rajnai Gábor pályája különösen jellemző volt a két háború között rangra és népszerűségre emelkedett színésztípus karrierjére, az egész akkori színházi világra, közönségízlésre és arra az igényre, amelyet színész és színház önmaga iránt támasztott. Minderről azonban ezúttal is vajmi kevéssé értesülhetett a néző. Éppen kéznél levő, alig-alig válogatott dokumentumok és kedvesnek ugyan kedves, elismerőnek elismerő, kegyeletesnek kegyeletes, de lényegesnek nem mondható visszaemlékezések kerültek tővel-heggyel egymás mellé. De Rajnai Gábor művészetéből, elragadó egyéniségéből, kivált pedig az őt körülvevő kor színházi légköréből nem sokat árultak el. Értő, érzékeny és érzékletes magyarázat, mint a hiányzó részek pótlására alkalmas gondolati anyag, hiányzott ebből a műsorból. A kortárs szemtanúk emlékezeténél megbízhatóbb eligazítás és felidéző erő hiányzott belőle. E nélkül az atmoszféra nélkül a művész arca éppoly elmosódott maradt, mintha a Színészmúzeumban meg sem jelent volna. Ha unván a műsortól nem lett még elmosódottabb. (mda) Magyar Nemzet Megkezdődött a téli könyvvásár A téli könyvvásárnak nincs ünnepélyes megnyitója, csak beharangozása: minden évben sajtótájékoztatón ismertetik a karácsonyi könyvpiacra megjelenő könyveket, s ezek nagy része ekkor már ott található a kirakatokban, a boltok pultjain. Ezt a könyvpremiert ez idén olyasvalaki tartotta, akinek a könyv nem hivatala, hanem hivatása, mert — amint mondta is — író, vásárló és szenvedélyes olvasó együtt: Boldizsár Iván. Fölelevenítette néhány év előtti emlékét, amikor az UNESCO a nemzetközi könyvévre készült, s ő a vitán arról szólt: a könyveket nemcsak nyomtatni, kiadni és eladni kell, hanem elsősorban megírni és elolvasni. A téli könyvvásár neve — mondta Boldizsár Iván — nem tükrözi pontosan a tartalmát, mert ez nem csupán kereskedelmi akció, hanem inkább közművelődési tény. Ha vásár, talán inkább olyasféle értelemben — tette hozzá —, amit a magyar búcsú szó jelez, hiszen ez öröm, játék, kedvtelés, megajándékozottság is. Eltért a szokványtól Boldizsár Iván bevezetője azzal is, hogy a karácsonyi könyvbúcsúra három és fél millió példányban megjelenő százötvenöt könyvet ismertetve arról vallott, mit venne meg ő maga, mit vesz meg ő a gazdag választékból. Találóan indokolta meg, miért választotta ki ezeket könyvtára számára, de azt is őszintén megmondta, ha valamelyik könyvet kevésbé szívesen olvasná. A gyermekkönyveket nemcsak aszerint említette, hogy melyiket venné meg unokáinak, hanem hozzátette: „mielőtt odaadnám, elolvasnám én is”. Anekdotákat elevenített fel, például egy vitáját Veres Péterrel Kafkáról — mindkettőjüknek egy-egy könyve ott áll egymás mellett a téli könyvvásár ajánló jegyzékén. Máskor írók nemzetközi találkozóinak emlékeiből idézett egyegy könyvvel kapcsolatban. Az ajánló jegyzék első oldalán Arany János neve áll, összes költeményei a Nagy Klasszikusok sorozatban jelennek most meg. Illyés Gyula, Nagy László, Simon István, Weöres Sándor lírai művei is ott vannak a könyvvásár polcain. Csokonai emlékét két könyv is idézi. Az antológiák sorából Boldizsár Iván kiemelte A világirodalom legszebb versei és A világirodalom legszebb elbeszélései gyűjteményét. A magyar próza kínálatából Bóka László, Déry Tibor, Karinthy Ferenc, Mesterházi Lajos, Szabó Magda és Veres Péter neve és könyve szerepel Boldizsár Iván előjegyzési listáján. Említette Révai József Petőfi-esszéjét, a Művészeti Kislexikont és a Filozófiai Kislexikont. Beszámolt arról, hogy a masa kedve szerint kiválogatott könyvek árát kiszámolta, s ez meghaladta a másfél ezer forintot. Pedig a valóban gazdag választékból mindent ő sem említhetett meg: a többit a sajtótájékoztató, a könyvpremier részvevői a terem falai mellé állított tárlókon tekinthették meg. A könybarátok pedig a boltok kirakataiban válogathatnak maguknak, vagy ajándékozásra, a vételáruknál valójában sokkal értékesebb művek be cégéből. A magyar kancellária fejlődése a középkorban Kiállítás a Történeti Múzeumban A budai Vár déli szárnyában, a Történeti Múzeum gótikus pincéjében vékony, pergamenlapokra rótt sorok, és királyfejes pecsétek — a középkori magyar kancellária fejlődését hérmutató kiállításon — régmúltunkat idézik. A III. nemzetközi diplomatikai kongresszus budapesti ülése alkalmából a Levéltár és a Történeti Múzeum rendezésében készült kiállítás 1000—1526 közötti emlékeket mutat be. Az ősi iratok hírt adnak István királyról, Koppány felett aratott győzelméről, királlyá koronáztatásáról. A hártyákon — a borjú-, kecske- vagy juhbőrből kikészített lapokon — megelevenedik a X. század. Alapító levelek — ebből a korból mindössze tíz maradt ránk. A veszprémvölgyi apácák, a nyitrai, a veszprémi, a pécsi egyháziak, a zalavári és a bakonybéli apátságok és a ravennai vendégház alapításáról szóló oklevelek közül hat későbbi korban készült. Itt látni II. András 1055-ből származó, a tihanyi apátságot megalapító oklevelét. Ez az első, egybefüggő magyar szöveget tartalmazó nyelvemlékünk. „Én, III. Béla... szükségesnek tartottam, hogy minden felségünk jelenlétében eldöntött ügyet írásba foglaljanak” — olvasni a korabeli kézírást. III. Béla 1181-ben egy birtokügyletet jóváhagyó oklevélben rendelte el az ügyek írásbeli rögzítését. A kancellária élén a kancellár állt, a király befolyásos papi híve a pecsétőr lett, aki az uralkodó nevében megpecsételte az okleveleket. A kódexírást lassan felváltják a kurzív betűk. A XIII. század elején megjelenik a kancellár helyettese, az alkancellár. Az oklevelek kiállítását már nagyszámú jegyzősereg végezte. Egyikük a díszes kezdőbetűket írta, másikuk megfogalmazta a szöveget, és egy harmadik jegyző a gyűrűs pecsétet őrizte. De a királyi aranypecsét a kancellár, a nagy felségi viaszpecsét pedig az alkancellár birtokában volt. Az ügyintézés már akkor is elég nehézkesen ment. Kérvény benyújtásával indult el az ügy hivatalos útjára. Az írásba foglalásra a király vagy a királyi tanács adott írásos vagy szóbeli megbízást a kancelláriának. A jegyzők öltöztették a „királyi akaratot” az oklevelek formuláiba. A formuláriumot maguk készítették, az általános ügyeket tartalmazó oklevelekből elhagyták az ügy egyedi vonatkozásait, a neveket és a címeket, és több ilyen oklevélből gyűjteményt hoztak létre. Majd következett a letisztítás, ellenőrzés, kijavítás, a szöveglemásolása és a díszes kezdőbetűk kiírása. Ezután nyújtották be az oklevelet a királynak. Először I. Ulászló írt alá sajátkezűleg. A pecsételést nem a király jelenlétében végezték. Így előfordulhatott, hogy a király nevében két különböző oklevél két távoleső helyen ugyanazon a napon kelteződött. Végül következett az „iktatás” a királyi könyvbe, amelyre a Levéltárban vigyáztak. Ma a múltat őrizhetjük ott: „Mivel a halandók minden tettét az utódokat nem kedvelő felejtés elrejti, ezért a bölcs elődök e tetteket írásba foglalták, hogy az utódok előtt újként ragyogjanak” olvasható az okiraton 1186-ból. —magyar— A Neues Deutschland keddi száma rendkívül meleghangú bírálatot és ismertetést közöl Franz Fühmann — számos magyar költemény német műfordítója — „Huszonkét nap vagy az élet fele** című, magyarországi útjáról szóló irodalmi útinaplójáról. A lap szerint a könyv érdeme, hogy fontos tanulságokat szűrt le a mai magyar irodalmi életről, amelyeket az NDK-ban is hasznosítani lehet.A Befejezte hollandiai és belgiumi vendégszereplését a Duna Művészegyüttes. Két hónap alatt mintegy félszáz alkalommal mutatta be a két országban magyar népdalokból és népi táncokból álló műsorát, mindenütt igen nagy sikerrel. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: A Rajna kincse (B. béri. 3.) (7) — Erkel Színház: Tosca (Tóth Aladár béri. 3.) (7) — Nemzeti Színház: Az utolsó utáni éjszaka (7) — Katona József Színház: Mukányi (7) — Madách Színház: A pillangók szabadok (7) — Madách Kamara Színház: Szellemidézés (7) — Vígszínház: Furcsa pár (7) — Pesti Színház: Széchenyi és az árnyak (III. bér. 1.) (7) — József Attila Színház: Alattunk a város (7) — Fővárosi Operettszínház: Hegedűs a háztetőn (7) — Vidám Színpad: Lassan a Pesttel! (fél 8) — Kamara Varieté: Hosszú forró ősz (du. 6 és fél 9) — Irodalmi Színpad: Élj tiszta tíszeidben (Láng) (7); Béres Ilona estje (Korona Cukrászda) (7) — Bartók Színház: Láthatatlan ember (du. fél 4); Várj egy órát (fél 8); Mátyás király juhásza (Marczibányi téren, du. 3) — Mikroszkóp Színpad: A versenyló halála (7) — Állami Bábszínház: Óz, a nagy varázsló (de. 10), Háry János (du. 3) — Zeneakadémia: Fistulatores et Tuhivinatores Varsovienses hangv. (Téli kamaraestek 1.) (fél 8). .Szerda, 1973. november 14. Savonarola és barátai Jován Hristics drámája a kecskeméti Kelemen László Színpadon A történelem Savonarolája 1491-ben lett a firenzei San Marco-kolostor perjelje. Amikor Firenze népe — 1494-ben — elűzte a Medicieket, a hatalom Savonarola kezében összpontosult. Leleplezte a hatalmaskodó gazdagokat, őt pápai átok sújtotta, ám szigorú zordsága a plebs egy része előtt is gyűlöletessé tette „Girolamo testvér”-t. És talán éppen személyének e kétértelműsége miatt — hogy nehezen lehet eldönteni, mit is jelképezett a máglyagyújtót elégető máglya: az újra feléledt középkort, vagy az álszent hamisságokat eltűrő, ám az emberek gyengéivel is tisztában levő reneszánszot — ahány irodalmi Savonarola-ábrázolás, annyi Savonarola. Hol új Jézus, aki korbáccsal kergeti ki a templomból a kufárokat, hol a dogma fanatikusa, aki nem ismeri a mértéket, szent őrült, hóhér és mártír, olyan hős tehát, akit újra meg újra fel lehet — és fel is érdemes — fedezni. Jován Hristics, a mai, ifjabbb szerb drámaíró-nemzedék egyik legtehetségesebb képviselője Savonarola és barátai címmel, 1965-ben született drámájában — amely különben Csuka Zoltán és Vujicsics D. Stojan ihletett fordításában, a Sebzett madár című szerb-horvát színműveket tartalmazó kötetben is olvasható — igyekezett eloldani magát az eddigi, művészi Savonarola-értelmezésektől. (Thomas Mannétól is.) A meghasonlott Girolamo testvért mutatja fel távolodó barátai és jövendő megtagadói körében, nem sokkal a firenzei máglyahalál előtt. Hristics Savonarolája éppen úgy saját árnyaival — sorsának angyalaival és démonaival — küszködik, mint a mi Széchenyi Istvánunk Eörsi István darabjában. Csak míg Széchenyi — ha főtárgyalást tart is maga ellen — szíve mélyén sejti azért, hogy öregen, betegen is nagyobb koránál, és problémája éppen az, hogy nincs ideje megvárni, míg kiforr a kor —, hogy így vagy úgy dönthessen — Savonarola, a szerb író értelmezése szerint, olyan embernek érzi magát, aki nem tudott igazán kiforrni. A testi erői teljében levő perjel nem érti a fejleményeket, és fanatizmusával talajvesztettségét kompenzálja. Egy szánalomra méltó, „tragigroteszk” figuráról van itt szó, aki előbb örül annak, hogy az eső elmossa a neki szánt máglya tüzét, hogy aztán voltaképpen örüljön az újra meggyújtott máglyának is, hiszen a tűz — testével együtt — problémáit is elhamvasztja. Úgy véljük, hogy e Savonarola-kép mögött Hristicsnek az a mondanivalója feszül, hogy ne higyjünk az egyes emberekben megtestesülő, megdönthetetlen igazságban, mert az ilyen „hit” alternatívája az abszolút kétkedés. Ami megint csak embertelen illúzió, hiszen nem igen lehet élni egy állandósult kétkedés poklában (vagy akár fenségében). Hit illúziók nélkül, az emberi gyengeségek realitásával szintézisbe hozott, az akadályokat is számba vevő, okos küzdelem a jóért... Ez is ott rejlik, ha kissé néha elvont dialógusok mögött is,a drámában. Ezzel az előadással a kecskeméti színházban Kelemen Lászlóról, az első magyar színigazgatóról, a város szülöttéről elnevezett, most útjára indult kamaraszínpadán kegyetlen játéknak rendezte meg Hristics drámáját a fiatal — a Nincs idő című filmben színészként feltűnt — Szőke István. A jelzések, mozgások, sokszor akrobatikus mutatványok jelentést hordozó alkalmazásával Szőke és munkatársai (ez az illő elnevezés a Savonarolá-t bemutató, szuggesztív, fiatal társaságra) nemcsak a különböző régebbi Savonarola-értelmezések hagyományaitól távolították el a nézőt, hanem egy kicsit Firenzétől, a San Marco-kolostortól, sőt magától a máglyától is. A kék melegítőben a közönség elé érkező fiúk — és az egyetlen lány, Biluska Annamária — azt igyekszenek érzékeltetni, hogy ők nem is annyira egy adott szöveget mondanak, hanem értünk, nekünk és velünk játszanak. „Sokk”-hatásra törekvő fizikai gesztusokkal, ha kell dobpergéssel, vagy megmerevített állóképekkel ébresztik rá a nézőt a játék részvevői, hogy gyakran mennyire félünk attól, ha valamiben döntenünk kell, hogy lázasan kívánjuk a mennyekből jövő szózatot, a „nem kételkedés”-t, és ezért gyakran döbbenetes (tragikus és komikusan döbbenetes) formában kell felismernünk elmulasztott lehetőségeinket. Ne ítélkezzünk másokról és magunkról sem túl „fennkölten”, nehogy aztán csalódva, valamiféle állati szférába zuhanjunk. Ez az „üzenet” is benne van a játékban, a felkavaró produkcióban. A Játék, a produkció hangsúlyozása nem azt jelenti, hogy Szőke István és társai munkája teljesen elszakad Hristics drámájától. De ha néhány vonatkozásban — például, a játék utolsó jelenetében, amikor minden cirkusszá változik, méghozzá a Marseillaise hangjainál — úgy is véljük, hogy a rendezés túlságosan ujja körül pörgeti a darabot, és a nézőt, a kecskeméti fiatalok e vállalkozása általában úgy tolja előtérbe azt, amit a színház modern jelrendszerének lehet nevezni, hogy nem kerül szembe a költészettel. Szőke István a maga eszközeivel azon az úton jár, amin a megújult kecskeméti színház első idei, s rögtön kirobbanó sikert aratott produkciója, a Ruszt József rendezésében Budapesten is bemutatott Troilus és Cressida. Egyetlen lehetséges útja ez a mai színháznak? Nem, s nyilván még Kecskeméten sem ez. De mert tehetségesen csinálják — és mert több fiatal színész, akiket már nemegyszer láttunk, de még sosem igazán jónak —, „megtáltosodott” e mostani vállalkozásban, így hát az írói üzenetet transzformáló előadásnak és stílusnak létjogosultsága van. Mint ahogy minden jel szerint létjogosultsága van a Kelemen László Színpadnak is. A rendezőn kívül valójában a kis társulat egészét — odaadását, közszellemét — kellene még megdicsérni. Ám hadd álljon itt külön is a Savonarolát játszó Tolnai Miklós neve és Székhelyi Józsefé, akinek marcona hóhérfigurája a darab és a rendezés szellemében arra emlékeztet, akit éppen akasztani visznek ... Antal Gábor NAPLÓI November 14 Majakovszkij születésének 80. évfordulója alkalmából kedden az esztergomi Petőfi művelődési központban és a tatai megyei művelődési központban nagy sikerrel mutatták be a budapesti Irodalmi Színpad Teli torokból című emlékműsorát. é Munkásszínjátszó csoportok vezetői tanácskoztak, a Népművelési Intézet rendezésében, kedden, a tatabányai Népházban. Ajkai, győri, komlói, csepeli, pesterzsébeti, szolnoki és tatabányai együttesek tapasztalatait értékelték itt, majd összeállították a munkásszínjátszók első, országos találkozójának programját is. Éless Béla, az Országos Színjátszó Tanács titkára a tanácskozáson elmondotta: a munkásszínjátszók mozgalmának egyik legnagyobb eredménye, hogy az együttesek kezdik kialakítani sajátos stílusukat. Hatszáz munkásegyüttes tevékenykedik az országban, de egy sor más kulturális jellegű csoport is sokat tesz a munkások művelődéséért, tartalmas szórakozásáért. November 20-tól Csehszlovákiában vendégszerepel a Magyar Állami Népi Együttes. Először a prágai Divadlo na Karline színházban lép fel az együttes, majd egy nagyüzem kultúrházában tart ifjúsági előadást. Prága után Jablonecben, majd Brnóban és Olomoucban, Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Színházban, valamint Vágújhelyen, Vágselylyén és Dunaszerdahelyen mutatja be műsorát az Állami Népi Együttes.