Magyar Nemzet, 1974. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-10 / 263. szám
A N YA NYE L, V 0 N K Szeptember 8-i számunkban jelent meg Bodolay Gézának a zárt e hang köznyelvi szerepével, iskolai tanításával foglalkozó cikke és Imre Samunak felkérésünkre írt válasza. A zárt e ügyében azóta több hozzászólás érkezett, közlésükre most kerítünk sort. A vitában Lörincze Lajos neve is szóba kerül, hiszen ő — mint ismeretes — egyrészt világosan megkülönbözteti kiejtésében a kétféle e hangot, másrészt korábban már többször kifejtette véleményét ebben a fontos kérdésben. Megkértük hát, szóljon hozzá mostani vitánkhoz is. Cikkét a többi hozzászólás ismeretében írta meg emadik személyét; például (ti) cselekedtek, de (ők) cselekedtek, (ti) ebédeltek, de (ők) ebédeltek (ugyanígy több mint száz igében). Előfordul a tárgyas és tárgyatlan (tranzitív és intranzitív) igeváltozatokban, mint (én) csökkentek (a terheken: zárt e-vel az utolsó szótagban) , és (a lehetőségek) csökkentek (nyílt e-vel). Erre is van egy tucatnyi példám. Ugyanígy számos melléknévben a zárt e-s alak helyhatározó jelentésű, a nyílt e-s pedig mód- vagy állapothatározó, például (a vízszintes) egyenesen (jelöljük az időt) — egyenesen (oda megyünk, az előbbi zárt, az utóbbi nyílt e-vel). A zárt e használata tehát nemcsak egy csomó azonos alakú, de más jelentésű szótól (homonimától) szabadítja meg azoknak a nyelvhasználatát, akik ismerik, hanem változatosabbá teszi az olyan típusú szavak hangzását is, mint cserekereskedelem (a 7 e közül az 5. és 7. zárt) vagy megveszekedett (az 5 e közül az 1., 4. és 5. zárt). A legfőbb baj az, hogy nem általánosítható az a vélemény, amit Imre Samu ír cikke végén: „a zárt » nem»hivatalos« tagja ugyan a magyar köznyelvi hangrendszernek, de szívesen látott vendége”. Nem mindenki látja ugyanis szívesen, és igen sokan a nyelvjárási sajátságok közé utalják, egy szintre helyezik az t-zéssel, az ö-zéssel és a kettőshangzók ejtésével. Akik nem tudják megkülönböztetni a nyílt és a zárt e-t, azok rendszerint nem is hallják a különbséget, csak elvben ellenzik. Sokkal veszedelmesebbek azok, akik ismerik és tudják a különbséget, de az említett véleményt vallják, és tudatosan szoknak le róla, vagy — ha van rá módjuk — másokat is leszoktatnak. Szerintem a helyes álláspont az, amit Nagy J. Béla is vallott, hogy a magyar köznyelvnek két változata van: a két rövid e-t megkülönböztető és a csak egyetlen rövid e hangot ismerő. A két változat egyenrangú. Nehéz és céltalan lenne a zárt e-t nem ismerőket megtanítani erre a hangra, de az eddiginél hatékonyabb eszközöket kellene találni arra, hogy akik ismerik, meg is tartsák, és a köznyelvi kiejtés ürügyén ne szoktassák le őket róla. Nyilvánvaló, hogy a zárt e nem üldözendő dúvab. Ma még, mikor a nyelvterület kétharmad részén használják, és bizonyára a magyarul beszélők többsége ismeri, talán nem késő a megmentése. Helyesírási változtatást nem kíván Bodolay sem. Ha mindaz megvalósulna, amit Imre Samu javasol, azzal meg is elégedhetnénk. (I. Tegyék kötelezővé az általános és a középiskolában a pedagógusok részére, hogy segítsék a gyerekek nyelvében meglevő spontán zárt e-zés megőrzését... 2. A tanítóképző főiskolákon... a tanárképző főiskolákon, sőt az egyetemeken is nevelni-szoktatni kell a hallgatókat a zárt e használatára. 8. A zárt c használatát ismerők részesüljenek előnyben ,vagy legalább ne kerüljenek hátrányos helyzetbe K. B.J a nyelvi szempontból széles hatókörű intézményekben— rádió, televízió, színművészeti akadémia — történő felvételnél ...) Ma még egyik pontban sem történt egyetlenegy lépés sem. A zárt e használatát vagy csak eltűrik, vagy kifogásolják. Talán a másodk ponttal kellene kezdeni, akkor az első féligmeddig meg is valósulna, és tudományos alátámasztást nyerne a harmadik is. Ha a Bodolay-féle javaslatot fogadnánk el (valamiféle zárt és normát), ez számos iskolában valószínűleg csődöt mondana. Nagyon örülök, hogy a Magyar Nemzet Anyanyelvünk rovata helyt adott ennek a vitának egy olyan kérdésben, amely a helyes kiejtés, az anyanyelvi oktatás és a nyelvszociológia számára egyaránt lényeges. Remélem, hogy a vitát fokozatosan gyakorlati lépések is követik. Kálmán Béla írásbeli képét változatosabbá tegyük. Ez pedig az ö hanggal élés ott, ahol irodalmi nyelvünk ezt megengedi. Nem csekély a száma az olyan szavainknak, amelyeket irodalmi kiejtésünk sérelme nélkül evel is, ö-vel is ejthetünk. Néhány példa: cseng — csöng, csergedez — csörgedez, felett — fölött, felesleges — fölösleges, fellebbez — föllebbez, gyenge — gyönge, per — pör, repül — röpül, szeg — szög. S végül itt ajánlkozik fölöttébb gyakori fel igekötőnk e hangú alakja, a föl; így felborul, felkel, felmegy helyett: fölborul, fölkel, fölmegy. Mondhatná valaki, miért nem hagyom meg például a felborul szóban a fel igekötőt, hiszen a borul igetés mély ma Szerkeszti: RÁCZ ENDRE gánhangzója bőségesen biztosítja a változatosságot, itt már nem lehet e-torlódás. Igen ám, de nem elég csupán az egyes szóra tekinteni, hanem az egész szöveget kell nézni. Csak úgy szolgálhatjuk igazán a hangzásbeli változatosságot, ha szinte minden lehetőséget fölhasználunk az ő helyettesítésére. Persze kinek jutna eszébe, hogy Tóth Árpád kedvelt sötét szavát sötéttel helyettesítse? Nyilván olyan ező sem akadna, aki Ady jó Csönd hercegét Csend hercegre szeretné változtatni. Nem is akarunk mi a költők dolgába avatkozni, hiszen a költők minden hangzásbeli lehetőséget kell hogy kihasználjanak a kifejezés, a hangulat érdekében. Tiszamarti Antal Bodolay Géza nemcsak rovatunkban, hanem egyidejűleg az Élet és Irodalom hasábjain is a szakmán kívüli nagyobb nyilvánossághoz folyamodott, s perújrafelvételt kért a zárt e megőrzése érdekében. Úgy vélem, nincs szükség perújrafelvételre, hiszen e per szakadatlan folyik; nemigen találunk olyan — a köznyelvi, kiejtés hangtani kérdéseiről szóló — cikket, tanulmányt, amelyben a párt e ne kapna tekintélyes helyet. Miről folyik a vita voltaképpen? A zárt e szükségességéről, értelemmegkülönböztető és nyelvesztétikai értékéről semmiképpen nem megyek vagyunk e hang megmentésének szándékában is, csupán ennek lehetőségét ítéljük meg másképp. Több okból nem látom megoldhatónak a zárt e iskolai oktatását. Hol vannak azok a tanítók és tanárok, akik képesek volnának e feladatra, ha maguk nem különböztetik meg a kétféle e-t? Tanulják meg? Hibátlanul csak azok tudják használni, akik anyanyelvükkel együtt sajátították el. Az egri kiejtési konferencián egyik tudós nyelvészprofeszszorunk elpanaszolta, hogy harminc éve tanulja a zárt e-zést, mégis gyakran előfordul, hogy szabálytalanul alkalmazza a zárt e-t. Pedig ő aztán igazán ismeri a szabályokat, saját nyelvi gyakorlatában mégis vét ellenük. Elvárható-e hasonló, nagyon is kétes sikerrel kecsegtető erőfeszítés a tanítók és tanárok töttségétől? ■y Arról sem felejtkezhetünk ei, hogy manapság a gyerekek, nem hatéves korukban kerültek a családnál tágabb, nyelvhasználatukat jócskán befolyásoló közösségekbe. Az óvónőknek is feladatuk a rájuk bízott gyerekek nyelvi gondozása, kisebb kiejtési hibák korrigálása, a fogalomkincs és a kifejezőképesség fejlesztése. Bodolay álláspontjáról nézve a dolgot, már az óvodában kellene kezdeni a zárt e tanítását, ez pedig aligha reális igény. Imre Samunak a zárt e életben tartásával, tekintélyének növelésével kapcsolatos elgondolásait mindenben helyeslem, megoldhatónak tartom őket. Mindig is feladatunknak tekintettük az egyetemi oktatást érintő javaslatát: „nevelniszoktatni kell a hallgatókat a zárt e használatára’’. Milyenek erre a lehetőségeink? A magyar szakosokkal (de csakis a magyar szakosokkal) el tudjuk fogadtatni, hogy a zárt e érték, megőrzése kívánatos; erre ösztönözzük azokat, akik birtokában vannak e hangnak. Meg tudjuk tanítani, hogy a toldalékok közül melyikben van zárt, melyikben nyílt- e. Egynéhány szóalakon bemutatjuk a zárt e jelentésmegkülönböztető szerepét, de az egyetemen nem lehet megtanítani a kétféle e használatát a szavak ezreiben. Amit megtanítunk, az is megreked a tudás szintjén, nem épül be a hallgatók nyelvi gyakorlatába. Az is meggondolkodtató, hogy a zárt e-ző diákok nyelvében is mennyire a spontaneitás szintjén van a zárt e. Több e-féle hangot tartalmazó hosszabb szöveg elmondása után nem tudják megmondani, hogy — saját kiejtésükben! — melyik volt a zárt és melyik a nyílt e. Alighanem eldönti a zárt e sorsát, hogy Budapest köznyelvében e hangnak, sajnos, nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, itt csak ritkán előforduló ejtésváltozatként él (hasonlóképpen Debrecenben és Miskolcon is). A fővárosba beköltözöttek első nemzedéke még több-kevesebb következetességgel ejti, a második nemzedék már elhagyja. Az vitathatatlan, hogy fővárosunk központi helyet foglal el az ország kulturális életében, a kultúra pedig szer- ves "kapcsolatban van a nyelvvel. Ez teszi érthetővé Budapest erős nyelvi hatását, mely — más nyelvi-társadalmi okokkal összefonódván — sajnálatos módon a zárt e elsorvadásához vezet. Oktalanság lenne ezért a „bűnös nagyvárost” tenni felelőssé. Helyesebb társítani az értékőrző szenvedélyt a tények okos mérlegelésével, a lehetőségek józan, tudományos feltárásával mind a zárt e dolgában, mind az anyanyelvünket érintő egyéb kérdésekben. G. Varga Györgyi Szándék és lehetőség Köznyelvi-e a zárt e?M ind Bodolay Géza, mind Imre Samu felfogásában sok az igazság, és éppen ezért nehéz lenne valami közvetítő javaslattal előállnom. . . A kétfajta rövid e megkülönböztetése (bár helyesírásunk nem jelöli) ősi sajátsága nyelvünknek. Mint A Magyar Nyelvjárások Atlasza is bebizonyította, a kétfajta rövid e megkülönböztetése ma is élő jelenség nyelvterületünk mintegy 70 százalékán, és így erős túlzás egy magyar szerzőtől megjelent finn nyelvtan következő mondata: „A finn zárt e nagyjában megfelel a magyar nyelvjárásokban itt-ott (az én kiemelésem K. B.) ejtett zárt e hangnak.” Abban igaza van Imre Samunak, hogy a zárt e ejtése nem egységes minden zárt e-ző területen. Mégis viszonylag nagy területen (az egykori Győr, Komárom, Esztergom, Fejér, Veszprém nagy része, Békés, Bihar déli része, stb.) nagyjából azonos a zárt e-k használata. Ha ezt tennénk meg normának, még mindig nagyobb területen volna érvényes, mint a két e meg nem különböztetése. Az azonos hangalakú szavak száma minden nyelvben elég nagy, több százra megy, például nyúl (főnév és ige), a német malen (festeni), mahlen (őrölni), francia mére (anya), mer (tenger), angol you (te, ti, ön) és ewe (juh). A sok azonos hangzású szót Gilliéron francia nyelvész a nyelv betegségének nevezte. Egy bizonyos számú azonos hangalakú szót minden nyelv könnyedén elbír, hiszen a beszédkörnyezet egyértelművé teszi, melyik szót vagy szóalakot használtuk. Mégis a nyelv előnyére szokták írni, ha minél kevesebb ezeknek a száma. A magyar nyelvterület nagyobbik részén a zárt e-nek, jelentésmegkülönböztető szerepe is van, tehát az azonos, hangzású szavaknak a számát lényegesen csökkenti. Igaz, hogy ez a szerep szótőben ritkán érvényesül, inkább csak ragozásban vagy szókapcsolatokban (például elég igekötős ige és elég „elegendő”, vagy ne vesd meg — nevesd meg). Abban azonban nem értek egyet Imre Samuval, hogy „Tény az is, hogy a zárt e-nek néha (én emeltem ki K. B.) jelentésmegkülönböztető szerepe is van a nyílt e-vel szemben.” Az Értelmező Szótár A—E betűi közül kiírtam azokat a szavakat az igekötős igék (be-, bele-, el-, elé-, elő-) kivételével, amelyeknek ragozott alakjaiban jelentésmegkülönböztető szerepe van a zárt e-nek. Számuk megközelíti a 150-et, pedig ez a 7 kötetből csak egy és egyharmad kötet anyaga, hat betű a 28-ból. Ha arányosítjuk, több mint 700- ra megy a számuk, az igekötős igékkel, szókapcsolatokkal együtt megközelítheti az ezret. A legtöbb jelentésmegkülönböztető pár a magas hangrendű igék egy csoportjában fordul elő. A -tek (zárt e-vel) a jelen idő többes szám második személyét jelenti, a -tek (nyílt e-vel) a múlt idő többes har- A zárt e és az ö kérdése Bodolay Géza „balvélekedésnek” ítéli azt a gyakran hallható megállapítást, „hogy nyelvünkben sajnálatosan sok az e hang”. Szerintem ez tény marad még akkor is, ha különbséget teszünk a nyílt és a zárt e között. Csak mellékesen jegyzem itt meg, hogy az olasz irodalmi kiejtés szigorúan megkülönbözteti a nyílt és a zárt e hangot, jóllehet ezt az írásban nem jelzik. Bodolay határozott kiállását a zárt e becsülete mellett élénken helyeslem, mégis a gyakorlati lehetőségek mérlegelése után Imre Samu javaslataihoz csatlakozom. Egyébként legyen szabad egy régebbi kéziratom alapján a magam nézetét a következőkben összefoglalnom, kitérve az e hang kérdésére is. Magyar nyelvünk egyéb gondozáson kívül zenei művelésre is szorul. Elsősorban nyelvünk egyhangúsága ellen kell küzdenünk. Vissza kell helyeznünk jogába a zárt e-t és az e-t ott, ahol ezt az irodalmi kiejtés megengedi. A Szinnyei-féle magyar nyelvtanban hatvan évvel ezelőtt azt tanultam, hogy a magyar irodalmi kiejtés háromféle e-t ismer, úgymint nyílt e-t, zárt e-t és hosszú é-t, az e zártságát írásban nem jelöljük. Tehát 1913-ban nyelvtudományunk nemcsak elismerte ennek a hangnak jogosultságát, hanem kiejtésben érvényesítését a legmagasabb szinten, az irodalmi kiejtésben is megkövetelte. Akadémiánknak 1961-ben megjelent leíró nyelvtanában, az 1. kötet 75. lapján ezt olvassuk (a nyomatékos szedés az eredetiben is olyan): „Nyelvünknek színes eleme a zárt e hang. A közbeszédben sokan nem ejtik, s ennek hatására olykor még azok is nyílt e-vel cserélik fel, akiknek nyelvhasználatában egyébként megvan. Pedig e hangot fontos lenne a kiejtésben megtartanunk, mert kipusztulásának, illetőleg a nyílt e-vel való egybeesésének eredményeként az e hang válnék nyelvünkben leggyakoribbá, s ezzel az egyhangúság veszélye fenyegetné kiejtésünket.” Ezekből az aggódó, nyelvünk jóhangzását féltő sorokból világosan kitetszik, hogy Akadémiánk a zárt d megtartása, megőrzése mellett van, s korántsem ítéli tájnyelvinek ezt a hangunkat. — A Magyar Nyelv Értelmező Szótára jelzi az e zártságát, tehát kiejtésünk fontos elemeként tünteti föl. Jegyezzük meg végre, hogy a zárt e nem valami ízetlen parasztosság, hanem egyetemes magyar hang, melyet tájejtésbeli sajátság szintjére süllyeszteni: megbocsáthatatlan vétek. Igenis, van erős tárgyi alapja a zárt e újból irodalmi rangra emelésének. Kétségtelen, hogy a nyílt e terjedőben van. Oka az, hogy a zárt e használatát általában vidékiességnek tartják, a nyílt e-velélést pedig finomabbnak, úribbnak, előkelőbbnek, „kulturáltabbnak” érzik és nézik. A rádió, a tévé és színházaink is a nyílt e-t terjesztik. Mégis a legnagyobb baj az, hogy a tanítóság, tanárság nagy részének is ez a véleménye, és ez a gyakorlata. Ezen kell tehát változtatni elsősorban. Köztudomásúvá kell tenni, hogy kiejtésünk a nyílt e-zéstől egy csöppet sem lesz finomabb vagy irodalmibb; ellenkezőjeg: sokat veszít általa természetességben és jóhangzásban. Ezt a tényt az iskolában is folyvást hangoztatni kell. A rádiónak is, a televíziónak is lassan-lassan át kell váltani a zárt e-re. Jó néhány esztendeje Kodály Zoltán és Lőrincze Lajos hitet tett a zárt e mellett. Annak utána, hogy Kodály a zárt e mellett vallott, voltaképpen fölösleges minden további érvelés. Ha valaki illetékes lehet nyelvünk dallamának megítélésében, akkor mindenki előtt Kodály Zoltán az. Az ő véleményében megnyugodhatunk. Ha a zárt e hangot régi tisztébe visszahelyezzük, még akkor is sok e marad nyelvünkben, mert hisz a zárt e is e jellegű hang. Kínálkozik még egy jó mód arra, hogy nyelvünk dallamát ész egri kiejtési konferencián a nyelvjárások és a magyar kiejtési norma kérdéséről beszéltem. A zárt e hangról mondott véleményem lényege ez volt: nem szabad nyelvjárási sajátságnak tekinteni, megtartását pártolni, támogatni kell, de általánossá tételét, az egész magyar nyelvterületre való kiterjesztését kilátástalannak tartom. Annak pedig, hogy a zárt e betű jegyét mindennapi írásunkban is alkalmazzuk, használatát kötelezővé tegyük, éppenséggel sok akadálya, a kísérletnek sok negatív következménye lenne. Fejtegetésem második részével az elnökségben ülő (s a nyelvművelés minden munkájában kitartóan részt vevő) Kodály Zoltán — természetesen — nem értett egyet, s ellenvéleményének már az előadás alatt is hangot adott. Utána pedig — kedves mosollyal, ökölvívó állásba helyezkedve — azt kérdezte tőlem: No, megvívunk? Mire én a „nagy pillanathoz” illő tréfás pátoszszál: Majd a történelem... S akkor Kodály tanár úr elkomolyodott: Miért nem áll mellé? Azt feleltem: Mert nem hittelt benne. Kodály egy pillanatig csendesen nézett, aztán közelebb lépve azt mondta: Hinni kell! S megismételte: Hinni kell! Hát igen. Nagyon jól tudtam és tudom én azt, hogy hit nélkül, meggyőződés, teljes odaadás nélkül még viszonylagos nagy dolgokat sem lehet csinálni, alkotni. Meg azt is tudtam és tudom, hogy a hit — hegyeket mozgat. De jó okaim voltak rá, hogy kételkedjem ennek a hegymozgatásnak a sikerében és értelmében. Először is: már megpróbáltam. Idestova negyed évszázaddal ezelőtt, „a Színművészeti Főiskolán heti néhány órában megkíséreltem az akkori másodéveseket bevezetni a zárt e rejtelmeibe. Nem nagy sikerrel. A hallgatók (Psota Irén, Sinkovits Imre, Márkus László és mások) szorgalmasan írogatták a pontokat az e hangok fölé, ejtegették is, ki így, ki úgy (Sinkovits jól, mert vasi emlékei segítették), de év végére meglehetősen kedvünkszegetten hagytuk abba ezt a munkát. Lehet persze, hogy jobb módszer és több idő valamivel nagyobb eredményt adott volna. Valamivel... A zárt e tanításának megkönnyítésére összeállítottam én is azokat a szabályokat, szabályszerűségeket, amelyek alapján ki-ki maga eldöntheti, mikor, milyen esetekben kell ezt a hangot alkalmazni. Kiderült persze, hogy ezek a szabályok elég kevés problémát oldanak meg, mert egyrészt nem kivétel nélküliek, másrészt meg inkább az alapszókkal van baj, ezek mindegyikét külön-külön kell megtanulni a nem zárt e-ző vidékről szár- mazónak, szinte mint egy idegen szót. A nyelvjárások közvetlen tanulmányozása, a magyar nyelvjárásterületek bejárása az e hangok igen gazdag, változatos színképével ismertetett meg: több-kevesebb eltérés minden vidék zárt e-zése között mutatkozott. No persze ezek a táj nyelvi e-ző változatok nem jelentenének igazán nagy problémát, meg lehetne egyezni a többség kiejtésében. Én valószínűleg szerencsés volnék, mert az én Veszprém megyei nyelvszokásom egyben a többségé is. Családunk váci származású tagjának már le kellene szoknia a kecske és a Feri első szótagjának zárt e hangjáról, vagy pedig elismerjük azt is köznyelvi változatnak. Buga László zárt e-zését is nagyon liberálisan kellene kezelnünk; ő a rend, perc, nemes, szerkesztő, modern stb. szót nyílt e-vel mondja, legalábbis én ezt jegyeztem fel tőle rádióelőadásaiból. Attól függ persze, kinek a kezében van a mérce. Mint Sárosi Bálint kitűnő könyvéből (Zenei anyanyelvünk) értesülök, Fülep Lajos zengővárkonyi pap korában egy ormánysági nótával próbálta ki látogatói hallását, magyar nyelvtudását: tudja-e ismételni a benne előforduló zárt és nyílt eket. De nem sikerült senkinek. Weöres Sándornak talán nagyobb szerencséje volna az M betűre itt kedves versikéjével: „Mikor vízbe fúlót mentek, / ha ti más mezőre mentek, / nem vagytok közönytől mentek, / mind csak afféle jött/mentek”. Az igazi nehézség akkor mutatkozik, ha azokat próbálják megtanítani a zsgt e használatára, akik hazulról, a saját nyelvjárásukból nem ismerik. Pedig ilyenek igen sokan vannak. Többen, mint az ismert számítások mutatják. S őket — az eddigi tapasztalatok szerint — aligha lehet megtanítani a zárt e használatára. Igen sokan bevallották (még nyelvészek is), hogy egyáltalán nem is hallják a más beszédében sem. A magam részéről csak néhány nyelvészt ismerek, aki nem hazulról ismeri, hanem — nyelvtörténeti tanulmányai során — megtanulta ezt a hangot, s tudja, hogy melyik szóban és hol van zárta. Következetesen ők se élnek beszédükben ezzel a hanggal. S ha írásban is jelölnénk? Még rosszabb lenne. Egy csapásra írástudatlan tettne a magyar nép tekintélyes része. (Arról nem is szólva, hogy mit jelentene ez a „reform” a nyomdai munkában!) S még azzal se vigasztalhatnánk magunkat, hogy néhány év kitartó munkája majd szép eredményt hoz, tehát megéri a fáradságot. De honnan is venne az oktatás olyan temérdek időt, amely alatt például egy debreceni iskolában lényeges eredményt lehetne elérni? Mit lehet tehát csinálni? Azt, amit nyelvész kollégáim is ajánlanak, s amit én is igen sokszor kifejtettem. A cél „csak” annyi lehet,hogy aki ismeri ezt a hangot, ne felejtse el, hanem használja bátran, mert színezi kiejtésünket, s egyéb haszna is van. Pácolnunk, segítenünk, támogatnunk kell ezt a törekvést az e-zés sokirányú, sokoldalú vizsgálatával, jelentőségének bemutatásával, széleskörű propagandával és okos, tapintatos, vonzó és rokonszenves meggyőzéssel. Az utóbbi egyáltalán nem másodrendű dolog. Egyre-másra tapasztalom, milyen visszatetszést szül, mekkora ellenkezést vált ki, milyen indulatokat ébreszt egy-egy fölényes, gúnyos vagy agresszív megnyilatkozás azokban, akik „önhibájukon kívül” nem beszélik a zárt e-t, s előreláthatólag nem is fogják soha megismerni; kénytelenek lesznek tehát a maguk ,.mekegő, színtelen, előnytelen” kiejtésüknél maradni... Lőrincze Lajos A Nyelvvédelem, embervédelem