Magyar Nemzet, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
Magar Nemzet Egy felfedező jubileumára „Ady költő. Isten kegyelméből való költő — szinte azt mondhatnám, a szó mítoszi értelmében. Költő — teli szenvedéllyel, fátnoksággal, emlékkel és vággyal, aki lelkesen, de ugyanakkor tragikusan állt az élet fényes és kegyetlen értelme, ám saját személyének talánya előtt is.” Todor Manojlovic szerb költő írta ezt abban a szerb olvasók számára Adyt felfedező esszéjében, amely 1913-ban jelent meg az újvidéki Letopis című folyóiratban. A lap következő számában, Manojlovic írását — és az azt illusztráló Ady-fordításokat — Marko Maletin kritikus ,,nyugtázta” a magyar progresszió irodalompolitikájának belső ügyeiben való jártasságát bizonyítva, azt is elmondotta, hogy Hatvany Lajos éppen Ady — és a nevével jelezett irodalmi forradalom — érdekében szakított a Nyugattal. Ezeket az esszéket most a huszonöt éves Helikon új száma közli. Jelezve többek közt azt is, hogy mind Manojlovic, mind Maletin aggastyán korban haltak meg, és halálukig hűek voltak Adyhoz és a magyar irodalom szeretetéhez. A nemzetközi irodalomtudomány kérdésével foglalkozó lap ugyanis a jugoszláviai népek irodalomtörténetének szentelte új számát, és — híven hagyományaihoz — „kiásott” a témakörhöz illő, ám eddig magyarul meg nem jelent dokumentumokat is. Segítségükkel jobban értjük például Miroslav Krlezsa több, később született megjegyzését Adyról, amelyekben a magyar költő „testvéri szláv recepciójáéról szól és arról, hogy „a legfinomabb és legbrutálisabb egyszerre való átélése” mennyire rokon szerb és horvát poéták élményeivel. Alapvető dokumentumok azonban — és nemcsak a (szűken vett) Krlezsa-filológia szempontjából — azok a levelek is, amelyeket a nagy horvát író intézett fordítójához, Csuka Zoltánhoz. Ezek szintén olvashatók a jubiláló folyóiratban. Igen fontos és életműve szempontjából jelentős az a vallomás, amit Csuka a levelek közlése előtt tesz: „Mindig hűséges maradtam ahhoz a fordítói elvemhez, hogy az igazi nagy műveket sohasem a könyvkiadók megbízásától várom, hanem mindig magam választom meg őket, bármilyen nehézségekkel kell is megbirkóznom.” Hozzátehetjük, hogy ez az elv a Helikon „mottó"-ja is lehetne. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének Köpeczi Béla főszerkesztésében és Hopp Lajos szerkesztésében megjelent folyóirata ugyanis nem várta be, hogy például egy ,tőlünk földrajzilag és szellemileg távoli ország irodalma „betörjön” a könyvkiadásba: a Helikon annak idején „elébement” olyan dél- és közép-amerikai irodalmak kérdéseinek, amelyek csak később lettek népszerűek. És „elébement” a lap olyan módszertani dolgoknak is, mint a szemiotika, s a strukturalizmus és egyáltalán, a valóban korszerű összehasonlító irodalomtudomány. A különböző nemzetközi kongresszusok anyagát részletesen ismertető Helikonnak nemcsak az irodalomtudomány és az esztétika látta hasznát, hanem a modern nyelvészet, a kommunikációelmélet és a művelődéstörténet is. Diszciplínák, amelyek időközben külön kutatói csoportot — és külön folyóiratot is — szerveztek maguknak. Ám az új tudományok és metódusok születése éppen nem teszi feleslegessé munkáját Ahogyan 67 esztendő után felfedezi a magyar érdeklődő olvasók számára, annak idején a szerb irodalmi élet miként fedezte fel Adyt, úgy vet fel a Helikon tudományos és irodalmi életünk előtt olyan új jelenségeket, amelyeket teljes mélységükben majd csak holnap fogunk felfedezni. A. G. HAPTÁK Vigyázz!-ban állt a század az udvaron és feszes jobbra nézz!-ben, a parancsnok pedig elkezdte végiglépkedni az arcvonal hosszát. A század jobbra nézett, de a vártnál is roszszabbat látott. Egy ébenfa bottal három lábon járó és sántaságában fölöttébb daliátlan és katonátlan törzstisztet látott közelegni, akinek arcára nem volt írva semmi jó. Inkább úgy tetszett, hogy ez az arc ökölbe van szorítva: szűk volt, görcsös és fenyegető. A sántikálva közelgő férfi láttán a szóképeket azonnal rémképekre fordító, irodalmias képzelődésekre hajlamos és könnyebben riadozó karpaszományos újoncokban fölmerülhetett a kérdés, vajon ez a sántikáló miben sántikál? Pedig M. L. akkor még csak névtelen alezredes volt. Később vitte magasabbra, munkaszolgálatos zászlóaljak ezredesi rangjára, tömeggyilkosi hírnévre, végül az Oktogon lámpavasára. Sántikált tehát az arcvonal előtt és a lábvonalat szemlélte. Ha valaki haptákban gondolkodni tudna ami persze tehetetlen, eszébe juthatott volna, hogy lámcsak, ezen az udvaron az emberek feje és fejük elölnézete, az arcuk, semmisnek veendő. Nulla nem oszt, nem szoroz. Számítani csak a lábuk számít, a parancsnok is azt vizsgálja. Pillantását arcra az alezredes csupán akkor emelte, ha látni kívánta, milyen hatás ráng át rajta attól a hatástól, melyet e nullának tekintendő archoz tartozó lábra mér. Ha az arc netán nagyobbat rándult, mint amekkora vigyázzálláshoz illik s kivált, ha szisz- szenés is elhagyta a némaságra kötelezett szájat, a hatást az alezredes megismételte, s odasózott még néhányat. Ébenfa botját ugyanis nemcsak a saját sántikálásához vette igénybe, hanem mások sántikálásának előidézésére is. Minden olyan sípcsontra ráhúzott vele, amely a hapták-szabályzatnak nem megfelelően álló lábfejben végződött. Kettőnk ilyetén megszabályozott sípcsontjára emlékszem abból az időből és arról az udvarról. Néhai Dallos Sándoréra, az íróéra, barátoméra és bajtársaméra, meg a magaméra. Ő néhánnyal arrébb állt a sorban, az alezredes botja zuhanását az ő sípcsontjára a szemem sarkából láthattam, a magamén éreztem. A többiekén csak hallottam. Vigyázz!-ban álltunk, a glédából nincs kitekintés, a glédától tilalmas elhajolni. Jobbra nézz! van s ami attól balra történik, afelé fordulni-forgolódni nem szabad. Csak hallottam tehát, hogy kopog az az ébenfa bot az arcvonalban mások lábán is, végig a soron, kipécézett sípcsontokon. Az alezredesi vizit múltán, amely ily alaposan, szinte orvosi módon kikopogtatta, hol is a baj a hadseregnél, legalábbis a hadsereg e századánál, szétoszlottunk az irodákba, mint egymás közt katonai tevékenységünket neveztük, „aktát vetni”. Bajtársammal egyeztettük a diagnózist, hogy miben is voltunk társak az imént a bajban, minő nyavalyakórság támadta meg a lábfejünket, hogy azonnal bottal kellett kiverni, belőle, nehogy a ragály továbbterjedjen. Ő úgy gondolta, az lehetett az a nagy baja, hogy a két sarka nem egészen ért össze, s vigyázz-állásban ilyen vigyázatlanság részt hozhat a háború további kimenetelére. Én úgy észleltem, hogy két lábfejem esetleg a hapták előírásaitól eltérő szögben állt, nyitottabb vagy zártabb szöget alkotott egymással a kelleténél, a derékszögnél ugyan kisebb, mégsem a szabályzatban pontosan meghatározott szögfokú hegyesszöget. Baj, baj! Ezen eltűnődtünk és napokra el voltunk látva a lábfejünkben motoszkáló és nyugtalanító gonddal-gondolattal sok éve ennek az udvari eseménynek. Mindenesetre elég idő ahhoz, hogy a gondolat feljebb motoszkálhasson a lábfejből s bizonyos felismerésekre jusson. Arra, hogy a vezényszóban elrendelt vigyázz-állásban az égvilágon semmire vigyázni nem lehet. Illetve semmire, amire vigyázni érdemes, csak mindenre, amire vigyázni tökéletesen fölösleges. Nem beszélek tovább a haptákba szedett sarkak szorosra zárásáról és a lábfejek által bezárt szögek szabályozott állásáról, kettőnk akkori nagy bajáról. Merthogy vannak a haptáknak egyéb olyan farsziftjai is, melyek a lényegesről a fegyelmet-figyelmet a századrangú lényegtelenre parancsolják. Vigyázz!-bár a katona nem vigyázhat a kötelességre, csak arra, hogy ki-amell-be-a-has, hiszen a férfias kebelnek dagadozni kell, ha a fene fenét eszik is. Vigyázz!ban az ember csak arra vigyáz, csak azzal törődik, hogy szeme se rebbenjen, föl ne szisszenjen, ha sípcsonton vagy orron ütik, arra vigyáz csak, hogy arckifejezése a vezényszóhoz — hűha! — hű legyen. Sugározzon odaadást, bátorságot, büszkeséget, becsületet, mindenféle erényt, hiszen egyebet, mint sugárzani úgyse tud, mivel a hapták kényszerzubbonyában hűség, odaadás, bátorság, büszkeség, becsület, semmiféle erény nem működtethető, nem gyakorolható. Meredt készenlétben a készségeknek csak a látszata áradozik, a készségek használata meredt készenlétben lehetetlen. Vigyázz!-hasi a század — akár egy udvaron sorakozik fel száz főből, akár a történelemben száz évből — moccanatlan. Vigyázz!-ban a századok tapodtat sem léphetnek, hanem álldogálnak haptákban. Sípcsontjukon kopog az ébenfa bot, szisszenésük ritkán hallatszik. Vonalzóval meghúzott, szögmérővel szabályzott glédák, arctalan arcvonalak, gondolkodni képtelen lábfejek, sorfalak, kulisszák, díszszemlére rendelt tétlenek. Vigyázzállásban senki semmi másra nem vigyáz, csak önmagára. Csak a hasára, hogy az illendőn behúzva tartassák, de senkin meg ne látsszék, hogy a hasára figyel; csak a mellére vigyáz, hogy az kellően kidülledezzen, s látva-lássa a világ, hogy hely van rajta vitézségi éremnek. A ráncba szedett sorokban mindenki csak arra vigyáz, hogy ránc nélkül, kifogástalanul álljon rajta a zubbony, homlokránc és mosolyránc nélkül, üresen álljon az arca. Derekasságán feszüljön a derékszíj, derékszögű maradjon minden, aminek derékszög az előírása, megfelelően legyen szögletes a lábfeje. Rendben sapkája, gombja, zsebe, legyen rendben a szénája sántikáló alezredesek vizitjén. Ha felcsattan a vezényszó, vigyázz! — vigyázni csak arra lehet, ami mellékes, és semmire, ami fontos. _ Vezényszóról beszélek, nempedig parancsról. Vezényszóról, amelyet nem a vezénylő őrmesterek találnak ki, hanem kommandó-könyvekből beszurkolva ismételnek. Vezényszóról beszélek, mely úncsontig használatos, csattog, pattog, dördül, ripakodik, mert természete szerint rideg és embertelen. Jelhang inkább, semmint értelmes szó, a dresszúra egyezményes jelbeszéde, mint egy füttyentés, mint a dob, mint a kürt, mint a trombita harsogó hangja, melyre vadászebek és vén csatalovak hegyezik a fülük. A parancs, az igazi, más természetű. Nincs állandó, váltig ismételgethető megfogalmazása, hanem a pillanatból születik, annak szól és alkalmankint más és más. A parancs nem torkaszakadt vezényszó, mert nem a torokból jő, hanem valahonnan piáshonnét, mélyebbről, teljebbről. Talán az értelemből, talán a lelkiismeretből, talán mindkettőből egyszerre: az erkölcsből, igen-igen halkan, nem is mindig hallhatóan. Sem vigyázz!-!, nem vezényel, sem pihenj!-!, gúzsba se köt és nyugtot se hagy, hanem működtet. Működtet hűséget, odaadást, bátorságot, büszkeséget, becsületet,minden tisztes erőt, amely haptákban elzsibbad, megbénulás nem gyakorolható. Mátrai-Betegh Béla Nyolcezerrel több Általános iskolás gyere- lal meg a csengő, két iskolát kenik éppen e hét végén viszont csak az év végére dobták a sarokba az iskola- tudnak átadni a gyerekektáskát, vagy úgy eldugták a lanek. Augusztus végére készül kasban, hogy lehetőleg rá se el az újpesti városközponto4 találjanak két hónapig. Itt a tantermes általános iskolája, vakáció. Mégis, éppen ezek július végére a kőbányai, abben a napokban sok augusztus közepére tervezik az iyütt, különböző fórumokon angyalföldi gyerekek új iskolái a következő tanév elő- tájának átadását, s ekkorra készítésével foglalkoztak. A ígérik az építők a kispesti, a fővárosi tanács felülvizsgál- budatétényi rózsakerti iskola, hogy az egyre népesedő fák építésének befejezését is. gyermekkorosztályokat mi- A program szerint „részlelyen tanulási feltételek fogad- tebben” adják át rendeltetésük szeptemberben, s az illetésének a Törökvész—Csatárkesek folyamatosan figyeka utcai, valamint a Kandalemmel kísérik az iskolaépítési új létesítményekettési,bővítési munkálatokat. Az iskolaépítés sürgető felesszel ugyanis több mint adat, de nem közömbös, hogy nyolcezerrel nő azoknak a mennyibe kerül. A legkisebb diákoknak a száma, akiknek önköltséggel a vasbetonváhely kell a tantermekben, azzas, illetve kispaneles épülőiskolapadokban. S ráadásul e tele készülhetnek — ezek alsók gyerek közül is a lég halmazását akadályozza több éppen a fejlődő kert- azonban az az elfogadottnak létekben, az új lakótelepeken tűnő tény, hogy építési techszeretné tanulmányait megnológiájuk sok munkáskezet kezdeni — és folytatni —, igényel, s az elemek gyártás isten ott élnek. A fővárosfát is megszüntetik. A követminden részén gondosan kező értekben tovább népesnmérlegelték a helyzetet és a fő gyermekkorosztályok szólehetőségeket, s ahol Kálmán eltűnődve érdemes lenlett, akár szükségmegoldás n, azonban azon is elgonsokkal is próbálják enyhítő- dolgozni, hogyan lehetne ezt ni a tanteremhiányt. Vitátva viszonylag olcsóbb technohatatlan azonban, hogy a teológiát mégiscsak alkalmazni.lenlegi oktatási színvonalat A beruházások csökkenésével jó néhány helyen csak új is- a korábbinál nagyobb az épikolák építésével, illetve atőkapacitás, jó szervezéssel meglévők bővítésével lehet megtalálhatnák a megfelelő tartani. Budapest 1980-ban munkáskezeket az illetékesek 152 tanteremmel gyarapodik, e fontos oktatáspolitikai cél a tanév kezdésére a tervek megvalósításához, szerint hét új iskolában szerel. HAZALÁTOGATÓ — Bezzeg nálunk Amerkában kocsival is bemehetnénk egy ekkora templomba! " . (Brenner György rajza) Motorzaj VAN, AKI Lamorghini Miuráról álmodik, van, aki Porsche Turboról. Mások még álmaikban is óvatosak: ők beérnék egy Mercedes-szel is. S azok a kevesek, akiknek megadatik, hogy valamilyen csodagéphez jussanak, miután elfoglalták helyüket az áhított volán mögött, elgondolkodhatnak, most aztán mit is kezdjenek vele? De közelítsünk inkább a dolog másik végéről. Világszerte megfigyelhető jelenség, hogy az emberek — akik tehetik — elhagyják a nagyvárosokat. A környező kisebb településeken, falvakban, kertvárosokban vesznek, bérelnek lakást így van ez Magyarországon is, főleg Budapest környékén. Budakeszi, Budaörs, Békásmegyer, Csillaghegy értéke igencsak megnövekedett az utóbbi időben. A város környéki településekből könnyen be lehet jutni a centrumba és vissza, kényelmes, gyors az utazás. (Mielőtt bárki, fölszisszenne, sietünk hozzátenni: általában. Mert például Budaörsre ez nem vonatkozik, itt a ritkán indított buszokon a nap egyetlen szakában sem lehet tolongás nélkül utazni.) A személygépkocsik után tehát eljutottunk témánk másik részéhez, a tömegközlekedéshez. Az előbbieket, s az utóbbiaknak nagyobb részét is belsőégésű motorok hajtják. Azok a motorok, amelyek nélkül elképzelhetetlen a mai civilizáció, s amelyek ugyanakkor mérgezik a levegőt. A szénhidrogén, szénmonoxid, nitrogénoxid, kéndioxid, korom, különféle ólomgázok fő kibocsátója az autó. Erre a világméretű gondra éppen a múlt héten, a környezetvédelmi világnap alkalmából az ENSZ Nairobiban működő szervezete is figyelmeztette a világ kormányait Mégis: minden ország gazdaságára jellemző a motorizáció, ennek fejlettségi színvonala fontos értékmérő. Hogy is állunk ezzel mi? Dr. Szabadi Béla kandidátus, a Központi Statisztikai Hivatal Gazdaságkutató Intézetének tudorztányos munkatársa e témában érdekes publikációt tett közzé a közelmúltban. Vele együtt nézzük a számokat Magyarországon a motorizációs folyamat tulajdonképpen 1957 után kezdődött meg, de az igazi föllendülése a hetvenes évekre tehető. Két esztendeje ezer lakosra 70 személygépkocsi jutott nálunk, ezzel szemben az NDK-ban 134, Csehszlovákiában 113. (Az USA- ban körülbelül 510, az NSZK- ban 330.) A szocialista országok alacsony személygépkocsiellátottságát indokolja többek között a háború előtti elmaradottság is. Az újjáépítés kez■detén egy ideig luxuscikk lett az autóból, mára viszont ott tartunk, hogy hiába növekedett meg jelentősen a szocialista országok autóipara — éveket kell várnia a Mercúrnál annak, aki új kocsit akar venni. Vagyis, nagyobb a kereslet, mint a kínálat. Ám, ha a kettő egyensúlyban volna, a már ma is zsúfolt utak nem bírnák el az autók áradatát. Budapesten 1970 és 1978 között hat főútvonalon 41 százalékkal nőtt a napi forgalom. A nagyvárosok úthálózata a hirtelen megnövekedett terhelést már így is alig viseli, átbocsátóképessége kicsi. Itt tehát a tömegközlekedés fejlesztése volna az egyik megoldás, annál is inkább, mert megállapították, hogy a városi tömegközlekedési eszközök kevésbé szenynyezik a környezetet, mint a személygépkocsik. Az autóbusz ugyanolyan méretű utaskilométer-teljesítményt körülbelül hetvenszer kisebb mérgezőanyag-kibocsátással képes elérni, mint a négyütemű személyautó. Kézenfekvő tehát a megoldás: növelni a tömegközlekedést. (A személyszállításnak csaknem a fele ma személyautókkal bonyolódik.) Csakhogy az arány átbillentése nem is olyan egyszerű, hiszen a tömegközlekedés fenntartása jelenleg is számottevő állami ráfordítással lehetséges, növelése pedig újabb terheket ró az államháztartásra. És akkor még mindig nem oldottunk meg semmit. Mert a motorizációnak van egy olyan oldala is, amit, úgy tetszik, hajlamosak vagyunk a kevésbé fontosak között emlegetni. Ez pedig az infrastruktúra. A FELSZABADULÁS óta eltelt több mint három évtizedben zömmel a meglévő úthálózat korszerűsítésére került sor. Persze, ez nem jelenti egyszersmind azt is, hogy most korszerűek az útjaink. Pormentesítésről volt szó, az út maradt, amilyen volt, csak most már bitumennel leöntve. Nem vitás, az előrelépésnek ez volt az első állomása, de hol késik a második? A számok szépek: a közutak fenntartására, korszerűsítésére, az új pályák építésére felhasznált öszszegek az utóbbi három ötéves tervben csaknem megháromszorozódtak. A népgazdasági beruházásoknak azonban még mindig csak három és fél százalékát fordítjuk erre a célra, az autópálya építésére szánt összeg pedig a beruházások 0,3 százaléka. Ha az átbocsátóképesség növelését akarjuk elérni, s az idegenforgalom további emelését szeretnénk, ez biony, kevés lesz. De idegenforgalom nélkül, még magunknak is kevés, hiszen a járműállomány a fent jelzett időszak alatt 4,6-szeresére növekedett. A gazdasági növekedés egyik, alapfeltétele a megfelelő szállítási kapacitás. E téren viszonylag jól állunk. A vasút és a tehergépjárműpark szállítási teljesítménye az összes teherszállításnak 77 százaléka. Megfigyelhető, hogy az utóbbi időben a vasútról a közutakra terelték az áruszállítást. Érthető ez, hiszen a teherautó háztól házig megy, rugalmasabb, kevesebb a rakodási veszteség. Csakhogy megállapították: ezek a nagy járművek többet fogyasztanak a kelleténél. Sok az üresjáratuk, a szakemberek véleménye szerint az áruk 20—25 százalékát feleslegesen mozgatják meg. S ezzel elérkeztünk a napjainkban legaktuálisabbá vált gondhoz, az üzemanyag problémájához is. A közúti közlekedés tavaly a rendelkezésre álló kőolajnak egyötödét fogyasztotta el különböző termékek formájában. A teherautók ennek a mennyiségnek mintegy negyven százalékát „itták”. (S ebben a számban még nincsenek benne a mezőgazdasági gépek!) A Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium adatai szerint a motorok rossz beállítása miatt 10—15 százalékra tehető a túlfogyasztás. .Lehetne hát takarékoskodni: szállításszervezéssel is, karbantartással is. VÁZLATPONTOKAT lehet csak felsorolni, néhányat a gondokból. A motorizáció nálunk bizony ma még felemás. Nem rossz, de lehetne jobb. A gazdasági szakember ezt mondja: „Magyarország napjainkban a motorizáció küszöbén áll. Új helyzet állt elő a világban, nő az üzemanyag ára, ugyanakkor növekszenek az igények is. Ezeknek a kérdéseknek minden összefüggésére figyelni kell, hogy előrébb léphessünk”. Tegyük hozzá, és megfelelőképpen intézkedhessünk. A személyszállítás, a tömegközlekedés és teherszállítás optimális arányainak kialakítása, az utak színvonalának emelése, az üzemanyag-takarékosság műszaki hátterének létrehozása mind-mind afféle hangos motorzaj, megoldásra váró, elodázhatatlan feladat. Gottlieb Daimler, Karl Benz, Henry Ford és a többiek kilencven éve indították útjára — a szó szoros értelmében is — a kor csodáját, az autót. A motorizáció azóta az egész világot átformálta. Megteremtette a maga legendáit, mint a T-modell, vagy a Volkswagen, felgyorsította a fejlődést új életformához szoktatta az emberiséget, s olyan gyáróriásokat növesztett, mint például az Ikarus, vagy Tognatti-városban a Zsiguli-gyár. Halljuk: Hazánk mindebben még csak a küszöbön áll. Sajnos, úgy tűnik, ez a küszöb igen magas. Kapuvári Gábor