Magyar Nemzet, 1981. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
Magyar Nemzet Titok Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tehetséges fiatalember, újságíróként kezdte, a haladást és a művészetet szolgálta, aztán a filmre terelődött az érdeklődése, filmgyárat alapított, s végül igen-igen magas kitüntetésben részesült — itt bizony meg kell állni, a hosszúra nyúló mondat mégiscsak túlságosan rövid, amese másképp folytatódik. Mintha másolás közben kimaradt volna néhány sor, vagy néhány bekezdés. Vissza kell tehát forgatni az írógépet, visszatéríteni tekintetét az olvasónál is. A repül szó elé még odatartozik, hogy hazájában nem volt maradása, világvándor lett, ettől kezdve életét mindig újra kezdte, s végül — ide még azt kell betoldani, a brit filmipar föllendítésében szerzett érdemeiért... Így teljes a mese, így teljes az életrajz, Korda Sándor életútja. Sir Alexander Korda életútja:". Mi a titka sokoldalúságának, világsikerének, ezt kutatja a Filmbarátok Kiskönyvtára sorozatban nemrég megjelent könyvében Tóbiás Áron, s ezt kutatni a közelgő Magyar Filmszemle előtt kiváltképp időszerű. Korda Sándor fiatalon kötelezte el magát a haladásnak ésa művészetnek, ezért tartóztatták le a Tanácsköztársaság után, ezért kellett menekülnie hazájából, ahová soha többé nem tért vissza, bár mindig szeretettel emlegette. Időbe, sok időbe, hosszú évekbe telt, amíg végül otthonra lelt Londonban és valójában a brit filmiparnak megalapítója is, fölendítője is lett. Manapság, persze, amikor a film már korántsem akkora hatalom, nosztalgiának tetszik az emlékezés a Korda-filmekre, bár az ő rendezte Vili. Henrik magánélete tévésiker is lett. Rembrandt-filmje emlékezetes a filmtörténet ismerői előtt, akárcsak A bagdadi tolvaj, amelyet nem ő rendezett ugyan, de az ő gyárának jellegzetes műve. Érdekes, hogy kitüntetését a filmipar föllendítéséért kapta, s joggal, mert ezt tette valóban, de sosem szűnt meg arra törekedni, hogy művészet is legyen a film. Művei közül ő maga a Rembrandtot értékelte a legtöbbre, amelynek, közönségsikere — életútját szokatlanul — elmaradt, amikor azonban ezt szemére vetették, így válaszolt: „Tudom. De gyönyörű” a film. Ma talán azt tekintenék legnagyobb érdemének, hogy a közönségsikert és a művészi igényt egyeztetni tudta. Mégis azt mondta egyszer: „Azok a legnagyobb filmjeim, amelyeket ígértem, de nem csináltam meg”. Történetietlen lenne találgatni, mit ígért, mit csinálhatott volna meg, s hogyha megcsinálhatta volna, kap-e kitüntetést érte. Mégis, ha már mesebelinek tetszik az egykori magyar fiatalember életútja a Tanácsköztársaság támogatásától Bécsen, Berlinen, Hollywoodon, második világháborús titkos küldetéseken át a világhírig és a brit király lovagja kitüntetésig: mesét lehetne szőni Korda Sándor életéről másképp is. Elképzelni, mire vitte volna — ő is, persze, de ennél fontosabb: — a magyar művészet, a magyar film, ha Korda Sándor nem más nemzet filmjét, hanem a miénket lendítette volna föl. Titkát firtatva, titkát keresve életének és világsikerének, elsősorban tehetségét, sokoldalúságát, művészi és üzleti érzékét, emberi erényeit, helytállását és mindig újra ..feltámadását,ö leli föl a kereső tekintet. S a háttérben, az, életút hátterében, és a siker hátterében is, fölfedezhetni azokat, kik bíztak benne és megbízták azzal, hogy csinálja meg a filmet, amit ígért. Az életművet, amit ígért. Az életművet, amely azt bizonyítja, hogy tehetség, lankadatlan munikakedv, s bizalom is kell a sikerhez. A közös sikerhez, hiszen Korda Sándor életműve ma már az egész emberiségé. • 17... Az igazi mutatvány Zenét hallgatok s mintegy kommentárként nézem is a hozátartozó vonaglást, szemes érkidülledést, már-már egy kis csettintéssel elismerőleg nyugtázom a mérhetetlen fizikai és lelki erőfeszítést, amely szinte szétveti a ravaszul egyszerű ruhába bújt együttest, amikor hirtelen rádöbbenek, hiszen ez csak egy mutatvány. Moziban ülök, nem is anynyira üresben. Pereg a film. A téma érdekel. A kifejtést szellemesnek:' találom. Sok az újszerű megoldás. S mégis, az egész úgy ahogy van, hidegen hagy. Ez most bosszant is. Miért? S akkor itt is rádöbbenek , mert ez is csak mutatvány. Színházban még a gyakorlott szem is nehezen veszi észre manapság, mert ott éppen ennek van nagy divatja, nemcsak a rendezők és színészek között, hanem a színház körüli mindenkori hírverő népség-katonaság körében is, és az egyszerű néző a nagy csinnadrattákban még magának sem nagyon meri bevallani: az az érzése, hogy amit látott, a sok lihegéssel, vad testiséggel, tornamutatványokkal, a sok ravaszul kiagyalt megcsavarás mellett a sok vaskos naturalizmussal együtt csak mutatvány. De ez még semmi ! Ez ma már nemcsak művészeti ügy. Hogy mást ne mondjak, például a katedrára is felhágtak már a mutatványosok. Az ember elnézi sikkesre csiszolt mozdulataikat és elhallgatná órákig is pallérozott és jellegtelenre, színtelenre egységesített mondatfűzésüket, ha közben föl nem rémlene neki szegény jó öreg öveges József, aki bizony hókuszpókuszéit és kantáit — látszólag úgy viselkedett, mint valami rossz mutatványos —, de afelől kétség sem volt, hogy meg akarta tanítani Ohm-törvényét a hallgatóságnak. A mutatványos tanár viszont csak a mutatvánnyal törődik. És a mutatványos főnök? Zavarban vagyok, hirtelenjében nem is tudom mekkora számot mondjak, amikor az őt ismerő és a mutatványaitól szenvedők táborát akarom meghatározni. Hatjegyűt vagy hétjegyűt? Inkább az utóbbit, mert azt tapasztalom, hogy mutatványos főnöknek a beosztottjai is mutatványos félék lesznek és most már a mindennapi életben is annyira el van terjedve ez a „stíl”, ez a „fentebb styl”, hogy az ember minduntalan beléjük botlik. Odatelepszenek az asztalához és minden további nélkül el akarják kábítani életük, tetteik, találmányaik avagy egyszerűen csak vásárlásaik rendkívüli voltával; ők azok, akik 40 perc alatt érnek le Siófokra egy ugyanolyan járgánnyal, mint a tiéd; ők azok, akik mindig csak egy reprezentatív fiatal nővel jelennek meg, akik mindig fel vannak dobva, akik mindig jólértesültek, s akiknek az arcáról talán majd csak a koporsóban fog lefagyni a mutatványos vigyor. Vagy még ott se? Mindegy. Iény az, hogy ez a valószí- I nűleg amerikai eredetű, Hollywood tájékáról származó mutatványos életforma ma már széleskörűen el van terjedve kis honunkban is. Az eddig felsoroltakon kívül seregébe tartoznak még közéleti személyiségektől kezdve háziasszonyokig bezárólag mindazok, akik meg tudják teremteni maguk körül a nagyot és újat alkotás látszatát és közben tulajdonképpen nem csinálnak semmi különöset. Ezzel aztán voltaképp el is érkeztünk volna a mutatványosság meghatározásához. Legalábbis ennek a meghatározásnak a szándékához. Merthát, hogy ez a fenti mondat csak igen-igen lazán és bizonytalan fogásokkal tapogatja körül ezt a dolgot, az nyilvánvaló. Nehéz eset ez. Hol van s mi az a közös tulajdonság, közös lényeg, ami mindenfajta mutatványosságban, színháziban és a háziasszonyiban egyaránt megvan? A szó sugall valamit, de az is kevés. Valahogyan bele kéne vonni ezeknek a mutatványos teljesítményeknek a végtelen ürességét és szívtelenségét, legalább egy jelzőt kéne szentelni ebben a meghatározásban a dolog rekordelvűségének, sőt világrekord-elvűségének, és valahogyan utalni kéne a dolog gyanúsan hideg, nemzetfelettiségére, amely mögött, ha teszem azt valamilyen kulturális termékről van szó, a nagy nemzetközi kultúrpiacra való betörés szándéka lapul, ha pedig egyszerű magánemberi mutatványosságról van szó, akkor a viselkedés eltanult és talán tükör előtt is gyakorolt idegenszerűsége jelzi, hogy az illető mutatványos vidékiesnek érzi ezeket a szűk kis magyar kereteket. Hát az is, persze, de mennyire vidékies sokszor, csakhogy gyakran éppen tőlük mutatványosoktól. Igen, igen, ezeket mind bele kéne gyömöszölni ebbe a meghatározásba, ebbe a nagy zsákba s akkor még mindig csak az látszódnék, hogy mennyire plöttyedt ez a zsák. No,persze, mert nincsen még benne az önmutogatás a maga rút rongycsomóival, a pökhendiség és a modern szólamok mögé rejtező félműveltség, és még az az undok hányavetiség is hiányzik belőle, amivel a mutatványos közössége múltjára, a saját elődeire és egyáltalán a hagyományra tekint, így talán most már beköthető ez a zsák. Kössük is be szépen, jó békési madzaggal, dobjuk be a kocsiderékba és hajtsunk ki vele a vasútra, kanyarodjunk oda az állomás mögötti raktárépület rámpájához és adjukföl darabáruként. Ehhez persze előbb meg kell címeznünk. Ezzel aztán nincsen gondunk. Egyetlen egy címzett, jöhet Számításba, a CIRKUSZ. Hát, persze. Csupán arra kell ügyelnünk, a világért se utánvéttel adjuk fel, mert ez a címzett nyilvánvalóan egy vasat se fog áldozni ezért a küldeményért. Fia viszont megajándékozzuk vele a cirkusz szentéletű, mesebeli és áldott lelkű mutatványos népét, akkor egy-két derűs percet szerezhetünk nekik, s ezt ők meg is érdemlik. Felhasítják ezt a zsákot a porond közepén, körülállják és amikor kidúl belőle a sok belegyömöszölt kacat, elfogja őket a nevetés. A könynyük is kicsordul nekik, valódi mutatványosoknak. „Hát meg vannak bolondulva az emberek?” — kérdezgetik egymástól a trapézművészek, a zsonglőrök és a bohócok. „Hát azt képzelik, hogy tehet és érdemes bennünket utánozni, méghozzá a porondon kívül ?” „Ne hívjunk ide egy-két nagyfejűt” — gondolkozik hangosan a műlovarnő, mialatt piros csizmája hegyével fűrészporba hántol egy köteg félműveltséget — „ugyan mutasson már be nekünk egy szép halálugrást?" „Az kéne, bizony” — dörmögi rá a tagbaszakadt erőművész. Ez így idill. A valóság azonban nem ilyen, nem idill. Ugyanis éppen az ellenkezője igaz. Az, hogy a mutatványosok, a kéretlen álmutatványosok elcírkusziasítják az életét, az életünket. Beléjük botlunk úton, útfélen. És hiába viszolygunk, hiába ül meg a lelkünk abján a tiltakozás, igazából képtelenek vagyunk érvényre juttatni, mert az is nyilvánvaló, hogy nem vagyunk ártatlanok. Sőt, vétkesek vagyunk. Hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Csak fűtöttük a szánkat, néha még tapsoltunk is, és majom módra talán még mi magunk is be-beimitáttunk egy-egy ilyen idegenszerű mutatványt. S talán még nem késő azért! Több mindent beláttunk már a közelmúltban. Például azt is, hogy ez az élet nem fáklyásmenet Vajon mi tart vissza bennünket annak a belátásától, hogy nem is ingyencirkusz? Talán éppen mutatványosaink? Le velük! Fütyülni csak tudunk tán még, meg lábunk is van, a csuda vigye el! Nem aranyláb, csak ilyen bakancsos, csizmás, mokasszinos, de célnak megfelel. Rajta! Ez lesz az igazi mutatvány. Csurka István Türelemjáték •Világotjárt ismerősöm előszeretettel mutogatja „attrakcióját”, amely egy galambszürke, elegáns vonalú öltöny formájában lóg a gardrób szekrényében. Sejtelmességet fokozza az a tény, hogy a távoli Hongkongból származik és nem ám külkereskedőink bravúros üzleti akcióinak nyomán, importból, nem, ez kérem ott lett csináltatva egy őszeshajú szolgálatkész, fürge kézé mesternél. Két nap alatt! A tisztelt megrendelő gyanútlanul beállított, illedelmesen előadta szándékát, mire közölték vele, aludjon rá egyet, és mivel sürgős a dolog, másnap délután már jöhet a ruháért. Nem ismerem az ottani szabóságok ügyrendjét, a szolgáltató apparátus szervezettségét, lehet, hogy nincs is ilyen, csak egyszerűen megvarrják a ruhát, az viszont bizonyos, ha hazai szabómestereink bármelyikétől egy óvatlan pillanatban öltönyt kérnék másnapra, rendőrért kiáltsana, vagy hívná a mentőket. Hazai szolgáltatóink némelyike éléve feltételezi, hogy nem vagyunk amolyan adi Uramisten, de rögtön mentalitásúak, türelemre intenek, megpróbálnak, rászoktatni a higgadt várakozásra. Ha tehát én Budapesten rendelek egy öltönyt valamely jóhírű szövetkezeti szabóságnál — mint az a Statisztikai Szemle elemzéséből kiderül —, 52, esetleg 62 napba is beletelik amíg teljesítik óhajomat. De hát ez még nem is olyan nagy türelempróba, mert mint olvasom, a lakásfestés vállalási ideje 42, a csempézésé 31 nap, sőt a kuncsaft első jelentkezése és a megrendelés elfogadása között esetenként több hónap is eltelik. Furcsa ellentmondás, hogy az üzletekkel, műhelyekkel legjobban ellátott fővárosban az átlagos várakozási idő magasabb, mint vidéken. A határidőket figyelembe véve megyéink között is jelentős az eltérés. A mosásvegytisztítás átlagos várakozási határideje Baranyában 18.6, Békésben 4.9 nap, építőipari javító munkákról Borsodban 38.7, míg Békésben 6.5 nap alatt lehet szó. Érdekes, hogy ma Magyarországon a ruhacsináltatás alep,hosszadalmasabb, országosan az átlagos várakozási idő 24,2 nap S minthogy óhajainkat a legális szolgáltatóipar nem tudja teljesíteni, besegít a fusi, amelynek hasonló számszerűsítése illegális jellegéből adódóan némi nehézségbe ütközik. Bár a tapasztalatokból ítélve, éppúgy igénybe veszi a türelmünket. .. (sz. ) A NYUGDÍJFIZETÉS NAPJA Túlélő Rt A TUDÓSOK mindig szerették a fantasztikus elbeszéléseket, sőt, raguk is írtak ilyeneket. Camille Flammarionnak, a múlt század neves francia, tudományt népszerűsítő csillagászának is van egy története. A címe Lumen, Ő egyben a főszereplő. Azzal a csodálatos képességgel rendelkezik, hogy a fénysebességnél nagyobb gyorsasággal tud mozogni, így, amikor elrepül a waterloo-i csatatér fölött, a hadi eseményeket fordított sorrendben látja. A Belle Alliance-i sáncoknál a francia lovasság hátrafelé vágtázik, az angol tüzérek lövedékei viszszaszállnak az ágyúcsőbe, az elesettek felkelnek és harcolni kezdenek, egyszóval úgy valahogy, mint később Karinthy Frigyesnél, amikor életének filmjét visszafelé pergetik le. De míg ez utóbbi egyszerűen technikai trükk, addig Lumen, éppen mert a fénysebességnél gyorsabban halad, először észleli a legkésőbb kibocsátott, majd a korábban elindult fénysugarakat. A fizika az utóbbi időben — legalábbis elméleti síkon — felvetette azt a hipotézist, hogy lehetséges a fénynél nagyobb sebesség akár az elemi részecskéknél, akár a végtelenbe száguldó csillagrendszereknél. Ez maga után vonná, hogy az okság törvénye, vagyis, hogy az ok megelőzi az okozatot, érvénytelenné válna. Tudományos kísérletekkel mind ez ideig nem sikerült ledönteni trónjáról a fénysebességet, mint egyetemes állandót, s így az okságot sem. Az Universum legutóbbi száma szovjet forrás alapján foglalkozik a kérdéssel és megállapítja, hogy a fizikában használatos oksági törvény meghatározott korlátokat szab a tér különböző pontjaiban, különböző időpontokban lezajló jelenségek egymásra való hatásának. Azt mondja ki, hogy egyetlen esemény sem képes hatni valamely előtte megtörtént eseményre. A történelemben, általában a társadalmak mozgásában korántsem ilyen egyértelmű az ok-okozat viszonya, nem lehet egyszerűen lineáris, mert öszszetett kölcsönhatásban állnak egymással. Azonban itt sem arról van s szó, mintha a jövő eseményei előbb következhetnének be, mint a jelen és a múlt történései, hanem hogy egy bizonyos elképzelt jövő befolyásolja a jelent. Rossz és jó értelemben egyaránt. Úgy is, mint Sommerset Maugham tenyérjósánál, aki az egyik alany kézvonalaiban gyilkosságot lát. Az illető e jövendölés szorító súlya alatt végül is éppen a tenyérjóst öli meg. De úgy is, mint a vallások hirdette túlvilági jövő, amely csakis bizonyos cselekvésekben megnyilvánuló erkölcsi magatartás jutalma lehet. A KÉPZELGÉSEK, meggyőződések, álmok, utópiák és a szükségszerűségen alapuló társadalmi változások tudata óriási tettekre ragadta a tömegeket. Nagy Sándor Zeusz fiának hívén magát, megváltoztatta falanxjaival az akkori világ képét és a történelem példáinak sorával folytathatnák annak bemutatását, miként hatott az elképzelt jövő a jelenre. De elegendő utalni a korunkban oly divatos világmodellekre, amelyek előrevetítve az emberiség jövő sorsát mégis meghatározott irányú cselekvésre serkentik a jelen nemzedéket. E talán elvontnak tűnő eszmefuttatás után, hadd említsünk egy vadonatúj példát. Egy jelenséget ismertető cikket az International Herald Tribune-ból. A lap január 18-i száma arról ír, hogy az Egyesült Államokban gyors ütemben nő a túlélési mozgalom. Egyre több embert kerít hatalmába a félelem a közeledő világvégétől, s ezért — Amerikára jellemzően — nem társadalmi, hanem egyéni védekezést keresnek. Az ötvenes években egyszer már nagy üzlet volt az atombiztos bunkerek építése. Mint minden divat, ez is gyorsan túlélte önmagát, feltehetően józanítóan hatottak a leszerelési megállapodások. A túlélők mostani mozgalma annyiban különbözik a korábbitól, hogy nemcsak az atombombák rombolását akarják túlélni, hanem legalább ennyire félnek a társadalom, a gazdaság, az egész technikai civilizációra épülő élet összeomlásától. Mint Alan Dundes, a Berkeley egyetem professzora megállapította, az emberiség többször élt át ilyen világvége-hangulatot, de akkor a védelmet csoportosan, új közösségekbe tömörülve képzelték el. Hadd maradjak Fiam-Amarionnál, az ő „A világ vége” című könyvében is az emberek nagy nemzetközi összefogással igyekeznek elhárítani a közelgő üstököst. Az amerikai ember a maga individualizmusával magányok hegytetőn épít bevehetetlen várat, aranyat, ezüstöt, élelmiszert, vizet halmoz fel magának és természetesen különféle lőfegyvereket, muníciót, amivel majd legyilkolhatja az ő területére merészkedő bandákat. Ez a válasz abból fakad — írja a professzor —, hogy az amerikaiakban növekszik az az érzés, nem képesek ellenőrizni a jövőt és félnek a mind bonyolultabbá váló társadalomtól, a természet megbomlott egyensúlyától. A TÖRTÉNELEMBŐL tudjuk azt is, hogy az első ezredforduló közeledtével szinte járványszerűen terjedt el a világvégevárás, a chilianizmus. Európa sok részén földrengést észleltek és a papok híveiknek a Jelenések könyvét idézték: „Amikor eltelnek az ezer esztendők, a sátán eloldatik az ő fogságából, és kimegyen, hogy elcsalja a Földnek négy szegletein lakozó népeket.. A második ezredfordulótól nem sok választ el bennünket és talán nem is kellene csodálkozni a ,,survivalist”-ok (nehéz lefordítani, valamifajta túlélésért dolgozók számának növekedésén. Kisebb csoportok alakultak, az egyikben tizenkét felnőtt és hat gyerek vonult betonfedezékbe. Mint vezetőjük mondotta: „Valaminek össze kell omlania”. Rejtekhelyüket azonban titokban tartják, nehogy „a kémek nyomukra bukkanjanak”. A lap szerint már számuk jelentékeny és állandóan nő. „A szegény ember James Bondja” című művében egy Saxon nevű szerző tanácsokat ad otthon előállítható fegyverekre és a házi készítésű lőszerutánpótlásra. „A túlélő" című négykötetes munkájában pedig is ismerteti a 19. századi „Túlélési technológiákat”, nyilván a csendes-óceáni partvidék felé vándorló pionírok tapasztalatai alapján. „Hogy vészeljük át a közelgő rossz éveket”, egy újabb bestseller-kötet írója a gazdasági összeomlást követő káosz idejére ad ötleteket, milyen termékeket kell felhalmozni az élelmiszerből, ruházatból, az autóalkatrészekből. Ma már televíziós műsorokat tart erről a témáról. „Éhség és túlélés Amerikában” című könyvében ugyanez a szerző. Howard Ruff az élelmiszer-előállítással foglalkozik, amikor majd szétesik a társadalom. A tartósított élelmiszereknek, konzerveknek óriási konjunktúráját figyelhetjük meg. A Túlélő Házak Részvénytársaságát elárasztották megrendelésekkel. Harminckilencezer dollárért kapható egy robbanásbiztos ház, amelynek falaiban és mennyezetében négy évre elegendő élelmiszer tárolható. Ez a legolcsóbb. Az árak egészen 800 000 dollárig terjednek. VISSZATÉRVE, az okság törvényére, itt valami olyasmivel állunk szemben, mintha a jövő visszahatna a múltra,holott ez az ok - okozatiság logikájában képtelenség. A túlélés, helyesebben az életbenmaradás korunk növekvő gondjai közepette az emberiség elsőszámú feladata, úgy is mondhatnánk minimális programja. Megoldása, megvalósítása egyéni eszközökkel a kölcsönös függőségek bonyolult világrendszerében teljesen lehetetlen, az ilyen kísérletezés és hírverés értelmetlen, csak elterelheti a közvélemény figyelmét a főkérdésekről. Amellett senki számára sem közömbös, milyen is legyen a megőrzendő élet, a jelen eseményein keresztül formálódó jövő. A veszedelmes e gondolkozásmódban az, hogy egy elképzelt jövőt visszavetít a jelenbe, s ezzel megnehezíti, hogy a nagy közösségek, népek, országok együttes erőfeszítéssel keressék a katasztrófák megelőzésének reális módjait. Pethő Tibor