Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-19 / 66. szám

Szombat, 1983. március 19. Csatorna járás 3. A csatornatisztítók úgy tart­ják: munkájuk nehézségénél, veszélyességénél és jellegénél fogva a bányászokéval azo­nos. Ebben az érvelésben azonban úgy érzem, nagy adag védekezés, mentegetőzés és valamiféle pátosz is találha­tó, illetve a lenézettek kese­rűsége, az el nem ismertek vacossága. Akik csak eb­be a jelszóba tudnak kapasz­kodni. Ám biztos vagyok ben­ne, ha a Fővárosi Csatorná­zási Műveknél azonos bért fi­zetnének a bányászokéval, senki sem gondolna az ösz­­szehasonlításra, hiszen a két szakmában csak annyi a kö­zös, hogy mindkét helyen bá­­nyászlámpával világítanak és a föld alatt dolgoznak. Tulajdonképpen az igazi kü­lönösen munka és masma kö­zött abban áll, hogy hol és m­iyen körülmények között végzik, mennyire gépesített, ennek megfelelően alakul ki egy-egy foglalkozás rangja, becsülete. A csatornatisztítók társadalmi megítélése egyér­telműen negatív. Fintorogva beszélnek róluk, holott­ mun­kájuk nélkül, a szó szoros ér­telmében megfulladna a vá­ros, így hát lehunyom a sze­memet és most a képzelet síkján elvonulnak előttem a lőgyűjtős brigád tagjai. Für­készem a körülöttem forgó ar­cokat, azután megállítom ezt az i­glispilt Szabó II. Gabi Nagy Au­an, hallgatag em­ber, akiből furcsa hangulat sugárzódik. Csendessége mö­gött rendíthetetlen magabiz­tosság áll. Az a fajta ma­gabiztosság és hit, amely az önmagában, erejében, tudásá­ban és gyakorlatában bízó em­ber sajátja. Aki tudja, amíg erővel bírja az életet, addig nem ,érheti baj. Kényelmes fotelekben ülünk a Fővárosi Csatornázási Mű­vek Kerepesi úti terephelyé­­nek irodájában. Szabó most érkezett--­ a­ munka out, - ruhája, saras, gumicsizmája csatakos. A kezdetekről beszélgetünk. — Mikor került a vállalat­hoz? — Először 1956-ban — mondja. — Tizenhat évesen. Itt volt­­ a fater, a mélyépí­tőknél —­int a fejével az udvar felé. — Engem is ma­gával hozott, majdnem hogy ide kellett jönnöm. — Miért kellett? — Ugye... nagy a család — mondja meg-megdöccen­­ve. — Mert kérem ... mi nyol­con vagyunk testvérek. — Maga a legidősebb gye­rek ? — Nem kérem, én a ne­gyedik vagyok. De hát ak­kor is­ kellett a pénz, mu­száj volt dolgozni. Ja, ja — bólogat. — Ha így állunk, akkor a vállalat egyik legrégibb dol­gozója. — Hát nem egészen. Mert véglegesen 1964-ben kerültem ide. Az az igazság, hogy ne­kem olyan fiatalon, majdnem hogy tilos volt ott dolgozni. De szemet hunytak, mert az apám akkor már tizen­vala­­hanyadik éve húzott a vál­lalatnál ... Hatvanban behív­tak­­katonának, leszolgáltam a két esztendőt. A leszerelést követően hazamentem, otthon dolgoztam Nagyrévén a téesz­csében. — Elhallgat, hosszan néz maga elé. Kezét zavar­tan dörzsölgeti, azután to- A muszáj rább mondja élete történe­tét. — Pedig jól kerestünk. Igaz, én mindig is ott dol­goztam, ahol meg kellett fog­ni a munka végét. Szabó II. Gábor hatvannégy­től végleg a Gséem dolgozó­ja lett. Mint annyi társa, ő is a paraszti élet szabadsá­gát, de egyszersmind keserű vergődését cserélte fel a vá­ros kihívó hastáncával. Hir­telen ez a bűzös levegőjű, hangos, zsúfolt terület lett az ígéret földje: a ki- és fel­törés lehetősége, reménye. Így hát Szabó IX. Gábor le­szállt a csatorna mélyébe. — Először a kézi erőhöz ke­rültem — meséli. — Kilenc­ven centiméteres szelvényt tisztítottam. Elképzelem, ahogy ez a szé­les vállú, hatalmas termetű, Jean Valjan külsejű ember ebben a lehetetlenül alacsony csatornában dolgozik, ahol nem lehet sem föl-, sem ki­egyenesedni, ahol a húsz­harminc centis iszapban kell négykézláb csúszni-mászni és dolgozni. — Milyen érzés volt először leereszkedni a csatornába? — Mint amikor az ember a pincébe megy szénért. Ebben a hasonlatban min­den benne van: az ember lúd­­bőrös ódzkodása a sötéttől, a bizonytalanság érzete, a féle­lem csírája, az árnyékok ide­gesítő tánca, a neszek kiis­merhetetlen bizalmatlansága. — Miért pont a Csatorná­zási Művekhez jött vissza dol­gozni , Szabó Gábor megint csak hangat. Balszik rajta, hogy megfontolt formába próbálja összerakni szavait, gondola­tait. — Nézze, nekem hat osz­tályom van. Ugye, mihez kezdhettem volna, itt voltak az ismerősök. Tudtam, milyen munka- a vár rátái- idecsapod­­tam,­­itt ragáltam­. Nem azt mondoid — néz - metsz­ek ' 4 szénterhbe —,­ hogy szeretem ezt a munkát. De muszáj dol­gozni, most ist nem érték. — Igen, igen. — Én valamit vagy csiná­lok, vagy nem — mondja Sza­bó Gábor. — Ha már neki­ kezdek a munkának, legyen az akármi, becsülettel elveg­­zen. Fél vadat nem szeretek hozzákezdeni semmihez. Elmosolyodok. Magamban hirtelen azokra a paraszt­­emberekre gondolok, akiknek végül is nincs szakképzettsé­gük, de mégis mindenhez ér­tenek. Akik mindent meg tud­nak csinálni, akik soha sem panaszkodnak a munkára, mert megtanulták az ősök ezeréves szenvedésein keresz­tül, hogy csak egy isten él: a munka istene. Ilyennek lá­tom Szabó Gábort is. — Tudja — mondja rezig­­náltan —, én mindig attól félek, ha csak egy napig nem jövök be dolgozni, másnapra elveszítem a munkámat. Meglepődök ennek a féle­lemnek a nyers kitörésén, amely az elődök génjeiből öröklődött át Szabó Gáborba. — A nehéz, fizikai munká­ból egyszer mindenki kidől —•* oktat ilyen egyszerűen az élet igazságaira és kérlelhetetlen logikájára. — Akkor mit csi­nálok? Mihez kezdjek? Lá­tom azokat a kollégákat, akik az üzemi balesetük miatt, egy-két ezer forintért végeznek tessék-lássék munkát, mert igazán semmihez sem érte­nek, így aztán elhatároztam, velem ugyanez nem történhe­tik. Mióta itt dolgozom, el­végeztem minden vállalati tanfolyamot. Ezzel továbblép­hetek, hogy úgy mondjam, ez nálam a biztonsági szelep. Itt szereztem meg a csatornabú­vár, a Woma-gépkezelő, a szí­­vőkocsi-, a csatornamű és -kezelő képesítést. — Így min­dig lesz munkám. A munkáért való kockázat­­vállalás és az előrelépés hajt­hatta Szabó II. Gábort, ami­kor tagja lett az Universal vállalati gazdasági munkakö­zösségnek. Az anyagiakról ugyan szántszándékkal nem beszélünk, hiszen ez végső so­ron mindenkinek a magán­ügye, de az nyilvánvaló, hogy Szabó Gábor 6600 forintos jö­vedelme alaposan kiegészül. — Mennyit vállalhat a mun­kaközösségben? — Havi ötven-hatvan órát. — Vagyis jóformán reggel­től estig dolgozik. — Igen. Hogyan bírja? — Még bírom — mondja Szabó, de ebben azért van egy átlag összeszorított fogú elszántság. — Szerintem ez a munka előnyös nekem is, meg a vállalatnak is — kalando­zik most más vizekre. — A nagy értékű gépeket jobban kihasználjuk, nekem meg több a pénzem. — Most, hogy megnöveke­dett a jövedelme, milyen cél­jai, vágyai vannak? — Nincsenek vágyaim. De mire költi a meg­spórolt pénzt? — Kakasra gyűjtünk. Sze­retnénk jobb körülmények kö­zött élni — és elégedetten kulcsolja össze lapát kezét a pocakján. — Most egyszobű, felkomfortos lakásban élünk a Hölgy utcában. Igaz, már ki­írták a nevünket a tanácson, hogy.. kétszobás,jarclász, kapükk. Csak az a vicc — nevet fel keserűen ——, mi­vel 6900 fo­rintot keresek, már nem va­gyunk jogosultak a tanácsi la­­kásra. Nézem Szabó II. Gábor tagonszakadt termetét. Ami­kor búcsúzkodunk és kezet­­fogunk, puha, de izmos te­nyere alaposan megropogtat­ja csontjaimat. Majd megta­pogatja a derekát is: — Hiába — mondja —, azért nem múlnak el az évek nyomtalanul. A csatornában az ember hamar összeszed va­lami nyavalyát, Reumát, ízű­sét, betegséget. Télen ugye a hideg vízben, nyáron a pá­rában dolgozunk. A hőmér­séklet-különbség kikészít ben­nünket. Ha tudnák az em­berek — teszi hozzá hirte­len —, hogy milyen munkát végzünk, jobban megbecsülné­nek minket. Bizony így van — ingatja a fejét. „Meglehet —, gondolom, csak éppen a Fővárosi Csa­tornázási Műveknél nem szer­veznek csatornalátogatást. Ha szerveznének, akkor sem biz­tos, hogy lenne rá jelentke­ző.” Szabó II. Gábor kilép az ajtón és elindul a délutáni munkára. Nős. Felesége d­a­­dás. Egy lánya van. Nyol­cadik osztályos. Munkáját be­csülettel elvégzi. Otthon nem beszél róla. Boros István a 1i A Magyar Nemzet megkérdezte Miért nem lehet kapni Kettős Boldogságot? A kérdés — amelyre dr. Szörényi Loránd, a TRIAL sportosztályának vezetője vá­laszol — magyarázatra szorul. A Kettős Boldogság — Double Happiness — kiváló minősé­gű, kínai gyártmányú ping­ponglabda, amely körülbelül fél esztendjével ezelőtt egy csapásra eltűnt a sportboltok­ból. — Tavaly ugyanannyi Ket­tős Boldogságot rendeltünk, mint az elmúlt esztendőkben, sajnos, kínai partnerünk egyetlen darabot sem szállí­tott. Valószínűleg őszre ismét lesz az üzleteinikben Kettős Boldogság. — Most fél boldogság sincs. Még Jónyernél sem. Az álla­mi boltokban kapható ugyan labda, de silány minőségű, fő­ként püspöklila és sárga . .. — A magyaróvári labda­gyártó üzem alapanyaghiány­­nyal küszködik, tőlük se ka­punk árut. Éppen ezért a kö­zelmúltban az NSZK-ban vá­sároltunk .57 ezer 600 darab Kettős Kör márkájú ping­ponglabdát, ez körülbelül egy hónap múlva jelenik meg a kiskereskedelemben. — Ez a Kettős Kör véletle­nül nem azonos az itt-ott je­lenleg is kapható kínai Kettős Körrel? — Remélem nem. Ezenkí­vül egycsillagos, tehát a tö­megsportot szolgáló Halex labdákat hozatunk be és 2000 tucat „világbajnoki" Nittakut. A Nittaku­ darabonként 15 fo­rint körüli árban, remélhető­leg május elejétől már kapha­tó lesz üzleteinkben.­­ k. a. Miiow Mant Egy délután az állásbörzén Közgazdászok kerestetnek! A teremben négy hosszú asz­tal van. Három egymással pár­huzamosan, a hallgatóság szá­mára, a negyedik keresztben, ez az elnökség „pódiuma”. Kö­rülbelül ennyivel, meg az ele­gáns, rangosnak számító hely­szín megválasztásával a Ke­reskedelmi Kamara Kossuth téri székházában vagyunk — azonban a rendezők „le is tud­ták” a protokollt. Az elnöksé­gi asztalon nyomtatott névkár­tyák helyett hevenyészett, kéz­zel írott cédulák jelzik, ki me­lyik vállalatot képviseli, a ki­rakott kólás- és traubisüvegek mellől hiányzik a pohár, a hall­gatóság soraiban pedig csupa farmeres, hosszú pulóveres lány és srác ül. Végzős közgazdászok. A rendezvény nem más, mint egy állásbörze, a közgazdász­kínálat és az álláskereslet szembesítése. Szervezője a Köz­gazdászhallgatók Nemzetközi Szervezetének, az AIESEC- nek magyar tagozata, célja pe­dig a kölcsönös ismerkedés. A hallgatók a meglehetősen sze­mélytelen, hivatalos pályázati kiírások helyett közvetlenül kaphatnak információkat az elhelyezkedési lehetőséget kí­náló vállalatokról, ez utóbbiak pedig nem csak a hozzájuk „betévedő” egy-két végzőssel ismerkedhetnek meg. Most is több mint ötven egyetemista „majdnem közgazdász” jött el__ A másik oldalon hét cég, pontosabban hat vállalat és egy pénzintézet képviselői. A rövid bevezető után megálla­podás születik, hogy mindenki néhány percben bemutatja vállalatát, elmondja, milyen munkára keresnek közgazdá­szokat, s ennek fejében mit tudnak ajánlani. Ki mit fizet ? A sort Berkó István, a Ganz- MÁVAG munkaerő-gazdálko­dási főosztályvezetője nyitja meg. Beszél a tizenháromezres, hagyományokban gazdag nagy­­vállalatról, ahol a közhiede­lemmel ellentétben nem csak motorvonatokat gyártanak. Vi­szont valamennyi terméküket önálló jogon exportálják , s ez már egyike a felkínált te­rületeknek. Külpiaci szállítá­saik, a licencvásárlások gazda­ságossági számításaihoz keres­nek többek között ehhez ked­vet érző közgazdászt. Most ugyanis még nagyon kevés van belőlük: 470, egyetemet végzett munkatársuk közül mindössze 43 a közgazdász. — Szép munka van nálunk, szeretnénk, ha hozzánk jönné­nek, s ott is maradnának — csalogatja hallgatóit a főosz­tályvezető. S ebből máris lát­szik, szó sincs arról, hogy a köz­gazdászokat kellene reklámoz­ni, hírverés segítségével ,,elad­ni” — sokkal inkább az állá­sok oldalán mutatkozik a túl­kínálat. Tapasztalható is mindez a vállalati bemutatkozásokban. A Ganz-MÁVAG képviselője például még elmondja, hogy a háromezer-hatszáz forintos kezdőfizetés mellé egy hónap után ötezer forint betanulási támogatást adnak az if­jú köz­gazdáknak, egy év elteltével pedig havi négyszáz forintos ifjúsági takarékbetétet nyitnak számukra. Ez ugyan csak öt év múlva vehető fel, például la­kásépítési célra, de hogy ez ko­moly ajánlat, azt azzal is alá­támasztja a főosztályvezető, hogy megemlíti: eddig nyolc­száz lakást adtak át vállalati szervezésben. A Taurus személyzeti osz­tályvezetője, Mezei György is az önálló külkereskedelmi jog­­gak a dinamikusan fejlődő, ti­zenegyezer dolgozós nagyvál­lalatnál kínálkozó szép felada­tokkal, a szociális juttatások­kal igyekszik „csábítani" a fia­talokat. A csábítás finom trükkjével él Szalai György, a­ Chinoin közgazdasági főosz­tályvezetője is, amikor imigyen dicséri vállalatát. — Mondanám, hogy Közép- Európa legnagyobb gyógyszer­­gyárába hívom magukat, de hát itt ül az EGYT képviselője is, így csak annyit, hogy a gyógyszeriparban számos olyan kérdés van, nálunk például a beruházásoknál, a számvitel­ben, a műszaki fejlesztésben, melyeknek megoldásához köz­gazdászokra van szükségünk. Olyannyira, hogy többet fize­tünk, mint a mérnököknek — érvel, amivel persze a Műegye­tem vegyészkarán aligha arat­na sikert, itt viszont halk elis­merő moraj jutalmazza. Mégis van fülük... Az ajánlatokban általában egyenlő arányban kapnak he­lyet a szakmai lehetőségek és az anyagiak. Utóbbiak között is különös figyelem kíséri a la­kással, a lakáshoz jutással kapcsolatos információkat. Plá­ne ak­kor, amikor Edelbacher Nándor, az OTP osztályveze­tője a soros. Szó, ami szó, dip­lomatikusan oldja meg a kér­dést: — Előnyt természetesen nem adunk, de arról is gondosko­dunk, hogy ne szenvedjenek hátrányt­­ azok, akik hozzánk jönnek dolgozni — mondja. A­ szakmai, részt tekintve, egyéb­ként a takarékpénztár is szép, érdekes feladatokat kínál: köz­­gazdasági elemzésekről esik szó, későbbi szakközgazdász­­képzéséről, nyelvtanulásról, külföldi bankoknál folytatható tanulmányutakról. A fizetés? „Valamivel szerényebbek va­gyunk, mint az iparvállalatok, 3200—3600 forintot tudunk kí­nálni.” Végre egy cég, ahol tízezernél kevesebben dolgoznak! Marosfi László, az EGYT gazdasági igazgatóhelyettese „mindössze" 3700 ember munkatársának hívja a közgazdászjelölteket. Hatvanmillió rubeles és har­mincmillió dolláros exportjuk révén színes, gazdag kapcso­latrendszerben élnek a külvi­lággal é s mindenekelőtt jó közgazdászokat keresnek. Nyelvtudással, teszi hozzá az igazgatóhelyettes. A Medicort Varga Éva, a tervosztály vezetőnője képvi­seli, ő zárja a bemutatkozók sorát: beszél a vállalat 4,6 mil­liárdos árbevételéről, az egy­milliárdos nyereségről. Néma csend,­­ amikor a harminc­­százalékos jövedelmezőségi mutató említése is üresen hop­pon, magamban kész vagyok az értékítélettel: nahát, ezek a gyerekek bizony, még nem közgazdászok.­­Mert egy igazi közgazdásznak bizony feltűnt volna az a különbség, ami az egyik korábbi bemutatkozó 3,4 milliárd forintos árbevétele és az ezzel járó 550 milliós nye­reség, meg a Medicor durván négyszer jobb adatai között szinte kiabál, érvelek magam­ban. De ezek a srácok még csak fel sem szisszentek ...) Aztán vége a bemutatkozá­sok sorának, s kezdődnek a kötetlen beszélgetések. A vál­lalatok képviselői fogják a cé­dulájukat, leülnek a terem egy-egy sarkában, és várják az érdeklődőket, jelentkezőket. S ahogy kialakulnak a kis cso­portok, máris elnézést kérhe­tek — szerencsére csak ma­gamban — az előbbi megálla­pításért. Mert úgy látszik, mégis­­csak van fülük ezeknek a srácoknak: messze a legna­gyobb gyűrű az, amelyik a Me­dicor asztala körül csoporto­sul. A viszontlátás reményében Ez persze nem lehet semmi­féle értékítélet — már csak azért sem, mert később a kö­rök sugara kiegyenlítődik, so­kan pendlizésbe kezdenek az egyes asztalok, s így az egyes cégek között.­­Egyenletes zson­gás tölti meg a termet: folyik az állásbörze. Ennek ötletét egyébként kül­földi társaiktól lesték el az AIESEC hazai „funkcionáriu­sai”. Maguk is egyetemisták. Elnökük, Sarlós Gábor magya­rázza : — Odakint egyébként némi­leg másképp fest egy ilyen ösz­­szejövetel. Nagyobb a tét. A konjunkturális helyzet válto­zásaitól függően ugyanis, hol fókából, hol eszkimóból na­gyobb a kínálat, így aztán egy­szer a közgazdászért, máskor •m.eg.,a­ közgazdászállásért kell megküzdeni.... A börze ott gyakran egész napig tart, tesz­teket­ töltetnek ki a jelöltekkel, vizsgáztatják őket. Körbenézek a teremben, hát itt nemigen kell küzdeni. Az állásért semmiképpen — de, amikor a Chinoin asztalánál elhangzik a megjegyzés, hogy „azért mégiscsak mi vagyunk a legnagyobbak abban is több a szelíd irónia, mint a kemény konkurrenciaharc, rivalizálás. A Medicor osztályvezetőnőj­e körül pedig most éppen lányok csoportosulnak. A vállalat ter­vezési rendszerét magyarázza nekik, ehhez keres munkatár­sakat : — Tudjátok, a gördülő ter­vezés ... — lám, már összete­geződtek. Aztán szép lassan minden asztalnál befejeződik az ismer­kedés. Címek és telefonszámok Cserélnek gazdák az előrelátó vállalatoktól a pályázati kiírá­sok másodpéldányait is meg­­kaphatják az érdeklődők (ezek ugyanis, nem mindig kerülnek ki az egyetemi hirdetőtáblák­ra, mondják), s sokan búcsúz­nak így,­viszontlátásra. Az állásbörzének vége. Weyer Béla rgSwBp’Tffc FOTÓRIPORTEREINEK ! Vfj- Ü-il ív! FELVÉTELÉBŐL. ^ 82 VÁLOGATOTT 600 FOTÓ - EGY ÉVKÖNYVBEN A Magyar Távirati Iroda 160 oldalas fotóév­­könyve az év fontos eseményeit, történéseit, érdekességeit tartalmazza, kapható az Újságárusoknál és a KÖNYVESBOLTOKBAN. Ára: 75 forint. KÉPMEMÓRIA-PRÓBA! Főnyeremény: SZÍNES TELEVÍZIÓ. KÖNYVEKET, K­Ö­N­Y­V­GYŰJTEMÉNYT, a­ntikvitást kiván eladni? Lakásán értékeljük és az elszállítást is díjmentesen lebonyolítjuk! Idegen nyelvű könyveket, sorozatokat, metszeteket, értékes grafikákat veszünk! a/VtlD ANTIKVA*,UM KÖZPONTI A­N­TIKVAain M Budapest V., Múzeum körút 13—15. 1053 Telefon: 173-514.

Next