Magyar Nemzet, 1983. március (46. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
12 Osztojkán Béla - FEKETE HAJÓK Budapesten elhervadnak az orchideák. Nem álmodom: szívem jegesedik, jéghegyeket vonnak szájam elé a szavak, tengerré tömörülnek és járhatatlanná válnak útjaim is — nem álmodom: lobogó, lánggal égnek az orchideák, kígyó kúszik, kihasad az ingem, az emeletről magát levető gordonkából is fölcsapnak a hangok — félek. Ki vonul a temetők elé, ki tartja fel a fekete hajókat? Szigeti Lajos KI A LEGSZEBB? Tükröm, tükröm fénybe metszett, megvakult, könnyek marta. Víz, fém, levél villan — megszépül arca. Most véreres homály, ahonnan rám mosolyog. Éjszaka csillag-foncsoros isten-ábrázatába nézek. Hiába rianás, jégzajlás, falnak fordított gyásztükör, dühömmel szétvert élet — ragyogása milliószoros, tükre szilánkol, bevérez. Káldi János A GYERMEKKOR A Bürkös-dűlőből — Matild mondatain át.—• Jön, csobog a félmúltas, szelíd hullámú folyó. A partján mély-fehér bánat a virág. Nem emlékezni volna jó. ik CSERES TIBOR: Justh Zsigmond szerelme Várta, mikor hozzák már a tisztát. Három hete, szombatonta, idehozatja a kastélyba asztali katonájának, asztalinasának, Mihálynak váltó fehérneműjét, azzal az ürüggyel, hogy nem nélkülözheti egy percre sem a legény szolgálatait. Ez a mai nap a negyedik szombat. — Mert engeded édes fiam, hogy ez a paraszt bebüdösítse a fürdőszobádat — korholta anyja a múlt vasárnap. A kulcsomé súghatta be neki a szagot, vele szokott elbeszélgetni a mama a szokásos esti rendelkezések után. — Valahol kell tisztálkodnia — ellenkezett ő kedvesen, s rátette kezét a fehér, ráncos kézre. — Csempés kádban? Erre nem felelt. — Küldd le a konyhába — folytatta az anyja — a szolgálókhoz! Adjanak neki egy lavórt. S ha nem, hát ott van a tó! Oda még urak is lejárnak! Le, az igaz. Orosházáról jönnek hintón, fiákeron. Megmagyarázhatatlan volt, mert kellett s kell Czombos Mihálynak az úr kádjában fürödnie. A dolgozószoba ablaka arra a kerti útra nézett, amely a kaputól szelíd kanyarodással a kastély felé hozta az érkezőt. S közeledett az idő, mikor jönnie kell a tisztának. Függöny mögül figyelte a kertet. Ha valaki látná várakozását, s tudná mostani gondolatát, azt hihetné, az egész színi játékot csak evégett csinálja, csináltatja nyaranta, hogy ezt elérje. Pedig igazán nem, hiszen akkor nem lenne szükséges, hogy inasa fürdetéséhez folyamodjon. Megtudhatná ezt a gondolatát valaki? Nincsen olyan a környéken. Egyedül csak a tulajdon szíve tudja. Szeretett szívére s nem eszére támaszkodni egy idő óta, összerezzent. Nesztelenül a szőnyeg szélére állva Mihály szólalt meg mögötte. — Fürödhetek már, nagyságos úr? Mindenben ellentéte urának: zömök, csupasz, pozsgásképű s kerek a feje, alakja izmos mindenütt. Ellenkezik urával abban is, hogy lesunyja szemét, ha valamit kér vagy kérdez. Várjál még. A legény mozdulatot tett kezével: nincs egyéb dolgom, várhatok. — Lemehetnék az alsó házba is — kezdte el megint, mert neki is szólt a kulcsomé. Az úr szórakozottan majdnem azt mondta, hogy menj hát, ha olyan nagyon akarsz, de idejében eszébe jutott, akkor a tisztát is le kell vinni, s az nem lesz jó. Intett kezével, hogy nem. — Mingyárt gyónnék a fehérrel. Újra felelni akart, kérdezni: kik jönnek? Ki jön ma? — Maradj nyugton — s csak most szégyellte el magát, hogy ez a fiú látja, tudja, mért lesz az útra. De Mihály megelégedett azzal, hogy nem lehet még fürödni, pedig muszáj fürödni, s zaj nélkül kisomfordált. Bár Vera jönne s egyedül! Csak állt az ablaknál, karbatette kezét, néha, néha szakállába nyúlt. Tavaly Antigonét keresett, nem talált itten, a majorban alkamasat. Az itteni lányok gömbölyűségre, nevetésre hajlók. Moliére-t győzik, de Sophoklészhez más kell. Komolyabb, méltóságosabb. Azt mondta ez a Mihály, van nekem egy húgom, az nagyon komoly lány. Az elüt egészen a családtól. De hát persze Jurenák-majom. Nézőnek sokat járt át, de nem figyelt rá az úr. No most aztán felfigyelt A szerepből, az Antigonéból nem lett semmi, de az úr bolygásaiban egész télen személyével foglalkozott. Vadnak, elszántnak, szilajnak képzelte magát, érezte magát, ha vele foglalkozott. Álmaiban is jelentkezett: ölébe lehetett borulni, s felnézni rá. S engedte, hogy boldogtalansága verejtékét letörölje. Megbolondulni kettesben, a forró, tikkasztó levegő miatt, virágokat hullató fák alatt, amikor ezer iljat és ezer hang telíti az éjszakát Nehéznek tudta az életet, mert az álomra méltatlannak érezte magát. Sokszor elnézte a parasztokat, hogy milyen bölcs közönnyel fogadják a szülést s még inkább a halált. Ilyenkor természetesnek és könnyűnek érezte, képzelte saját halálát is. De ha Verára gondolt, ha őt kívánta látni, ha őt várta — nem tudott a halállal bölcselkedni. Mert egyre türelmetlenebbül várt. Szemét a parkon hagyva hátralépett, szivar után nyúlt (hiába hogy ártalmas), rágyújtott. Csupa lágy, akaratnélküli ember az egész rokonságom — gondolta. Én is az voltam, míg meg nem neveltem magam. Bevallhatom: ma akaratom egyike a legerősebbeknek. Hogy mégsem élek? Azért cselekszem, igen, hogy ezt észre ne vegyem. Azért élek sokat, hogy észre ne vegyem, nem élek. Oly erősen fogta szivarját, a legfelső dohánylevél lemállott. Nem hitte, hogy ezek a nők jobban tudnak akarni nála Ezek a parasztlányok, ezek a gányó lányok. Mert gondolok rá többes számban — kapta rajta magát. Szerelemre születtem, megvan lelkemben minden, ami lelket lélekhez közel vihet. A kertész kaszált füvet talicskáz kifelé. Engedélye van rá. Zökken egyet a talicska, alma koppan le a zöld fűből. Egy, kető, három. Szedi fel a kertész, dobálja gerebébe. Mintha fel is pislogna, látja-e valaki. Az almára nincsen engedély. De hiszen ki nem viszi az almát? Éppen a kertész ne vinné? Vera mégsem akar felbukkanni. Az alma lehull, a füvet lekaszálják ... Már idén is volt előadás és különös, csak mostan vette észre, hogy ezek a lányok, akik a színpadra kerülnek, s próbákra járnak, mennyire őrzik egymást. S a táncban is. Hogy nem figyelt ő eddig erre? Parasztbanda szokta húzni, fújni. Tóth Lajos bandája. Itthon nem tette máskor, táncra kért vagy két lányt, hogy harmadikul Verát vihesse. Eltervezte, miről beszélgetnek majd. Már félórája táncoltak, kezük egészen összeizzadt, de még olyan nem tudott kérdezni, amire a lány igennel vagy nemmel ne válaszolhatott volna. Pedig olyan beszélgetést képzelt, melynek egy fordulatán ezt mondja Veron: „Tudom, csak azért kerülget, csak azért kért fel most is, mert a becsületemet akarja elvenni. Az urak mind azt szokták a majori lányoktól, s most maga is.” Erre ő szabadkoznék s a lány kitartóan mondaná a magáét. „Tudom, tudom én mind jól ezt, és táncolok magával, mert jólesik, ha átölel, mert nem látok a világból mást, csak magát, mikor véletlen az arcomhoz ér a szakálla. Tudom, tudom pedig, hogy egy szegény lánynak nincsen egyebe a becsületénél.” S ha így beszélt volna, tán azon nyomban odavitte volna a mama és a vendégek elé, hogy bejelentse... De Veron semmi ilyet nem beszélt, csak melegét panaszolta. Akkor aztán ő átengedte a legényeknek Veront. A következő héten nem jött. Az előadásra sem. A próbára sem, bár valami kis szerepet róttak rá. Átment hát a Jurenák-majorba, a bérlőhöz. Annak megtiszteltetés volt a látogatás. De Verát nem láthatta. Kiszikkadt szájjal szállt le itthon a hintóról. Tudta, a heti munka után Gyopárosra járnak fürödni a gányók. Hátha ... Alkonyat előtt odahajtatott a tópartra, a déli partra, az urak fürdőhelyéhez. Deszkabódék. A homokkal felszórt parton cifra fürdőöltönyökben az urak, de hölgyek is nagyon szemérmetesen, mihelyt ő odaért. S talpig köntösben. Kellemetlen, kényelmetlen. Mivel tudják, hogy árnyékra van szüksége, félre tud húzódni. Figyel. Odatúl egy gyerkőc lóháton be a vízbe. Csak a ló takarja. Amit takar. Emitt a nádas szélén négy lány összefogódzva lépked bele a langyos, iszapos habokba. Négy legény lebzsel körülöttük, kötény az ágyékukon. Kicsi színházi látcsővel (mintha csak ellenzőt tartana szeméhez) közel hozza őket. Verón nincs közöttük. Hála istennek. Lebukóban a nap — mégis megérkeznek a gányók. Lánytársaival Vera is. Csak lehántja a felsőt, a szoknyáját s ott áll gyolcsingben. Sötét bronzszín válla sugárzik__ Ideérzik, nehéz szaga van a tónak. Nyakig elmerülnek a lányok a combjukat verdeső vízben. Mikor kiemelkedik a vízből Vera, mintha meztelen volna, testéhez tapad a gyolcs. Elhomályosult szemmel szólítja a kocsist. Haza. Másnap átsétál a Jurenákmajorba s vasárnapi ebédre betoppan Czombosékhoz a hosszú cselédházba. Restelkedve kínálják étellel. Elfogadja. A csirkepaprikás jóízű volna, csak ne szaglanék a szoba földje. Talán még vizeletet is pároz. Kisgyerek van a házban. Fiatal házaspár lakja a szoba egyik sarkát, tipegő kicsijük van. Amint Vera szemét keresi, derül ki, valóságos sokadalomba kerül. Nagy a család. Sokáig kell a csirkecombtól paprikás kezet tartani, mígnem egy leányka a kötényét nyújtja. Gesztenyés a leányka fonott haja. Vera fekete, érett barnapiros az arca, komoly. Gyalogszékeken ülik körül a gyalult asztalt, csak a leányka eszik állva. Az ő székén ül az úr. Egy kérdés sincsen, mi járatban volna. Azt fogadják el magukban, amit minden cselekedetére mondani és gondolni szoktak: a nagyságos úr szeszélye. Ne kérdezzünk felőle, mi jó ered belőle, úgyse egykönnyen tudjuk meg. S nekünk nem árt, nem szokott ártani. Otthon az asztalnál édesmama: — Nagyon megkéstél, Zsigám. — Sétáltam egyet — Dohos parasztszagod van már megint... — Odaát voltam — bök fejével a kerten túl a láthatatlan Jurenák-major felé. — Ott akárkinél jártál, jószag nem tapad rád. Mert hogy a bérlő sem lakik tartósan az úrilakban. — Ugyan, édesmama, szag és ember az kettő. Különböző dolgok. — Lesznek. — Tudom, fiacskám, tudom, de azért ruhát válthattál volna, akármennyire elkéstél az asztaltól. Ez a szag... S a fia felől ellenzőnek tartja orrához bal kezét Hármasban ebédeltek. Papa a süketek minden iránt érdeklődő fintorával igyekszik részt venni a társalgásban, de semmit nem ért Csodálkozva kanalazza a levest. Zsigmond még válaszolni akar: Igen, a föld szagát hoztam, elbírja az asztal illata. E földet túró népé a magyar jövő, az ő szaguk is kabátomon. Ők az igazi magyarok. Az ő szagukat ne szeressem? Ha tudnád, hogy milyen tiszták az ő érzéseik (Vera érzéseire gondolt.) Lábuk mélyen gyökeredzik az anyaföldben — tekintetük a magasba néz. Nagyszerű növények! S e növények virágai!... Mihály mingyárt elfogadta, hogy nem mehet haza tisztálkodni. Nem kutatta okát Egyebet sem kérdezett amit nem értett Pedig megértett hamar akármit. Ez a magyarázatlan beletörődés része, alkateleme volt hűségének, amellyel munkáját, hivatását ellátta Zsiga nagyságos úrnál. — Üzenni kell — ennyit mondott csak. — Szentetek — nyugtatta meg az úr. S így üzent Mihály nevében: Vera hozza délután a fehérét, én nem mehetek. Szombat volt harmadhete, s bár késve egy kicsit (nyilván vasalni kellett), jött Vera. Nem akart mindjárt ráijeszteni. Azzal telt az idő: Mihály akaratoskodott, hogy ő mégsem tud a kádban mosakodni, s restelli még ingét is levetni, mert a fogasra, az úr holmijai mellé kellene tegye. Meg aztán szappant elfeledett hozni Vera. Alig lehetett rávenni, használja valamelyik szagodat, az úr szappanjai közül. Húgának bizony kellett várnia a szennyest Ott az előszobában. A kicsi bizánci dolgozóba nem hívhatta be Zsiga. Most első alkalommal. Hadd szokja meg elébb idekint. Dalt még nem akart énekelni. S minden egyébre, komoly és bohó kérdésre pirulósan válaszolt. Mihály nagyon is hamar elkészült a tisztálkodással. Száraz maradt a kád. Mosdótálat lelt mégis a legény, úgy hamarkodta el a fürdést. A rákövetkező héten az öregasszony hozta a tiszta ruhát. Mihály anyja. Megrémült a lány? Vagy talán anyja fogott gyanút? Nem lehetett megtudni. Gyanú! Hát gyanakodni is lehet? Ettől aztán végigképzelt minden lehetséges helyzetet, mi történhetnék a bátyja ruhájára várakozó Verával. S behunyt szemmel többször átélt mindent, mint a lehetőségek részese. Éppen ezért lett aztán nyugtalan a következő napokban, mert megszólatlan s ezért elfogulatlan nem kereshette környékét sem a Czombos családnak. Ha más előtt tán nem is, maga előtt szégyellte magát, százszor elmondta viszont, ha szobájában, ha a fák közt sétált, minden cselekedetemnek tudom következményét, minden vágyamnak is vállalom következményét. Révül ettől megnyugodott, de viselkedése annál inkább háborgó lett. — Beteg lenne Verőn — szólította meg Mihályt —, hogy nem ő hozta a ruhát? Mihály csak annyit értett ebből: mogorva képű anyjuk alkalmatlan a kastélyban. Pedig, hogy elbeszélgetett vele az úr. Finom ember, nem akarta megsérteni. Üzent hát Mihály. S harmadjára megint Vera hozta a fehéret. Csakhogy nem magában. Vele jött a kicsi húga is. Az a leányka, aki a székét s kötényét adta volt Zsigának. Franciska, Franci. Hiszen még jó is, hogy így rendezte Vera. Bátran be lehetett hívni kettejüket a dolgozóba. A két lány egymás mellett ült le. Csak a kicsi nézett szembe, a nagy nem, bár le sem sütötte szemét, vizsgálódott a szobában. Ő felelt a kérdésekre, húga csak rebbent, mint aki szólni szeretne mégis. Miféle kérdések voltak? A munkára vonatkoztak, az elmúlt hétre, a két hétre. S aztán, hogy „van-e legény?” Vera elkerülte volna a választ, de húga ujjongva rikkantotta, hogy: nincs, nincs, nincsen neki szeretője! Pirult Veron, hogy ilyen öreg létére nincsen még párja — hiszen már tizennyolc esztendős. Alig győzte korholni Francit, majd te is juthatsz még az én sorsomra! Vigasztalásul hirtelen egy szerepet gondolt ki, talált számára Zsiga úr. Elébe tette a könyvet, hogy olvassa a szerepet Néhány pillanat alatt született meg az elhatározás, hogy az asztalon heverő könyv, a Tudós nők után nyúljon. Vigasztalásul s hirtelen arra is kíváncsi lett, tapad-e az első jelenetekre a lány érdeklődése? Bízott Arany László és Moliére együttes szövegében. Odaült a lány mellé, a lányok mellé, egy párnás székbe, s felolvasta az első három lapot szép lassú tagolással. S még röviden útbaigazítást adott: — Én vagyok Armand, te vagy Anriette. Hadd lám, hogy játszod, hogy mondod el? S felolvasta az első sorokat. Válaszul csupán egy igent kellett mondani Verának halkengedelmesen. Ezt még elrebegte. A következő válasz azonban sehogy sem sikerült Nem akart sikerülni.— „Ugyan, mi rossz van...” — kezdte tétován a játék szavait de befejezni csak nagyon halkan, szégyenkezve tudta — „a férjhez menésben.” Az úrnak kellett mondani jóformán helyette. S a következő feleleteket teljesen neki. Csodálkozott nagyon, mert megszokta, hogy a gányó legények s lányok egykettőre bele tudják találni magukat akármilyen vidám vagy fonák helyzetbe. S egy pillanat alatt elkedvetlenedett, s be is csukta a könyvet. Amint Veronra nézett, mindjárt megállapította mégis: aki barna arca pirulásával, puszta bőrével ennyi érzelmet tud kifejezni, csakis attól bénulhatott meg, hogy aggódása, melylyel a kastélyba lépett, az eléje tett könyv szavaival találkozott, ugyan,mi rossz van a férjhezmenésben? — bár ő kérdezhette volna, ha már előbb elmondja volt gondolatát. De tán el is mondta a múltkor tekintetével, vagy tánc közben, szíve verésével. S hogy nem kapott választ, onnan vered aggódása, hogy még jönni is félt. S hogy egymaga jönni nem is mert. Mára, mára igazán elég enynyi — gondolta izgalmasan az úr, s a kicsi bogárhoz fordult, akinek minden vonása különkülön a nénjére emlékeztetett, de egészen mégis (égen-földön) más volt, s ezt a szemében táncoló huncutság okozta. — Tudsz-e énekelni? — Tudok ám — csapott viszsza hetykén a kicsi. Sokat nem kellett nógatni, vékony fejhangon rákezdett egy dalra, melyről tudta, hogy Zsiga nagyságos úr is szíveseit hallgatja. S az hallgatta is szívesen. Félszeme Veronon járt még, de a gyermek merészsége és Magyar Nemzet Szombat, 1983. március 12.