Magyar Nemzet, 1983. június (46. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-26 / 150. szám
Vasárnap, 1983. június 26. A robbanás után Márkushegy Mire a Petőfi Rádió a fél tizenegyes hírekben bemondta a tragédiát, a napsütéses reggelre ébredő Oroszlányban már mindenütt kitűzték a gyászlobogót Torokszorító csend üli meg az egyébként mindennapi életét élő várost. Hírek jönnek a szerencsés túlélőkről s bár még hivatalos lista sehol sincs, már a szünidejüket éppen elkezdett gyerekek is tudják, melyik házban, hányas lakásban hiányzik ezután örökre az ünnepi ebédek asztala mellől a családfő, vagy az ugyancsak bányásszá lett fiú. Feketébe öltözött egyenes derekú asszonyok, szeretteikre támaszkodó anyák tűnnek fel az utcákon s mégis, az események sodrában, valahogy az egész olyan valószínűtlen. Ez is része a bányászsorsnak? A sújtóleges bányákban előbb-utóbb bekövetkezik a robbanás? Az ember és a természet gyűrkőzésében olykor bizony az utóbbi is diadalmaskodhat? Természetes is lehet az idő előtti halál? Ezek csak közhelyek. Valaki futtában megöleli hajnalban vagy a harmadik híradó után kedvesét gyermekeit hisz hamarosan újra velük lesz, s néhány, meglehet boldog álmokkal gazdag óra után jön a megfellebbezhetetlen verdikt: ez volt az utolsó ölelés. A bányászhalált éppen azért könynyezzük meg nyíltan mindannyian, kikben emberi érzés van, mert úgy érezzük: értünk is — akik alkalmasint a legkülönfélébb szívet ideget kikezdő ártalmaknak vagyunk kitéve — bekövetkezett. Mert hiszen iskolát barátot családot másikra lehet cserélni, de hogy sötétben, fűtetlen szobákban tanuljanak, teleljenek a gyerekek, éltető energia nélkül maradjanak a gyárak, újjászületett utcáinkon a lámpatestek, az több mint elképzelhetetlen. Irracionális. A föld alatt több száz méterre a fojtogató gázzal, az elemésztő tűzzel s a több tonnás berendezéseket labdaként dobáló sújtólégrobbanással szembeszegül az ember, hogy a bőrét épen a felszínre hozza. S vajon mi minden sűrűsödhet azokba a percekbe, esetleg másodpercekbe, amelyek végül egyenlőtlenné teszik ezt a küzdelmet? • Délután négy óra, Sután, tehetetlenül koppan a bányaüzem bejáratánál a Jószerencsét, önmagukba néző férfiak ülnek a lépcsőkön beöltözve, álldogálnak utasításra várva. Itt a teljes délutáni műszak s jó néhányan már az éjszakások közül is visszaszállingóztak, elhárítani, üzemképessé tenni újra a bányát. A félig teleírt faliújságon aktualitást nyert a KISZ Híradó cím alatti szlogen: „A lehetetlent megkíséreljük, a csodákra azonban még várni kell.” Az igazgatósági traktus felbolygatott méhkas. Próbálom megjegyezni, hogy ki van a minisztériumból, a bányaműszaki felügyelőségtől vagy éppenséggel a megyétől, de ha valahol, itt aztán nincs jelentősége semmiféle protokollnak. Úgy folyik a vizsgálat, ahogy az ilyenkor lenni szokott... csakhogy éppen ennél a bányánál gondolták volna legkevésbé, hogy valaha szükség lesz rá. Németh Ferenc igazgató, aki a hajnali riasztása óta a telefoncsengésre is öszszerezzen, mintha csak megadná magát, úgy nyújt kezet. Rendkívüli helyzet, akadozó interjú. Elsőosztályú sújtóleges bánya ez is, mint a többi oroszlányi. 1981-ben indult a termelés s ment minden, mint a karikacsapás. Hogy mi történhetett, arra majd a kormánybizottsági vizsgálat ad választ. Ami persze nem változtat már a tényeken. Sokat ismert személyesen közülük: Mórról, Pusztavámról, Bokodról, Kecskédről, Tatabányáról, Nagyvelegről, Oroszlányból jöttek nap mint nap, nemegyszer a vasárnapjukat is feláldozva. Két elővájó, egy fejtési csapatot s a kiszolgáló személyzetüket érte a kíméletlen robbanás az Északi I-es szénmező 1-es telepén. Matajsz József, a vállalati szakszervezeti bizottság titkárhelyettese érkezik. Sorra járta a tatabányai s a tatai kórházat, a sérültek állapota kielégítő, aggódásra nincs ok. „Négy bányászt, akik fejsérülést szenvedtek, altatnak. A hozzátartozók csaknem megrohamozták Tatabányán a kórházat, az igazgató főorvos intézkedett, hogy feleségek, szülők bemehetnek.” Egyszerre három telefonon hívják a budapesti Honvéd Kórházat. Kettőn szinte ugyanabban a másodpercben jelentkezik a hívott fél, a baj csak az, hogy olyan a vonal minősége, hogy alig lehet hallani, Matajsz József bírja a leginkább torokkal. Véget nem érő percek telnek el, míg kiderül, mi van a két súlyos sérülttel, Halász Sándorral és Horváth Mihállyal. Az egyiket 11 óra körül vitték fel, a másikat később. Horváth, mondják a sebészeten, mintha kicsit jobban lenne, de nincs eszénél. Halász... meghalt Az orvos megerősíti a hírt: meghalt. A harminchatodig Fél hat. Most jött fel a bányából a kormánybizottság, lezuhanyoznak. Az egyik előváló csapat az epicentrum környékén a Ságvári Endre brigád egyik szakja volt, a 112-es fronton meg Nyolczas András frontmester termelt az embereivel. Utóbbi országos rekorder csapat, kormánykitüntetettek, kevés jobb bányász van náluk ezen a vidéken. Félszavakból, beszélgetésfoszlányokból próbálom magam elé képzelni azt a pillanatot a föld alatt mikor valami még volt és aztán már nem lett kialvatlan, láthatóan sokat sírt bányászt állítok meg, aki szemmel láthatóan a tisztikarhoz tartozik. De ilyenkor a szó mond a legkevesebbet Tenni, tenni kell, újra és újra kezdeni. Dr. Török Endre üzemorvos éppen ügyeletes volt, amikor a riasztás történt. Egymaga jött ki a központi rendelőből, ami olyan tizenöt kilométerre lehet Oroszlány szivében. Rögtön kért két rohammentőt Tatabányáról. Tíz perccel utána érkezett a rohamkocsi a bányamentőkkel s hamarosan utánuk sorban nyolc mentőkocsi. A bányamentőkkel kollégája, dr. Füleki József szállt le, mivel ő be volt öltözve. A kas melletti hatalmas helyiség pillanatok alatt tábori kórházzá alakult. „Mentőorvos voltam, mielőtt a bányához kerültem, de ennyi sérültet nem láttam egyszerre.” Márkushegyen heti két alkalommal teljesít szolgálatot valamelyik üzemorvos, egy főfoglalkozású ápolónővérrel, a déli váltás idején. Egyébként a központi rendelőben vannak. Szó van azonban arról, hogy főfoglalkozású üzemorvos is lesz itt a bányaüzemben. Meg kellene nézni a Tvhíradót Nagy nehezen találunk egy készüléket, de már talpalatnyi hely sincs a klubszerű szobában. Mi ez? Kíváncsiság? A kegyetlen valóság megkérdőjelezése? Hátha csak lidérc volt az egész. De nem. Elég óvatosan körbenézni, lesni a tekinteteket, hogy tisztelegni jött néhány percre ide mindenki — a kormánybizottságot vezető államtitkár éppen úgy, mint a siklára most nem fogható bányász — a halottak előtt. S hogy elhalkul a gyászzene, a napi hírek élén meggyőződhetünk róla, hogy hősökként gyászolja az egész ország a kötelességük teljesítése közben életüket vesztett vájárokat, segédvájárokat, csapatcsilléseket, föld alatti lakatost, villanyszerelőt, aknászt, frontmestert, fúrómestert. Este kilenc óra lehet mikor megkezdődik a rögtönzött sajtótájékoztató. Kapolyi László államtitkár, a kormánybizottság vezetője megerősíti, hogy éjjel két óra előtt tíz perccel áramkimaradás volt s ezért leállt a főventillátor, aminek következtében megszűnt a szellőztetés valamivel több mint egy órán keresztül. Ezalatt a frontokról és a vágatokról az embereket kihozták azokba a vágatokba, ahol némi természetes légmozgás van. A sújtólégrobbanás négy óra után hat perccel következett be, s feltételezhetően az egyik elővárosban indult pusztító útjára. Az ok még nem tisztázott. A három bányamező közül az Észak II. és a Dél érintetlen, ettől függetlenül ezeknek is ellenőrizték a szellőztető rendszerét s csak azután engedélyezték az éjszakai műszak leszállását. A sérült mezőben elkezdődött a szellőztetés helyreállítása és folyamatosan felújítják a villamosellátást. Ha ez meglesz, bányaszemlét kell tartani, akkor lehet majd a feltételezett okokat kontrollálni, a további intézkedéseket meghozni. A tanúk kihallgatása hosszú időt vesz igénybe s az így összeállt anyag minden apró részletét tanulmányozni kell. Annyi megállapítható a megközelíthető bányatérségben tett helyszíni bejárás után, hogy olyan intézkedés nem szükségeltetik, amely a meglevő bányaművelési technológiától eltérő. A bánya — 1. osztályú sújtóléges — átminősítése viszont felmerült Kint tombol a vihar, mint az elmúlt éjszaka, mikor a központi áramkimaradás volt. A villámok fényénél ellátni a pusztavámi templomtoronyig. Egy újságíró valahonnan esernyőt kerít, így siet fedél alá. Hallom, amint a rendületlenül leszállásra váró bányászok egyike így szól: „Ennyire fél egy kis esőtől?" Kertén Péter „figyelje a w JELZÉST!” V AZ ORSZÁGOS KÖZLEKEDÉSBIZTONSÁGI TANÁCS és A TOTÓ / W®. KÖZÖS PÁLYÁZATA A ^ W V W - 31 HÉT! TOTÓSZEZVÉNYEK KÖZÖTT ^ TOY*88! NYEREMÉNYEK : T,7 °*RAB 20 000 F,os ^ ^-£* NYEREMÉNY VÁSÁRLÁS* UTALVÁNY A PÁLYÁZATOK BEÉRKEZÉSI HATÁRIDEJE: 1983. AUGUSZTUS 4. ^ __ * SORSOLÁS 1983. AUGUSZTUS 10. PAUMAZAJI FELTÉTELEK A TOTÓSZELVÉNYEK HÁTOLDALÁN.STNF ia&dívinmet Sok a gyerek, kevés a pedagógus Körkép H Hajdú-Bihar megye oktatási gondjairól — A demográfiai hullám nálunk is elérte az iskolát — kezdte felszólalását Újszentmargita képviselője, Kovács Józsefné, a Hajdú-Bihar megyei Tanács legutóbbi ülésén, az általános iskolák tárgyalásakor. Azután így folytatta: — Tizennégy tanulócsoportunk és hét tantermünk van. A napközi a művelődési házban kapott helyet, ahol a nagyterem a tanórák színhelye. A gyerekek többségének hol délelőtt, hol délután kell járnia, ami nem használ az oktatás színvonalának. A tantermek öt, egymástól távol levő épületben vannak, négy még a század elején épült, elavult, a karbantartásra nincs elég pénz. Az alig kétezer lelket számláló község oktatásügyének helyzetképe ugyan nem terjeszthető ki fenntartás nélkül az egész megyére, de az újszentmargitaihoz hasonló gondok másfelé is megkeserítik a pedagógusok életét. Kiderült ez a vitára bocsátott jelentésből, amely címéhez híven — Az általános iskola tartalmi megújításának tapasztalatairól, különös tekintettel az új iskolai munkarendre, valamint a megnövekedett létszámú korosztályok iskoláztatására — igyekezett részletes elemzést adni az utóbbi öt-hat év eseményeiről, fejleményeiről. Képesítés nélkül immár öt esztendeje, 1978- ban kezdődött a lassan az egész iskolai oktatást meghatározó tanügyi reform megvalósítása. Bár a bevezetést igyekeztek alaposan előkészíteni, a taneszközök, tankönyvek olykor késői megjelenése nehezítette a pedagógusok dolgát. Pedig tanároknak és tanítóknak nemcsak a reformmal kellett birkózniuk az utóbbi években, hanem az ötnaposra zsugorodó tanítási hét nehézségeivel is. S akkor még nem szóltunk az országszerte legnagyobb gondot okozó jelenségről, a tanulók számának gyors (de előre látható) növekedése nyomán támadt tanteremhiányról. Bár az alábbiakban a Tiszántúl egyetlen megyéjéről esik szó, a hajdú-bihari tapasztalatok bizonyára országos tanulságokkal is szolgálnak. Valószínűleg nem egyetlen körzetre érvényes a megállapítás, amely szerint az új tantervek követelményei a korábbinál jobban differenciálják a tanulókat, és ugyanúgy országos gondnak tekinthető, hogy a gyerekek jelentős része nem tud a korához képest elvárható szinten olvasni. Az iskolai munka tartalmi kérdései persze nem választhatók el az oktatás szűkös feltételeitől. Érdemes idézni a tanácsülésen elfogadott álláspontot: „Az előrehaladásnak számos helyen a nem megfelelő személyi és tárgyi ellátottság, a tananyag zsúfoltsága, a gyakorló órák kevés száma a legfőbb akadályozója. Mindezek következtében a tanévvesztés aránya a reform bevezetésének időszakában fél százalékkal növekedett, az első osztályokban pedig a korábbinál magasabb fokú előkészítés ellenére, csak alig mérséklődött.” Figyelmeztető megállapítás, hiszen a jövő generációjának tudását, műveltségét alapvetően meghatározó alapismeretekről van szó. S akkor, amikor nap nap után növekszik az igény a jól felkészült szakemberek iránt, aligha engedhetjük meg magunknak az általános iskolai képzés elhanyagolását. A képzés színvonala pedig nemcsak a tantervek, a tankönyvek minőségén múlik. Legalább ilyen fontos, hogy elfogadható körülmények között, jó pedagógusok irányításával készüljenek jövőjükre a gyerekek. Hajdú-Biharban egyelőre az utóbbi követelménynek is csak részben tudnak eleget tenni. Ungvári János, a megyei tanács művelődésügyi osztályának helyettes vezetője mondja: — A legfontosabb tennivalónk: szakembereket vinni az iskolákba. Még ma is nagyon sok a képesítés nélküli pedagógus. Bár statisztikai arányuk a néhány év előtti 7,8 százalékról 2,7 százalékra csökkent, a valóságos helyzet ennél sokkal rosszabb. Magas a szülési szabadságon, gyesen, táppénzen levők száma, akiket pedig jórészt képesítés nélküli nevelők helyettesítenek. Akad olyan tantestület a megyében, ahol 25—30 százalékos ez az arány. Becsléseink szerint a képesítés nélküliek körülbelül tízezer tanulóval kerülnek kapcsolatba, ami igen sok, ha figyelembe vesszük, hogy 1982-ben hetvenezren jártak a megye általános iskoláiba. Hol délelőtt, hol délután Nehéz még megítélni az ötnapos tanítási hét fogadtatását Hiszen a zsúfoltság miatt olyan problémák nehezítik az iskolai munkát, amelyek nem a heti két szabadnap bevezetéséből adódnak. A tanulók átlagos munkaideje napi egymásfél órával növekedett, ami kedvező körülmények között elviselhető lenne számukra. De ha váltott tanításra kényszerülve esetenként reggel hétkor, fél nyolckor kezdenek a gyerekek, hogy a délutánosok időben teremhez jussanak, akkor már fokozódnak a feszültségek, nehezebb fenntartás nélkül elfogadni a rövidebb munkahét előnyeit. Valódi megoldást talán az egész napos iskola módszerének széles körű elterjesztése hozna, ám ehhez nagyon kevés helyen vannak meg a megfelelő feltételek. Sőt az erőből, a lehetőségekből a legtöbbször nemhogy egész napos iskolára, de még napközire se telik. Bár a napközihálózat sokat javult, Hajdú-Bihar még mindig csak a tizenkettedik a megyék rangsorában. A legnagyobb baj pedig az, hogy a felső tagozatosoknak mindössze 16,4 százaléka jut napközihez, ami pedig a rendszeres készülés, a továbbtanulás érdekében nélkülözhetetlen volna. Ám a harmincöt-negyven fős csoportokban azok sem találnak ideális feltételeket a tanuláshoz, a szabad idő eltöltéséhez, akik bejutnak a napközibe. Sokan azt tartják, az általános iskolákban uralkodó állapotok fő okozója a hirtelen gyarapodó létszám. Ehhez azonban hozzá kell tenni: ha hirtelen következett is be a létszámnövekedés, váratlannak egyáltalán nem mondható. Hiszen az általános iskolások száma jó előre pontosan tudható a demográfiai adatok alapján. Az mindenesetre tény, hogy Hajdú-Biharban az öt év előtti 63,5 ezer helyett ma csaknem hetvenezren járnak általánosba. S bár a növekedés üteme valamivel lassúbb volt e vidéken az országosnál, anyagiak híján itt sem sikerült kellőképpen felkészülni a nagyobb feladatokra. Különösen a megyeszékhelyen és a nagyobb településeken alakult ki mármár tragikus helyzet. Debrecenben az új lakótelepeken például feleannyi tanterem épült, mint amennyire szükség lenne. Így azután hiába növekedett az utóbbi öt esztendőben az országos átlagot jóval meghaladó ütemben a tanításra szolgáló helyiségek száma, a váltakozó tanítás aránya még mindig túl magas. Míg az országban az iskolások húsz százaléka jár az órákra hol délelőtt, hol délután, addig Hajdú-Biharban ez az arány több mint negyven százalék. Veszélyben a középiskolák? Debrecennek és környékének általános iskolai oktatását nem kizárólag a most felsorolt gondok jellemzik. Igaz, akadnak természetesen elismerésre méltó eredmények is, ám nagyobb figyelmet érdemelnek a sikeres munkát nehezítő, szűkös körülmények. Végezetül idézzük fel újra a tanácsülésen elhangzottakat. Jámbor Mihályné tanácstag a négy tanteremben és két szükséghelyiségben 543 tanulót foglalkoztató hajdúnánási szakmunkásképző példáját említve figyelmeztetett: miközben az általános iskoláról beszélünk, ne feledkezzünk el arról, hogy lassan a középiskolákat is eléri a demográfiai hullám. A bejelentést pedig, miszerint a megyei tanács még az idén napirendre tűzi a pedagógusok élet- és munkakörülményeinek vizsgálatát, mindenki egyetértéssel fogadta. Mert hiszen az oktatás színvonalát az is befolyásolja, hogy helyzetükkel mennyire elégedett emberek állnak a katedrán. Hajdú-Biharban viszont két évtizede megoldatlan gond, hogy a tanítók és tanárok keresete az utolsó között van a megyék rangsorában, és összegében jóval elmarad az országos átlagtól. Görömbölyi László USZ ORSZÁGOS RENDEZŐ IRODA KONCERTJE A KISSTADIONBAN 1983. július 11-én és 12-én (rossz idő esetén 13-án) este fél 9 órakor. Jegyek válthatók: az ŐRI Jegyirodájában (Budapest V- Vörösmarty tér 1, telefon: 176-222), a Színházak Központi Jegyirodáiban (Budapest II, Moszkva tér 3, telefon: 359-136 és VI. Népköztársaság útja 18., telefon: 120-000), a Csili Színház jegyirodájában (Budapest XX. Igló utca 5.), az Újpalotai Szabadidő Központban (Budapest XV., Zsókavár utca 2., telefon: 835-776), a Corvin, Uránia, Vörös Csillag, Bem, Kőbánya mozik jegypénztárainál és az üzemi közönségszervezőknél.