Magyar Nemzet, 1983. november (46. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-20 / 274. szám
Vasárnap, 1983. november 20. Könyvek a raktárban Beszélgetés az AKV igazgatójával — A könyvek bezúzásáról post ne beszéljünk, mert nem beszélhetünk — mondta Török Ottó, az Állami Könyvterjesztő Vállalat igazgatója, amikor telefonon interjút kértem tőle. Kérését, kikötését több okból is méltányolnom kellett. Egyrészt folyik a Művelődési Minisztérium zúzdavizsgálata, másrészt mostanáig már anynyi szó esett a legesúfabb könyvhalálról, hogy sok más — s bármilyen meglepő, fontosabb és lényegbevágóbb — kérdésről elterelődött a figyelem. A sokszor elparentált könyves szakma most újabb válságos hónapjait éli, így talán hasznos lehet, ha — ismét — tisztázódnak az álláspontok és az érdekek. — Ön hol érzi mostanság a legszorítóbbnak a gondokat? — Ha nehéz is rangsorolni, én mindenképp a készletek aggasztó halmozódását tartom a legégetőbbnek. Hadd említsek néhány adatot: 1972-ben 400 millió forintért szerzett be az AKV könyveket, az akkori készlet 260 millió volt. Tavaly több mint egy és egynegyed milliárd forintos volt a beszerzésünk, ám a készletünk 70 milió forint híján elérte az egymilliárdot. E két adatból világosan látszik, hogy a dinamikus forgalomnövekedésünk évről évre nagyobb készlettel járt. Gondozni is kell — A mindig növekvő készlet miért az idén okozott fejfájást? — Mielőtt válaszolnék, engedjen meg két kiegészítést: a készletektől nemcsak szabadulni kell, hanem mindaddig, amíg el nem adjuk, gondozni, óvni kell. A másik megjegyzés : a beszerzett, de el nem adott könyvek mindig is gondot okoztak, csakhogy ez idáig el tudtuk fogadtatni, hogy a készleteink törvényszerűen lépik át az előírt szintet, így, ha késve is, de megkaptuk a forgóalaprendezést. Kivéve az idei esztendőt, amikor is a pénzügyi szervezetek szigorúbbak voltak, s a 63 milliós növekedésből csak 42 milliót fogadtak el. A többit a fejlesztési alapunkból kellett elvennünk. — Önnek mi erről a személyes véleménye? — Elfogadhatónak tartom, egy kereskedelmi vállalat üljen meg a saját lábán. Viszont azt látni kell, hogy mindezzel szemben állnak a kiadói tervek, törekvések és érdekek. A kiadók ugyanis úgy terveztek, hogy nem számoltak a könyv iránti érdeklődés megcsappanásával. Az 1984-es kiadói tervek például 420 millió forinttal több könyvet óhajtanak megjelentetni, mint amennyit a terjesztők ebből át tudnak venni. Nem hiszik — Mit szólnak ehhez a kiadók? — Úgy tapasztaltam, egyelőre nem hiszik el, hogy a megkötött keretmegállapodásokat betartjuk majd s a kereten felül csak bizományba vesszük át a kiadványokat. Mint láthatta, nincs más választásunk, az elmúlt esztendők tapasztalatai alapján, s az összforgalom arányait figyelembe véve kialakított keretszerződést szentnek kell tekintenünk. A kiadók természetesen szemrehányásokkal illetnek, anti-kereskedőknek kiáltanak ki bennünket. Ugyanis a biztos sikerekből sem rendelünk „túl sokat”, mert ha ezekkel a kötetekkel lekötnénk a vásárlóerőt, akkor veszélyeztetjük a művelődéspolitikailag fontos könyvek célba jutását. — Ha az ÁKV az érdekeitől vezéreltetve kereskedelmi szerződéseket köt, akkor miként törődhet, a művelődéspolitikával? — Többször elmondtam már, hogy szerintem a terjesztésnek egy szocialista országban figyelembe kell vennie mindazokat a szempontokat, amit a művelődéspolitika diktál. Tehát nem vezethetnek minket tisztán kereskedelmi érdekek, hiszen akkor sok kötetet át sem vennénk. A könyveket nemcsak eladnánk, de mint a vállalatunk nevében benne van, terjesztenünk is kell. Persze a vásárlói érdeklődés változásait, az igényeket közvetítjük a kiadóknak. — Mik a tapasztalataik? — Elsősorban a szépirodalmi művek halmozódtak fel. Ezt lehet nagyon kedvezőtlen jelenségnek minősíteni, de a tény ettől még tény marad. Marketing részlegünk egyébként ebben az esztendőben komoly felméréseket végzett, például 98 úgynevezett vitás könyvnek a fogyását vizsgáltuk. E mintába elsősorban olyan kötetek kerültek, amiket, a kiadók nagyobb példányszámban akartak megjelentetni, mint amennyit mi végül is rendeltünk. A kötetek döntő többségénél igazolódott az előzetes feltevésünk, még a csökkentett rendeléseink is elegendőnek bizonyultak, sőt, a megmaradt kötetek tovább növelték készleteinket. Persze mi sem vagyunk csalhatatlanok, mégis régi tapasztalatunk, hogy a magyar vásárlóközönség újdonságközpontú. S ha egy könyv a megjelenése utáni 180—200 napban nem fogy el, akkor szinte bizonyos, hogy a nyakunkon marad, mert a későbbiekben csak néhány példány lel vevőre. Hibás kör — Megértem: a terjesztők érdeke azt diktálja, hogy a könyvek minél gyorsabban vevőre találjanak, ám úgy hiszem, hogy régóta hibás körben mozgunk. A kiadáspolitika szempontjaiból most csak a gazdaságit említve jól ismeri, hogy az a kifizetődőbb, ha egy-egy művet több évre, lehetőleg nagyobb példányszámban jelentetnek meg. A terjesztők viszont az elavult bolthálózat, a korszerűtlen és áttekinthetetlen raktárdzsunnel, valamint a kereskedőkre vonatkozó általános rendeletek szorításában a könyveken való mielőbbi túladást tekintik — tekinthetik — céljuknak. S mert naponta zúdulnak az újdonságok, a lassabban fogyó kötetek egyre inkább eltemetődnek, kell a hely az újnak. — Értékelésével többé-kevésbé egyetértek, csakhogy tudomásul kell venni, hogy a terjesztő vállalatok — így az ÁKV is —, csak az érdekeik szerint cselekedhetnek. A már említett készletnövekedés finanszírozására 21 millió forintot nekünk a fejlesztési alapból kellett elvennünk, így az ön által kifogásolt elavult bolti hálózat korszerűsítésére jut kevesebb. Ugyanez a helyzet a raktárainkkal is, s noha az elmúlt néhány esztendőben jelentős előrelépés történt, korántsem lehetünk elégedettek. Változatlanul fenntartom viszont, hogy a kiadók lassabban reagálnak a közönség igényeinek a változására, mint kellene, öt-hat éve a képzőművészeti albumokból nagy hiány volt, mára ez megváltozott, sőt: túlkínálat jelentkezik Ugyanígy az útikönyvek iránt is megcsappant az érdeklődés, s a szakkönyvkiadás sem biztos, hogy azt adja ki, amire leginkább szükség volna. S mit tesz, mit tehet az AKV, hogy a vásárlók megváltozott igényeinek eleget tegyen? — Miután említettem, hogy a megnövekedett készleteinket tekintem a legégetőbbnek, természetes, hogy erre fokozott figyelmet fordítunk. Vissza-visszatérő akcióvá tettük az árleszállítást, van 14 antikváriumunk, ahol ugyancsak értékesíteni próbáljuk a megmaradt köteteket, több nagyobb boltunkban böngészdét alakítottunk ki, s marad még egy lehetőségünk a készleteinktől való szabadulásra. Ez az ajándékozás, amit a zúzdaügy után egyre többen kérnek tőlünk. Csakhogy kétélű eszköz ez. Mi nem ajándékozó, hanem kereskedelmi vállalat vagyunk, az önmagunk érdekei ellenében cselekszünk, amikor szaporítjuk a jótétemények számát. S már kaptunk olyan levelet is, hogy: ugyan lepjük már meg az iskolai könyvtárat, mert akkor ők az állománygyarapításra szánt pénzből kirándulást szerveznek ... Murányi Gábor Kerényi Jenő emlékezete „Herényi Jenőt én kiemelkedő szobrásztehetségnek tartom, amit nem csupán szavakkal, hanem tettekkel is igazolhatok. Harminc évvel ezelőtt, amikor közéleti helyzetemben az első munka kiadásának felelőssége reám hárult, a Sátoraljaújhelyi partizán-emlékmű elkészítését reá bíztam, majd később mint a Népstadion építészének művészi tanácsadója a háromalakos, nagyméretű szoborművek egyikének elkészítésére is elsősorban őt ajánlottam. Mindkét mű olyan jelentős, hogy mai művészetünk érdeméből ki nem hagyható.” Pátzay Pál írta a fenti sorokat a Kerényi Jenő műveit bemutató Corvina-album előszavában, 1976-ban. Írta annak ellenére, hogy — mint maga is megjegyzi — a művészet kérdéseiben korántsem voltak mindig egy véleményen. A Pátzay-szobrok nyugodt realizmusához képest a Kerényi-szobrok épp nyugtalan expresszivitásukkal tűnnek ki. A Nemzeti Galériában őrzött kisbronzai közül például az 1972-es Golgotán még a három keresztfa is elgörbül, meghajol — nem a megfeszítettek testének súlyától, hanem a művészi indulattól. Ma lenne hetvenöt éves Kerényi Jenő (1908. november 20-án született Budapesten), de már nyolc éve halott (1975. július 10-én hunyt el Budapesten). Tehetségét hamar felismerték, 1937-ben egyéves római ösztöndíjban részesítették. 1941-ben a Tamás Galéria megrendezte első önálló kiállítását, 1942-ben állami megbízást kapott a Léva városában felállítandó emlékmű elkészítésére. 1943-ban pedig újabb állami megbízatást egy Székesfehérvárra tervezett emlékmű két nagyméretű figurájának kialakítására: a lévait 1943-ban felállították, a fehérváriak félig készen elpusztultak az ostrom alatt. A háborút követően, 1946-ban, ugyancsak mindjárt állami megrendelés alapján készült a — Pátzay Pál említette — Sátoraljaújhelyi partizánemlékmű, az a viszonylag kisméretű férfialak, harcban a föléje szálló, hatalmas madárral. Nem egy későbbi köztéri szoborhoz képest (és ez alól Kerényi munkái sem mindig kivételek) ebben a zömök figurában őserő van, ebben a műben még hiteles pátosz munkál. Mert akár a magyar népmese Legkisebb Fiúmotívumát is felismerhetjükbenne, miközben a megformálás weimarias hatásokat mutat, sőt, távol-keleti ihletést, hisz arca lapos, mongolos arc, öltözéke akár egy riksakulié ... A rá lecsapni akaró madárban is van valami mesebeli, s eszünkbe juthat róla egy régi kesergőből az a sor is, hogy .. a sasnak körme közt fonnyad, mint a lép, szegény magyar nép...”, ellenben itt már volt erő felfogni, elűzni azt a félelmetes sasti Weimarias még egy évvel későbbi, Bunkócska című szobrának férfialakja is. zömök munkásfiú ama jellegzetes, köldök alá csúszó nadrágban, mezítláb. Nem az ismert munkásmozgalmi dalt illusztráló fadorongban van az ereje, hanem túldimenzionált karjában, s a magabiztos derűben, ami a figurából árad. Az arca azonban, meglehet, már kompromisszum eredménye — már a szocreál elvárásoknak igyekszik megfelelni. És már alig ismerni rá a régi Kerénykre 1953-as Felvonulók című háromalakos kompozícióján, mely a kor igénye szerint a május elseje, a tavasz, a fiatalság apoteózisa, az egyik fiú zászlót visz, a lány és a másik fiú rügyező ágat emel a magasba. Van ebben a szoborban érték, a lendülete, a ritmusa, de ugyanakkor milyen meglepően személytelen — a kor bármelyik jobb szobrászának kezemunkája lehetne. 1957-ből való Kerényi Keresztelő Szent János a: egy megtört, szomorú próféta. Magára találásának szép példája a Tihanyban, a Balaton partján felállított Legenda 1962-ből: a Kecskeköröm-legenda elátkozott, elvarázsolt királylánya ez, egy női Pán, furulyával, patában végződő lábakkal, a természetbe viszszaolvadó, szelíd bánat szobra. Még nem volt egészen Kerényi-mű az egyébként kitűnő Csontváry-síremlék (1965), a mester ismert önarcképének plasztikus kiegészítése a tapintatosan sima hasábtesttel, melyből csak a bal kézzel tartott ecset mozdul ki.. . A Miskolcra került Géniusz (Győzelem) szobor 1969-ből, „a szamotrakéi Niké expreszszív újrafogalmazása” — ahogyan Szinyei Merse Anna írta róla, talán a művész legjellemzőbb alkotása. Ez a jelképül szolgáló nőalak nem vethető alá anatómiai arányvizsgálatnak, nem felel meg a korábbi közérthetőség-kívánalomnak. A figura hosszanti tengelyei a szokásosnál hoszszabbra nyúlnak, a horpadt, lapos test szinte lobog izgalmában, noha a vízszintes tengelyek is szokatlanul tág kiterjedésűek, a medence széles, a mellek nagyok. Az arc weimarias elnasvolása közli velünk, hogy nem naturális lénnyel, hanem allegorikus alakkal van dolgunk. Oldalnézetből meglepetéssel tapasztaljuk, mily masszív anyagból van a mennyei küldött lebegő ruhája. És a hetvenes évek, melyeknek csak szűk első fele adatott már meg a munkára, egymás után termik a jobbnál jobb műveket. Legyen az a groteszk Olajmunkás (1973), legyen az a Kopernikusz (1974), melyen a mindenség paránya magyarázza a mindenséget ... A Lopják Európát (ugyancsak 1974) bűbájosan játékos, noha köztérre — intim szerkezetű kis térre — való szoborkompozíció a vicces bikával és a komikus királylánnyal. A szelíden szomorú Legendával ellentétben, ez az alkotás harsány életörömet áraszt, a mester jókedvében teremtette a szerelmes bikát, „aki” szegletes szerkezetű, leszegett fejével mintha egyedül a hátán fickándozó kisasszonyra figyelne ... Minden nézetből humoros meglepetéseket rejt a mű, a bika tompa szarvaival Európa égbe kalimpáló talpacskái vannak szerkezeti egyensúlyban. Művészi végrendelete Kerényi Jenőnek azonban alkalmasint a Tízparancsolat, 1973- ból, ez az indulatosan laposra nyomott Mózes-figura, melynek lényege a szétterülő palást. A fej a michelangelói szarvakkal, a szuggerálni akaró szemekkel, a patetikusan magasba emelkedő szakálla nem nélkülözi az iróniát. Széttárt kezében a megsérült kőtáblákat tartja; de ha százszor odavágta is őket a kősziklához, tartalmukat már meg nem semmisíthette — a parancsolatok a palástjára vetülnek, többé ki nem törölhetők, ha egyszer megfogalmazódtak!... Kerényi Jenő nagy leleménye ez: voltaképpen annak a tudományos felismerésnek a szobrászi megfogalmazása, hogy gondolatok, ha egyszer megértek, ha már a levegőben vannak. így vagy újv. de eljutnak a szavakban való kimondáshoz. A szavak pedig a parancsolatok, új. lényegi ..fordításban” jelennek meg a paláston szétdagjálva. így. ..Ne ülj — Ne ölj — Szeress minden előtt — Szeress — Ne öless .. Nagy művészt veszítettünk Kerényi Jenőben. Ember Mária Magyar Nonszp! Kós Károly emlékkiállítását a Dombóvári Művelődési Központban Makovecz Imre építész nyitja meg november 22-én, kedden 6 órakor, utána beszélgetés lesz a 100 esztendeje született nagy magyar építész életművének jelentőségéről. BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN A GRÚZ VONÓSNÉGYES vendégszerepeit szombaton a Zeneakadémia Kistermében. A hallgatóság létszáma alig haladta meg a félszázat. Ez részben érthetetlen, részben szégyenletes. Érthetetlen, mivel az együttes már több ízben hangversenyezett nálunk, és így a kamarazene barátainak alkalma volt meggyőződni kiválóságáról; szégyenletes, mert a grúz muzsikusok világhírnek örvendenek (számos külföldi fesztiválon találkoztam már velük, ezek közül legemlékezetesebb svédországi fellépésük, amelynek helyszíne egy sportcsarnok volt, az bizony nem tátongott az ürességtől!). Azt, csak mellékesen említem, hogy — akárcsak Richter — a Grúz Vonósnégyes is Budapesten kezdte el k külföldi karrierjét: tíz esztendővel ezelőtt második díjat nyert a Weiner Leó nevét, viselő kamarazenei versenyen. Gabunija Második vonósnégyesével kezdte műsorát a kvartett: tetszetős hangzású, rutinosan kidolgozott, mértéktartóan modern kompozíció. Sosztákovics Tizenegyedik vonósnégyese következett ezután. Zenei életünkben még nem nyert polgárjogot Sosztákovics vonósnégyes-életműve, az a tizenöt opusz, amely a tizenöt szimfónia árnyékában húzódott meg hosszú időn át, a szimfóniák közösséghez szóló mondanivalója érthető módon elfedte a vonósnégyesek magánjellegű közléseinek jelentőségét. Pedig a zeneszerző utolsó éveiben egyre fontosabbnak tartotta ezt a műfajt, legbensőségesebb vallomásainak közvetítőjét. A hatvanas évek közepén keletkezett f-moll vonósnégyes hét rövid tételét egyvégtében szólaltatják meg; hétjellemdarabot sorakoztat itt egymás mellé a zeneszerző, ezek legtöbbjét a gordonka mottószerű kezdő dallama kapcsolja öszsze, a zárótétel pedig az előző tételeket variált formában idézi fel újból. Az egyéni hangszeres virtuozitást a grúz vonósok bámulatra méltó kvartett-kultúra fegyelmével és a zenei fogalmazás megrendítően személyes pátoszával tetézik. Ez tette élményszerűvé az alig ismert Sosztakovics-művet és ez kölcsönzött magával ragadó — helyenként démoni — lendületet Schubert népszerű „A halál és a leányka” című vonósnégyese megszólaltatásának. KISS ANDRÁS vigadóbeli hegedűestjét a szünet nem csupán a megszokott értelemben osztotta két félidőre: valóban két zenetörténeti korszak, sőt, két különálló művészi teljesítmény tanúja lehetett a népes hallgatóság. Az első részben barokk művek hangzottak fel: Veracini méltóságteljes pompájú e-moll koncertszonátája, Corelli Folia-változatai és Tartini „ördögtrilla”-szonátája. Bár a hegedűjáték pallérozott csillogása mindhárom kompozíció előadását jellemezte, a megszólaltatás nem idézte fel töretlenüló hegedű nagy évszázadának atmoszféráját. Ebben jelentős része lehetett a zongoraszólamnak is. Szabó Csilla — őt első ízben hallottuk Kiss András partnereként — zongorajátéka kevésbé alkalmas barokk művek kíséretére. Ez a zongoraszólam olyan aszkétikus egyszerűséget, olyan személytelen tárgyilagosságot, követel, ami Szabó Csilla áradó temperamentumától, briliáns zongorázásától eleve idegen. Hogy mindez így van, azt beszédesen igazolta a hangverseny második felében megszólaltatott Debussy-, Ravel- és Saint-Saens-darabok dúsan kivirágzó, színes zongoraszólama, az a világ, amelyben a művésznő végre otthon érezhette magát. Kiss András maga is otthonosabb ebben a differenciáltan árnyalt hangzásvilágban. Ritkán szólal meg egymás közvetlen szomszédságában Debussy és Ravel hegedűszonátája! Ez a műsorösszeállítás ilyen módon nemcsak rendkívüli élvezettel, de rendkívüli tanulsággal is szolgált, azzal, hogy mennyire téves „impresszionisták” címmel egy kalap alá venni a két francia zeneszerzőt. Saint-Saëns Bevezetés és Rondo capriccioso című darabja képviselte ezen a hangversenyen — Kiss András magas szintű tolmácsolásában — a látványos hegedűvirtuozitást. A MAGYAR RÁDIÓ MÁRVÁNYTERME újabb, hangulatos színhely, ahol hangversenyek otthonra lelnek. Három fiatal művész produkcióját sugározta innen a rádió harmadik műsora. Mindhárman a Szovjetunióban tanultak. A legfiatalabb közöttük Scholz Melinda fuvolaművésznő, aki pályája elején áll, szólistaként még nem nagyon ismert és így érthető elfogódottsággal lép a nyilvánosság elé. A Mozart-kortárs cseh zeneszerző, Vanhal két szonátáját szólaltatta meg műsora bevezetéseképpen. Majd kelet felé mozdult el a műsorterv iránytűje: a lengyel Moniuszko szolidan virtuóz Fonólány című jellemdarabja következett. A fuvolaművésznő Ljadov és Muszorgszkij műveinek megszólaltatása során érezhetően bátrabbá, felszabadultabbá vált. A műsor ezután Tóth Éva produkciójával folytatódott. Tisztán, biztos technikával és rendkívül szép hangon hegedül ez a fiatal leány, nagy nyeresége lehet hegedűsállományunknak. Rachmaninov, Rimszkij-Korzakov és Prokofjev más-más előadásbeli követelményeit pontosan és híven valósította meg. Sosztakovics Prelúdiumaival ezeket a követelményeket mintegy összefoglalva fejezte be produkcióját. Mind a fuvola, mind a hegedű mellett Gulyás Márta zongorajátéka nyújtotta a kíséret lendületet adó, simulékony és mégis ösztönző támaszát. Torma Gabriella az egyetlen e műsor közreműködői között, aki nemcsak itthon, de külföldön is ismert, befutott művész. Az ő zongorajátéka már nem szorul elemzésre, fölényes hangszertudását, robbanó temperamentumát, színes képzeletét sokszor méltatták már. A zömében orosz-szovjet műsort Szkrajbin Ötödik szonátájával és két Rachmaninovprelűddel gazdagította. Rachmaninov újabban ismét divatba jött. Szkrajbin azonban még felfedezésre vár, ehhez Torma Gabriella az utóbbi időben jelentős mértékben hozzájárul. Pándi Marianne Gálaest az új Nemzeti Színházért Az új Nemzeti Színház javára gálaestet rendezett szombaton, a Budapest Sportcsarnokban a népszerű televíziós műsor, a Stúdió ’83. szerkesztősége. A Hétre ma várom a Nemzetiért elnevezésű esten fellépett Benedek Miklós, Bessenyei Ferenc, Császár Angéla, Darvas Iván, Galambos Erzsi, Gobbi Hilda, Gregor József, Hámori Ildikó, Hernádi Judit, Hídvégi Miklós, Huszti Péter, Kalmár Magda, Kállai Ferenc, Kern András, Kovács József, Leblánc Győző, Lukács Margit, Németh Sándor, Melis György, Mensár László, Oszvald Marika, Orosz István, Pitti Katalin, Psota Irén, Ruttkai Éva, Sinkovits Imre, Simándy József, Szabó Sándor, Szacsvay László, Sztankay István, Tolnásy Klári, Törőcsik Mari, valamint a Győri Balett Markó Iván művészeti vezető irányításával, a Fővárosi Operettszínház és a Magyar Állami Operaház tánckara, továbbá az Omega együttes. Az esten Medveczky Ádám és Makláry László vezényelt. A műsor házigazdája Érdi Sándor, Kepes András és Szegvári Katalin volt. Az előadást Vámos László rendezte.