Magyar Nemzet, 1984. június (47. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-01 / 127. szám
Jinscen, 1981. junius 1.-' ~—i......... ... FOLYÓIRATSZEMLE Tiszatáj, Kritika, Szovjet Irodalom Radnóti Miklós 75. születésnapjának folyóirat-visszhangjából kiemelkedik Melczer Tibor tanulmánya a szegedi Tiszatáj májusi számában. A költő Proust-élményével foglalkozó írás szerzője idézi Vas Istvánt, aki szerint „Radnóti Miklós idilli költő, de gyermekkora nem volt az”. A gyermekkorába s az „eltűnt idő”-be való utazásának szépprózája, az Ikrek hava egyszerre mutatja Radnóti idilli alkatát, s a gyermekkor drámai eseményeit, és Proust módszerét is, amely szerint a múlt „valami kézzelfogható tárgyban van elrejtve (ennek a kézzelfogható tárgynak a bennünk keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk sincs”. Véletleneken múlik, hogy találkozunk-e végül is ezzel a tárggyal. Az emlékezésnek ez a „fétise” az Ikrek hava elején az égő lámpa, amely „megvilágít” különböző hangokat, érzéseket, képzeteket. Sőt „ezek emlékei is megindítják az emlékezés idejét”. (Borban már az utóbbiak válnak az emlékezés fétiseivé és — a múlt szépségeivel szembeállítva — a fogság ténye.) Az Ikrek havával egy időben — 1939 nyarán — született naplójegyzetek is azt mutatják, hogy Radnóti gyermekkorból rámaradt haláltudatát miképpen fokozza fel a történelem szigora. A költő a kegyetlen idők elől a „prousti idő”-be menekül, francia mesterének módszere azonban még fájdalmasabbá teszi a természettel, a szépségekkel szembeállított haláltudatot. Egyik kései versében, a már címében is Proustra utaló A la recherche .. .-ben két múlttal kell számolnunk. „Egy régmúlttal, amelyben a társak még éltek, otthon voltak, alkottak, és egy közelebbivel, amelyhez képest ama régmúlt élőidejűséget jelent, és amelyben meghaltak, eltűntek, fogságba estek a barátok. Ez a múlt egyben a jelen tragikus helyzetét is mutatja, hisz e jelen az elpusztultak, eltűntek hiányával terhes.” Sorsuk tragikuma pedig külön hangsúlyt kap azáltal, hogy a vers formájában, a hexameterben — a mondandót kiemelendő a hoszszú láb nyomatéka gyakran egybeesik a hangsúlyos kezdő szótaggal. Az A la recherche .. .-ben folytatja, mintegy kiteljesíti a költő azokat a sorait is, amiket kegyetlenül elpusztult írástudók, szellemi és valóságos barátai — John Love, Garcia Lorca, József Attila, Bálint György — emlékezetének szentelt. De ezúttal saját „emlékezeté”-t is idézi. Radnóti „csaknem mindig állandóan a társhoz szól, a valódihoz vagy képzetthez, a pásztori Múzsához vagy a kedveshez, az Édeshez, a remélt olvasóhoz”. Tandori Dezső állapítja meg ezt a kritika májusi számában. Hozzáteszi azonban, hogy a „párbeszéd-versek” a költői személyiség olyan mély — „legvégső” — értékeiből törnek fel, hogy ha meg akarjuk közelíteni, nem elégedhetünk meg a társakkal, közölt vágyak, remények, nosztalgiák ismeretével. 1935. március 17-én született versében például elmondja: ,Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,1 / ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít / e forduló világ és az ordas emberek . . Ebből, többek mellett, az tanulható meg, hogy milyen eredendő elemiséggel — „megkérdőjelezetlenül” — tételez fel a költő tiszta fatörzset. Semmi mesterkéltség nincs hát abban, hogy következő versében, a Himnuszban gyökérnek és törzsnek nevezi a Kedvest. A Bizalmas ének és parázsban pedig az éjjel nem alvó fát említi, amely Fanni könnyű álmát vigyázza. Már ebben az időben szervesség és határozott középpont jellemezte Radnóti költészetét. A kristályosodási pont a teljes magányban is fellelhető, de elégségesnek azért nem bizonyulhat. A közlés, a helyzetrajz a kérdezés nyitottságába torkollik, még könyörgésbe is. „A Papírszeletek Engedj-versében az Édest szólítja esdre: hagyja őt meghalni.” (A keltezés: 1941. április 20.) 1944. szeptember 15-én, a Borban született Erőltetett menet gyönyörűen kétségbeesett, kétségbeejtően gyönyörű felkiáltásai előtt ott ragyog a „de hisz lehet még”. Radnóti költészete persze kordokumentum is, de Tandori szerint méltánytalanság csupán így olvasni e semmiféle méltányosságot nem igénylő költőt. Akkor pedig? „Akkor ezek a képek békeidőn is mindannyiunk ősi emlékképei, a vissza nem térő idő nyomában járunk velük, annyira élet jellemzőek, emberien közeliek, s ez a közelség-jelleg adja, gondolom, hogy a remény mégis szava a tudott pusztulás , ellenére is biztatóan érkezik el hozzánk. Radnóti át tudta menteni — számunkra is úgy, ahogy József Attila remélt a kései versben mindent már végképp másoknak — a szépséget, mely tárgyi valóságbeli.. „Van Radnótinak két sora, amelyért meg kellett járnia a fasiszta pokol összes bugyrait —, s ezt azokért mondotta, akik hangjukat nem találva, némán, de ugyanezzel az öntudattal haltak meg: »...kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt.« Ha Radnóti csak ezeket a sorokat írta volna, elegendő lenne, hogy az emberiség legtisztább szívével legyen azonos .. Gondolatok Radnótiról című — a Szovjet Irodalom ez évi 5-ös számában olvasható — írásában állapítja meg ezt Leonyid Pervorzzajszkij, a tízesztendeje halott, kiváló ukrán költő. Az 1969-ben született miniesszében Pervomajszkij még azt is hozzáteszi — azok címére, akik szerint a magyar költő „nem harcolt, s csupán passzív áldozat” —, hogy „abban a világban, amely kínzókamrává változott, tisztességesebb dolog volt áldozatnak lenni, mint hóhérnak.” Ugyanakkor azok a versei, amelyeket Bortól a tömegsírig vezető úton írt, szerves résztvevői annak a harcnak, amit — Iván Franko szavával — „az emberiség vív a vadsággal”. Ugyane folyóiratszámban Jelena Malihina — magyar költők orosz fordítója — elmondja, hogy Radnóti Miklós verseinek első orosz nyelvű válogatása, amelynek szerkesztője Kún Ágnes volt, „igazi alkotói lázzal született”. Olyan nagy szovjet költők, mint elsősorban Leonyid Martinov, vettek részt a munkában. Azóta új fordítások jelentek meg oroszul, de a Szovjetunió más nyelvein is. „S rövidesen újabb és igen jelentős találkozásra kerül sor a költő és a szovjet olvasók között. Ezt a találkozást a Corvina Kiadó készítette elő szovjet műfordítók segítségével. Már nyomdában van Radnóti Miklós válogatott verseinek nagy, reprezentatív kötete. Az előző kiadásokban megjelent verseket kiegészítik Margarita Aliger, Dávid Szamojlov, Natella Gorszkaja és Natalia Vanhanen új fordításai.” De a szovjet-orosz olvasók — s ez újdonság számukra — megismerkedhetnek majd e könyvből az Ikrek havával és a költő Naplójából való részletek■ kel is. A. G. A Radnóti grafikai pályázat, anyagából kiállítás nyílt meg csütörtökön a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A tárlaton több mint harminc művész — a tragikus sorsú költő életművének, illetve egyes verseinek ihletésére készült — grafikáit láthatja a közönség. Milityar Nemzet Átadták a Kazinczy-díjat Dr. Kovács Dániel, a sárospataki Comenius Tanárképző , Főiskola főigazgatóhelyettese, valamint Miklós József, a komáromi Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola igazgatója kapta az idei Kazinczy-díjat. A magyar nyelv szolgálatáért és a példamutató, szép, tiszta magyar beszédért évente odaítélt díjat a legújabb kitüntetetteknek csütörtökön Drecin József művelődési minisztériumi államtitkár adta át a minisztériumban. Meghalt Stettner Béla A Művelődési Minisztérium és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége közli, hogy Stettner Béla Munkácsydíjas grafikus, érdemes művész 55 éves korában meghalt. Temetéséről később intézkednek. Végső búcsú Pásztor Jánostól Családtagjai, barátai, pályatársai és tisztelői mély részvéttel kísérték utolsó útjára csütörtökön a Farkasréti temetőben Pásztor János színművészt. A koszorúkkal borított ravatalnál Vámos László, a Nemzeti Színház főrendezője a Művelődési Minisztérium, a Magyar Színművészeti Szövetség és a színház társulata nevében búcsúzott az elhunyttól. A pályatársak nevében Raksányi Gellért vett búcsút a művésztől, aki 47 esztendőn át volt tagja a Nemzeti Színháznak. Pásztor Jánost a Nemzeti Színház panteonjában helyezték örök nyugalomra. A Vigilia új számának vezércikkét Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek írta. A júniusi szám a többi között Sík Sándor egykori egyetemi előadását közli József Attiláról, Rónay György naplórészleteit 1952-ből, Pilinszky János eddig kiadatlan jegyzeteit, beszélgetést Szentágothai János professzorral. ♦ Prágában szerdán befejeződött a szocialista országok hadseregeinek XIII. filmfesztiválja. A MAFILM katonai filmstúdió bemutatott filmjei közül Glósz Róbert rendező műve második díjat kapott. A csehszlovák színház- és filmművészeti szövetség különdíját Csőke József rendező filmje nyerte el. ,Alany’ Belecsöppentem egy érdekes vitába. Természettudósok kardoskodtak amellett, hogy szakmai nyelvük megtisztítása érdekében nyelvújító mozgalomra lenne szükség. Óva intettem a purista hajlandóságokat attól, hogy az „elkozmopolitizálódás” túlzásait az „elmagyarítás” túlzásaival korrigálják. A nyelv nem logikai építmény, hanem burjánzó szerves anyag. Nem lehet kiszámítani, feladatunk az, hogy megértsük természetét. Rögtönzött példáimat pótlólag megtoldom egy újabbal. A múlt század elején a kémia nyelvét már magyarosították. Vegyészeink akkor így írtak: „Az alany a kökénynek folytonos kísérője, mirenynyel kapcsolatban a rézalanyban, dárdanynyal az álanydárdanykovandban található." Ami azt jelenti, hogy a nikkel (álany) majdnem mindig a kobalttal (kökeny) fordul elő, arzénnal (mireny) alkotott ásványa a nikkelin, antimonnal (dárdany) szulfidot képez. Úgy alakult, hogy az idegen szavakkal telített szakszöveg otthonosabb lett nyelvünkben, mint az erőltetetten tősgyökeresített. Ne bánjuk. Ez is egyik formája a gazdagodásnak. Éi az irodalomban? Egyelőre laboratóriumi körülmények között kísérleteket végeznek az irodalmi alkotások esztétikai értékének pontos mérésére. Temek szerint a jövő évtized kezdetéig elkészül a Lí nemzetközi egységrendszerbe illeszkedő mértékek hitelesítése. A lírai művek új egységét Verlaine-ről, a drámaiakét Shakespeareről nevezik el. Az elbeszélő próza úgynevezett rátáját tolsztojokban fogják meghatározni. Egy tolsztoj (t) a közepes szintű regény jelzésére szolgál. Ennél kisebb értékek mil-, illetve mikrotolsztojban, nagyobb értékek pedig kilo-, illetve hektotolsztojban fejezhetők ki. Illetékes helyen hangsúlyozták, hogy a kísérletek reményt keltőek, de még kezdeti stádiumban vannak. Magánévforduló Ismerősöm meséli: Harminc évvel ezelőtt mentem fel először a katedrára. Tizenhat éves lányoknak és fiúknak irodalomórát tartottam. Az utolsó padsorban helyet foglalt az öttagú bizottság, hogy minősítsen. Mert ott nem a diákokat osztályozták, hanem a tanárjelöltet. Elmondtam a jól beverklizett szöveget, majd időben elkezdtem a friss ismeretek viszszakérdezését. Öt perc állt a rendelkezésemre, hogy bebizonyítsam: nem csak érthető volt a tanításom, de még aktivitásra is késztetette a fiatalokat. Ha sokan jelentkeznek a kérdéseimre — sikerült a próbatanítás, ha nem — leszállítják az osztályzatomat. Elérkeztünk hát a döntő pillanatokhoz. Minden kérdésemre kerek erdeje emelkedett a magasba. A diákok szuperaktívnak bizonyultak! De akiket felszántottam, csak nyögdécseltek, nem lehetett kihúzni belőlük egyetlen ép mondatot sem. Mea culpa. Az én bűnöm. Tanítás előtt ugyanis felkeresett az osztály két megbízottja — egy lány és egy fiú — s közölte velem a határozatot: tekintettel arra, hogy előző napon a szünetekben liberális felügyelő tanárnak bizonyultam a folyosón, ma számíthatok az osztály egyöntetű támogatására a tanteremben. „Nagyon aktívak leszünk — mondták a képviselők —, mindenki jelentkezni fog minden kérdésnél... De tessék figyelni arra, hogy akik a bal kezükkel jelentkeznek, azok nem tudnak felelni, csak akik a jobb kezükkel." Ezen a banánhelyen csúsztam el. A poétika viszonylag bonyolult jelenségeit el tudtam magyarázni, de az osztálylyal szemben állva, már nem tudtam megállapítani, melyik a diákok jobb keze. Következetesen a blöffölöket szólítottam fel. Azóta számítok liberális tanárnak. És valóban, elnéző vagyok. (jovánories ) Hm 7 A virtuozitás megtanulható Budapesti beszélgetés Ruggero Riccivel San Franciscóban született. Olasznak mondja magát, s bár nem beszél olaszul — szívében, vérében és hegedűjátékában mélyen őrzi olasz származásának jegyeit. Amikor megkérdeztem, hány éves, elmosolyodott: „Hatvanöt” — mondta. Aztán elgondolkodva folytatta: „Mi mindannyian egy korosztályba tartozunk. Menuhin 67 éves, Szeryng is körülbelül annyi, mint én, Steril talán két évvel fiatalabb ... Különös, hogy utánunk hoszszú ideig csend volt, és csak azután jöttek a fiatalabbak. Úgy tapasztalatom, hogy a zongora népszerűbb hangszer, a hallgatóság és a muzsikusok körében is, mint a hegedű. Pedig azt hinné az ember, hogy még olyan külső tényező is növeli a hegedűtanulás vonzerejét, mint például a mérete, amely lehetővé teszi, hogy tulajdonosa mindenkor és mindenüvé magával vigye. — Igen, ez kétségtelenül előnye ennek a hangszernek: a viszonylag egyszerű hordozhatóság. De egy idő után épp ez is lesz az egyik hátránya, hogy tudniillik állandóan tartani kell, és ez bizony nem olyan könnyű már idős korban. Nyolcvanévesen már nincs ereje a hegedűművésznek ahhoz, hogy órákig magasan tartsa a karját és a hegedűt — ezért ebben a korban zongorázni még lehet (lásd Rubinsteint!), hegedülni azonban már nem. Talán azért is választják többen a zongorát, mert a zeneszerzők maguk is kevesebbet írtak hegedűre, mint zongorára. — Hogyne. Sokkal jobb és talán tízszer nagyobb a zongorára írt repertoár, mint a hegedűé. Beethovennek például harminckét zongoraszonátája van és csak tíz hegedűszonátája. Ennek az az oka, hogy a zeneszerzők is többnyire zongoristák voltak. Biztos vagyok benne, hogy Paganini is jobb zeneszerző lett volna, ha nem a hegedű, hanem a zongora a hangszere — úgy látszik, a hegedűsök sohasem olyan nagy zeneszerzők, mint a zongoristák. Egyébként a hegedűre írt repertoár még mindig ötször nagyobb, mint a csellóé. Mostani föllépésein — Budapesten és Pécsett — zenekar és zongora kísérte (az AHZ Kórodi András vezényletével és Rados Ferenc), a ráadások pedig szólószámok voltak. Szívesen játszik szólóhangversenyt is? — Sokkal jobban szeretek szólót játszani, mert akkor csak rajtam múlik a zenei megszólaltatás, minden hangért én vagyok felelős. Persze jó zenekarral és jó zongoristával mindig szívesen játszom együtt. De sajnos, ritkán talál az ember ideális körülményeket: jó akusztikájú termet, jó zenekart vagy zongoristát és jó karmestert egyszerre. Mostani magyarországi hangversenyeim szerencsére e ritka alkalmak közé sorolhatók. Ön 1932 óta rendszeresen vendégszerepel nálunk; milyennek érzi a fogadtatást, őszintének tapasztalta-e a közönséget? — Szívesen jövök, mert érzem, hogy szeret a magyar közönség — szeretetük tüzénél melegedni lehet. S úgy vettem észre, hogy míg a nyugati közönség egy része azért megy hangversenyekre, mert sznob és csak a külsőségek érdeklik, az itteni közönség — és a többi szocialista országoké is — valóban a zene kedvéért, a zenehallgatás öröméért öltözik ünneplőbe. Sluggero Ricci nevét a művész kilencéves korában ismerte meg a világ, amikor New Yorkban eljátszotta Mendelssohn Hegedűversenyét. Hogyan emlékszik vissza erre? — Én nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Mint minden gyereknek, ha ilyen helyzetbe kerül, nekem is nagyon tetszett, hogy a figyelem középpontjába kerültem, mindenki észrevett — s ezt minden gyerek szereti. De sohasem adtam hitelt az olyan nagy szavaknak, hogy „csodagyerek”, „zseni”, „hegedűvel jött a világra”.. Szerintem az emberek úgy jönnek a világra, hogy esetleg tehetségük van a hegedűhöz vagy a zongorához — kész hangszertudással senki sem születik, előbb tanulni, dolgozni kell; ez hivatás, amely állandó kemény tanulás árán valósítható csak meg. Egyáltalán nem könnyű — még a tehetségeseknek sem! Voltak a családjában muzsikusok? — Hivatásos egy sem, ám a szüleim nevét csak hogy imádták a zenét, de apám egyenesen fanatikusan szerette és bár ő sohasem tanult zenét, egy kicsit tudott hegedülni és jól játszott harsonán. Ő tanított meg engem hegedülni, a nővéremet zongorázni és trombitán játszani, azután van egy húgom, aki a Metropolitan Opera hegedűse, egy bátyám, aki a csellónál kötött ki — játszottuk is együtt Brahms kettősversenyét ... Heten vagyunk testvérek, közülünk jelenleg hárman muzsikusok. Gyerekkorában nem húzódozott a gyakorlástól? — Biztosan húzódoztam volna, de apám szigorú volt. Naponta öt órát kellett gyakorolnom. Nem volt más választásom: amikor rájöttek a szüleim, hogy van tehetségem a hegedűhöz, rákényszerítettek, hogy napi öt órát gyakoroljak — ma nincs olyan gyerek, aki öt órát hajlandó volna gyakorolni. A hegedűtanulásban általában az első két-három év rettenetesen nehéz: ez alatt kell a hallást tökéletesíteni és sokféle fegyelmet tanulni — ez pedig nagyon nehéz egy kisgyereknek, de szükség van a fegyelemre. Ha azonban túljut az ember ezen a kritikus időszakon, és elkezd „játszani” a hegedűn, azt már élvezi. De az eredményes tanulásnak nemcsak a gyakorlás a követelménye, hanem az ellenőrzés is; én állandó ellenőrzés mellett gyakoroltam, s azonnal kijavították, ha valamit nem jól csináltam. Ez azért fontos, mert a gyerekek általában hibásan gyakorolnak. Fritz Kreisler, a világhírű osztrák hegedűművész azt mondta: „Mozart óta Ricci a legnagyobb zseni!” — ... mert sohasem hallotta Mozartot. Ezt nyilván akkor mondta, amikor először meghallott, gyerekkoromban. Márpedig velem is előfordul ma, hogy ha gyereket hallok játszani, sokkal jobban megragad a tehetsége, mint egy felnőtté. Nagyon megható, ha egy gyerek jól muzsikál. Kreisler a hegedű egyik legkiválóbb őstehetsége volt — nyilván elbűvölte a kilencéves kisfiú hegedűjátéka. A „zseni” szerintem illuzórikus kifejezés, inkább mondjuk úgy: zseniális — és közelebb járunk a valósághoz. A tehetség vele születik az emberrel — a virtuozitás megtanulható. Tudjuk, hogy ön tanít is. Milyen a tanítási módszere? — Sok helyen tanítottam már: New Yorkban, a Juilliard Iskolán; Indianában a Bloomingtoni Zeneiskolában; most a Michigani Egyetemen. Szerintem a hegedűtanításnak csak egyetlen helyes módszere lehetséges , mert nagyon nehéz hangszer: az abszolút fegyelem. Enélkül nincs jó hallás, nincs jó intonálás, nincs szép hangzás. De nyilván az sem mindegy, hogy milyen hegedűn játszik a művész, mn emlékszik, mikor vette a kezébe az első hegedűt, és az milyen volt? — Erre éppúgy nem emlékszem, mint ahogy nem emlékszik az ember a saját születésére. Talán négy-ötéves koromban. A legolcsóbb hegedűvel kezdtem, egy 35 dolláros hangszerrel. A következő már 500 dollárba került, és olasz hegedű volt. Aztán jöttek a márkás hangszerek — talán nincs még egy hegedűs, akinek ilyen sok hegedűje lett volna, mint nekem: volt egy Goffredóm, három Storionim, két Guarnerim (1734-ből mind a kettő), Vuilleaume is több — van egy olyan lemezem, amelyen 15 különböző hegedűn játszom. Jelenleg öt hegedűm van, s az is előfordul, hogy kettőt viszek magammal. Mindig az akusztikától függ, hogy melyik hegedűn játszom. Egy rossz akusztikájú teremben például nagyobb hangerejű hangszerre van szükség, mint mondjuk egy lemezfelvételen. Egy több száz éves hegedű nyilván szinte megfizethetetlen, biztosan könnyebb hozzájutni egy mai készítésű hangszerhez. — Az új hegedű sokkal olcsóbb — bár nem olcsó az sem —, és nagyon sok esetben kifogástalan minőségű. A közönség nemigen veszi észre, ha akár a hangverseny közben váltok át egy Storioniról egy jó minőségű mai hegedűre. Újra léteznek jó hegedűkészítők és nagyon nagy a piacuk, mert a régi hangszerek drágák. Végül is, ha jól van elkészítve a hegedű, akkor mindegy, hogy új-e vagy régi, csak jó kezekben legyen. Kiskalmár Éva *