Magyar Nemzet, 1987. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-26 / 72. szám

« HONUNK A HAZÁBAN Az Alföld és a hegyek találkozásánál, a Galga patak mentén kedves községek kínálják látnivalóikat A magyarok, a németajkúak és a szlovákok szokása, hagyománya, motívumvilága keveredik egymással. Mintha Vankóné Dudás Juli naiv képei elevenednének meg: itt a valóság utánozza a művészetet A GALGA MENTE­ NIA Galga jön Nógrádiból, az Atsari és Tót Györki gyönyörű völgyet ékesíti, s minekutána Aszódért elhagyta, Hévíz Györkön alól molnárokat hagy maga után, s Boldog alatt a Zagyvába foly.” Szinte képszerűen tárja elénk ez az 1808-ból való leírás a vidéket. A Galga folyó e táját — illetve a tágabb vidéket —, Anonymus szerint Árpád vezér nagybátyjá­nak két fia: Szovárd és Kadocsa, valamint a fejedelmek közül Hu­ba hódította meg, átkelve a Sajó, Ipoly és Galga folyókon. A Galga-völgyi betelepülés — Horváth Lajos kutató szerint — a fennmaradt helynevekben már a korai időszaktól kezdve követ­hető. A helyi névemlékek közül a legkorábbiak még a keresztény­ség megjelenése előttiek. Sajátos, hogy errefelé a szolgáló nép név­­emlékei (például: halász, szántó stb.) hiányoznak. Ezt azzal ma­gyarázzák, hogy a vidék már a X­XI. századtól kezdve a hon­foglaló, vagy a korai nemzetsé­gek (Kurszán-Kartal, Zsidó (Sy­­dow), Ákos) birtokában volt, ezek földjei pedig családi jogaik védelmében is viselték a nevü­ket, és minden nemzetség monos­tort létesített. Először István ki­rály fűzte az adományozott és megerősített birtokokhoz a (sze­mélyi) tulajdonjogot, majd Kál­mán király I. Törvénykönyvé­nek 20. fejezetében rendelkezett a földek örökölhetőségéről, vagy azok visszaszállásáról, a koroná­ra. Az egyházszervezés időszaká­ban erre is sorra megjelentek a templomos falvak. 1241. március 17. után, a kelet felé tartó Sej­bán kán vezette tatár sereg vé­gigpusztította a Galga völgyét. Az Árpádiház kihalását köve­tően az Ittlévő Ákosok, a Zsidó nemből leszármazottak és a Rá­­torok, Kompoltiak Vencel király mellől Károly Róberthez pártol­tak. Ezért 1311-ben Csák Máté seregei büntetőhadjáratot indí­tottak ellenük, hogy „a király szolgáinak" birtokait elpusztít­sák. A királypárti nemesek nem álltak útjában a „comi­tatus”, a nemesi megye létrehozásának, melyről az első írásos emlék (Pest megyéről) 1255-ből való. A vidék nemessége — főként köz­nemesek voltak erre —, hatal­mának, birtokállományának vál­tozása a XIII—XIV. században következett be, mikor megjelen­tek az osztó földközösségen kí­vüli úri majorságok, az allo­­diumok, a földesúr saját kezelé­sében levő művelt földek, hová a jobbágyok robotolni jártak és ezzel párhuzamosan a különböző jobbágytelkek is. A XIV—XV. században, a sza­bályozott talajváltás, a két-há­rom nyomásos talajművelésre való áttérés írásos emlékeit tár­ták fel az Aszódi Petőfi Múzeum kutatói. Ez időben ment végbe a telkekre, „ütésekre" tagolt job­bágynépség összetelepülése, és a fejlettebb formát jelentő mező­városok kialakulása. A vásározás megindulásával a kisebb-nagyobb jelentőségű utak, átkelők mel­lett vámszedő állomások hálóza­ta alakult ki. Ezzel együtt meg­jelentek az utak, az erdők ha­ramiái is, amint azt a korbéli okmányokban feljegyezték. A török megszállás alatt a tá­volabbi vidékek — Vác, Szanda, Buják, Nógrád, Hatvan — vég­várai sokszor vonzották erre a portyázó török csapatokjait. Az 1546 utáni szandzsák fennmaradt összeírásaiból nyomon követhe­tők a Galga völgyében sorvadó, tengődő települések. A népesség fogyása sok helyütt elérte a ko­rábbi lélekszám felét, háromne­gyedét is, és egyes területek la­katlanná váltak. A szinte tel­jes pusztulás a tizenöt éves há­ború időszakában kezdődött. „Puszta” lett ekkor Iklad, Do­­mony, Hévízgyörk, kiürült Bag, Mácsa, Túra. Az elmenekültek lassan vissza­szivárogtak: tíz-ti­zenkét éledő te­lepülésen öt-hart kálvinista, öt­hat katolikus pap, nyolc-tíz rek­tor, tanító „szervezte” a tanu­lást, a munkát. Első Lipót bar­­telikadományozásait a Rákóczi­­szabadságharc akadályozta. A kurucz és labanc részre szakadt nemesség az ellentábor földjei­ből akart részesülni, hűségéért. A táj mozgalmassá vált A Galga menti kurucok, Bercsényi, Túri István, Szabó Máté ezredeiben szolgáltak. Tizenhárom falu 719 adófizető családfőjéből, 1704-ben 230 katonáskodott a labanc ellen. A romhányi csata után Rabutin, majd Cusani generális hadai vo­nultak keresztül a vidéken. A mácsaiak így panaszkodtak: „m­ég­ csak egy Tyukunk, vagy egy Ludunk, egy Tányérunk is Házainknál nem maradtak." A következő sarcolásokat, fosztoga­tásokat az erre tartó Montecuc­­coli, majd Eszterházi József ez­redei végezték. A XVII. század vége elsősor­ban szlovákokat vonzott a gaz­dátlan telkekre, s számuk 1711 után növekedett. Túra, Hévíz, Hévizgyörk, Bag, Verseg, Mácsa színmagyar maradt, vegyes tele­pülés lett Domany, Zsidó, nem túl jelentős szlovák betelepülés volt Ácsán, Csővé­rett, Püspök­­hatvanban, Tótgyörkön. Az elma­­gyarosodást a gyorsan felvett ket­tős nevek is jelezték e vidéken. Kémlelni kell, hogy meglássuk a Galgát. Úgy fűzi föl a falvakat egymásra, mint céraszál a gyöngyszemeket. Ahogy végig­látogatja az utazó a települése­ket azonmód szembetűnik a ren­dezettség, a tisztaság. Pedig há­rom különféle természetű világ találkozik itt: a magyaroké, a svá­boké és a szlovákoké. De a keve­red­és igencsak egészségesnek lát­szik: mindegyik azt vette át a másiktól, ami a legjobbnak bizo­nyult A vidék koronája, a túras kas­tély. Egykoron a Schossberger családé volt, jelenleg a Lapkiadó Vállalat birtoka. Meglehetősen lepusztult állapotából most szüle­tik újjá. A gondnok Morvai Ist­ván, 1980 és 1984 között a község tanácselnöke. A sárgatéglás, skó­ciai kastélyokat idéző épületben — amely a felszabadulás után egy ideig iskola volt —, a folya­matban levő építkezés közepette vezeti körbe a látogatót. Egyelőre öt lakosztályt alakítanak ki, s fo­lyik a teljes helyreállítás: újjá­születnek a termek, megújulnak a freskók, átalakul a pince — játék- és étterem, bár, uszoda-szauna kap helyet itt —, az óratoronyban kártyaszobát rendeznek be, s a pálmaház is a régi fényében csillog majd. A tetőről körbenéz­ve szélesen terül el a Galga völ­gye: a hegyoldalban a hatvanas évek elején olajfúrás közben föl­tört, kilencvenhat fokos meleg víz gőze vonzza a szemünket (Ennek korábbi meglétét igazol­ják a mostani településnevek: Galgahévíz, Hévizgyörk ...) A környék népi kultúráját az aszódi múzeum őrzi híven, s dr. Asztalos István igazgató szavai idézik elénk, jóllehet a hétköznapi látogató tulajdonképpen az utcán is találkozhat vele. A Galga-völgy lakói ma is magukénak vallják mindazt, amit az évszázadok reá­juk testáltak. A nemzetiségek, főként az idő­sebb generációk sorában még ma is tartják a nyelvet De az idők során mindegyik hatott egymás­ra, különösen a viseletben mutat­kozik meg mindez. Az utóbbi A bevándorlás során ideköltözött mesteremberek jótékonyan hatot­tak a gazdaságra, s megalapoz­ták a jövendő polgárság kiala­kulását. A népesség nagyobb hányadát a XVIII. század delén mégis a telkes jobbágyok és a há­zas zsellérek adták. A XVIII. század második felétől alakult ki az a kultúrtáj, a népi és kastély­építészet, a községenként jegyei­ben sokszor eltérő viseletforma, mely oly vonzóvá, meghitté tet­te a Galga mentét A XIX. század második felé­től a jobbágyfelszabadítás után az úrbérrendezéssel, a tagosítá­sokkal jelentősen megváltozott a falvak élete. Önálló parasztgaz­­daságok­ sora jött létre. A földek minősége és nagysága azonban eredendően meghatározta a pa­rasztság rétegződését. Ipar, ke­reskedelem, csak a vidék köz­pontjában, Aszódon volt ahová egy más alkalommal még vis­szatérünk. Soós Péter másfél évszázadban, az iparoso­dással egy időben elterjedt a „Galga menti viselet", amely pendelyből, több alsószoknyából, felsőszoknyából, félingből, prusz­­likból, blúzból s a különböző télikabátokból, vastagabb, színes­­rojtos kendőkből járt. Pontosab­ban áll ma is, hiszen nem egy helybéli lakos még napjainkban is előszeretettel viseli. A magya­rok a fehér lyukhímzést, a szlová­kok a színeset — a kék-zöld-lilát —, a németek pedig a keresztsze­mes díszítést kedvelik. Az ünnepi viselet pedig a kékfestő. Ha egyébként a múltban kuta­kodunk, azt tapasztaljuk, hogy már a tizennyolcadik században az istállózás és a piacra termelés volt a jellemző: 1730-ban a Galga mentiek már a pesti vásárokba is eljutottak. Eszközeiket házilag készítették, a hímzést pedig — amely főleg a stafirungra jellem­ző — művészi szintre emelték. Ha az építkezéseket figyeljük — s erre jól lehetőséget nyújta­nak a tájházak, Ikladon, Galga­­mácsán —, a hossztengelyes szer­kezettel találkozunk. Az utca fe­lől a tisztaszoba, aztán a konyha­pitvar következik a szabadkémé­­nyes tűzhellyel, s végül a kiseb­bik szoba. Régebben fonott hom­lokzat díszítette a házat, ágas fás­szelemenes megoldással, a fal kí­­vül-belül paticsolva (azaz beta­pasztva); a jobbágyélet fölszámo­lása után azonban a homlokzatot deszkával készítették. A motívu­mok: a Hold, a Nap és a szív. Hátrafelé pedig a gazdasági épü­letek húzódnak. A táj népművészei közül ki­emelkedik a még ma is élő népi írónő, Mártonné Homoki Erzsé­bet, valamint a már elhunyt Tóth G. Mihályné és Vankóné Dudás Juli. Juli néni képei szinte or­szágszerte ismertek; hagyatéká­nak egy részét ma falujának, Galgamácsának a tájházában őr­zik. Néhány cím a látható képek közül: „Pümközsdi gyermek­já­ték, a mavagyon járás”, „Nagy­­böjti Kisze járás", „Éjféli misére mennek”, „Fonó házban”. (gyulay) „...egy Tányérunk is H­ázainknál nem maradtak” A Hold, a Nap és a szív Részlet Vankóné Dudás Juli könyvéből (Az Országos Széchényi Könyvtár fotói) Magyar Nemzet Régészásó 1877-b­en történt, hogy Verse­gén ke­mény tárgyba ütközött a telkén Ku­rucz Sándor földfúrója. A helyszínre érkezett kutatóik — az Aszódi Petőfi Múzeumból — értékes leleteket tár­hattak fel a régmúltból. Az öt évig tartó leletmentés tanúsága szerint, a legkorábbi emlékek az időszámításunk előtti V. évezred második feléből való új"kőkori emberektől" származtak. A legértékesebb leletegyüttes a Hat­vani-kultúrát idézi. Egyetlen telken huszonhat hamvasztásos urnasír került elő, majd négyezer év távlatából. E sírok a korai közösség elhunyt tagjai­nak maradványait tartalmazták, mel­lettük a halotti máglyáról származó faszendanabká­k, kövek, s különböző nagyságú, formájú és díszítésű agyag­edények (régészeti elnevezéssel: mel­lékletek) voltak. Átlag kilenc edényt tettek egy-egy sírba. Valamennyi kéz­zé­ formált, köztük bögrék, fazekak, fedők, tálak, urnák. Az edények dí­szítése is jellegzetes. Az urnák és a mélytálaik úgynevezett* textilmintát vi­seltek, a fazekak oldalát seprűzéssel mintázták, szélükön bütykök voltak. Érdekes módon a tálak hátoldalát dí­szítették. • Az utóbbi évek kutatásai valószínű­sítik, hogy a temetőt használó közös­ség az ide körülbelül egy kilométerre levő Makos nevű határrészen telepe­dett meg. Látnivalók GALGAMACSA, Falumúzeum, Pető­fi Sándor utca 10. A századfordulón épült, jómódú parasztgazda egykori házá­ban régi berendezési tárgyakat és használati eszközöket mutatnak be. Itt láthatók Vankóné Dudás Juli naiv fes­tő, az egykori paraszti népéletet ábrá­zoló alkotásai. A kertben felállított szabadtéri színpadon alkalmanként ha­gyományőrző rendezvényeket is tar­tanak. Nyitva: kedd, csütörtök 14—11­, szombat 13—17, vasárnap 10—12 és 14— 16 óráig. Egyéb időpontokban bejelent­kezés: Galgamácsa, Egresi u. 11. szám alatt. IKLAD, Falumúzeum, Szabad­ság utca 127. A német nemzetiségű faluban az 1903-ban vályogból épült kisgazda parasztcsalád berendezett há­za és portája tekinthető meg. Nyitva: április 1-től október 31-ig, hétfő e­l­vételével 15—17 óráig. Egyéb időpon­tokban bejelentkezés a Szabadság ut u­t­ca 139. szám alatt. VERSEG, Falumú­zeum, Fő utca 15. A régi helyi építke­zés alapján létesített új lakóházban kapott helyet a kiállítás, melynek be­rendezését, kiállított tárgyait a falu­r­ban gyűjtötték össze. A melléképü­letben a múzeumalapító Marton Pál­­né Homok Erzsébet népi író emlék­tárgyai láthatók. Nyitva: április 1-jétől október 31-ig, hétfő kivételével napon­ta 14 krfi óráig. Eltérő időpontban be­jelentkezés a Dózsa György utca 8. száza alatt. ACSA: XV111. század eleji barokk Prónay-kastély. Evangélikus templom XV111. századi, műemlék. PÜSPÖKHATVAN: a Migazzy építtette barokk, római katolikus templom, a XVIII. század közepéről. GALGA­­GYORKON: több építészetileg értékes nemesi kúria látható. DOMONY : XVIII. századi barokk és XIX. század eleji klasszicista kúriák: BAG: barokk templom. GALGAHÉVÍZ: barokk templom, valamint az első és második világháború elesetteinek érdekes név­­emléktáblája. HÉVIZGYÖRK: XIII. századi romtemplom. A régészeti fel­tárás után most folyik a rekonstruk-­­ciója. TÚRA: XII. századi kétosztatú kő lakóház, régészeti feltárása befeje­ződött. A XIX. század második felé­ből klasszicista kastély — felújítás alatt. Szálláshelyek ACSA, Hotel Kastély. Budapesttől 60 kilométerre helyezkedik el, festői ter­mészeti környezetben, a volt Patay­­kastély, mely 1910-ben épült, hat­hektáros park közepén, romantikus tó közelében. Üzemben tartó a Lapkiadó Válalat Budapest 1073. Lenin körút 9—11. Hely igénylés: 2683 Ácsa, Hotel Kastély címén. Telefon: Ácsa 2. ■ A táj konyhájából Fercsik Mihály gyűjtötte össze a „Galga menti izek”-et és a Galga vidékit Afész jelentette meg könyv alakjában. A kétszáz étel közt tallózva könnyen lelünk egy menüre való sajátos fogás­ra: Tökkrémleves (szegények húsleve­se). Hozzávalók: egy kg friss tök, 41 deka zsír, egy evőkanál finomra vá­gott kapor, egy pohár tejföl, egy evő­kanál liszt, 2 tojás sárgája, egy pú­pozott kávéskanál finomra reszelt vö­röshagyma, egy citrom, só, paprika ízlés szerint. Az elkészítés módja: a zsírt felolvasztjuk és benne a hagy­mát kissé megfonnyasztjuk, a piros­­paprikával meghintjük. Ezután bele­tesszük a feldarabolt tököt, felöntjük másfél liter vízzel, sózzuk és puhára főzzük, világos rántást készítünk, és amikor a tök megpuhul, a rántással besűrítjük. Jól felforraljuk, majd a tököt szitán áttörjük. Hozzákeverjük a kaprot és a citrom levét. A tejfölt a tojás sárgájával elkeverj­ük és tálalás­kor a leveshez adjuk. Töltött libanyak (libahurka). Hozzávalók: egy liba mel­­lehúsa, két tojás, egy libanyak, két zsemle, egy gerezd fokhagyma, liba­zsír, kakukkfű, só, bors. A liba m­el­­lehúsát a vízbe áztatott zsemlékkel együtt megdaráljuk, a fokhagymát be­lereszeljük, az egészet összedolgozzuk a tojásokkal, a fűszerekkel és ízesítő anyagokkal. A 11 bányákról lefejtett, letisztított bőrbe beletömjük a töltelé­ket, majd akit, felül bevarrjuk. Forró zsírban megsütjük, akár a libasültet. Hidegen és melegen tálalva is ízes étek. Csütörtök, 1987. március 26. I KÖNYVESPOLC I ■' ' -*s ' A embert évezredek óta foglal­koztatja a repülés lehetősége, ám az űrutazás gondolatával csak századunk első éveiben kezdtek tudományos alapossággal foglal­kozni. A század második felében az elképzelések a megvalósulás szakaszába léptek. Ciolkovszkij álma teljesült, amikor 1957-ben fellőtték az első szputnyikot, majd 1961-ben kijutott az első ember a világűrbe. A népszerű Gondolat Zsebköny­vek újabb kötete az űrhajózás rövid történetével, a rakétamoz­gás törvényeivel, a hajtóanyagok milyenségével ismerteti meg ol­vasóit. De nem hiányzik a kötet­ből a bolygó- és csillagközi űr­hajók ismertetése sem, sőt az ide­gen égitesteken létesítendő űrál­lomások lehetőségeit is taglalja. Szívesen ajánljuk a kötetet tech­nikai újdonságok iránt érdeklődő olvasóinknak. MAKRA ZSIGMOND GONDOLAT ZSEBKÖNYVEK Goldziher Ignác élete és munkássága Simon Róbert kötete „A tudományok nem ott mond­hatók virágzóknak, ahol állam­i vagy társadalmi pártfogás jó módba helyezi a tudósokat és könnyűvé teszi munkájuk telje­sítését, hanem ott, ahol ily párt­fogás hiánya nem rettenti vissza a tudomány emberét önzetlen lel­kesedésétől, eszményi útjának követésétől. A tudomány törté­nete tanúskodik róla, hogy leg­nagyobb műveit nem buzdítás segítette elő, hanem nagy lelkek lemondása teremtette meg.” ■ Goldziher Ignác, a nagy magyar orientalista fájdalmas ars poeti­cája nem egyedi eset csupán. A századforduló Magyarországa va­lóságos termőföldje volt a haza­­szeretet béklyójában vergődő, éppen csak hazájukban ismeret­len tudósoknak. A külföldi elis­merés, és haláluk után 50—100 évvel az otthoni megismerés szá­nalmas elégtétel a megaláztatá­sok poklait szenvedő szellemi óriásoknak. Goldzihert a világ egyik legna­gyobb orientalistájaként, a modern iszlámtudomány meg­teremtő­je­ként tartották és tartják számon ma is. Műveinek hazai megisme­résére mégis csak jó fél évszázad­dal halála után került sor. Ma­gánhasználatra készült Naplója ugyan felkavarta a honi keletku­tatás állóvizét, ám az olvasókö­zönség sajátos módon inkább a családi intimitásokra lett figyel­mes ... A nagy magyar orientalista fel­fedezése most jelentős állomás­hoz érkezett: végre monográfia látott róla napvilágot Simon Ró­bert tollából A könyvet a Ma­gyar Tudományos Akadémia és a világhírű leideni Brill ki­adó közösen jelentette meg. Ez a tény önmagában is elismerése a magyar tudománynak, Goldziher emlékének, és a monográfia szer­zőjének, aki a kelet-európai tu­domány- és társadalomtörténet kiváló ismerője, az arabisztika nemzetközileg megbecsült szakér­tője. Simon Róbert nagy hozzá­értéssel méltatja Goldziher mun­kásságát hét kulcsfontosságú művének és levelezésének tükré­ben. Megvilágítja azokat a szem­léleti különbségeket, amelyek a hajdani iszlámtudós munkáit oly meghatározóvá, saját korát jó­val meghaladóvá tették. Goldzi­her, a kelet-európai tudós más aspektusból látja a közel-keleti vallás számos jelenségét, hiszen saját környezetével konfliktus­ban áll, a társadalom ellentmon­dásaival állandóan küzdi, s nap mint nap kénytelen áttekinteni mikrokozmoszának szövevényes összefüggéseit. A monográfia második része válogatást tartalmaz Goldziher és az egyik legnagyobb orienta­lista, Theodor Nöldeke levelezé­séből. A magyar tudóst külföldi kollégái évtizedeken át ki akarták­­menekíteni” értetlen és részvét­len hazájából. Jobbnál-jobb ál­lásokat kínáltak fel a legrango­sabb egyetemeken, ám Goldziher vállalta a Budapest foglya" el­nevezést, és maradt. A hű bará­tok sűrű levélváltással igyekez­tek enyhíteni szenvedésein, s ezek az olykor tudományos értekezés­nek is beillő levelek aranyozták be tudósunk szürke hétköznapja­it A földekével 1688 és 1921 kö­zött folytatott írásos párbeszéd az orientalisztika igen mozgalmas korszakát örökíti meg. Ez a kor­szak, a századforduló és az azt követő két évtized a hazai kultú­ra történetében is kiemelkedő jelentőségű, a magyar tudomány és művészet ekkor érte el a vi­lágszínvonalat. Ebben a felzár­kózásban és nemzetközi elisme­résben a maga területén Goldzi­her Ignácnak múlhatatlan ér­deme van. Raj Tamás A szlovéniai magyarok szemléje „Egy kis magyar faluban lát­tam meg először a világot, ott nőttem fel, ott vagyok igazán ott­hon. Nekem nagyon kedves kis falu, amely valamikor Magyar­­országhoz tartozott, majd Német­országhoz, végül is pedig a sors nevében úgy döntöttek, hogy ez a magyar falu szlovén falu lesz. A lakosokat persze nem kér­dezte meg senki, hogy mit szeret­nének a sors nevében. És az em­berek csak élnek ott tovább, dol­goznak, dalolnak, ha valami nem tetszik nekik, káromkodnak szé­pen, magyarul” — olvashatjuk a Muraszombatban megjelent Nap­tár ’87 egyik írásában. A mari­bori egyetemi hallgató önéletrajzi részlete jól érzékelteti e hányatta­tott sorsú táj közelmúltját s jele­nét. A mintegy tíz-tizenkétezer lé­lekre becsült Mura vidéki magyar­ság egyetlen rendszeresen közzé­tett almanachja immár huszon­nyolcadik évfolyamát tapossa. Amíg kezdetben földmívesnap­­tárként főleg szlovén cikkek for­dításait s a mezőgazdaság tudni­valóit közölte, néhány esztendő alatt a helyi értelmiség színvona­las fórumává izmosodott. Az ez évi kötet — elmondhatjuk — a hazai kalendáriumok többségét meghaladó nívót képvisel, úgy a tartalom, mint a tetszetős külső tekintetében. „A sajátosság méltósága" sok­oldalúan megnyilvánul az év­könyv lapjain. Az itt olvasható írások többsége: valóságirodalom, amely hű tükre a vidék életének, szellemi pezsgésének s a tájain­kon oly ritka nem formális nem­zetiségi autonómiának. Az anya­nyelvi képzés, a hitélet és az et­nikai tudat kérdéseit például öt dolgozat is taglalja. Fontos össze­foglalást olvashatunk az ottani magyarok érdekközösségének sze­repéről a kisebbség társadalmi­­politikai és oktatási-kulturális életében. A középkor óta együtt­élő szlovén és magyar népelem közös művelődési örökségét kü­lönböző régészeti, honismereti, tudomány- és munkásmozgalom­történeti írások tudatosítják. A Mura vidék nagy alakjának, a polihisztor Pável Ágostonnak több tanulmány állít emléket, a lendvai születésű Hadrovics Lász­ló szlavista életútja is megeleve­nedik. Hangszere történeti-technikai népszerűsítését adja a göntérházi citerazenekar vezetője, a jeles festőművész írástörténet­ soroza­tot közöl, egy lelkész pedig a csa­ládi élet válságának okait elem­zi. Néhány évtizede szárba szök­kent a szlovéniai magyar szép­irodalom is, fejlődését számos antológia és önálló kötet bizo­nyítja. A Naptár vers- és kispró­zai rovata azért figyelemre méltó, mert fiatal, most jelentkező írás­tudók bekapcsolódását szintén megfigyelhetjük oldalain. A szem­le egyik súlyponti fejezete az előző esztendő eseményösszefog­lalója, amely valóban naprakész krónikáját jelenti a Mura-táj közéletének. A Szunyogh Sándor szerkesz­tette, dicséretre méltó kalendá­rium forgatása közben joggal merül fel a kérdés: legalább a Szlovéniával szomszédos Vas és Zala megyék, valamint a főváros könyv- és folyóiratterjesztése miért nem vett át néhány száz példányt a kötetből? (Pomurska zalozba) Székely András Bertalan

Next