Magyar Nemzet, 1987. október (50. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-01 / 231. szám

4 A HÉT FILMJEI Napló szerelmeimnek Élni kell. Erről vitát nyitni nem érdemes, legföljebb arról, hogyan. Kénytelen-kelletlen karöltve a történelemmel, amelytől elkülö­nülni nem lehet. Néha fölemel, máskor lesújt, elviselhetetlen súllyal nehezedik az emberre, le­­roskaszt vagy összeroppant, ta­lán el is pusztít. „Élni kell", mondja a Három nővér egyike, Mása, s így felel rá Irina: „Jön majd idő, mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenvedés, és akkor nem lesz többé titok.. „Addig azonban élnünk kell”: a Csehov-drámának ez, az előbb idézettet folytató mondata már nem hangzik el Mészáros Márta filmjében: a Napló szerelmeim­nek színiakadémiai jelenetébe be­robban egy Pufajkás nő, s ráront a finomlelkű rendezőre, aki nagy­szerűen rendez Csehovot, de föl­jelentette a Pufajkás nő férjét s az meghalt a lágerban; az egész családját elvitték. Juli, a film ön­életrajzi ihletésű főszereplője be­­leborzong a jelenetbe. A néző, ki­vált, ha látta az előző részt — Napló gyermekeimnek —, tudja, hogy Juli apját, a kitűnő szob­rászt ugyancsak elvitték, de Juli ekkor még reméli, hogy él. Mond­hatja hát a jelenet láttán: „Ha ez velem történik, én megöltem vol­na, az biztos.” Vele azonban nem ez történik, ő naplót vezet: „Apa! Azért írom ezt a naplót neked, ha még élsz, megtudd, milyen voltam. Sokat gondolok anyámra ... Nagymama, nagypapa olyanok, mint az iga­ziak, de hát mégsem azok. ők hoztak haza Moszkvából. Egyetlen ember van, akit szeretek: János. De őt is elvitték, úgy, mint téged Nem értek semmit.” Az volna csoda, ha értené, őne­ki Nagymama mondja: élni kell — de azt nem, hogyan, hiszen maga sem tudja. Magda, akiről a filmbeli, föntebb idézett nap­lóban nem esik szó, a kiren­delt gyámanya, előbb újságíró, aztán — a filmből kölcsönzve a jelzőt —, „szürke egyenruhás” ez­redes, a maga módján még szereti is Julit, ez mégis elszökik tőle. Visszahozatja hát a fogdmegek­­kel, noha megtiltja nekik, hogy erőszakot alkalmazzanak. Magdá­nak is meggyűlt a baja a tör­ténelemmel: őt börtönbe zárták, míg a testvére gyárigazgató volt; amikor aztán a történelem és az ő élete is fordult, s ő egyenruhát öltött, már bármilyen parancsot teljesített. „Én semmit nem tu­dok csinálni ... Mégis, mit kép­zeltek? Mit vártok tőlem? Mit, mit? Mit?” — sírja­ sikítja, ami­kor rákbeteg fivére csak azt kéri, vigyázzon a családjára. Jánost — az egyetlent, akit Juli szeret, s akit apjához hasonlónak vél, s akiről az előző Naplóból megtud­tuk, hogy francia emigráns, ellen­álló volt s ezért most (a cse­lekmény idején) bebörtönözték, ott szétverték a veséjét, hogy az ártatlanra valljon — ezt a Já­nost „bankettra hívta” Magda, hogy szép szóval vegye rá a ha­­mis tanúzásra; s mert a szép szó kevés volt, hódítót ad neki, hogy kába legyen s így jó koronatanú. Aki a történelemben él, nehéz terheket cipel magával, ki ilyent, ki olyant, kisebbet, nagyobbat. A filmbeli Jánost bűntudat tölti el, Magdának azonban nincs bűntu­data. Miért is lenne? „Ez az ér­zés a hatalomban” — mondja sza­badulása után János —, „tudjá­tok, nemcsak ritka dolog, de ká­ros is”. Magda pedig Sztálin ha­lála és a magyarországi változá­sok után is marad — mindössze az a különbség, hogy most már kultúrával foglalkozik. S eköz­ben szinte önmaga fölé magaso­dik: „Nekem nem árthat semmi, kislányom” — veti oda maga­biztosan Julinak. (Itt említem meg, milyen szép lírai képsorral szól a film Sztálin haláláról. A moszkvai kollégium mosdójában hallják a lányok a rádióhírt — egyelőre a megbetegedésről és az eszméletvesztésről. Megdöbben­nek. Egyikük azt mondja: „A há­borúban az ő nevével haltak meg az emberek.” Egy szőke lány így folytatja: „Mindenkinek volt ha­lottja" — s ezután már ki-ki a maga gyászával gyászol tovább — s nemcsak a háborúban, hanem másutt, másért megholtakat is megsiratva.) Ebből a korból mindenki viseli a maga felelősségét, talán bűntu­datát, talán az áldozatát, talán mindet együtt. Hiszen a korábban idézett színiakadémiai jelenet után, amikor fogadkozik Juli, mit tenne ő, ha ez vele történik, azt is mondja: „Kíváncsi vagyok, hogy néz majd a szemembe ez az ember.” Barátnője, aki föladta önmagát, hogy elérje célját és ön­maga lehessen, szelíden figyel­mezteti: „Vagy te az övébe.” S amikor — még előbb a kollégium­ban fegyelmit kap Juli, aki sok időt, olykor éjszakákat tölt taná­rából lett barátnőjénél, a Nagy­színház ünnepelt, nagy művé­szénél, Anna Pavlovnánál (barát­ságuk oka, hogy mindketten föl­tárták egymásnak szenvedéseiket és megalkuvásaikat, őszintén, ami akkoriban „nemcsak ritka dolog, de káros is" volt), a barátnő-tanár a segítségére siet, s megmenti őt, de a folyosón, a fegyelmivel ha­­zaküldött fiatalember vádló sza­vára. „Te olyan vagy, mint ők”, figyelmezteti Julit. Ki vagy te? Orosz? Magyar? Árva is, meg nem is. Félsz és félnek tőled is.” Nem mesélhetem el az egész filmet, legföljebb érzékeltetni próbálom, mekkora hatást tett rám, s nem tudhatom, kiben mi­lyen érzéseket s gondolatokat kelt majd. Csak azt tudom, hogy tisz­ta és mélységesen emberi ez a film, amely egyéni sorsot és tör­ténelmet ötvöz, ez utóbbit kora­beli híradórészletekkel is érzékel­tetve. Sokáig sorolhatnám bizo­nyítékaimat. A csöndes csalódás pillanatát, amikor Juli­­­a ki­halt és személytelen (miképp ne­vezzem?) Hivatalban megtudja az „örömhírt”, hogy édesapját reha­bilitálták, de rögtön utána, most már kevésbé kenetteljesen, in­kább szürke-közönyösen, hogy a kőbányában bizony meghalt, s azt sem köztik vele, hol a sírja. Fölidézhetném a másikat, az itt­honit, amikor az egykori láger­társ, író meleg hangon emlékezik az édesapjára, aki „nem hagyta magát..., hiába ütötték-verték”, mert „tisztességes ember volt, ta­lán emiatt kellett annyi bajt elvi­selnie". (Az írónak nincsenek il­lúziói, hogy kiadják-e a könyvét; már annak is örül, hogy barátja, János elolvashatja. Ha a nézőnek Lengyel József jutna eszébe, merő véletlen.) Ám erre a jelenetre is rímel egy másik, hiszen Juli több­ször is találkozott egy másik író­val, aki nem ír ugyan, mégis nagyrabecsült író, egyszer ott a belügyi klubban, ahol „most már kultúrával foglalkozik Magda is”, a szemébe vágja Juli: „Moszkvá­ban próbáltam apám után kutat­ni. Róla nem hallottam semmit. De magáról elég sokat”, bizonyára ezért kérdezte épp az előbb: „Ma­guk nem tudnak semmiről sem­mit, maga megúszta Moszkvában 38-at, itt 49-et... mondja, hogy csinálja?” Élni kell — ezt mondja a fil­men a Nagymama is Julinak, egy nehéz pillanatban a sok közül­ él­ni kell, mondja Csehov Irinája, s azt is: „Jön majd idő, mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenvedés, és akkor nem lesz többé titok” (Kosztolányi Dezső fordítása). En­nek a megtudásnak az érdekében tépi föl a maga múltját s a mién­ket Mészáros Márta Naplója. Illő lenne-e, hogy e történelmi szem­benézés megrendült méltatásakor megnevezzem segítőtársait: Jan­­csó Nyika operatőrt, Jan Nowic­­kit, Czinkóczi Zsuzsát, Anna Po­­lonyt, Irina Kouberskayát, Sze­mes Marit, Zolnay Pált s a töb­bieket, mind-mind? Hiba lenne hallgatnom róluk. Egyáltalán: hiba lenne hallgatni mindarról, amit ez a film föltár­ulni kell, erről nem kell vitát nyitni; az a kérdés, hogyan. S úgy kell élni, hogy ne kelljen félni. (A Napló szerelmeimnek a Bu­dapest Filmstúdióban készült a Zespoly Filmove közreműködésé­vel.) Zay László Hajnal Gábor emlékére Ma avatják föl Hajnal Gábor költő síremlékét. Hirtelen ment el, épp oly csöndesen, mint aho­gyan élt. Költészete fölfedte ér­zelem- és gondolatvilágát, a meg­értés iránti vágyát, töprengéseit, riadalmait. Verseiben szemérmes hangon szólt szeretetéről, amely nyitottá tette az örvendezők és az elhagyottak, az egészségesek és a betegek, az aggódók és a szenve­dők iránt. Amint életében, így költészetében sem volt soha hi­valkodó, de sem közönyt, sem semmitmondást nem találni ver­seiben, csak tiszta érzéseket, tisz­ta gondolatokat, szép művészetet. Október negyedikén lenne het­venöt esztendős, ha a váratlanul rátört halál el nem ragadja kö­zülünk. A mindenség , és a semmi­­ ugyanaz. Ha patetikus vagy az elsőre olvadsz , ha tárgyilagos­­ a másodikba jutsz haláloddal. Egyik rövid versében így játszik az elmúlás lehetőségével az egész életében — az osztrák határon lé­vő szülőfalujától Sziglgetig — fá­radhatatlanul verselő, és főleg né­met költői műveket magyarul tol­mácsoló Hajnal Gábor. Fordítá­sait többször is átdolgozta, mi­előtt azokat kezéből kiadta, mert arra jött rá, hogy „a költő életé­nek, működésének, esztétikai szemléletének, sajátos szótárának ismerete nélkül a műfordítás há­­lyogkovács-operáció, borotvaélen járó esetlegesség”. Hölderlinz Hajnal akkor is fordított, amikor a fasizmus e nagy — és látszólag „időtlen” — német költő néhány versét állandóan idézte. Goeb­­belsék úgy ünnepelték, mint aki az ő „dicsőségüket” hirdette meg a múlt században, a műfordító viszont azt mutatta ki, hogy ez a forradalmas ifjúságú, majd a (valószínűleg látszólagos) „őrü­let”-be és némaságba visszavo­nult poéta olyasmit hirdetett, ami a német fasizmusnak soha nem lehetett célja. De Hajnal később is visszatért Hölderünhez, olyan időkben is, amikor a fasizmus propagandaakciója miatt e nagy és mély költő „gyanús” volt. És gyakran ugyanahhoz a Hölderlin­­költeményhez, mert rájött, hogy az igazán nagy költők a különbö­ző korokban — ha esetleg csak egy újra kijavított félhanggal is — gazdagodnak és kiteljesednek az időben. Hajnal Gábor azonban nemcsak a klasszikusnak számító német költészetet idézte elénk mind ki­­műveltebb eszközeivel. Egyik út­törője volt az olyan „újonnan fel­fedezett” német művészek ma­gyarra tolmácsolásának, mint a nálunk tulajdonképpen csak ha­lála után „elismert" Bertolt Brecht. Ugyanakkor ő citálta elő­ször — legalábbis a magyar kö­zönség számára — az 1912-ben fiatalon meghalt, kiváló Georg Heymet, és fordított olyan jeles kortársaktól, mint a versekkel is jelentkező Günter Grass. Hajnal közvetítésével ismerhettük meg a sokáig csak politikusnak és ki­váló publicistának tartott osztrák Ernst Fischer korszerű verseit, például az Űrrepülés (eredetileg: Weltraumflug) című költeményt is.A mind újabb művekre — és régebbi művek újabb tolmácso­lási lehetőségeire — figyelmező Hajnal Gábor, mint már jeleztük, ifjúkorától szinte utolsó percéig költő is volt, magát mind újabb lehetőségekre figyelmeztető poé­ta. Nem is sokkal halála előtt, Szigligeten írta alábbi, vélhetően utolsó versét. a- g- Tél Szigligeten Nagy rajokban jönnek a vadkacsák rikácsolva a Balaton felől a nádasban megfagyott minden élet ők éhesen ennivalót keresnek riadtan hallgatjuk míg tovaszállnak kavargó hópelyhek közt feketén. A tó nyugodt és néptelen a tél kocsink hamarost Szigligetre ér. Szeszélyesen nagy pelyhekben esik a hó, s alatta mereven a tó acélszürke a víz az út most is mindig felfele visz. Lélegzetem akadozik szívem nehéz gyorsulva jár. Megállok szótlanul és arcom a hófúvásba kigyúl szemem a tömör hullámokra néz. Bölöni fején fehér sapka ül mintha imádkozna nagy ünnepen valami csodarabbi bár tudom nemes ember volt, s talpig úr. Eláll a hó a felhők messze tűnnek. A téli nap pár órára kisüt s ragyog az ünnep szikrázik mindenütt a karácsony túl a legrövidebb napon nekem meg egyre sötétül napom. Hányszor állok még itt ezen az ünnepen? Búcsúzva egyre nehezebben az elmúlt évtől és készülődve az újra remélve és vágyakozva. (1986 karácsonyán) Magtár Nemzet Csütörtök, 1987. október 1. Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik. Gál Istvánról, születésének 75. évfordulóján M­indmáig élő hatású folyóirattal gazdagodott irodalmunk 1934- ben, a Gál István­ szerkesztette Apollóval. A vita, amelyet a „kö­zép-európai humanizmus folyó­irata" akkor is, azóta is kiváltott, sohasem a közlemények értékét, mindig a témák megközelítési és feldolgozási módját illették. Az induláskor ugyanis mindössze huszonkét éves szerkesztő — egyébként angol—német szakos bölcsész — az akkori viszonyok közt szokatlan merészséggel a ke­­let-közép-európai népek szelle­mi javait kívánta — a magyar al­kotó szellem termékeivel egybe­vetve — kritikailag bemutatni. Nem kis érdeme hát e hat évfo­lyamot megért folyóiratnak, hogy a ma már könyvészeti ritkaság­nak számító tíz kötetében a szer­kesztő szándéka szerint ,a könyv és a röpirat között új műfajt ho­nosított meg, amely az évkönyv­nél elevenebb, mozgalmasabb, vi­szont nem olyan múló, efemer jel­legű, mint havi, hetilapjaink" (1935). Ez az új típusú folyóirat annak a tudós nemzedéknek biz­tosított bemutatkozási és kibonta­kozási lehetőséget, amelynek tag­jai — ha túlélhették a második világháborút — tudományuk él­vonalbeli művelőivé váltak. Gon­dolok itt — egyebek közt — Bóka Lászlóra (aki főmunkatársként is jegyezte a lapot), Kardos Tiborra, Gáldi Lászlóra, Hadrovics Lász­lóra, Kovács Endrére, Mátrai Lászlóra, Sziklay Lászlóra ... De hányan voltak, akik ifjan pusz­tultak el a háború viharában: Halász Gábor, Szerb Antal vagy a közép-európai összehasonlító tör­ténet- és irodalomtudomány pó­tolhatatlan ígérete: Sárkány Osz­kár. A szerkesztőt és munkatársait az az elv vezette, hogy a huma­nizmus hagyományainak és kor­szerű értelmezésének szellemében az egymásra utalt, s annyi szállal egybefonódott közép-európai nemzetek békés jövőjét segítsék kibontakoztatni. Gál István, aki vérbeli szervező szerkesztőként ritkán írt saját lapjába, az 1935 évfolyam élén Apollo vagy a kö­zép-európai humanizmus kísérlete címmel kifejtette, hogy folyóirata „ugyanakkor, amikor hitet tesz a legnemesebb európai hagyomá­nyok mellett, egyúttal egy új, bol­dogabb, emberibb Közép-Európa hírnöke akar lenni”. E „közép-európai humanizmus­nak” nevezett közeledési kísérlet természetesen elválaszthatatlan az akkor világszerte jelentkező antifasiszta szellemi magatartásá­tól. Nem véletlen hát, hogy Tho­mas Mann is, Budapesten járva, már 1935-ben fölfigyelt az Apol­lóra: „Tudok róla — nyilatkozta —, hogy fiatal magyar bölcsészek, diákok egy folyóiratot indítottak, amely a közép-európai humaniz­mus körvonalait keresi”. Így ért­hető, hogy egy évvel később Gál­nak adja át első közlésre a Nép­­szövetség Szellemi Együttműkö­dési Bizottságának budapesti ülé­sén 1936 júniusában elmondott ne­vezetes felszólalását. Ebben ugyanis az Apollo-kör szemléleté­vel egyezőn a humanista eszmék­nek és Európa sorsának a kölcsö­nösségére mutatott rá: „Európa a humanizmus eszményével szo­rosan és elválaszthatatlanul ösz­­szekapcsolt fogalom. Ma harcos humanizmusra lenne szükség, me­lyet az a belátás táplál, hogy egy szemérem és kétség nélküli fana­tizmusnak sohasem szabad a sza­badság, türelem és kétség alap­elveit kizsákmányolni és kiszorí­­tani; az a belátás, hogy ennek a humanizmusnak nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége vé­dekezni ... Humanizmusról be­szélve, Európa alapjairól és a szellemi élet feltételeiről beszé­lünk, s ezért szükségesnek véltem arra a kapcsolatra rámutatni, amelyet a minden humanisztikus gondolatban benne rejlő termé­szetes jóságnak férfias határozott­sággal alkotnia kell, hogy Európa továbbra is fennmaradhasson.” (1936, 177—179.) Számoljunk csak: hány éves volt Gál István, ami­kor megkapta közlésre Thomas Mann szövegét? Huszonnégy! A nemzedéktársak mozgósítási mellett tehát Gál István mó­dot lelt rá, hogy első közlésként szólaltassa meg a cselekvő huma­nizmus nemzetközi és hazai nagy­jait is, olyan műveket mutatva be tőlük, amelyek az Apollo­­prog­ramjával összhangban a huma­nista szemlélet korszerű elmélyí­tését illetve a közép-európai nem­zetek műveltségének jobb megis­merését szolgálták. Itt jelent meg — egyebek közt — Bartók Béla korszakos tanulmánya a népzene­­gyűjtésről, vagy — más területről idézve példát — Veres Péter vi­tairata „az indogermán polgárság és magyar parasztság" viszonyá­ról. Az Apollo egy 1939-i kormány­­rendelet értelmében volt kényte­len beszüntetni megjelenését; e határozatot ugyanis csak az éven­te legalább tízszer megjelenő, vagyis a jobb anyagi helyzetű la­pok közlését és terjesztését enge­délyezte. Ha azonban most, há­rom évvel Gál István elhunyta után, újólag kézbe vesszük az ál­tala példásan és odaadón szer­kesztett Apollo ezerkétszáz oldal­nyi tíz kötetét, készséggel állapít­ható meg, hogy bár számos köz­lemény késztet ellenvéleményre, termékeny vitára, egészében véve nagy alkotás ez; korántsem hat túlzásnak, hogy Szerb Antal „Os­­vát halála óta a legnagyobb szer­kesztőnek” nevezte Gált. S való­ban: mai szemmel nézve is az Apollo olyan szerkesztő tudatos műve, aki — Kármán József sza­vával — „ő az a fenkő, amely tompa maga, és élesít,, az a tűz­kő, amely maga nem meleg, de tüzet ad.” Jómagam akkor ismertem meg, amidőn — a harmincas évek ele­jén — az Apollót szervezve is­mételten járt Pozsonyban, s részt vett a Sarló vitaülésein. Bizonyos — érthető — meggondolásból mi akkor inkább a Korunknak dol­goztunk, mint az­­Apollónak. 1937 nyarán Prágában találkoztam ve­le ismét, Anton Straka társaságá­ban. Straka ekkor interjút készí­tett vele az otani rádió részére a magyar—csehszlovák szellemi együttműködés lehetőségeiről. Ta­núja lehettem, hogy e viharfelhős időben Prága illetékes körei úgy fogadták Gált (aki a Németh László kezdeményezésére alakult Dunai Tudóstársaság képviseleté­ben járt ott), mint a magyar szel­lem hivatott képviselőjét. Az Apollo meszűnte után a tudományos művek gazdag sorát alkotta meg. Míg ugyanis koráb­ban — szerkesztőként — mások munkáit gondozta, most a ma­gáéival törődhetett. Kiemelkedik közülük a Babits és az angol iro­dalom című összehasonlító iroda­lomtudományi értekezés, majd a Magyarország, Anglia és Ameri­ka, különös tekintettel a szláv világra, amely már címével is jel­zi szerzőnk tág látókörét. Kiadta és magyarázó jegyzetekkel kísér­te Wesselényi Miklós Szózatát a magyar és szláv nemzetiség ügyé­ben. A háború alatt olyan körök kezdeményezésére, amelyek an­golszászok felé próbáltak valami­féle nyitást létrehozni, hosszabb­­rövidebb iratokat szerkesztett a magyar kérdés tárgyszerűbb meg­ismertetése végett. 1945 kegyetlen telén súlyos ízületi és érrendszeri betegséget szerzett, s ennek következményei egész további életére hatással let­tek. Mégis, nem ekkor teljesedett be a végzet, amelyre a címül írt Ady-sor folytatása utal... „Rok­kanva ér el az éjszakáig”. A fel­­szabadulás utáni első években, az Országos Könyvtári Központ ve­zetőjeként, ugyanazzal a lelkese­déssel, módszerességgel és szívós­sággal dolgozik, mint amikor az Apollót szerkesztette, emellett, 1947-ben, alapvető könyvet tesz közzé Magyarország és Kelet- Európa (A magyarság kapcsolatai a szomszéd népekkel) címmel. Egy évvel később pedig, mint oly sokan, ő is állás, megélhetés nélkül marad. Mily érthetetlen tékozlása volt ez szellemi álla­gunknak! Hányan vonultak hall­gatásba vagy távoztak külföldre! Gál István, aki sokszorosan bizo­nyította képességét a tudományos munka szervezésére, ösztönörzé­sére, ettől kezdve nyugdíjazásáig — risum teneatis, amici? — az angol követség könyvtárát vezeti. Ámde súlyosbodó betegsége el­lenére többféleképp is jelen marad szellemi életünkben. Se szeri, se száma az értékes tanul­mányoknak, amelyeket szakfolyó­iratainkban publikál; esszéiből tartalmas kötetet tesz közzé Bar­tóktól Radnótiig címmel (1973) rendkívüli adatbősége révén nél­külözhetetlen kalauzul mindazok számára, akik újabbkori művelt­ségünk fejlődésének lényegi kér­déseivel foglalkoznak. A koráb­ban kezdett s 1942 óta megszakí­tás nélkül végzett Babits-kutatá­­sai is újabb műveket eredmé­nyeznek (Babits Adyról, 1975, stb.), s e sokfelé ágazó tudomá­nyos és irodalmi tevékenység mel­lett arra is marad ideje, ereje, elkötelezettsége, hogy értesülései­ről rendszeresen tájékoztassa a Magyar Nemzet olvasóit. Jelenléti igénye azonban más­ként, közvetlenebbül is megnyil­vánul. Akik ez időben barátai voltunk, nem győztük csodálni, hogy a szellem energiakészlete miként diadalmaskodik a testet támadó kórokon. Gál István be­tegen is állandó lelki készenlét­ben élt: egyetemes kíváncsiságú szellemként minden iránt érdek­lődött, minden értelmes vállalko­zást figyelemmel kísért, akár itt­hon, akár másutt tűnt fel vala­mi. Ekkor­tájt egyre többen ke­resték fel őt, főleg fiatalabb ku­tatók, s nem is csak magyarok, hanem szép számmal külföldiek is, hogy eligazítást kapjanak tő­le. Ha majd valaki megírja zak­latott korunk szellemi életének hiteles történetét, róla szólva — azt hiszem — leginkább olyasmit állapíthat meg, amit Toldy Fe­renc oly szépen mondott Kis Jánosról: „Ő azon kevesek egyi­ke volt, kiknél semmi sem lát­szat, hanem valóság , minden; s mert látszani nem igyekezett, a járatlanok és gyengék előtt ki­sebbnek látszott, mint volt". Dobossy László ZENEI VILÁGNAP A zenei világnap — hasonlóan a többi, közmegegyezéssel létre­hozott nemzetközi emlékeztető évfordulóhoz — elsősorban arra szolgál, hogy elgondolkoztasson a zene és az emberiség kapcsolatá­ról, a funkcióról, amit ez a — vi­szonylag fiatal — művészet a né­pek életében betölt. Természete­sen a muzsika iránt vonzódó em­ber október elsején éppúgy elkö­telezettje a hangok művészetének, mint a többi napokon; a zenei érzékkel nem rendelkezők pedig a világnapon is közömbösek ma­radnak. De azok, akiknek meg­vannak eszközeik a zene ügyének támogatásához — széplelkű és nagypénzű pártfogók, vagy a kul­túrát bölcs megfontolásból támo­gató hivatalos fórumok — az em­beriség e szép egyetemes ünnepén igazolva láthatják eddigi fárado­zásaik értelmét, felülvizsgálhat­ják, megtesznek-e minden lehetőt azért, hogy a muzikális emberiség megkapja a maga szellemi-lelki táplálékát, azok pedig, akik en­nek előteremtésére hivatottak, a muzsikusok, alkotók és előadó­­művészek, dolgozhatnak-e megfe­lelő körülmények között. Elsősor­ban a magunk háza táján idősze­rű ez a vizsgálat, jelen helyze­tünkben, amikor a fényűzésnek életünk minden frontján szigorú határokat szab az anyagi szükség. És éppen ez a kérdés: fényűzés-e a zene, avagy az élet egyik alap­vető feltétele? Nem csak a muzsi­kusok döntenek az utóbbi mellett, sőt, nem is kizárólag azok, akik örömet és kikapcsolódást lelnek a zenehallgatásban, így vélekedik bízvást mindenki, aki a szívén vi­seli az elmúlt emberöltő során el­ért eredményeinket, az egészség­­ügyi statisztika riasztó adataiért népünk lelki erőnlétének töret­­lenségében keresve némi kárpót­lást. Nem szabad veszni hagynunk Kodály Zoltán örökségét, nem en­gedhetjük meg, hogy a gazdasági depresszió és a következménye­képpen óhatatlanul jelentkező gondterhelt közhangulat zenekul­túránk hanyatlását vonja maga után! Mert a ráfizetéssel műkö­dő iparágak átcsoportosítása át­meneti nehézségek árán megold­ható, de ha zenei intézményeink életritmusát megbénítja a támo­gatás elmaradása, ha elszürkül és igénytelenné válik a zenei közvé­lemény, ha művészeink ihletét anyagi gondok és közönyösen ri­deg hallgatóság béklyózza, az helyrehozhatatlan kárt okoz ott, ahol építeni, alkotni, emberi érté­ket teremteni, a zene legfőbb hi­vatása. Pándi Marianne NAPLÓ Az idén harmincnegyedik alka­lommal rendezik meg a vásárhe­lyi őszi tárlatot. A rangos országos képzőművészeti seregszemlét ok­tóber 11-én nyitják meg Hódme­zővásárhelyen a Tornyai János Múzeumban. A kiállítás iránti növekvő érdeklődést jelzi, hogy 167 művész több mint félezer al­kotást küldött be elbírálásra. A zsűri napokban hozott döntése szerint 150 képzőművész 328 al­kotását — festményét, grafikáját, szobrát, érmét, kisplasztikáját — fogadták el.­­ Megrendül az erdő címmel Vésztő nagyközség tanácsa új Sinka-kötetet jelentetett meg az író születésének 90. évfordulója tiszteletére. A kötet a szerző ko­rábbi könyveiből, hagyatékából, s a csak a sajtóban megjelent köl­teményeiből ad közre gazdag vá­logatást. Sinka István egy évtize­den át élt Vésztőn, s Békésben jelent meg első kötete is. Zsadányi Lajos költő ötvenedik születésnapja alkalmából október 2-án, pénteken szerzői estet tar­tanak a hajdúhadházi nagyközsé­gi könyvtárban. * Tudományos emlékülést tarta­nak ma, csütörtökön, a Párttörté­neti Intézetben a „100"..” című, Tamás Aladár által szerkesztett fo­lóirat megjelenésének hatva­nadik évfordulója alkalmából.­­ Háromnapos nemzetközi kon­ferencia kezdte meg munkáját szerdán Esztergomban, az Orszá­gos Pedagógiai Intézet Tovább­képző Központjában. A konferen­cia résztvevői a szocialista orszá­gok szakképzési kutatóintézetei­nek munkáját irányító igazgatók. A konferencia vezető témája a szakmunkásképző intézmények­ben tanuló fiatalok nevelésének metodikai korszerűsítése.

Next