Magyar Nemzet, 1987. október (50. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-01 / 231. szám
4 A HÉT FILMJEI Napló szerelmeimnek Élni kell. Erről vitát nyitni nem érdemes, legföljebb arról, hogyan. Kénytelen-kelletlen karöltve a történelemmel, amelytől elkülönülni nem lehet. Néha fölemel, máskor lesújt, elviselhetetlen súllyal nehezedik az emberre, leroskaszt vagy összeroppant, talán el is pusztít. „Élni kell", mondja a Három nővér egyike, Mása, s így felel rá Irina: „Jön majd idő, mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenvedés, és akkor nem lesz többé titok.. „Addig azonban élnünk kell”: a Csehov-drámának ez, az előbb idézettet folytató mondata már nem hangzik el Mészáros Márta filmjében: a Napló szerelmeimnek színiakadémiai jelenetébe berobban egy Pufajkás nő, s ráront a finomlelkű rendezőre, aki nagyszerűen rendez Csehovot, de följelentette a Pufajkás nő férjét s az meghalt a lágerban; az egész családját elvitték. Juli, a film önéletrajzi ihletésű főszereplője beleborzong a jelenetbe. A néző, kivált, ha látta az előző részt — Napló gyermekeimnek —, tudja, hogy Juli apját, a kitűnő szobrászt ugyancsak elvitték, de Juli ekkor még reméli, hogy él. Mondhatja hát a jelenet láttán: „Ha ez velem történik, én megöltem volna, az biztos.” Vele azonban nem ez történik, ő naplót vezet: „Apa! Azért írom ezt a naplót neked, ha még élsz, megtudd, milyen voltam. Sokat gondolok anyámra ... Nagymama, nagypapa olyanok, mint az igaziak, de hát mégsem azok. ők hoztak haza Moszkvából. Egyetlen ember van, akit szeretek: János. De őt is elvitték, úgy, mint téged Nem értek semmit.” Az volna csoda, ha értené, őneki Nagymama mondja: élni kell — de azt nem, hogyan, hiszen maga sem tudja. Magda, akiről a filmbeli, föntebb idézett naplóban nem esik szó, a kirendelt gyámanya, előbb újságíró, aztán — a filmből kölcsönzve a jelzőt —, „szürke egyenruhás” ezredes, a maga módján még szereti is Julit, ez mégis elszökik tőle. Visszahozatja hát a fogdmegekkel, noha megtiltja nekik, hogy erőszakot alkalmazzanak. Magdának is meggyűlt a baja a történelemmel: őt börtönbe zárták, míg a testvére gyárigazgató volt; amikor aztán a történelem és az ő élete is fordult, s ő egyenruhát öltött, már bármilyen parancsot teljesített. „Én semmit nem tudok csinálni ... Mégis, mit képzeltek? Mit vártok tőlem? Mit, mit? Mit?” — sírja sikítja, amikor rákbeteg fivére csak azt kéri, vigyázzon a családjára. Jánost — az egyetlent, akit Juli szeret, s akit apjához hasonlónak vél, s akiről az előző Naplóból megtudtuk, hogy francia emigráns, ellenálló volt s ezért most (a cselekmény idején) bebörtönözték, ott szétverték a veséjét, hogy az ártatlanra valljon — ezt a Jánost „bankettra hívta” Magda, hogy szép szóval vegye rá a hamis tanúzásra; s mert a szép szó kevés volt, hódítót ad neki, hogy kába legyen s így jó koronatanú. Aki a történelemben él, nehéz terheket cipel magával, ki ilyent, ki olyant, kisebbet, nagyobbat. A filmbeli Jánost bűntudat tölti el, Magdának azonban nincs bűntudata. Miért is lenne? „Ez az érzés a hatalomban” — mondja szabadulása után János —, „tudjátok, nemcsak ritka dolog, de káros is”. Magda pedig Sztálin halála és a magyarországi változások után is marad — mindössze az a különbség, hogy most már kultúrával foglalkozik. S eközben szinte önmaga fölé magasodik: „Nekem nem árthat semmi, kislányom” — veti oda magabiztosan Julinak. (Itt említem meg, milyen szép lírai képsorral szól a film Sztálin haláláról. A moszkvai kollégium mosdójában hallják a lányok a rádióhírt — egyelőre a megbetegedésről és az eszméletvesztésről. Megdöbbennek. Egyikük azt mondja: „A háborúban az ő nevével haltak meg az emberek.” Egy szőke lány így folytatja: „Mindenkinek volt halottja" — s ezután már ki-ki a maga gyászával gyászol tovább — s nemcsak a háborúban, hanem másutt, másért megholtakat is megsiratva.) Ebből a korból mindenki viseli a maga felelősségét, talán bűntudatát, talán az áldozatát, talán mindet együtt. Hiszen a korábban idézett színiakadémiai jelenet után, amikor fogadkozik Juli, mit tenne ő, ha ez vele történik, azt is mondja: „Kíváncsi vagyok, hogy néz majd a szemembe ez az ember.” Barátnője, aki föladta önmagát, hogy elérje célját és önmaga lehessen, szelíden figyelmezteti: „Vagy te az övébe.” S amikor — még előbb a kollégiumban fegyelmit kap Juli, aki sok időt, olykor éjszakákat tölt tanárából lett barátnőjénél, a Nagyszínház ünnepelt, nagy művészénél, Anna Pavlovnánál (barátságuk oka, hogy mindketten föltárták egymásnak szenvedéseiket és megalkuvásaikat, őszintén, ami akkoriban „nemcsak ritka dolog, de káros is" volt), a barátnő-tanár a segítségére siet, s megmenti őt, de a folyosón, a fegyelmivel hazaküldött fiatalember vádló szavára. „Te olyan vagy, mint ők”, figyelmezteti Julit. Ki vagy te? Orosz? Magyar? Árva is, meg nem is. Félsz és félnek tőled is.” Nem mesélhetem el az egész filmet, legföljebb érzékeltetni próbálom, mekkora hatást tett rám, s nem tudhatom, kiben milyen érzéseket s gondolatokat kelt majd. Csak azt tudom, hogy tiszta és mélységesen emberi ez a film, amely egyéni sorsot és történelmet ötvöz, ez utóbbit korabeli híradórészletekkel is érzékeltetve. Sokáig sorolhatnám bizonyítékaimat. A csöndes csalódás pillanatát, amikor Julia kihalt és személytelen (miképp nevezzem?) Hivatalban megtudja az „örömhírt”, hogy édesapját rehabilitálták, de rögtön utána, most már kevésbé kenetteljesen, inkább szürke-közönyösen, hogy a kőbányában bizony meghalt, s azt sem köztik vele, hol a sírja. Fölidézhetném a másikat, az itthonit, amikor az egykori lágertárs, író meleg hangon emlékezik az édesapjára, aki „nem hagyta magát..., hiába ütötték-verték”, mert „tisztességes ember volt, talán emiatt kellett annyi bajt elviselnie". (Az írónak nincsenek illúziói, hogy kiadják-e a könyvét; már annak is örül, hogy barátja, János elolvashatja. Ha a nézőnek Lengyel József jutna eszébe, merő véletlen.) Ám erre a jelenetre is rímel egy másik, hiszen Juli többször is találkozott egy másik íróval, aki nem ír ugyan, mégis nagyrabecsült író, egyszer ott a belügyi klubban, ahol „most már kultúrával foglalkozik Magda is”, a szemébe vágja Juli: „Moszkvában próbáltam apám után kutatni. Róla nem hallottam semmit. De magáról elég sokat”, bizonyára ezért kérdezte épp az előbb: „Maguk nem tudnak semmiről semmit, maga megúszta Moszkvában 38-at, itt 49-et... mondja, hogy csinálja?” Élni kell — ezt mondja a filmen a Nagymama is Julinak, egy nehéz pillanatban a sok közül élni kell, mondja Csehov Irinája, s azt is: „Jön majd idő, mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenvedés, és akkor nem lesz többé titok” (Kosztolányi Dezső fordítása). Ennek a megtudásnak az érdekében tépi föl a maga múltját s a miénket Mészáros Márta Naplója. Illő lenne-e, hogy e történelmi szembenézés megrendült méltatásakor megnevezzem segítőtársait: Jancsó Nyika operatőrt, Jan Nowickit, Czinkóczi Zsuzsát, Anna Polonyt, Irina Kouberskayát, Szemes Marit, Zolnay Pált s a többieket, mind-mind? Hiba lenne hallgatnom róluk. Egyáltalán: hiba lenne hallgatni mindarról, amit ez a film föltárulni kell, erről nem kell vitát nyitni; az a kérdés, hogyan. S úgy kell élni, hogy ne kelljen félni. (A Napló szerelmeimnek a Budapest Filmstúdióban készült a Zespoly Filmove közreműködésével.) Zay László Hajnal Gábor emlékére Ma avatják föl Hajnal Gábor költő síremlékét. Hirtelen ment el, épp oly csöndesen, mint ahogyan élt. Költészete fölfedte érzelem- és gondolatvilágát, a megértés iránti vágyát, töprengéseit, riadalmait. Verseiben szemérmes hangon szólt szeretetéről, amely nyitottá tette az örvendezők és az elhagyottak, az egészségesek és a betegek, az aggódók és a szenvedők iránt. Amint életében, így költészetében sem volt soha hivalkodó, de sem közönyt, sem semmitmondást nem találni verseiben, csak tiszta érzéseket, tiszta gondolatokat, szép művészetet. Október negyedikén lenne hetvenöt esztendős, ha a váratlanul rátört halál el nem ragadja közülünk. A mindenség , és a semmi ugyanaz. Ha patetikus vagy az elsőre olvadsz , ha tárgyilagos a másodikba jutsz haláloddal. Egyik rövid versében így játszik az elmúlás lehetőségével az egész életében — az osztrák határon lévő szülőfalujától Sziglgetig — fáradhatatlanul verselő, és főleg német költői műveket magyarul tolmácsoló Hajnal Gábor. Fordításait többször is átdolgozta, mielőtt azokat kezéből kiadta, mert arra jött rá, hogy „a költő életének, működésének, esztétikai szemléletének, sajátos szótárának ismerete nélkül a műfordítás hályogkovács-operáció, borotvaélen járó esetlegesség”. Hölderlinz Hajnal akkor is fordított, amikor a fasizmus e nagy — és látszólag „időtlen” — német költő néhány versét állandóan idézte. Goebbelsék úgy ünnepelték, mint aki az ő „dicsőségüket” hirdette meg a múlt században, a műfordító viszont azt mutatta ki, hogy ez a forradalmas ifjúságú, majd a (valószínűleg látszólagos) „őrület”-be és némaságba visszavonult poéta olyasmit hirdetett, ami a német fasizmusnak soha nem lehetett célja. De Hajnal később is visszatért Hölderünhez, olyan időkben is, amikor a fasizmus propagandaakciója miatt e nagy és mély költő „gyanús” volt. És gyakran ugyanahhoz a Hölderlinkölteményhez, mert rájött, hogy az igazán nagy költők a különböző korokban — ha esetleg csak egy újra kijavított félhanggal is — gazdagodnak és kiteljesednek az időben. Hajnal Gábor azonban nemcsak a klasszikusnak számító német költészetet idézte elénk mind kiműveltebb eszközeivel. Egyik úttörője volt az olyan „újonnan felfedezett” német művészek magyarra tolmácsolásának, mint a nálunk tulajdonképpen csak halála után „elismert" Bertolt Brecht. Ugyanakkor ő citálta először — legalábbis a magyar közönség számára — az 1912-ben fiatalon meghalt, kiváló Georg Heymet, és fordított olyan jeles kortársaktól, mint a versekkel is jelentkező Günter Grass. Hajnal közvetítésével ismerhettük meg a sokáig csak politikusnak és kiváló publicistának tartott osztrák Ernst Fischer korszerű verseit, például az Űrrepülés (eredetileg: Weltraumflug) című költeményt is.A mind újabb művekre — és régebbi művek újabb tolmácsolási lehetőségeire — figyelmező Hajnal Gábor, mint már jeleztük, ifjúkorától szinte utolsó percéig költő is volt, magát mind újabb lehetőségekre figyelmeztető poéta. Nem is sokkal halála előtt, Szigligeten írta alábbi, vélhetően utolsó versét. a- g- Tél Szigligeten Nagy rajokban jönnek a vadkacsák rikácsolva a Balaton felől a nádasban megfagyott minden élet ők éhesen ennivalót keresnek riadtan hallgatjuk míg tovaszállnak kavargó hópelyhek közt feketén. A tó nyugodt és néptelen a tél kocsink hamarost Szigligetre ér. Szeszélyesen nagy pelyhekben esik a hó, s alatta mereven a tó acélszürke a víz az út most is mindig felfele visz. Lélegzetem akadozik szívem nehéz gyorsulva jár. Megállok szótlanul és arcom a hófúvásba kigyúl szemem a tömör hullámokra néz. Bölöni fején fehér sapka ül mintha imádkozna nagy ünnepen valami csodarabbi bár tudom nemes ember volt, s talpig úr. Eláll a hó a felhők messze tűnnek. A téli nap pár órára kisüt s ragyog az ünnep szikrázik mindenütt a karácsony túl a legrövidebb napon nekem meg egyre sötétül napom. Hányszor állok még itt ezen az ünnepen? Búcsúzva egyre nehezebben az elmúlt évtől és készülődve az újra remélve és vágyakozva. (1986 karácsonyán) Magtár Nemzet Csütörtök, 1987. október 1. Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik. Gál Istvánról, születésének 75. évfordulóján Mindmáig élő hatású folyóirattal gazdagodott irodalmunk 1934- ben, a Gál István szerkesztette Apollóval. A vita, amelyet a „közép-európai humanizmus folyóirata" akkor is, azóta is kiváltott, sohasem a közlemények értékét, mindig a témák megközelítési és feldolgozási módját illették. Az induláskor ugyanis mindössze huszonkét éves szerkesztő — egyébként angol—német szakos bölcsész — az akkori viszonyok közt szokatlan merészséggel a kelet-közép-európai népek szellemi javait kívánta — a magyar alkotó szellem termékeivel egybevetve — kritikailag bemutatni. Nem kis érdeme hát e hat évfolyamot megért folyóiratnak, hogy a ma már könyvészeti ritkaságnak számító tíz kötetében a szerkesztő szándéka szerint ,a könyv és a röpirat között új műfajt honosított meg, amely az évkönyvnél elevenebb, mozgalmasabb, viszont nem olyan múló, efemer jellegű, mint havi, hetilapjaink" (1935). Ez az új típusú folyóirat annak a tudós nemzedéknek biztosított bemutatkozási és kibontakozási lehetőséget, amelynek tagjai — ha túlélhették a második világháborút — tudományuk élvonalbeli művelőivé váltak. Gondolok itt — egyebek közt — Bóka Lászlóra (aki főmunkatársként is jegyezte a lapot), Kardos Tiborra, Gáldi Lászlóra, Hadrovics Lászlóra, Kovács Endrére, Mátrai Lászlóra, Sziklay Lászlóra ... De hányan voltak, akik ifjan pusztultak el a háború viharában: Halász Gábor, Szerb Antal vagy a közép-európai összehasonlító történet- és irodalomtudomány pótolhatatlan ígérete: Sárkány Oszkár. A szerkesztőt és munkatársait az az elv vezette, hogy a humanizmus hagyományainak és korszerű értelmezésének szellemében az egymásra utalt, s annyi szállal egybefonódott közép-európai nemzetek békés jövőjét segítsék kibontakoztatni. Gál István, aki vérbeli szervező szerkesztőként ritkán írt saját lapjába, az 1935 évfolyam élén Apollo vagy a közép-európai humanizmus kísérlete címmel kifejtette, hogy folyóirata „ugyanakkor, amikor hitet tesz a legnemesebb európai hagyományok mellett, egyúttal egy új, boldogabb, emberibb Közép-Európa hírnöke akar lenni”. E „közép-európai humanizmusnak” nevezett közeledési kísérlet természetesen elválaszthatatlan az akkor világszerte jelentkező antifasiszta szellemi magatartásától. Nem véletlen hát, hogy Thomas Mann is, Budapesten járva, már 1935-ben fölfigyelt az Apollóra: „Tudok róla — nyilatkozta —, hogy fiatal magyar bölcsészek, diákok egy folyóiratot indítottak, amely a közép-európai humanizmus körvonalait keresi”. Így érthető, hogy egy évvel később Gálnak adja át első közlésre a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottságának budapesti ülésén 1936 júniusában elmondott nevezetes felszólalását. Ebben ugyanis az Apollo-kör szemléletével egyezőn a humanista eszméknek és Európa sorsának a kölcsönösségére mutatott rá: „Európa a humanizmus eszményével szorosan és elválaszthatatlanul öszszekapcsolt fogalom. Ma harcos humanizmusra lenne szükség, melyet az a belátás táplál, hogy egy szemérem és kétség nélküli fanatizmusnak sohasem szabad a szabadság, türelem és kétség alapelveit kizsákmányolni és kiszorítani; az a belátás, hogy ennek a humanizmusnak nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége védekezni ... Humanizmusról beszélve, Európa alapjairól és a szellemi élet feltételeiről beszélünk, s ezért szükségesnek véltem arra a kapcsolatra rámutatni, amelyet a minden humanisztikus gondolatban benne rejlő természetes jóságnak férfias határozottsággal alkotnia kell, hogy Európa továbbra is fennmaradhasson.” (1936, 177—179.) Számoljunk csak: hány éves volt Gál István, amikor megkapta közlésre Thomas Mann szövegét? Huszonnégy! A nemzedéktársak mozgósítási mellett tehát Gál István módot lelt rá, hogy első közlésként szólaltassa meg a cselekvő humanizmus nemzetközi és hazai nagyjait is, olyan műveket mutatva be tőlük, amelyek az Apolloprogramjával összhangban a humanista szemlélet korszerű elmélyítését illetve a közép-európai nemzetek műveltségének jobb megismerését szolgálták. Itt jelent meg — egyebek közt — Bartók Béla korszakos tanulmánya a népzenegyűjtésről, vagy — más területről idézve példát — Veres Péter vitairata „az indogermán polgárság és magyar parasztság" viszonyáról. Az Apollo egy 1939-i kormányrendelet értelmében volt kénytelen beszüntetni megjelenését; e határozatot ugyanis csak az évente legalább tízszer megjelenő, vagyis a jobb anyagi helyzetű lapok közlését és terjesztését engedélyezte. Ha azonban most, három évvel Gál István elhunyta után, újólag kézbe vesszük az általa példásan és odaadón szerkesztett Apollo ezerkétszáz oldalnyi tíz kötetét, készséggel állapítható meg, hogy bár számos közlemény késztet ellenvéleményre, termékeny vitára, egészében véve nagy alkotás ez; korántsem hat túlzásnak, hogy Szerb Antal „Osvát halála óta a legnagyobb szerkesztőnek” nevezte Gált. S valóban: mai szemmel nézve is az Apollo olyan szerkesztő tudatos műve, aki — Kármán József szavával — „ő az a fenkő, amely tompa maga, és élesít,, az a tűzkő, amely maga nem meleg, de tüzet ad.” Jómagam akkor ismertem meg, amidőn — a harmincas évek elején — az Apollót szervezve ismételten járt Pozsonyban, s részt vett a Sarló vitaülésein. Bizonyos — érthető — meggondolásból mi akkor inkább a Korunknak dolgoztunk, mint azApollónak. 1937 nyarán Prágában találkoztam vele ismét, Anton Straka társaságában. Straka ekkor interjút készített vele az otani rádió részére a magyar—csehszlovák szellemi együttműködés lehetőségeiről. Tanúja lehettem, hogy e viharfelhős időben Prága illetékes körei úgy fogadták Gált (aki a Németh László kezdeményezésére alakult Dunai Tudóstársaság képviseletében járt ott), mint a magyar szellem hivatott képviselőjét. Az Apollo meszűnte után a tudományos művek gazdag sorát alkotta meg. Míg ugyanis korábban — szerkesztőként — mások munkáit gondozta, most a magáéival törődhetett. Kiemelkedik közülük a Babits és az angol irodalom című összehasonlító irodalomtudományi értekezés, majd a Magyarország, Anglia és Amerika, különös tekintettel a szláv világra, amely már címével is jelzi szerzőnk tág látókörét. Kiadta és magyarázó jegyzetekkel kísérte Wesselényi Miklós Szózatát a magyar és szláv nemzetiség ügyében. A háború alatt olyan körök kezdeményezésére, amelyek angolszászok felé próbáltak valamiféle nyitást létrehozni, hosszabbrövidebb iratokat szerkesztett a magyar kérdés tárgyszerűbb megismertetése végett. 1945 kegyetlen telén súlyos ízületi és érrendszeri betegséget szerzett, s ennek következményei egész további életére hatással lettek. Mégis, nem ekkor teljesedett be a végzet, amelyre a címül írt Ady-sor folytatása utal... „Rokkanva ér el az éjszakáig”. A felszabadulás utáni első években, az Országos Könyvtári Központ vezetőjeként, ugyanazzal a lelkesedéssel, módszerességgel és szívóssággal dolgozik, mint amikor az Apollót szerkesztette, emellett, 1947-ben, alapvető könyvet tesz közzé Magyarország és Kelet- Európa (A magyarság kapcsolatai a szomszéd népekkel) címmel. Egy évvel később pedig, mint oly sokan, ő is állás, megélhetés nélkül marad. Mily érthetetlen tékozlása volt ez szellemi állagunknak! Hányan vonultak hallgatásba vagy távoztak külföldre! Gál István, aki sokszorosan bizonyította képességét a tudományos munka szervezésére, ösztönörzésére, ettől kezdve nyugdíjazásáig — risum teneatis, amici? — az angol követség könyvtárát vezeti. Ámde súlyosbodó betegsége ellenére többféleképp is jelen marad szellemi életünkben. Se szeri, se száma az értékes tanulmányoknak, amelyeket szakfolyóiratainkban publikál; esszéiből tartalmas kötetet tesz közzé Bartóktól Radnótiig címmel (1973) rendkívüli adatbősége révén nélkülözhetetlen kalauzul mindazok számára, akik újabbkori műveltségünk fejlődésének lényegi kérdéseivel foglalkoznak. A korábban kezdett s 1942 óta megszakítás nélkül végzett Babits-kutatásai is újabb műveket eredményeznek (Babits Adyról, 1975, stb.), s e sokfelé ágazó tudományos és irodalmi tevékenység mellett arra is marad ideje, ereje, elkötelezettsége, hogy értesüléseiről rendszeresen tájékoztassa a Magyar Nemzet olvasóit. Jelenléti igénye azonban másként, közvetlenebbül is megnyilvánul. Akik ez időben barátai voltunk, nem győztük csodálni, hogy a szellem energiakészlete miként diadalmaskodik a testet támadó kórokon. Gál István betegen is állandó lelki készenlétben élt: egyetemes kíváncsiságú szellemként minden iránt érdeklődött, minden értelmes vállalkozást figyelemmel kísért, akár itthon, akár másutt tűnt fel valami. Ekkortájt egyre többen keresték fel őt, főleg fiatalabb kutatók, s nem is csak magyarok, hanem szép számmal külföldiek is, hogy eligazítást kapjanak tőle. Ha majd valaki megírja zaklatott korunk szellemi életének hiteles történetét, róla szólva — azt hiszem — leginkább olyasmit állapíthat meg, amit Toldy Ferenc oly szépen mondott Kis Jánosról: „Ő azon kevesek egyike volt, kiknél semmi sem látszat, hanem valóság , minden; s mert látszani nem igyekezett, a járatlanok és gyengék előtt kisebbnek látszott, mint volt". Dobossy László ZENEI VILÁGNAP A zenei világnap — hasonlóan a többi, közmegegyezéssel létrehozott nemzetközi emlékeztető évfordulóhoz — elsősorban arra szolgál, hogy elgondolkoztasson a zene és az emberiség kapcsolatáról, a funkcióról, amit ez a — viszonylag fiatal — művészet a népek életében betölt. Természetesen a muzsika iránt vonzódó ember október elsején éppúgy elkötelezettje a hangok művészetének, mint a többi napokon; a zenei érzékkel nem rendelkezők pedig a világnapon is közömbösek maradnak. De azok, akiknek megvannak eszközeik a zene ügyének támogatásához — széplelkű és nagypénzű pártfogók, vagy a kultúrát bölcs megfontolásból támogató hivatalos fórumok — az emberiség e szép egyetemes ünnepén igazolva láthatják eddigi fáradozásaik értelmét, felülvizsgálhatják, megtesznek-e minden lehetőt azért, hogy a muzikális emberiség megkapja a maga szellemi-lelki táplálékát, azok pedig, akik ennek előteremtésére hivatottak, a muzsikusok, alkotók és előadóművészek, dolgozhatnak-e megfelelő körülmények között. Elsősorban a magunk háza táján időszerű ez a vizsgálat, jelen helyzetünkben, amikor a fényűzésnek életünk minden frontján szigorú határokat szab az anyagi szükség. És éppen ez a kérdés: fényűzés-e a zene, avagy az élet egyik alapvető feltétele? Nem csak a muzsikusok döntenek az utóbbi mellett, sőt, nem is kizárólag azok, akik örömet és kikapcsolódást lelnek a zenehallgatásban, így vélekedik bízvást mindenki, aki a szívén viseli az elmúlt emberöltő során elért eredményeinket, az egészségügyi statisztika riasztó adataiért népünk lelki erőnlétének töretlenségében keresve némi kárpótlást. Nem szabad veszni hagynunk Kodály Zoltán örökségét, nem engedhetjük meg, hogy a gazdasági depresszió és a következményeképpen óhatatlanul jelentkező gondterhelt közhangulat zenekultúránk hanyatlását vonja maga után! Mert a ráfizetéssel működő iparágak átcsoportosítása átmeneti nehézségek árán megoldható, de ha zenei intézményeink életritmusát megbénítja a támogatás elmaradása, ha elszürkül és igénytelenné válik a zenei közvélemény, ha művészeink ihletét anyagi gondok és közönyösen rideg hallgatóság béklyózza, az helyrehozhatatlan kárt okoz ott, ahol építeni, alkotni, emberi értéket teremteni, a zene legfőbb hivatása. Pándi Marianne NAPLÓ Az idén harmincnegyedik alkalommal rendezik meg a vásárhelyi őszi tárlatot. A rangos országos képzőművészeti seregszemlét október 11-én nyitják meg Hódmezővásárhelyen a Tornyai János Múzeumban. A kiállítás iránti növekvő érdeklődést jelzi, hogy 167 művész több mint félezer alkotást küldött be elbírálásra. A zsűri napokban hozott döntése szerint 150 képzőművész 328 alkotását — festményét, grafikáját, szobrát, érmét, kisplasztikáját — fogadták el. Megrendül az erdő címmel Vésztő nagyközség tanácsa új Sinka-kötetet jelentetett meg az író születésének 90. évfordulója tiszteletére. A kötet a szerző korábbi könyveiből, hagyatékából, s a csak a sajtóban megjelent költeményeiből ad közre gazdag válogatást. Sinka István egy évtizeden át élt Vésztőn, s Békésben jelent meg első kötete is. Zsadányi Lajos költő ötvenedik születésnapja alkalmából október 2-án, pénteken szerzői estet tartanak a hajdúhadházi nagyközségi könyvtárban. * Tudományos emlékülést tartanak ma, csütörtökön, a Párttörténeti Intézetben a „100"..” című, Tamás Aladár által szerkesztett folóirat megjelenésének hatvanadik évfordulója alkalmából. Háromnapos nemzetközi konferencia kezdte meg munkáját szerdán Esztergomban, az Országos Pedagógiai Intézet Továbbképző Központjában. A konferencia résztvevői a szocialista országok szakképzési kutatóintézeteinek munkáját irányító igazgatók. A konferencia vezető témája a szakmunkásképző intézményekben tanuló fiatalok nevelésének metodikai korszerűsítése.