Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-01 / 26. szám
SZÉLRÓZSA Újabb Anatole Prance-monográfia korának egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb írója volt, amit még legádázabb ellenségei is elismertek. (Lemaitre, Maurras stb.) Pedig nagy időt élt meg a Szajna-parti könyvkereskedő fia (1844—1924), aki hű maradt gyermekkora első élményeihez, de már mint költő, kritikus és író. Műveinek nagy részét Magyarországon is kiadták, még az író életében. Egy ideig titkárnője magyar volt: Itóka, Bölöni György későbbi felesége. Életéről művei vallanak, mint mondani szokás, de számos könyv és tanulmány jelent meg (magyarul is) a Nobel-díjas francia íróról. Mégis, lehet még újat mondani róla. Tanúsítja ezt Albert Gier, a neves német,irodalomtörténész most megjelent monográfiája. Művének ezt a címet adta: Szkeptikus beszélgetésben az olvasóval. Tanulmányok Anatole France művihez és fogadtatásához a francia sajtóban 1879—1905. A Max Niemeyer- Verlag gondozásában jelent meg. (Der Skeptiker im Gespräch mit dem Leser. Studien zum Werk von Anatole France und zu seiner Rezeption in der französischen Presse 1879—1905.) A mű különösen két szempontból figyelemre méltó. Az egyik: nemcsak időrendi sorrendben elemzi és ismerteti Anatole France ez idő alatt írt műveit és azok keletkezését, hanem felrajzolja azt a társadalmi hátteret is, amelyben e művek, körülbelül 30 kötet, megszülettek. Még érthetőbbé teszi ezáltal az író gondolatvilágának alakulását és fejlődését. Különösen behatóan foglalkozik a Dreyfus-üggyel, amely szinte fordulatot jelentett France életében és művészetében, ekkor vált egyre radikálisabbá, olyanynyira, hogy az 1905-ös orosz forradalom leglelkesebb hívei közé tartozott. (Mellékesen jegyezzük meg, hogy később az elsők közt ismerte fel a nyugati íróvilágban az októberi forradalom jelentőségét és Lenin zsenialitását.) A monográfia másik nagy érdeme, hogy több mint száz olyan recenziót tartalmaz A. F. műveiről, illetve az azokkal kapcsolatos vitákról, amelyek elkallódtak, noha szerves részei az író életművének. Ezekből a már-már dialógus-szerű vitákból és kritikákból még teljesebb képet nyerünk a francia irodalom korabeli történetéről. Egyszersmind még hűbben rekonstruálható e dokumentumokból a századforduló francia beszédkultúrája. Az első Lagerkvist-életrajz A skandináv és általában észak-európai irodalomra többnyire csak akkor figyelünk fel, amikor egy-egy svéd, norvég, dán, netalán izlandi írót Nobel-díjjal tüntetnek ki. Kivételek persze akadnak, mint a klasszikusnak számító Ibsen vagy Strindberg (ők nem részesültek e magas elismerésben), vagy Knut Hamsun, akinek népszerűségét alaposan megtépázta a nácikkal való kollaboráció. De valószínűleg senki sem emlékszik már — az irodalmárokon kívül — olyan Nobel-díjasokra, mint mondjuk a norvég Björson, a svéd Heidenstam, a dán Gjellerup vagy Pontoppidon, és említhetnénk még a norvég Sigrid Undset, a svéd Karlfeldt, a finn Sillanpää és a dán Jensen nevét. Őket már jószerivel csak a Svéd Akadémia tartja nyilván. A kivételek között szerepel Martin Andersen Nexe, Halldór Laxness, Selma Lagerlöf és Pär Lagerkvist, akiknek alkotásai szerves részét képezik századunk irodalmának. Könyveiket számos nyelvre lefordították, a legjelentősebbek magyarul is megjelentek. Ezért foglalkozunk egy most kiadott életrajzzal, amely Stockholmban jelent meg a Bonniers Förlag gondozásában. Lagerkvist munkásságát tárja elénk, eddig ismeretlen levelek, naplók és feljegyzések alapján. Különösen két szempontból tarthat érdeklődésre számot. Ez az első hiteles biográfia annak az írónak életéről és munkásságáról, akinek művei 30 nyelven jelentek meg, másrészt e most közzétett dokumentumok még határozottabban tanúsítják Lagerkvist baloldaliságát és antifasiszta magatartását, mint életében megjelent művei. Pedig A törpe s főleg A hóhér című regényében már konkrétan felemelte szavát a fasizmus ellen, méltató azonban ezt csupán „az emberi értékeket féltő polgár” megnyilatkozásának tulajdonították. Az életrajzíró Ingrid Scheier 540 oldalas munkájában az ifjúkortól haláláig elénk tárja Lagerkvist egész pályafutását. A polgári gondolkodás már csak azért is távol állt tőle, mert falusi, paraszti környezetben nevelkedett, ahol a családban csak két könyvet ismertek, a bibliát és a zsoltáros könyvet. A falusi élet és a szűkebb hazai környezet meghatározta későbbi műveinek tematikáját is, amely leginkább a Barabbas című művében tükröződik, amelyet 1951-ben Nobel-díjjal tüntettek ki. Nyíltan szocialistának vallotta magát, s noha beutazta jóformán egész Európát, lelke mélyén hű maradt szülőföldjéhez. Hitelveként ezt vallotta: „Életem egyetlen értelme a munka.” E törekvés hatotta át egész életét, s avatta egyben a svéd költészet és próza radikális újítójává. Arthur Miller emlékiratai A kortárs világirodalom nagy eseménye a neves amerikai dráma- és regényíró önéletrajzának megjelenése. Érdekes, hogy egy hónappal előbb jelent meg németül a Fischer-Verlag kiadásában, mint angolul, a New York-i Grove Press gondozásában. Ezt megelőzően több amerikai és nyugatnémet magazin is részleteket közölt a kéziratból — persze a legérdekesebbeket —, megvolt tehát a megfelelő hírverés az autobiográfia sikeréhez. (Az NSZK-ban a hamburgi Der Spiegel kezdte meg a részleges ismertetést.) Arthur Millernek természetesen nincs szüksége a külön propagandára, hiszen már életében úgy tartják számon, mint Eugene O’Neill és Tennessee Williams mellett a század legjelentősebb amerikai színpadi szerzőjét. (Egyik kritikusa az amerikai Ibsen-nek nevezte.) Műveit, köztük Az ügynök halálát, amellyel már 1949-ben szárnyra kapta a világhír, azután a Salemi boszorkányokat, hogy csak a legismertebbeket említsük, bemutatták a világ majdnem minden számottevő színpadán, s legtöbb alkotását megfilmesítették Hollywoodban. Ám ettől függetlenül oly kanyargós, változatos és drámai életútra tekinthet vissza a 72 éves író, hogy életrajza önmagában is felér bármely remekművével. Emlékirataiban éppen ezért már címében is erre utal. Angolul Timebends, németül pedig Zeitkurven címen jelent meg, amit magyarul idő- vagy sorsfordulatoknak fordíthatnánk. A környezetábrázolásban szereplők megszemélyesítésében, társadalmi elemzésében és anekdotáiban gazdag ,életrajz nem időrendi sorrendben mutatja be ezt az életutat, de az előrevetített részek is vissza-visszatérnek a gyermekkorhoz, az alkalmi munkákból élő és kezdetben sikertelen újságírói tevékenységhez, valamint, a sikerek felé vezető rögös úthoz. Külön nagy fejezet Miller önéletrajzában a Marilyn Monroeval kötött házassága, amely ugyan csak közel öt évig tartott (1958— 1961), de külön könyvet érdemelne, ugyanúgy, mint korábban Millernek az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság által történt meghurcoltatása. (A baloldali írót, aki mint ismeretes, a Salemi boszorkányok című drámájában a XVIII. századi boszorkányperek hisztériáját felidézve a McCarthyizmus kommunistaellenességét bírálta, 500 dollár pénzbüntetésre és egy évi szabadságvesztésre ítélték felfüggesztéssel.) Az önéletrajzban megelevenednek a kor nagy írói, színészei, politikusai és mindazok a hírességek, akikkel Miller valamilyen személyes kapcsolatban állt (Steinbeck és Tennessee Williams, Orson Welles és Clark Gable, Erzsébet angol királynő és Kennedy elnök, sőt Gorbacsov és Reagan is, hogy a legismertebbeket említsük.) Röviden tehát: Miller önéletrajza egyben érdekes, színes kortörténeti dokumentum is, amely remélhetőleg magyarul is kiadásra kerül. Közvetlenül a második világháború után, amikor de Gaulle tábornokot miniszterelnökké választották, a kormány megbeszélést tartott arról, hogy ünnepélyes alkalmakkor milyen szerepet töltsön be az elnök. De Gaule ragaszkodott bizonyos kiváltságokhoz. Az egyik miniszter óvatosan fejtegetni kezdte ! — De,i tábornok úr, az ön elődeinek ... De Gaule önérzetesen félbeszakította ! ■ Miniszter úr, nekem nem voltak elődeim.* A 60-as évek elejétől kezdve a gazdasági kérdések egyre inkább a politikai tárgyalások előterébe kerültek. Amikor Ikeda, japán miniszterelnök Párizsba látogatott, kétórás megbeszélést folytatott de Gaulle államelnökkel Eztkövetően de Gaulle csalódottan közölte munkatársaival! — Azt hittem, hogy egy kormánytól fogadok. Ehelyett egész idő alatt az volt az érzésem, hogy egy tranzisztoros rádiógyár képviselője ül velem szemben. Összeállította: Vámos Imre Magyar Nemzet Második búcsú Gellert Sándor, erdélyi költő halálára Olyan faluban gyerekeskedtem, amelyik volt olyan ágya a nyelvnek, mint Arany Szalontája vagy Petőfi Kiskunsága — írja egyik életrajzi jegyzetében. (A régi Ugocsában, Daborc-nak hívták a falut.) Gellert Sándor nemcsak jelentős költőszemélyiség volt, a magyar nyelv tudósa is. Vallomása szerint verset nem költői becsvágyból írt, hanem a magyar nyelv kívánatos kimunkálásáért Azt akarta megmutatni, hogy Arany János és Ady Endre után „milyen sok szépséget lehet még kiemelni a magyar nyelvből.” Életét tette rá — s egyedülálló eredményeket ért el. Az utóbbi években már alig írt verset — a magyar nyelv jelentéstanát értelmezte. Fájdalmas kimondani — több mint ezeroldalnyi nyelvészeti kéziratörökség maradt utána. Megszállottságára jellemző, hogy még csak reménye sem lehetett, hogy tudósi munkálkodása kiadóra található az adott viszonyok között. Hivatástudata késztette arra, hogy magánszorgalomból megtanuljon finnül, hogy a rokonnyelv ismeretében új tárnákat tárjon fel költészete számára. Mint megvallotta: „azokat a nyelvi szépségeket, amelyek még itt szunynyadnak bennem, kitombolhatom” a fordításokban. Kitombolta! Kötetnyi finn verset ültetett át magyarra (Csillagok Suomi egén), s ezek a finn versek nemcsak pompázatos magyar versekké virágozottak, igazi Gellért Sándor-versek is voltak, amelyeket csak így, a fordítás álruhájában írhatott meg. Lenyűgöző egyéniség volt, aki csak egyszer is találkozott vele, nem mentesülhetett hatása alól. Sajátosan egyéni hangú versein kívül bűvöletbe ejtettek előadó képességei is. Soha senkit nem hallottam olyan szenvedélyes gyönyörrel Ady, Arany, Petőfikölteményt közvetíteni, ahogyan varázsos hanglejtéssel elmondta őket. Elképesztő versmemóriája volt — a magyar verskultúrának úgyszólván teljességét — minden árnyalatában — birtokolta. Az irodalomkritika döntően a népi költők közé sorolta. („Ha kritikusok nem volnának, a tejfölös formát utálnám a legjobban” — idézte Petőfit.) Szerinte költészete csak annyira népi, amennyire Ady népi lett volna. Úgy vélte, hogy Ady és az ő versképei gyökereznek ■ legmélyebben a „magyar néplélek talajában.” Verseiben sok az olyan mozzanat,ami a spontán népi dallamkincshez hasonlatos, ugyanakkor fellelhetők bennük a legmodernebb szürrealista elemek is; hagyomány és újítás, röghöz tapadó népi valóság és a mitologikus meseszerűség egyszerre volt jelen költészetében. Élete legnagyobb költői teljesítményének — arányaiban is — A magyarok háborúja című nemzeti eposzát tartotta, amelyből csak töredékek jelenhettek meg. Nemzetének sorsát méri fel hőskölteményében, ahogyan „egy rongyos baka” látja — Tinódi Lantos Sebestyén költőutódaként — a szovjetellenes, magyarellenes háborút. Költői sorsa éppen úgy mostoha, mint emberi sorsa. Mégis szerencsés embernek tartotta magát, hogy egészen ifjúkorában találkozhatott olyan emberrel, mint Gulyás Pál, aki elsőnek ismerte fel költői tehetségét, mint Karácsony Sándor, akinek szellemi oltása költészetében éppúgy felismerhető, mint szemléletvilágában; s Földessy Gyulával, aki Ady költészete jelképrendszerének újjáélesztését reménytette tőle. S mi lett a várakozásokból? öt-hat verskötet, s talán tíz kötetnyi kiadatlan vers, tanulmány, esszé, irodalomkritika, értekezés. A biztatások — áltatások — soha nem hiányoztak, de a kiadások elmaradtak. Művei nem illeszkedtek illően az időszerű irodalompolitikai „elvárásokba”. Utolsó kötete, A magány szikláján (Kriterion, 1983) az 1937— 1970 között írt költeményeit foglalta egybe, szeretetteljes dedikációja szerint „... betekintésül a magyar nyelv honlapjaiba.” (Költői helyzetét két példával illusztrálnám: Toldi-ballagással című verse hetedik szakaszának első sora így hangzik: Valahol Magyarországon, s megjelent ekképp: Valahol egy más országban. Mata János kisvőfélynek című verse harmadik és huszonhetedik szakasza egészében, illetve részben kimaradt magyarságvallomása miatt.) . Noha válogatott költeményei bevezető tanulmányával nem értett egyet — a főhajtás mellett sűrűn volt benne elmarasztalás — útjára engedte kötetét ezzel a számára kétes méltatással. De utólag elkészítette vitairatát az előszó elvétettnek ítélt-vélt elemzéséről — pontosan annyi szó- és mondatszámmal, amennyi a kritikai mérlegelés volt. Élményszerű vitairata tarsolyában maradt. Elviselte. Amint elviselte sok száz verse kiadásának elhárítását, megírta Mikola történetét, ahol ifjúságát töltötte, s ahol emberöltönyi ideig tanította magyar szóra és magyar irodalomra a falu gyermekeit — lírai szépségű szociológiai műve asztalfiókjában maradt; kiadatlan Kölcsey-életrajza, Arany-monográfiája, Leveleskönyve, tanári pályájának esszészerű összegezése, Karácsony Sándor szekerében önéletrajzi munkája, Vejnemöjnen lakóján című útirajza ... Elviselte? Nem viselhette el. A magány költői sziklájáról fizikai munkába sodródott, mint egykoron szolgalegény korában, krumplit kapált, sarjút kaszált, téglát rakott szentobbi református papfiának parókiaépítésébe; a paraszti munkás életformába belerokkant __ Alig két éve, hogy — hazatelepülésem előestéjén —, egy rideg márciusi napon, elballagott hozzám Nagyváradra, hogy könnyes búcsúval pecsételjük meg sok évtizedes szívbéli barátságunkat. Az egykor robusztus Gellért Sándor ekkor már lerobbant, görnyedező öregember volt. — Végem van — mondtakeserűen. — Életem napórája árnyékba borult... 1988. január 26-án, 72 éves korában Szatmáron örökre lehunyta szemét... Most búcsúzom tőle másodszor. De nem búcsúzhatok példamutató emberséglátomásaitól, kiadott és kiadatlan magyarság-verseitől, anyanyelv-áhítatától... Roboton Imre ZENEI JEGYZETEK „Házi” KERTÉSZ OTTÓ a Liszt Ferenc Kamarateremben tartotta gordonkaestjét Nemesen zengő, szárnyaló tónusa már legelső műsorszámának megszólaltatásakor érvényre jutott ennek ellenére némi elfogódottság tanújelét adta a fiatal művész, olykor nem pontosan követve a kottában leírt hangokat. Ez az elfogódottság — amely különös módon inkább szórakoztottságnak, mint lámpaláznak tűnt — szerencsésen oldódott fel a hangverseny folyamán, és minél előbbre haladtunk az estében. Kertész Ottó annál felszabadultabb ihlettel tolmácsolta a gordonkairodalom válogatott remekműveit.. Szuverén kifejezésbeli gazdagsággal és eszközeiben tudatosan válogatva muzsikált, mindig pontosan beleilleszkedve az éppen felidézett zeneszerző stílusába. Beethoven fiatalkori F-dúr szonátájához éppúgy megtalálta az adekvát előadásmódot, mint — az ugyancsak ifjú — Kodály Duójához, vagy Strauss — nemkülönben pályája elején írt — F-dúr szonátájához. Szerencsésen választotta meg partnereit is a kiváló csellista, zongorás társa, Gulyás Márta vérbeli muzsikus, aki alkalmazkodásával is ösztönözni tud; hegedűs közreműködője, Keller András, elkötelezettségével és lelkesedésével járult hozzá a titkán hallható Kodály-opusz hiánytalan megvalósításához. MAROS RUDOLF január 25-én lett volna hetvenegy éves, pontosan azon a napon, amikor a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara az 1960-ban készült öt tanulmányt, egyik legkiválóbb művét megszólaltatta. A nyíltan bevallott Bartók-hatás alól fokozatosan felszabadulva találta itt meg a maga egyéni hangját Maros Rudolf, de még az első két tanulmányba idézetszerűen beépített reminiszcenciák is avatott zeneszerzőre, a kompozitórikus eszközök biztoskezű mesterére vallanak. Nem lehet kétséges, hogy ez az öt darab önéletrajzi dokumentum, vallomás, az alkotói pálya magaslatára érkezett művész megragadóan élethű arcmása. Ennek az arcmásnak gondosan kimunkált rajzát adta Kovács János vezényletével a Filharmonikusok együttese. Prokofjev Hetedik szimfóniájának műsorra tűzése, mint a szokványostól eltérni óhajtó, újdonságra törekvő elgondolás, elismerést érdemel; a hangzó valóság azonban némi csalódást keltett bennem, és attól tartok, ez nem kizárólag a megszólaltatás minőségére, hanem elsősorban a kompozíció értékére vonatkozik. A nagy zeneszerző utolsó szimfonikus művén több mint harmincöt esztendő távlatából a fennen hirdetett „ifjúság" alcím és az ehhez társuló tavaszi derű, életvidámság és egyéb fogalmak kevés meggyőző nyomot hagytak. Mintha ma ez az optimizmus erőltetettnek hatna, e kacaj nem csengene igazán szívből fakadónak. Legjobban a mű első tétele tetszett, mint zenekari produkció is ez sikerült a legjobban. Richard Strauss Don Quijote című szimfonikus költeménye volt a hangverseny befejező műsorszáma. Számos híve és számos ellenzője van ennek a darabnak, előbbiek rajonganak képszerű megjelenítő erejéért, utóbbiak rossz néven veszik ábrázolásának naturalista túlzásait. Bennem lelkesedést elsősorban a muzsika Sancho Panzát ábrázoló brácsaszólók égbekiáltóan gyermeteg banalitása kelt, míg ellenkezésemet főként a befejezés hosszadal-massága váltja ki, amely a Cyrano utolsó felvonásának végeérhetetlenül hulló leveleire emlékeztet. A csiszolt előadás verseny szólam igénylő hegedűszólóit Csorba Mária, a brácsáét Lukács Péter, a gordonkáét Párkányi Tibor játszotta, illúziót keltő kifejezéssel és imponáló hangszeres bravúrral. GIDON KREMER és Martha Argerich szonátaestjét — telt házzal — a Budapest Kongresszusi Központban rendezték meg. Bevallom, eleinte aggasztott az a probléma, amely a műfaj meghitt bensősége és a terem méretei között magától értetődően fennálló ellentmondásból adódott. Hiszen a hegedű-zongora duó eredetileg az otthon nem túlságosan tágas környezetében volt hivatva megszólalni, mint hangulatos házimuzsika. Kételyeim azonban már Schumann a-moll szonátájának első hangjainál eloszlottak, mert — még mielőtt e muzsikálás kvalitásait elemezhettem volna — a két művész pillanatok alatt megteremtette maga körül azt a bensőséges légkört, amelyben rajtuk kívül minden lényegtelenné vált. Nem vettek tudomást környezetükről, mintha védett magányukban lennének, a tételek szüneteiben és a zongorától a pódium kijáratáig vezető, nem rövid távolság bejárása alatt zavartalanul megbeszélték mindazt, amit egymással közölni akartak. Még a muzsikálás pillanataiban is ott vibrált közöttük a lelki kommunikáció szikrázó elevensége, oly intenzíven, hogy produkciójukhoz a látvány legalább olyan jelentős tényezőként járult hozzá, mint az auditív élmény. Amikor két, hozzájuk hasonlóan jelentős művész kamarazenélésre szövetkezik, nyilvánvaló, hogy mindkettőnek bizonyos engedményeket kell tennie zenei felfogását illetően, ha mégoly tökéletes is közöttük az előadói nézetek azonossága. Ez esetben úgy éreztem, sem a hegedű, sem a zongora virtuóza nem kényszerült kompromisszumra: mindkettő hiánytalanul adta önmagát és ennek a megszólaltatott darabért semmiben nem szenvedték kárát. Az olyan jól ismert kompozíciók, mint Schumann és Franck szonátái, új színeket öltve, új fényben ragyogtak fel, mintha mindkét művész most első alkalommal találkozott volna e muzsikákkal. Bartók Első szonátájának hasonlíthatatlanul személyes, szinte megismételhetetlenül egyedi megszólaltatása lélegzetelállító hatást keltett. Janácek egyetlen hegedűzongoraszonátáját eddig nem ismertük: az a szabadság, amit a zeneszerző a két hangszer számára eleve biztosított, különösen kedvezett előadóink művészi alkatának. Ráadásul egy tétel erejéig ízelítőt kaptunk abból a Beethoven-szonátából (A-dúr, op. 12.), amely eredetileg a műsoron szerepelt. Előadásuk technikai tökéletességét kiemelni az őt ismerők számára merő szószaporítás volna. Legnagyobb erejük személyiségükben rejlik, mondanivalójuk kiapadhatatlannak tűnő gazdagságában, lebilincselő érdekességében, amelyre még sokáig emlékezni fogunk. Pándi Marianne Hétfő, 1988. február 1. A legtisztább erény a csodálkozni tudás Ceizler György hetvenöt éves szívott, nekem is átadta, én pedig 1935-től, zenetanári diplomám megszerzésétől kezdve negyven éven át igyekeztem a növendékeimben elültetni a tőle hallott instrukciókat. Liszttel kapcsolatos az egyik legszebb, most érkezett születésnapi ajándékom: a nyári mesterkurzusairól híres iserlohni zeneiskola kiadványa eddig ismeretlen dokumentumot közöl arról, hogy a zeneszerző 1843-ban koncertet adott a város szabadkőműves társaságának javára, majd az egyesület tiszteletbeli tagjául választotta őt. A mi lakásunkban annak idején gyakran vendégeskedtek Liszt nyomdokain járó külföldi zongoraművészek és életrajzkutatók. A szüleim különben modern gondolkodású, minden újra nyitott emberek voltak. Anyám rendszeresen publikált ma is érvényes problémákat felvető cikkeket az ifjúság zenei neveléséről, apám, pedig, Geszler Ödön, a Fővárosi Felsőbb Zeneiskola igazgatója 1912-ben kiadott egy iskolai énekeskönyvet, amelyben már Bartók művei szerepelnek. A másik „tiszta, nagy szellem" a zeneszerző életében: Bartók Béla. 1936-ban, Liszt halálának ötvenedik évfordulóján ünnepi hangversenyt rendeztek a Vigadóban, ahol Vaszy Viktor vezényletével Bartók mellett fellépett Geszler György is. A fiatal virtuóz Liszt egyik csaknem ismeretlen kompozícióját adta elő. Amikor Jean Gergely, Franciaországban élő kutató Bartókról szóló könyvét írta, engem is felkeresett és a koncerttel kapcsolatos emlékeimről faggatott. Elmondtam, hogyan játszotta Bartók Liszt Haláltáncát, azzal a kompromisszumot nem ismerő keménységgel, mélységgel és fehér izzással, amely a műveit is jellemzi. Az egyik próbán Bartók megkérdezte tőlem: „Kitől tanulta ezt a nagyszerű pedálkezelést?” Azt feleltem: „Közvetve ugyanattól, akitől ön is Liszt Ferenctől”. Ez az 1936-os est volt az első és utolsó nyilvános szereplés Geszler György pályáján. Hirtelen jelentkező súlyos szembaja miatt többé nem lépett pódiumra. — Fájó pont ez, hiszen én valósággal szerelmese vagyok a zongorának. Azzal kárpótolom magam, hogy műveimet többnyireerre a hangszerre írom,bár,sokat komponálok csellóra, hegedűre, ütő- és fúvóshangszerekre is.Az első darabom 1933-ban jelent meg nyomtatásban. A címe: Hódolat Liszt Ferencnek. Geszler Györgyöt szoros barátság fűzte Bartókné Pásztory Dittához és Comensoli Máriához. A két művésznő mutatta be a szerző öt Vasarely-kép,két zongorára és ütőhangszerekre című kompozícióját 1976-ban a bécsi rádióban. — Szenvedélyesen szeretem a képzőművészetet. Számomra a képek és szobrok ihletforrást jelentenek, mert amit látok, azt én rögtön hallom is. Egy 1968-as kiállításon találkoztam először Vasarely munkáival. Megdöbbentett, hogy ő, a festő, és én, a zeneszerző, mennyire azonos módon szemléljük és dolgozzuk fel a körülöttünk levő valóságot. Vasarely képei: a geometria zenéje. Csupa dimenzió, csupa polifónia. Azonnal megkapott. Kapcsolatunk levelezéssel kezdődött, majd 1980-ban Franciaországban személyesen is megismerkedtünk. Ez a barátság életem egyik legnagyobb ajándéka. A Vasarely ihletésére született kompozíciók közül jó néhány nagy feltűnést keltett a nemzetközi zenei életben: 1987-ben például Vivienne és Dirk Keilhack a reutlingeri Musica Nova társaság rendezvényén a Musica optica című művet játszotta el, amelyről egy helyi kritikus lelkesen állapította meg: „Bizonyos alakzatok elcsúsztatásáról, törésekről, mozgásokról, szín- és formajátékokról van szó, vagyis e zene tökéletesen analóg Vasarely művészetével". — Most új művön dolgozom — mondja a szerző —, a darabot két zongorára és ütőhangszerekre írom. Hogyan alkotok? Kényelmesen, óvatosan, nem hajszolom magam. Belső harmóniámnak két forrása van. Az egyik a Babits Mihály által megénekelt „asszonyi jóság", a feleségem személyében, aki lehetővé tette, hogy komponálhassak, s hogy négy lányunk boldog családi békében nevelődjön fel. A másik forrás az a Liszt Ferenc-i gondolat, hogy: „a legtisztább erény a csodálkozni tudás”. Én, hála istennek, birtokában vagyok ennek az erénynek és remélem, hogy még sokáig képes leszek elámulni a világ csodáin. R. Szántó Judit Tengiz Abuladze szovjet rendező Vezeklés című művének bemutatójával péntek este megnyílt a hagyományos belgrádi nemzetközi filmfesztivál. A magyar filmgyártást a szemlén Maár Gyula Malom a pokolban. Gazdag Gyula: Hol volt, hol nem volt és Gárdos Péter Szamárköhögés című alkotása képviseli. A Mészöly utcai lakásban, ahol a komponista 1913. óta, születésétől kezdve él és ahol immár a negyedik Geszler-generáció nevelkedik, vidám, színes fényben úszik a nappali szoba — az unokák lampionokkal díszítették fel a csillárt a nagypapa születésnapja tiszteletére. A február 1-jén hetvenöt esztendős Geszler György sajátos jelenség a magyar zenei életben. Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen irányzatkövetője, így felel: — Én önmagam vagyok. Ezzel a meghatározással nem a munkásságomat kívánom minősíteni, csak azt szeretném kifejezni, hogy nem tartozom semmiféle, úgynevezett iskolához. Komponálás közben kizárólag asaját belső sugallataim irányítanak. — Az én családomban a múlt század közepe óta ápolják Liszt Ferenc emlékét. Közvetett módon még a születésemet is ennek a csodálatos személyiségnek köszönhetem. Nagyanyám, mint kórustag 1865-ben részt vett a Szent Erzsébet-oratóriuma egyik, a szerző által vezényelt ünnepi előadásában és egy próba alkalmával ismerkedett meg leendő férjével... Édesanyám Tessényi Margit zongoraművésznő két Liszt-tanítványnál, Busómnál és José Vianna da Mottónál tanult. Mindazt, amit náluk magába