Magyar Nemzet, 1988. július (51. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
Szombat, 1988. július 9. Magyar Nemzet Szlovákiai jegyzetlapok I. Május második és június első felében két-három alkalommal is jártam (Dél)Szlovákiában. Ilyenkor tavasszal egymást érik a szlovákiai magyarság kulturálisszellemi életének jelentős eseményei. A kortárs irodalom napjain az írók, a komáromi Jókainapokon a műkedvelő színjátszók és diákszínpadok, továbbá a felnőtt bábjátszók, valamint a középiskolás és felnőtt vers- és prózamondók, a dunaszerdahelyi Duna menti tavaszon az általános iskolás színjátszók, bábcsoportok, s vers- és prózamondók, a zselizi népművészeti fesztiválon a néptánccsoportok és népdalkörök, népművészek adnak számot egy év alatt végzett munkájukról. A sort persze tovább is folytathatnám a gombaszögi dal- és táncünnepéllyel, az énekkaroknak fórumot adó, kétévenként megrendezett galántai Kodály-napokkal, és további, a szlovákiai magyarság művelődése, önmegvalósítása szempontjából ugyancsak létfontosságú rendezvénysorozatokkal. Az idei esztendő amúgy is egyre-másra kínálja az e kereken hét évtizedes múltra visszatekintő néptöredék eddigi létének értékelésére, jelenlegi helyzetének felmérésére, valamint kikerülhetetlen feladatainak meghatározására kitűnő alkalmakat adó évfordulókat. Hatvan éve, a gombaszögi táborozáson alakult meg a Sarló mozgalom első csoportja, s ugyanennyi ideje, 1928. december 16-án sugározta első magyar nyelvű adását a Csehszlovák Rádió Kassáról, ötvenöt éve alakult meg a szlovákiai magyarság első tudományos intézete, a Masaryk Akadémia. Évfordulók éve A jogfosztottság, az erőszakos reszlovakizáció, a kitelepítések és deportálások háborút követő évei után a csehszlovákiai magyarság éppen negyven esztendeje, 1948-ban nyerte vissza állampolgári jogait, s kapott lehetőséget iskolahálózatának és intézményrendszerének kiépítésére, anyanyelvi művelődésének és nemzetiségi önmegvalósításának kiteljesítésére. Ekkor nyíltak meg az első magyar osztályok a szlovákiai iskolákban, s jelent meg ugyanezen év decemberében máig legfontosabb sajtótermékének, egyetlen napilapjának, az Új Száznak az első száma. Harmincöt esztendeje, 1953. január 31-én tartotta első előadását ugyancsak máig egyetlen színháza, a komáromi Magyar Területi Színház, s ebben az évben kötötték meg a csehszlovák—magyar kulturális egyezményt, melynek keretében lehetővé vált a Magyarországon megjelenő könyvek beáramlása Csehszlovákiába. Harminc esztendeje került az olvasók asztalára a szintén egyetlen irodalmi-kritikai-művészeti figyelőjének, az Irodalmi Szemlének az első száma. Negyedszázada hozta a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága azt a határozatot, melyben nyilvánosan és önkritikusan elítéli a magyar nemzetiség ellen elkövetett diszkriminációs intézkedéseket 1945 és 1948 között, s annak is már két évtizede, hogy 1968. október 27-én a Csehszlovák Nemzetgyűlés jóváhagyta az országban élő nemzetiségek helyzetéről szóló alkotmánytörvényt, melyben első ízben ismerték el államalkotónak a csehszlovákiai nemzetiségeket ... és, ha jól körülnéznénk, felsorolásunkat akár tovább is folytathatnánk. Például, csupán egyetlen jelentős jubileumot említve a legfontosabbak közül : a közelmúltban huszonötödik alkalommal rendezték meg Komáromban a Jókai-napokat. A kezdet kezdetén, harminchárom évvel ezelőtt a legjobb csehszlovákiai magyar szavalók és prózamondók adtak egymásnak évről évre találkát Jókai szülővárosában. Ebből nőtte ki magát azután a Jókai-napok, amely immár a legjobb csehszlovákiai magyar színjátszócsoportok és irodalmi színpadok bemutatkozására, vetélkedésére is lehetőséget biztosított. Az első seregszemlék résztvevői közül többen már nincsenek az élők sorában, többen pedig csupán nézőként, vendégként térnek vissza Komáromba, ám többen még ma is a színpadon vannak — nem egy közülük hivatásos színészként —, és többen népművelőként, rendezőként, zsűritagként segítik a mozgalmat Ünnep Jókai szülővárosában A fesztiválváros, valamint a rendezőszervek, a Csemadok Központi Bizottságával az élen, az idén is megfelelő feltételeket teremtettek a seregszemle lebonyolítására. Az előadások három művelődési házban — köztük a Magyar Területi Színháznak is otthont adó vadonatúj városi művelődési házban — folytak, a szakmai megbeszélésekre a városi ifjúsági klubban került sor, s itt volt a fesztiválklub is. De egyéb, a seregszemléhez kapcsolódó, illetve annak résztvevőire (is) számító események is voltak ez alatt az egy hét alatt a városban. Például a képzőművészeti kiállítások, a komáromi képzőművészek együttes tárlata a Csemadok helyi szervezetének klubjában, a budapesti festő és grafikus, Luzsica Lajos Árpád és a dunaszerdahelyi szobrász, Lipcsey György tárlata az ifjúsági klubban, Barta Gyula pozsonyi festőművész bemutatkozása a Duna menti Múzeumban, valamint a helybeli Dobis Márta textilgrafikáinak és ruhaterveinek kiállítása a magyar gimnázium dísztermében. De ezen a helyen említhetnénk a Magyar Területi Színház művészeinek ajándékműsorát, a gimnazisták irodalmi összeállítását, a helyi Dixieland Band és különböző népi együttesek fellépését, vagy a fesztivál központja előtt felállított könyvsátrat is, ahol a csehszlovákiai magyar írók — Szénássy Zoltán, Csontos Vilmos, Kövesdi János — dedikálták legújabb műveiket Jómagam két évtizede járok többé-kevésbé rendszeresen a Jókai-napokra. S bizony, olyan előadásokról is vannak emlékeim, amelyeken a fesztiválon éppen jelenlevő együttesek tagjain kívül alig ült más a nézőtéren. Az idei fesztiválon ezzel szemben alig volt olyan előadás, amely ne telt ház előtt folyt volna le, sőt némelyiken állóhely is alig akadt. Például, s ez, gondolom, önmagában is sokat mond, a szavalók és prózamondók versenyének döntőjén, amelyre ráadásul nem is este, hanem délután került sor. De nemcsak e tömegjellege miatt tulajdoníthatunk rendkívüli jelentőséget a Jókai-napoknak. Legalább ugyanilyen fontos vonatkozása az is, hogy az anyanyelv és anyanyelvi művelődés szolgálatával évről évre felbecsülhetetlen szerepe van a csehszlovákiai magyarok nemzeti (ségi) tudatának erősítésében, erősödésében. S ugyanekkor azok a művészi értékek sem lebecsülendőek, amelyeknek létrejötte ennek az évenkénti rendezvénysorozatnak köszönhető. Az idén például Ján Solovic szlovák drámaíró Kemény diójának bemutatásával a Kiss Péntek József irányítása alatt dolgozó muzslai színjátszók, Zalán Tibor, dr. Hizsnyai Zoltán rendezésében színre kerülő világvége-látomásával, az Azután megdöglünk.. .-kel a rimaszombati fiatalok és az Álom című Krúdy-fantáziával a Havasi Péter irányította kassai Pinceszínpad jelentkezett sokáig emlékezetes, a magyarországi színvonallal is bátran mérhető előadásokkal. A szavalók és prózamondók közt , miután a múltban évről évre abszolút győztesnek tekinthető Vas Ottó már nem indult a versenyben, az ugyancsak „verhetetlen” Decse Jolán pedig néhány éve átköltözött Magyarországra —, a nagymegyeri Varga Tibor, a galántai Kamenár Éva és a vágai Józsa Mónika mutatott hivatásos előadókhoz is méltó teljesítményt. Mindezeket figyelembe véve talán nem ártana azon is elgondolkodnunk, hogy ezeket a határainkon kívül születő, de nemzeti kultúránknak (is) szerves részét képező értékeket miként lehetne a magyar kultúra hazai áramkörébe is bekapcsolnunk, értéktudatunk és közgondolkodásunk szerves részévé avatnunk. Mihamarabb jó lenne ugyanis — mert már évekkel ezelőtt is időszerű lett volna —, ha azt az egyetemes magyar, tehát nemcsak a határainkon belüli értékekre figyelő szemléletet, amely az irodalom terén egyre elfogadottabbá és mindennaposabbá válik, más művészeti ágakra, a művelődés más régióira is kiterjesztenénk. Gyerekzsivaj Dunaszerdahelyen Szerény technikai lehetőségeket tükröző, ám ízléses és tartalmas kis füzetsorozat fekszik előttem az asztalon. A címe: Fürge Ilka, alcíme: A XIII. Duna Menti Tavasz tájékoztatója. E színvonalas füzeteknek öt száma jelent meg: a csehszlovákiai magyar gyermekszínjátszók, általános iskolás bábjátszók, valamint vers- és prózamondók Dunaszerdahelyen és Nagymegyeren lebonyolított seregszemléjének minden napján egy. A Fürge Irkában a napi műsor ismertetésén, s az előző nap látottak értékelésén és közönségvisszhangján kívül gyermekverseket és meséket, pedagógiai tárgyú cikkeket, könyvismertetéseket találhatunk évről évre. Akár egy szülőknek, pedagógusoknak és gyermekeknek egyaránt szóló színvonalas kis antológiát is össze lehetne már állítani a Fürge Irka eddigi évfolyamainak legértékesebb anyagaiból. Az elmúlt évek valamelyikében például Weöres Sándor is külön erre az alkalomra írt verssel köszöntötte a Fürge Irkában a Duna Menti Tavasz mindenkori részvevőit. A könyv, a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom ezen a seregszemlén is nélkülözhetetlen szerepet kapott. A dunaszerdahelyi városi művelődési otthon előcsarnokában például egész idő alatt mód volt a könyvvásárlásra, s nem múlt el nap, hogy ne lehetett volna látni a zsivajgó gyerekek között a csehszlovákiai magyar irodalom valamelyik jeles képviselőjét, Tóth Elemért, aki egyetemes magyar viszonylatban is kiváló gyermekversköteteket írt, Reszeli Ferencet, a közelmúlt legnagyobb csehszlovákiai magyar gyermekkönyvsikereinek — Kajla Fülöp kalandjai címmel meséskönyvet, Hókuszpókusz címmel gyermekverskötetet jelentetett meg — szerzőjét, Batta Györgyöt, a Kis Építő című gyermeklap főszerkesztőjét stb. A Duna Menti Tavaszt tulajdonképpen a Jókai-napok előtt kellett volna említenem. Hiszen egyrészt elvitathatatlan, hogy az iskolai szín- és bábjátszásnak, vers- és prózamondásnak milyen semmi mással nem helyettesíthető szerepe van a gyermek anyanyelv, irodalmi esztétikai és érzelmi nevelésében, s különösen nemzetiségi közegben a közösségi és nemzeti (ségi) hovatartozás tudatosításának szempontjából is felbecsülhetetlen a jelentősége, másrészt pedig a majdani műkedvelők, sőt olvasók és színházi nézők „előképzése” is ezeken a foglalkozásokon, ezekben a csoportokban történik. A mostani Jókai-napokon is több olyan fiatalt láttunk, akik egy-két évvel ezelőtt még a Duna Menti Tavasz rendszeres résztvevői voltak, például a lévai Nyúl Péter vagy a dunaszerdahelyi (Kis) Fókusz, amely az idén — lévén, hogy tagjai középiskolás korba értek, léptek — immár a diákszínjátszók csoportjában indultak. (Sőt Az érdekesség kedvéért ide kívánkozik, hogy a Jókai-napok egyik bíráló bizottságának elnöke, Miklósi Péter harminchárom évvel ezelőtt harmadikos kisdiákként maga is ott volt az első országos szavalóverseny dobogós helyezést elért prózamondói között!) S hogy az idén kikre figyelhettünk? A kassai Tinódi kisszínpadra, a nagydaróci Jópalócok, a szepsi Bódvácska, a nagymegyeri Csigabiga és a párkányi Csángállók színjátszó együttese, továbbá a marcelházi Prücsökre, amely mind a színjátszók, mind pedig a bábcsoportok versenyében indult, valamint a nagykaposi Tőzike, a párkányi Nevenincs, a komáromi Napsugár és a nagyszarvas Csibészek bábcsoportra. A vers- és prózamondók versenyének három-három korcsoportjában több mint hatvanan jutottak el Dunaszerdahelyre, akik közül most csupán a a győztesek — a csábi Diós László, a zselizi Wladár Ildikó és Király Erika, a kassai Schwardy Laura, a hetényi Csenger Mónika, valamint a komáromi Stefkó Laura ár nevét van hely megemlítenem. A Duna Menti Tavasznak ugyancsak voltak budapesti vendégei. A legnagyobb népszerűségnek, természetesen. Levente Péter és barátai, a zenész Gryllus Vilmos és a bűvész Mérő Imre örvendtek, akik három előadáson is osztatlan sikert arattak a fesztiválon jelenlevő gyermeksereg körében. Colbnai Katalin az alábbi sorokat írta a Fürge Irkába: „Budapestről jöttem, s az idő, amit itt töltöttem — életemben először ’—, gyönyörű, kerek napként marad velem. Most mennem kell — sajnos. De hírét viszem az itt látott tehetséges gyerekeknek, s az áldozatos munkát végző, lámpás lelkű pedagógusoknak.” Amire bizony szükség is van, mert a jövőt tekintve nagyon sok múlik azon, hogy milyen a „közlekedés” a magyar kultúra határainkon belül és határainkon kívül eső részei között.. » Tóth László Kitöltetlen arcok VÁLTOZATOS ÉS SZÍNES álarcok mögé bújt eddig Birkás Ákos: a hetvenes évek elején — indulása után nem sokkal — groteszk arcképek, majd ironikusan szociografáló, hiperrealista művek festője volt; később, mert „hiszen mások már mindent megcsináltak”, csak művészeti írásokat fordított magyarra, hogy aztán fényképezni kezdjen, s írni teoretikus szövegeket. Utóbb, a nyolcvanas évek elején, ismét festéshez fogott Akkori képeit — harsány, újexpresszív műveket —, melyek kevés motívumból, főként tájképi elemekből épültek, agresszív, olykor bombasztikus tubusszín-vízió, csináltnak tűnő eufória öntötte el. E munkák egyetlen, „gyanúsan rokonszenves” vonása a szimmetriájuk volt: az általában két táblából álló festmények kompozíciója a tükörszimmetriára épült A napra, földre, hegyre, vízre emlékeztető elemeket később arc-, állat- és figuraszerű képződmények váltották föl, ugyancsak a szimmetriára szervezve, s ugyancsak villódzó színekkel festve. Birkás maga mondja: képeire hatással voltak a Rorschach-teszt szimmetrikus pacni-ábrái, s rájuk vetültek Bak Imrének a hetvenes években készült mito-szimbolikus munkái. De — azt hiszem — bizonyosan nyomot hagytak rajtuk a címerképek és a hermetikus allegóriák is, meg persze a világfestészet éppen aktuális manírjai. Az ideges, mozgalmas, alig kiszámítható felület — a jelenség — mögött tehát valamiféle megfontolt és szigorú metafóra — a lényeg — húzódott. Ám a művek stílusa, a szalon-őrület minduntalan elfedte a szándékot: a dualitás fölmutatásának vágyát. Egyszersmind meglehetősen gyanúsnak is látszott ez az egész: Birkás Ákos túl sokszor kacsintott ki épp esedékes álarca mögül, s túl sokat beszélt — bár tagadhatatlanul színesen — a művészetről, nagyjából három évente szögesen (szimmetrikusan) ellentmondva korábbi önmagának. ISMÉT MEGVÁLTOZOTT Birkás festészete 1985-től. Revolúciószerűnek is gondolható a pálya újabb fordulata, de erről nincs szó. Átmentődtek korábbról bizonyos teoretikus elemek, sőt, képalkotókká is váltak, de az új képek — a Fej-sorozat részei — sokkal higgadtabbak, tisztázottabbak, s a nyolcvanas évek rejtőzködő konceptualizmusa, a mutatványtól ellepleződött gondolat most lényegivé, meghatározóvá vált Úgy tűnik, nem újabb trükköt, szigorúbbra rajzolt álarcot láthatunk, hanem megtalált és megérett formát. Mondható lenne persze ezekről az egyszerű, két vagy három különálló és mégis illeszkedő táblákból álló képekre — melyek egyetlen motívuma a téglalapba foglalt elliptoid —, mondható lenne tehát esetleg, hogy pusztán a nyolcvanas évek fád neogeometrizmusának hatására készültek, de talán és remélhetőleg nem így van. S persze Alekszej Javlenszkij sem idegen e művektől ötvenhatvan évvel korábbról, bár Birkás azt mondja, ez véletlen. Mindegy is, végeredményben. A Fejsorozat néhány darabja ugyanis megfontolt, valódi kép. A vastagon, szálasan és keményen, némiképp Károlyi Zsigmond modorára is emlékeztető, de a dolog természténél fogva és a formából eredően annál „lágyabban” festett munkák arról tanúskodnak, hogy Birkás a bizonytalan teremtésben és a teremtő bizonytalanságban megtalálta végre a formát. A négyszögbe foglalt kerek motívum már eleve számtalan jelentéssel bír: együtt és külön-külön világmodellek „topográfiai” keretei, Kazimir Malexsics vagy Iván Kljun óta pedig a vizualizált metafizika jelképe. A forma Birkás számára nyilván mindezt magával viszi, de valamivel többet is: a fej mint szimbólum a jelentések özönét hordozza. Birkás érzékenysége a metafizika és a hermetikus fogalmazás iránt a szimmetriához való ragaszkodásában is megnyilatkozott, hiszen a tükörszimmetria, mely a látszat szintjén dialektikus, lényegét tekintve abszolút metafizikai. A fej azonban továbbjuttatta a festőt, hiszen a forma révén a szellem szimbólumához érkezett. A fej, mely kettős értelemben is szférikus, Platon szerint az univerzumot, a mikrokozmoszt is természetesen magába foglaló egyetemesség jelképe; egyszerre az egység, a tökéletesség, a nap és az istenség. (Ám egyúttal trófea is: valakinek a győzelmét, s valakinek a vereségét sugalló, jelvénnyé szikkadt tárgy.) Birkás fejei kitöltetlenek, üresek. Biankó arc, blind face, facies rasa. Az arc, az ábrázat hiánya az ábrázoláson, a negativitás ebben a helyzetben kettős értelmű: mindenki arca (s akkor ezek az arctalan fejek annak a gesztusnak végső eredményei, mely gesztussal Birkás Ákos körülbelül tíz évvel ezelőtt összegyűjtötte és egymásra fényképezte Rembrandt összes önarcképének reprodukcióját, hogy megkapja az igazi, a valódi Rembrandtot egy különös átlagolás révén, vagy ellenkezőleg, az egyetlen, ám megfoghatatlan és soha meg nem ismerhető arc, a lényeg, melyhez csak Mózes és talán Szent Pál fért közel. A KÉT-HÁROM RÉSZBŐL álló képek tagoltságukkal utalnak a dualitásra, s a trinitásra, valamint a rész és az egész viszonyára, miközben a merev szimmetriáról többnyire lemondanak, s helyette egy másik relációt, viszonyrendszert vesznek alapul, az aranymetszést. A munkák vastag, szinte organikus festékrétegei, a szinte eksztatikus ecsetvonások a zárt, egyszersmind tágas jelentésű formával különös feszültséget keltenek, az anyag és a szellem dualitása megvalósulni látszik. Az üres arc, a megmerevedett arc maszk, eldobható álca. Birkás Ákos új képei — úgy tűnik — nem azok. Talán vége a farsangnak. Hajdú István Csak tiszta forrásból? Tézisek Bartók örökségéről Az idén hetvenöt esztendeje, 1913-ban jelent meg Bartók Béla első könyve, a legelső korszerű román népzenei kiadvány, a 371 dallamot tartalmazó Cantece poporale romanesti din comitatul Bihor, a román akadémia kiadásában, Bukarestben. És idén hatvanöt esztendeje, 1923-ban, Budapesten jelent meg Bartók második (Kodállyal közös) könyve, a legelső korszerű magyar népzenegyűjtemény (melyet Bartók Székely népdalok címen emlegetett), a százötven lírai dalt és balladát tartalmazó Erdélyi magyarság, Népdalok — magyarul, angolul, franciául és németül. E két könyv megjelenése korszakhatár a román és magyar zenefolklór-kutatás történetében. Természetes gesztussal hajthatnánk meg Bartók előtt az ünnepi emlékezés zászlaját, hiszen zeneköltői, népzenetudósi életműve immár elvitathatatlanul az egyetemes kultúra klasszikus értékei közé tartozik. Mi sem lenne könynyebb, mint szárnyaló szavakkal méltatni őt, aki az egész világ számára érthető remekműveivel népünk képviseletében a legmesszehangzóbban szólott századunkban. Lehetne emlékeztetni alkotásainak — a földközi-tengeri antikvitás és a reneszánsz kedvelte — aranymetszés-szabályával értelmezhető, méltán csodált, szigorú szerkezetére. Feltétlenül beszélnünk kellene népzenegyűjtői életművének páratlan értékeiről. Kötelességünk lenne rámutatni művészi, tudósi — sőt, ha szabad így fogalmaznunk — közéleti pályájának a legnagyobbakéra emlékeztető szerves egységére. Méltatnunk illene a politikai állásfoglalásait jellemző humanista tisztánlátását. Fölhasználhatnék a jelen alkalmat az eddig, más jeles, és hétköznapok során róla napvilágot látott sok-sok talmi megállapítás, értékelés egyik-másikának helyesbítésére is. Kipellengérezhetnénk például megbukott hajdani kritikusait, akik süketek voltak fölismerni előadóművészi zsenijét, vagy akik érthetetlennek, harmóniátlannak, túlságosan vagy éppen kevésbé korszerűnek ítélték műveit, melyek mára az egész művelt világ dicsőségét szerezték nevének és nemzetének. Cáfolhatnánk azokat is, akik zenekultúránk másik héroszával, Kodálylyal szembeállítva, ikeréletművük jellemzésére (olykor világosan meg sem fogalmazva, csupán sejtetve) a nemzeti-nemzetközi ellentétpárt próbálták bevezetni. (Holott Kodály állandóan növekvő nemzetközi elismerésének ténye erre a leszűkítés-kísérletre önmagában elég cáfolat A kettejük nagyságát méricskélőknek fejére idézhetnék Bartók számos nyilatkozatát is arról, hogy miként segítette őt Kodály egyéni zeneszerzői hangjának megtalálásához. Rámutathatnánk arra is, hogy Bartók zsenijének kibontakozásához Kodály hozzájárult viszont Kodály zeneszerzői zsenije barátjának kimutatható hatása nélkül lett úr a muzsika birodalmában.) Azoknak az oktalan szembeállítgatóknak pedig, akik a patrióta— kozmopolita ellentétpárt emlegetik Kodály—Bartók kapcsán, érdemes lenne elgondolkozniok Ady igazságán: „Kozmopolita csak a nyegle lehet, de internacionalista minden becsületes mai ember.” Természetesen még sok más gondolattal tarkíthatnók az ünnepi megemlékezés koszorúját. Ezek közül úgy vélem, hogy föltétlenül el kell ismételnem hármat: 1. Számos kedvező tényező szerencsés összetalálkozása folytán éppen Bartók sajátosan eredeti zeneszerzői életművében ötvöződött eggyé a legmagasabb színvonalon a Duna-medence, Közép-Kelet- Európa népeinek művészete. 2. Székelyföldi, jelesen Csík vármegyei 1907-ben elkezdett gyűjtése révén, a honfoglalás előtti magyar őskultúrából örökölt népzenei hangsornak — a félhang nélküli ötfojúságnak — felismerése után talált rá zenéjének mindenki másétól különböző egyénieredeti hangjára. Kodály emlékezete szerint a Székelyföldről „oly tömegű ötfokú dallammal jött vissza, hogy a magam egyidejű északi leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága”. Később ezt az ősi pentaton hangsort kimutatják az egész magyar nyelvterület népzenéjében. Magyar népzenegyűjtésük arányait jelzi néhány számadat: 1935-ig Bartók 92 helyről 2834, Kodály 195 helyről 3546 dallamot gyűjtött. 3. Győzelme a művészi anyag, meg az éretlen-értetlen társadalmi-történelmi viszonyok, a meghasonlott XX. századi világ elidegenedése fölött tudatos feladatvállalásának eredménye: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem — amennyire erőmből telik — szolgálni zenémben, ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás! Az én — mondjuk — földrajzi helyzetem következtében a magyar forrás van hozzám a legközelebb, ezért műveimben a magyar hatás a legerősebb. Hogy mármost a stílusom — a különböző forrásoktól függetlenül — vajon magyar jellegű-e vagy sem (és minden ezen múlik), azt másoknak kell megítélniük, nem nekem. Én mindenesetre úgy érzem, hogy ez megvan benne.” (Levele Octavian Beulhoz Bukarestbe, 1931. január 10-én.) Örvendhetünk és búsulhatunk, hogy mára jelszóvá vált Bartóknak a fenti levélidézetben is olvasható tanítása: „Csak tiszta forrásból!” örvendhetünk, mert néphűségre, a népi kultúrához való hűségre int immár sok százszor, ezerszer leírva, hangoztatva; viszont búsulhatunk is, mert jeligévé kopása miatt szegényessé vált, s többnyire alig jelent többet a népi kultúrára alapozó alkotóművészet igénylésénél. Pedig igencsak fontos a „Csak tiszta forrásból!” másik jelentése, melyet a Bukarestbe címzett levele előtt egy évvel, 1930-ban fogalmazott meg (egy román vadászkolinda szövegének fölhasználásával írott) legnagyobb vokálszimfonikus művében, a Cantata profanaban. Bartók kétségtelenül rokonszenvezett a francia polgári forradalom Európát átformáló „egyenlőség-testvériség-szabadság" követelésével, melynek hatása alatt keletkezett a polgárság leghaladóbb ideológiája, a liberalizmus, a „szabadság” eszményítése, a szabadságért harcra kész, a heroikus ember eszményítése. (Ezt a sorsa ellen lázadó, küzdő embert isteníti Beethoven is III. szimfóniájában. Beethoven „hőse” az Eroica harmadik. Scherzo tételében a harmonikusan alkotni tudó, a természetben békésen éldegélő ember, aki — Wagner értelmezése szerint — „nem pusztítani, hanem teremteni akar. Szinte látjuk a szorgalmas munkást, amint vidáman megy a mezőre. Az erdőből hallik a jókedvű vadászok kürtjele...") Bartók diszharmonikus vadász hősei viszont nem remélnek szabadságot társadalmuktól. Századunk „héroszai” a teljes szabadságot már csak mitikus átváltozások után, embervoltuktól megszabadulva, a természettel eggyé válva találhatják meg. Keserű, századunkba illően keserű tanítás tehát Bartóké, a „Csak tiszta forrásból!” jeligével kifejezett szabadságeszme. Nincs jogunk féligazságokká silányítani Bartók tanítását Nincs jogunk elhallgatni keserű igazságait! Hiszen sohasem békült ki, nem alkudott meg a féligazságokkal, és — láthattuk — elveit, nézeteit állásfoglalásait pontosan, szabatosan fogalmazta meg. Iszonyatos ellentmondásoktól szabdalt korunkban több korszakos jelentőségű és gyakran egymás ellenében felvonultatott eszme — így a patriotizmus és internacionalizmus — összehangolására törekedett Tudatosan vallotta zeneszerzői tevékenységének-művészetének magyar népzenei ihletettségét — együttesen a nemzetközi hatások iránti fogékonyság, a korával együttlélegzés igényével. Egyaránt vállalta a népéhez való töretlen hűséget és a különböző (gyakran éppen egymás ellen uszított) népek közötti közeledést a néptestvérséget. Ide illik Illyés Gyulának Bartókéval, Kodályéval rokon állásfoglalása: „A nacionalizmus jogot sért (más népekért önző előnyért), a patrióta jogot véd (voltaképpen nem is a maga népéét hanem az Emberét, az Emberiségét).” A Bartók örökségének hű sáfárai végre akkor leszünk, ha nem csupán ünnepi tisztelgésekkel próbáljuk hálánkat leróni iránta, hanem szembenézünk igazságaival, melyeket szóban-zenében csodálatosan tisztán, félreérthetetlenül fogalmazott meg. Kötelességünk ugyanakkor a halála óta eltelt emberöltő során közérthetővé érlelődött zenéjével és mélységesen humanista eszmeiségével nemzetünk egészét megismertetnünk. Katona Ádám A világ ismét kisebb lett egy arasznyival. Nyolcvanesztendős korában meghalt Gedényi Mihály író, nyelvész. A negyvenes években megjelent regényeire kevesen emlékeznek már. Újabb munkái közül bizonyára csak Krúdy-bibliográfiáit forgatják. De akik ezt teszik is, keveset tudnak a szerzőről, aki élete utolsó évtizedeiben a szépirodalomból visszavonult — eseteg az pártolt el tőle, pedig lett volna mit mesélnie. Páratlanul gazdag életet élt. Volt elegáns sportcip-amaga, protokoll-tolmács, műszaki fordító, katonai cenzor, politikai fogoly és ki tudja mennyi minden még. Ám mindenekelőtt tanú volt, történelmi botrányok tanúja és a história nagy mesélője. Íróként talán azért hallgatott el, mivel igazi műfajai verbálisak voltak. Mikor már nem publikált, akkor is szüntelenül dolgozott. Zolnay Vilmossal például évekig készítette „A magyar fattyúnyelv szótárát" melyben másodmagával 32 ezer címszót dolgozott fel. Szerzőtársával cigány—magyar szótárat is készített. Élete végéig reménykedett, hogy lesz, aki felüti ezeket. lm—ay)