Magyar Nemzet, 1988. augusztus (51. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
Szombat, 1988. augusztus 20. Sárga paprika Szeretnék egyszer zöldpaprikát enni. Nem sárga, hanem zöld paprikát. Hiszen a zöldpaprika — azért hívják így — valaha zöld csakugyan. Nem olyan méregzöld, mint az a kevély portéka, amely tavaszokra a primőr háború Intervenciós csapataiként érkezik. Hanem olyan tömpe orrú, zamatos húsú, friss zöld, amilyen a nagyanyám kertjében is nőtt gyermekkoromban — nem is olyan nagyon rég. A csúcsos, egyenízű, fakó sárga paprikák győztek. (Meglehet, könynyebben telepíthetők, tán bővebb termést hoznak — bár abból a hajdani fajtából mindig jutott, késő őszig, méghozzá fillérekért, a zsíros kenyérre, a vajas kenyérre.) De nem tudom, ki mi űzte el az édesalmát — a szerény kora nyári gyümölcsöt —, vagy a medvecukrot — amely vetekedett a kardiscukorral —, vagy azt a seregnyi gyermekjátékot, amelyhez nem elem kellett, még módos szülő sem, csupán ügyesség, fejtörés, jókedv. Mindezekre nem lehet ráfogni, hogy az idő haladt túl rajtuk. Hogy nem felelnének meg a korszerű technikai követelményeknek,, az újabb formatervezési igényeknek, vagy akár csak a divatnak. Miért volna inkább módi a gumicukor,mint a medve? Én nem írom a „dizájn’" számlájára azt sem, hogy eltűnt anyám jó fogású konyhakése. És nem hiszem, hogy a csúcstechnológia száműzte azokat a célszerű íróasztali lámpákat, amelyek a szükséges irányba szórták a fényt, nem gyűjtötték égető nyalábba, nem is sütöttek a munkálkodó szemébe. Egyszerűen kihaltak e balsorsú dolgok — talán vállalati átszervezések, vezetői döntések vagy csupán a véletlen révén — és senkinek sem jut eszébe feltámasztani őket. Pedig milyen verejtékesen iparkodunk mostanában, hogy új és új termékekkel bombázzuk avilági piacot, bővítsük az (export)választékot, bizonyítsuk (élet)képességünket. Olykor csak vissza kellene pillantani kissé. Előkutatni mindazt, amit oktalanul sutba vetettek. Nemcsak azért kellene hadakoznunk, hogy az épületek, a portálok, a szobrok, az utcabútorok fennmaradjanak, hogy unokáink is lássák őket. Mindennapi alkalmatosságaink, legapróbb holmijaink is hozzátartoznak korunkhoz, kultúránkhoz. Ha feledésbe vesznek, a hulladéktelepekről aligha lesz rekonstruálható az életünk. Számomra a zöld paprika is — védett növény. B. E. Mérnök-tours Ez tényleg jó ötlet. Új kezdeményezés, új lehetőségek a szakmai, tudományos turizmusban — hirdeti a héten megalakult Science Tours vállalkozás, illetve alapítóik, az MTESZ és a Coopturist utazási iroda. Utazzanak a tudósok, mérnökök, kutatók, lássanak világot, tanuljanak meg mindent és tudományukat hozzák haza. Így tették ezt a céhlegények is annak idején. Igaz is, akkor mi ebben az új? Azt hiszem, pontosítanom kell. A relatíve újról, csak az utóbbi évek gyakorlatához képest újról van szó. Vagyis... — de nézzük sorban. Eddig is utaztak, nem is kevesen. Főleg vezetők. Az tehát jó ötlet, hogy utazzanak, tanuljanak a műszakiak — kérdés, hogy ezt egy utazási iroda képes-e elősegíteni? Nem fog-e kísérteni az egyik idegenforgalmi szakember nem kimondottan jóhiszemű jóslata, mely szerint: „utaztatnak majd egykét főnököt, aztán ezért cserébe az amúgy is pangó idegenforgalomban kapnak néhány jól fizető nemzetközi konferenciát, vagy egyéb megbízást”. Természetesen az utazások számának növelését fékezi a pénzhiány is , de a gazdálkodó szervezetek belső értékrendje is. Milyen jó lenne, ha például a kiváló munkáért kaphatna a technológus egy tanulmányutat mondjuk Nyugat-Európába? Vagy ha a „kiváló ifjú mérnök” vetélkedő győztesei kiruccanhatnának Japánba, megnézni, milyen is a robottechnika közelről? Vagy ha a húsz éve egy helyen dolgozó konstruktőrt aranygyűrű helyett törzsgárda-utazással díjaznák? Valódi jó ötletnek tehát azt tartanám, ha ez az új iroda ajánlatokkal bombázná a vállalatokat: elektronizálást itt, autógyártást amott lehet tanulmányozni, tessék csak választani... A vállalatnak pedig csak az lenne a dolga, hogy munkatársait elküldje a megfelelő szakterületekre, ha másképp nem, hát valamelyik főhatóság, pénzintézet, vagy egyéb „sponzor” támogatásával.. A legjobb ötlet persze az lenne, ha a most alakult iroda egyéves születésnapjának sajtótájékoztatóján beosztott mérnökök és kutatók is beszámolnának arról, micsoda jól szervezett és hasznos tanulmányutakon jártak a Science Tours közreműködésével ... (bognár) — GÖRGEY GABOR Végre kimondatott: válságban az ország. Vége a köntörfalazásnak, a forró szó kerülgetésének, a gyáva szépítgetésnek. Legalább ennek vége. Ez is valami. Lehet szembenézni a retusálás nélküli, valóságos valósággal. Eddig is mindenki tudta, hogy válság van. Csak a hivatalos zsargon nem ismerte a szót, piruetteket lejtve kellett körültáncolni és körülírni, még a régi beidegződés szerint, hogy a nép, a közvélemény kiskorú, sőt imbecillis, nem azt látja, amit lát, nem azt tudja, amit tud, hanem tudatát kizárólag a bizaritmusrokokó szóvirágok — jelszóvirágok — alakítják helyesen. Tehát mélyponton vagyunk, ebben teljes a konszenzus. Nagy nemzeti összefogásra van szükség, hangzik mindenfelé, már csak ez húzhat ki a bajból. Az ijedelem akkora, hogy hirtelen megint nagy ázsiója lett az őszinte szónak. Legalább az legyen. Az életszínvonal-emelkedés bősége helyett az őszinte szó bősége. El vagyunk árasztva őszinteséggel. Persze, az sem mindegy, hogy ki őszinte. Nem mindig lehet tudni, hogy ki kicsoda ebben a nagy őszinteségrohamban. Hiszen ma már r mindenki reformer — szóban. Annyi társadalmi környezete azért már van a reformnak, hogy senki nem meri bevallani nyíltan, hogy reformellenes vagy legalábbis kivárásra dolgozik. Pedig az volna jó, mert tisztulnának a frontok. A legfontosabb reformatyák névsorát nagyjából tudjuk. De senki nem tudta azoknak névsorát, akik reformot szajkózva, a reform jegyében — kerékkötői areformnak. A reformerek — nemcsak ma, hanem akkor is, amikor félreállították őket — színt vallottak. A kerékkötők szürke serege azonban nem ezt teszi. A reform zászlaját lobogtatva különböző hadállásokba vonul. És különböző elméleteket, gátakat, szabályokat gyárt — az egyetlen reményteli megoldás, az organikusan kialakuló piac értékelrendező dinamizmusa ellen. A levitézlett gárda, kifogyván a politikai ellenérvekből, visszavonult a túlszabályozás láthatatlan hadállásaiba. Hátha ott még sikerül meglékelni vagy legalábbis lelassítani a reformot. És ebben az esetben a lassítás azonos a reform halálával. Mivelhogy mélyponton vagyunk, és a fuldoklónak nincs ideje kivárni a kibicek parti vitáját. Mindent szabad, ami nem tilos, halljuk mostanában. Remekül hangzó liberális szlogen — most már csak az a kérdés, hogyan lehet mégis fékezni? Úgy, hogy az elv érvényben marad, nem tagadja meg senki, nehogy feltűnő legyen, valóban mindent szabad, ami nem tilos — csak éppen minél több tilos táblát kell gyártani. És gyártanak. A tilos táblákat elnevezik szabályozóknak, mellékelnek hozzá egy kis reformszöveget, és máris megbénul valami, ami bontakozni kezdett. És máris kezdi unni a nép a reformot, mert nem mindig veszi észre a lejáratási műveletet. Mégiscsak jobb volt a régi, mondja az utca embere, mert megint tőle kérik a mai áldozatot a holnap nevében, ámde közben még mindig nem dőlt el a vita, milyen legyen ez a mai áldozatokkal felépített holnap. Hiszen az egyik kéz reformintézkedést hoz, a másik kéz pedig visszaszabályozza. Az utca embere pedig gyanakszik. Tessék, mondják erre agyonszabályozóék, az embereknek nem kell a reform, mi nem tehetünk róla, ez egy ilyen nép, kérem szépen. Valahányszor meglódul valahol valami, hamarosan várható az ellenakció. Például végre megmoccan a semmire se jó, lappangó holt tőke, hogy befektetéssel működni kezdjen és hasznossá váljék? Máris kiagyalnak egy rendelkezést, természetesen utólag, mely nem mondja ki ugyan, de lényegében megintcsak államosít Lohadás. Nagy nehezen kezd lendületbe jönni a vállalkozói kedv? Nosza, máris itt egy akkora nyereségadó, amilyen sehol a világon nincs, hadd ne maradjon pénz a jól működő vállalkozásnál fejlesztésre, beruházásra, folytatásra. A lényeg az államháztartásba azonnal besöpört, minél több pénz ha holnap nem számít. A reform jegyében. Lohadás. Avagy: nincs az államnak devizája a felzárkózáshoz elengedhetetlen számítógépeikre, ám egy valóban bölcs rendelet hatására a lakosság évente 40—45 millió (!) dollárt fordít saját zsebéből az életfontosságú számítógépek behozatalára, tehermentesítve az államot? Nosza, kihozzák az ellenintézkedést, a hírhedt „25 ezres” rendeletet, megbénítva az államnak és állampolgárnak (nem szükségszerű ellentét!) egyaránt hasznos magánimportot, és visszavetik a vállalatokat a számítógépes zűrzavar kőkorszakába. Képernyőről, újságnyiilatkozatokból naponta odafordul valaki hozzánk, mélyen a nemzet szemébe néz és azt mondja, férfias őszinteséggel: nagy baj van! Majd hozzáduruzsolja: fogjunk össze! És aki megérte 1945-öt, akár csak gyerekként, mint én, az emlékszik és tudja, mire képes ez a nép, micsoda lendületettel indult meg az újjáépítés egy romok alá temetett országban, egy olyan Budapesttel, mely Karthágó sivatagsorsát idézte inkább, mint a reménytelennek látszó, ám hihetetlen gyors feltámadás. Van tehát erő, élni akarás, munkakedv ebben a nemzetben, ha baj van, ha kell és ha érdemes. Most is lehet erre hivatkozni, lehet ebben bízni. De csak a sútor, ha előbb a mélypontról valóban engedik feltápászkodni. Ha tápászkodás közben nem dobnak zsákhordáshoz szokott vállára a reglevőkhöz újabb és újabb zsákokat. Hanem megvárják, amíg feltápászkodik, kiegyenesedik, összeszedi magát A zsákhordáshoz két lábon kell állni, erősen. Roggyant térdekkel nem megy. A nagybeteg gazdaságból, az éppencsak éledező kedvű vállalkozásokból nem lehet előre elszívni azt a hasznot melynek a teljes felépüléshez nagyrészt bent kell maradnia a gazdaság vérkeringésében. Az erőszakos, mindenek felett való költségvetéscentrizmust bármilyen mélyen és őszintén néznek a szemünkbe, nem szabad összetévesztenünk a reformmal. Mert nem reform. Hanem egy nagyon ódon, alaposanlejáratott konstrukció, új szöveggel ellátva. Egy — mellesleg hazánkban doktorált — közgazdász, nagy tekintélyű ciprusi vezetőember aranyigazságát olvastam nemrégiben: „A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha csökken az adókulcs, az fellendülést idéz elő a gazdaságban és végeredményben növekszik az államháztartás adóbevétele". Világos, mint a nap. Nagy baj van, mondogatják nekünk nagyon őszintén. Fogjunk össze gyorsan! Gyorsaság kívántatik a hirtelen egységbe terelt nemzettől, a tengernyi hivatal és szabályozó szerv azonban nem látszik annyira sietni. Viszont őszintén, megmondják, naponta többször, hogy baj van. El vagyunk árasztva őszinteséggel. Néha szinte már sok is belőle. Néhány év, néhány felelős, néhány túl nagy félrefogás gazdája jobban megfelelne. Aranyfedezetet adna a nagy őszinteségnek. Enélkül ugyanis túlságosan könnyű őszintének lenni. Mert a felelősség belemosódik a kollektív névtelenségbe. És ha az első lélektani nehézségek után, amint megvannak a megfelelő fedőszavak és fogalmazási patronok, és amikor nagyon is könnyen kezd ömleni az „őszinte szó” — akkor bizony bekövetkezik az őszinteség inflációja. A túlszaporodó fenenagy őszinteség elfedheti a tettek hiányát Nyakra-főre mindenki őszintén kimondja, mekkora baj van az országban — és ezzel kész, megtette a magáét, a lényeg, hogy kimondta. Ő letette a garast Csak hát lehet, hogy a garas manapság már nem elég konvertibilis. Madar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN Jakó professzor Hófehér hajú, szemüveges, testes, nagydarab ember az 58 esztendős dr. Jaki Géza, aki az orrfüll-gégészet világhírű professzora, s az Egyesült Államokban a bostoni egyetem tanára. A héten Megtartott II. magyar orvostudományi világhtatálkozóra érkezett hazánkba. — Mikor hagyta el Magyarországot? — 1956. november 28-árg. — Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Időközben ön nagy szakmai tekintélyre tett szert, sőt hosszú évekig igen fontos tisztséget töltött be választott hazájában: az elnök orvosi tanácsadójaként tevékenykedett. Az Egyesült Államok orvosi kutatásának nyolcvan százalékát az állam finanszírozza; ennek irányító szerve a National Institut of Health, amelynek tizenegy intézete van; ezek élére az egészségügyi miniszter négy évig működő tanácsadó bizottságokat állít. 1982-től, egészen mostanáig a legmagasabb szintű tanácsadó testületben tevékenykedtem. — Professzor úr is foglalkozik rákkutatással? — Szakmámon belül főleg a rák korai, mikroszkopikus endoszkopikus diagnózisával és lézersebészeti gyógyításával foglalkozom. — Úgy hírlik, ön több lézersebészeti eljárás kidolgozója. — A gége mikrosebészeti gyógyításának kidolgozását 1962-ben kezdtem el, ez volt a mikrosebészetnek a lágyrészekben való első alkalmazása. 1963-ban — eljárásom alapján — már a finom erek sebészetében is alkalmazni kezdték a Műtéti mikroszkópot, ezt követően terjedt el a szemészetben, idegsebészetben, nőgyógyászatban, urológiában. Elsőként a világon, 1965-ben kezdtem kísérletezni a lézerek sebészeti alkalmazásával, a 70-es évek elején pedig betegek gyógyítására is használtuk ezt. 1973-ban megtanítottam az eljárásra egy nőgyógyász kollégámat, s jelenleg már a sebészeti szakmák mindegyikében sikerrel alkalmazzák módszeremet. — A lézersebészet gyakorlati alkalmazása igen fontos bizonyos betegségek (pl. a méhnyakrák) megelőzésében. A rendszeres szűrővizsgálatok révén ugyanis igen korán felismerhetők a kóros elváltozások, s ha ezeket sebészeti eljárással idejekorán eltávolítják, akkor a betegség nem fejlődik ki. ■Ez a módszer a magyarok számára sem érdektelen, hiszen itt ezen betegség előfordulása — tudomásom szerint — gyakoribb, mint az USA-ban, ahol a nők körében az idén már a tüdőrák vált a leggyakoribbá, míg korábban a mellráké volt a vezető szerep. — Milyen a kapcsolata a magyar orvosokkal? — Hazai kollégáimmal 1963-tól építettem ki szoros munkakapcsolatot. Ennek köszönhetően itthon aránylag korán beindult a fül- és gége mikrosebészeti gyógyítása — Kaposváron ön leplezte le a napokban Kaposi Móric szobrát, amely az amerikai magyar orvosok gyűjtése révén, közadakozásból valósult meg. — A fülsebészet elindítójának és megteremtőjének, Politzer Ádámnak is sikerült szobrot állíttatni szülőfalujában, Albertirsán 1981-ben, a helyi tanács áldozatkészségének köszönhetően, mikor itt ülésezett a fül-orr-gégészek világkongresszusa. A Kaposi-szobor az amerikai magyar orvosok ajándéka. (karca) *^3 „A szocialista gazdálkodás fejlődése”: három márka ötven... (Schocklat Till rajza) Csomakőröstől Kisbaconig... Nyitra járásból, Szlovákiából, egy Zoboralji kis székely község. Zsére 228 lakosa írta alá tiltakozását a romániai településrendezés ellen. Ott is él tehát egy tudatos székely közösség, amely a fenyegető hírekre megmozdul — de nemcsak a székelyek, nemcsak a magyarok, hanem minden ember védelmében. A levél utolsó soraiból idézek: „Felemeljük szavunkat, mint székelyek a székelyekért, magyarok a magyarokért, emberek az emberekért” Itt fekszik ugyanakkor az asztalomon fiatalnyitraiak — zömmel szlovákok — tizenkilenc aláírással ellátott, szlovák és magyar nyelvű levele: a terv, s a többi, ide vágó esemény „nemcsak az alapvető emberi jogok lábbal tiprását jelenti, hanem vét az ezeréves népi kultúra s a keresztény etika ellen is". Közben újabb megrendítő hírek érkeznek Romániából. Sajnos semmi mód alaposan ellenőrizni hitelességüket Valaki kétségbeesetten üzen: az elpusztításra ítélt Kovászna megyei falvak és községek névsorában ott látta Csomakőröst, Körösi Csoma Sándor szülőfaluját, Kisbacont, Benedek Elek szülőfaluját, és Szárazajtát azt a fájdalmasan hírhedtté vált székely falut ahol Gavrila Olteanu Marin gárdistái a II. világháború végén ártatlan székelyeket bárddal lefejeztek. Hadd ne maradjon most már pora sem ... Kéri, hogy a Körösi Csoma Sándor szülőfaluját fenyegető veszélyről értesítsük egyetemi alma materét, Göttingent, az angol, az indiai, a kínai, a tibeti és pakisztáni tudományos élet képviselőit és a buddhizmus központjait; a Benedek Elek faluját, emlékházát fenyegető veszélyről a világ Pen-klubjait, gyermek- és ifjúsági íróit folkloristáit Sebtiben lemásolt, ^°‘datumtalan, román nyelvű irat az asztalomon: „Lista localitatilor rurale propuse pentru dezafectare si comasare" — a Hargita megyében fölszámolásratalán leginkább így fordítható a „dezafectare', illetve összevonásra (comasare) javasolt falvak és községek névsora. Hadd soroljak fel néhányat a dezafectare ciőszó alatt szereplő falvak közül: Énlaka, Küsmöd, Andrásfalva, Martonos, Láz, Kismedesér, Csobányos, Kotormány, Gyürke, Atyha, Kalonda, Fancsal, Szenttamás, Dengellér, Bükroka, Bucsin, Güdüc, Bükkhavas, Farkaspalló, Bogárfalva, Firtosváralja, Kecset, Pálfalva, Kisfalud, Szenesed, Homoródremete, Kenős, Gyepes, Lököd, Homoródszentpéter, Recsenyéd, Székelymagyaros, Décsfalva, Mátisfalva, Homoródújfalu, Mártonka, Eszenyő, Újlak, Csíkszentimre, Uzvölgye, Szenete, Libánfalva, Bencéd, Nagykadács, Kiskodács, Nagykede, Kisked, Székelyszentmiklós, Péntekpatak, Recepatak, Homordószentlászló, Miklósfalva, Küküllőmező,... A „comasare" (összevonás) bár szakemberek szerint azt jelenti, kisebb területre vonják össze a települést — többek között a következő helységek szerepelnek: Rakottyás, Menaság,Újfalu, Csíkjenőfalva, Szenttamás, Tibód, Bucsin, Barackos, Antalokpataka, Borospatak, Kápolna patak, Sötétpatak, a Gyimesfelsőlok melletti Komját, Gyimesfelsőlok-Álomás, Görbepatak, aztán Kászonimpér, Kászon-Jakabfalva, Kászonfeltiz, Csekefalva, Kilyénfalva, Libánfalva. Talán áttekinthetőbb az összkép, ha azoknak a helységeknek a lajtszámát ismertetem, amelyek e terv szerint — új „agráripari központokként" — megmaradnak. Hogy a megmaradás pontosan mit jelent, azt csak az mérheti fel, aki végiggondolja: itt épülnek fel tehát azok a panelházak, amelyekbe a felszámolt falvak és községek lakosságát költöztetik. Tehát „megmarad”, amennyiben a tervnek ezt a változatát hagyják jóvá: Eted, Szentábrahám, Bélbor, Csíkszentgyörgy, Csíkkarcfalva, Korond, Oroszhegy, Gyergyóditró, Csikszépvíz, Galócás, Gyergyóalfalu, Szárhegy, Gyimesközéplok, Farkaslaka, Kászonaltz, Homoródszentmárton, Bögöz, Oklánd, Gyergyóremete, Románandrásfalva, Csíkszentkirály, Csikszentmárton, Várhegy, Gyergyóújfalu, Siménfalva, Gyergyótölgyes, Kányád, Zetelaka és Felsőboldogfalva. Megmaradnak továbbá a városok (Csíkszereda, Székelyudvarhely, Tusnádfürdő, Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz — azaz Toplica — és Szentkeresztbánya, mai nevén vlahica) — a közvetlen közelükben fekvő 16 helység közül kettőt „összevonnak” (ezek között szerepel Zsögödfürdő), a többit, Csibától Löveténybányáig, Kelemenpatakáig, Visszafolyóig, felszámolják. A rendelkezésünkre álló lista, mint látható, nem nyújt teljes képet Székelyudvarhely környékéről. Nincs egyébként pontos adatunk a szándékokról sem Kovászna, sem Maros megyéből, (hogy ezúttal csak a Székelyföldre szorítkozzunk). Ne feledjük el azonban: a romániai magyarságnak csak egyharmada, vagy tán anynyi sem él a Székelyföldön. Az eddigi adatok is azonban bőségesen indokolják a súlyos aggodalmakat Akkor is, ha nem tudhatjuk, hogyan módosult időközben ez a terv, mikori ez a lajstrom, hány év alatt és milyen eszközökkel kívánják végrehajtani ezt a „korszerűsítést”, amely módszereit tekintve inkább középkorszerűsítésnek nevezhető. Nem tudom, mi elviselhetetlenebb: a jobbágy hajdani földhözkötöttsége — avagy ez a mostani kényszerköltöztetés. Hol vannak azok az idők, amelyekről Balás Gábor így írt: „Ha valaki rossz törvényeket hoz be a Székelyföldre, vagy elnyomja a közösséget vagy a székely törvényeket és a szék bírái részéről való megintés után sem áll el ettől, a székülők a jogában sértett panaszára menjenek kivizsgálásra és hívják össze a szék gyűlését. Az udvarhelyszéki kapitány hívja össze a székely nemzetgyűlést hogy az oda tartozó ügyeket megítéljék. Senkit sem személyében, sem javaiban ne zaklassanak, hacsak a hozzá vitt ügyben az ispán ellene nem döntött!. ..) Ha valamelyik nemes a székelyektől erdőt mezőt legelőt, szántóföldet halászóhelyet foglal el és új határokat tesz, s amit elvett nem akarja visszaadni, a székelyek közöljék a vajdával és a székely ispánnal. A vajdának az ügy halasztása nélkül igazságot kell szolgáltatnia...” Tévedés ne essék: ez csupán annak a kiváltságlevélnek az ismertetése, amelyen Ulászló 1499- ben összefoglalta a székelyek jogait Igaz, az okirat megszerkesztésében — előterjesztéseikkel — maguk a székelyek is részt vettek. Pedig ekkoriban ugye mégnem volt szó decentralizációról, demokráciáról, nyilvánosságról, glasznosztyról Ennek maholnap félezer esztendeje. Izraó hiba lenne azonban, sú Alig Ulaol lyog gondolkodásbeli vétség, ha mi a romániai, településrendezésnek nevezett tervnek csak a magyar vonatkozásait , kisebbségi következményeit látnánk. Az elképzelés Románia községeinek és falvainak jóval több, mint a felét érinti. A hét-nyolcezer fölszámolásra ítélt helység döntő többsége román. A terv nemcsak nemzetileg kívánja a „homogenizálást” szolgálni, hanem társadalmilag is. A parasztporta maradék és nagyon viszonylagos (anyagi, erkölcsi, szellemi, társadalmi) függetlenségének az illúziója is elvész. A hagyományból, s a szomszédok-rokonok-barátok eleven és védelmező közösségéből kiszakított ember, az ismeretlen panelvilágba erőszakkal bezsuppolt ember immáron teljesen kiszolgáltatott Otthon még tudta, kire számíthat s kitől kell tartania. Kényszeremigránsként a falanszterben elveszíti maradék tájékozódóképességét Sorsa, munkaereje, kenyere az eddiginél is teljesebb mértékben a hatalom kezében van. Nem is az a legiszonyúbb, hogy nem matathat hasznosan a ház körül, a kertjében, a pincéjében , hanem az, hogy vadidegen világba kényszerítették. Ez éppúgy érvényes a románokra, mint a kisebbségiekre. A különbség annyi, hogy a primitív bérkaszárnyákba költöztetett román paraszt bár maga is elveszíti hagyományait, múltjának megtartó erejét, fészekmeleg közösségét , nyelvét és nemzeti mivoltát megtartja, hiszen a románok nem olvadhatnak be valamilyen más nyelvi-nemzeti világba, románok maradnak, ha megnyomorított, múltjuk fosztott, közösségjük fosztott románok is. A fölmorzsolt, s a többségi településekbe beaprított magyarok, németek, szerbek, bolgárok, ukránok azonban létük lényegét veszítik el: saját nyelvüket, kultúrájukat, s már eddig is elsikkasztott, megrágalmazott történelmüket Tehát: megsemmisülnek. Ahol eddig a TM-s“terepkét „rotálták , azaz cserélgették, hogy senki a helyén meg ne melegedjék, ne szerezzen szövetségeseket — most megkezdődött az egész nép dotálása”. Ezért van igaza a 238 zsérei székelynek, amikor nemcsak székelyként a székelyekért magyarokként a magyarokért, hanem emberekként az emberekért állnak ki. Ezért igaz az, hogy a romániai településrendezés, amennyiben végrehajtására sor kerül, a kisebbségeknek végveszély, de egyúttal nemzeti tragédia a románság számára is. Bodor Pál