Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
8 Magyar írók, román írók, tárgyalóasztal. A kiváló erdélyi író, Balogh Edgár, aki „egy életen át népeink egymásratalálásáért küzdött’’ levelet intézett a Magyar Írók Szövetségéhez (s egyidejűleg a román írószövetséghez is) a két nép, a két ország közötti viszony megtárgyalása végett. Eddig a romániai magyar nemzetiség érdekében 16, Bukarestben terjesztett beadványa maradt válaszolatlan, ő mégis azt hiszi, valamikor, míg nem késői el kell kezdeni a közös megbeszélést, olyanokkal, akiket a humánum erkölcse, a népinemzeti felelősség mindkét oldalról, a hivatalosságokon innen és túl egyaránt erre kötelez. Ezért fordul a két nép íróihoz. Hozzám intézett magánlevelében feljogosít rá Balogh Edgár, hogy kiáltványszerű sorait nyilvánosságra segítsem. M Tisztelt Írótársak! A nemzetiségi kérdésben ellen-,tétes nézetek vetődtek fel a romániai és a magyarországi közéletben anélkül, hogy ezek összeegyeztetése végett elvi párbeszédre került volna sor. Itt az ideje, hogy mindkét ország írói, erkölcsi felelősségük tudatában közösen alakítsák ki álláspontjukat, a fogalmak tisztázásával segítve elő a két ország megegyezését. Az íróknak mindkét oldalon hagyományos hivatásuk a humánum szolgálata, s közös megegyezésre találva kikapcsolhatják a kölcsönös bizalmatlanság növekvő feszültségeit a történelmileg egymásra utalt két szomszédos ország életéből. E sorok írója a legérdekeltebb, de kellő képviselet hiányában közügyileg eddig szóhoz nem jutott romániai magyar nemzetiség tagja, s közel kétmillió társával együtt saját bőrén érzi a kérdés megoldatlanságának következményeit. Egy életen át népeink egymásra találásáért küzdött mind a román, mind a magyar közélet jelesei oldalán, s öregkora ellenére meg szeretné érni, hogy ez a küzdelem nem volt hiábavaló. Írótársaihoz fordul tehát, abban bizakodva, hogy a mindkét irodalomban döntően megnyilvánuló igazságérzet ereje tisztázhatja a vitás kérdéseket, és nyugalmat, közös társadalmi felemelkedést biztosíthat nemzeteinknek. Bevallja: román állampolgári és kommunista pártkötelezettségeinek eleget téve, évek óta többször is szülőföldjén fordult őszinte levélben minden illetékes tényezőhöz, de választ nem kapott, s csak azért folyamodik most a romániai írószövetség tagjaként mind belföldi, mind külföldi írótársaihoz közös fellépésért, mert a veszélyek növekedése, az értetlenség,, s az elfogultság ütközése saját nemzetisége, s mindkét ország érdekében erre kényszeríti. Az óhajtott párbeszédnek nem a múltbéli vagy jelenlegi sérelmek szembesítésére, hanem a közös jövő lehetőségeinek megtárgyalására kell törekednie, szigorúan ésszerű tudományos és együttérző erkölcsi érvek alapján. Már maga az a tény, hogy létezett már nemcsak eszmei román—magyar érintkezésfelvétel és egyetértés, hanem volt közügyi megegyezés is, kiküszöböli a kételyt, hogy mindez a haladó kor magasabb szintjén is megvalósítható-e vagy sem. A második világháború végeztével Erdélyben megszületett a románmagyar egyetértés és megegyezés akkoriban lehetséges legtöbb biztosítéka, s ebben a román és a magyar íróknak is kezdeményező és alkotó részük volt, méghozzá mind Románia, mind Magyarország íróinak megértő találkozása értelmében. Ezt a már megépített békerendszert a fejlődő szocializmusnak tovább kellett és lehetett volna bővítenie, de nem ez történt. Mind román, mind magyar nacionalista elemek idővel kétségbevonták az első szabad évek közügyi, művelődési és területi autonómiájának történelmi jelentőségét, s míg az egyik oldal egy „államnemzet” mesterkélt polgári elképzelései alapján sorra felszámolta a nemzeti kérdésben elért közös román—magyar szocialista eredményeket, addig a másik oldalon feltűnt ugyanezen eredmények értékének alábecsülése, egy minden egyezkedést cáfoló általános tagadás, a közös béke jövendő biztosíthatóságának teljes kétségbevonása. Érthető követelmény, hogy az írók párbeszédének kívánatos célul az új egyetértés és megegyezés előmozdítását kell kitűznünk. Eleve nyilvánvaló, hogy a szocializmus mai szakaszában a már egyszer volt vívmányokból kell kiindulnunk, de meg kell vitatnunk minden olyan új elemet is, ami a jövőben kellő biztosíték lehet a régi vívmányok felújítása és magasabb rendű folytatása számára, kikapcsolva minden bizonytalanságot népeink testvéri találkozása tekintetében. Miről legyen tehát szó közöttünk? 1. Fogalmazzuk meg együtt bármely nemzeti kisebbség önösszeszedésének és közügyi hivatástudatának legfőbb feltételét: az önálló közületi keretben viselt nemzetiségfejlesztő szerepét és egyben az összekötő híd vállalását a többségi nemzet és a maga anyanemzete között. Az akár lenini, akár wilsoni szóhasználatban szereplő önrendelkezés Cseres Tibor olyan reális értelmezéséről van szó, mely a történelmileg kialakult és békeszerződésbe foglalt államhatárok politikai elfogadásán belül, a kisebbségnek mint önkormányzati közületnek a többséggel való alkotó állampolgári együttélését és együttműködését szavatolja, s ugyanekkor lehetővé teszi, hogy az országa egészét összekösse a maga anyanemzetének országával. Ez a felfogás tükröződött az 1977. június 16-án Nagyváradon kötött román-magyar megegyezés záróhatározatában is, Nicolae Ceausescu és Kádár János elvtársak aláírásával hitelesítve a leszögezést: „A felek véleménye szerint a nemzetiségek létezése a két országban egyre nagyobb mértékben híd kell hogy legyen a román nép és a magyar nép közeledése számára". Hogy e történelmi megállapodás ellenére azóta eltorzult a román—magyar viszony, annak bizonyára az is az oka, hogy a szóban forgó nemzetiségek képviseletét szolgáló szervek vagy megszűntek létezni, vagy létre sem jöttek még. Márpedig hangsúlyoznunk kell évtizedek tapasztalatai alapján: ahhoz, hogy a kisebbségek történelmi szerepüket a szocialista társadalomban betölthessék, olyan autonóm közületre van szükségük, amely egy együttélő nemzetiség hazafias állampolgári és országközi képviseletét szervezetileg biztosítja a nemzetközi szocializmus és a béke javára. Ilyen bevált szerv volt a romániai Magyar Népi Szövetség (1944—53), mint hazafias tömegszervezet és parlamenti képviselet, s ilyen hídszerepet töltött be a román—magyar érintkezésben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem (1945—1959), avagy Magyarországon a Mocsáry-kollégium. Hasonló keretek újrateremtésére mind Románia, mind Magyarország nemzetiségeinek fejlődése és a két ország kölcsönös viszonya tekintetében szükség lesz a jövőben is, hogy végleg kiküszöbölhessük mindazt, ami akár a nemzeti kisebbségek szabad fejlődését, akár az országaink közti kapcsolatokat zavarja. 2. A több évtizedes tapasztalat azt mutatja, hogy megfelelő közügyi keret — nemzetiségi tömegszervezet és parlamenti képviselet — nélkül sorra elsorvadnak a nemzetiség intézményei. Ezért helyezzük élre az önösszeszedés autonóm politikai szervét, mint az írószövetségeink tárgyköreihez közvetlenebbül tartozó nyelvi, iskolai és tömegművelődési kérdések megoldásának alapfeltételét. Ami a kimondottan kulturális önrendelkezés hatásköreit illeti, természetszerűleg adódik egyfelől a hatalomban való egyenrangú részesedés és alkotó résztvétel, másfelől a belterjes nemzetiségi tevékenység önállósága. Csakis a hatalomban való jelenlét — parlamenti csoporttal és egyes minisztériumok nemzetiségi osztályai útján — adhat módot az anyanyelv hivatalos használatára megfelelő helyen és keretben, az alkotmányba foglalt vagy foglalandó teljes anyanyelvi oktatásra minden fokon, az óvodáktól a főiskolákig és a népművelés nemzetiségi kiszélesítésére helységenként és intézményekben. Van azonban az önálló kisebbségi ügykörnek sajátos belső feladata is akár a nyelvápolás és népművelés, énekkarok és műkedvelő társulatok szakmai irányítása, helytörténet és folklór, sajtó és könyvkiadás, nemzetiségi találkozók és ünnepségek, akár a román—magyar kulturális érintkezés területein. Az írószövetségeknek közösen kellene megvitatniuk az anyanyelv és az állami érintkezési nyelv helyes viszonyának sokszor félreismert kérdését. Az anyanyelv — minden anyanyelv — egy fiziológiai folyamattal, a gyermek felnőtté érlelődésének menetével összefüggő fogalomalkotás eszköze, s ahol ez a fogalomalakulás kellő ismeret hiánya vagy erőszakos beavatkozás következtében megszakad, nemcsak az anyanyelv kibontakozása, hanem minden más nyelv megismerése is csorbát szenved. A következmény korántsem a nacionalisták sürgette „beolvadás”, hanem a kulturális színvonal csökkenése, míg az anyanyelvi oktatás minden fokon olyan gondolkodási alapot teremt, mely bármely más nyelv — így a szükségszerűen megszerzendő országos érintkezési nyelv — könnyebb elsajátítását eredményezi. Olyan tény, hogy a mai Romániában magyar nyelv és irodalom szakos végzősöket nem magyar iskolákban helyeznek el, hanem máshová szórnak szét, szembeszállva az államfő idevágó rendelkezéseivel is, magyar iskolákba pedig alkotmányellenesen a magyar nyelvet nem ismerő „misszionáriusokat” küldenek, lerontja a megfelelő oktatási lehetőségeket a magyar gyermekekkel való érintkezésben. Ez nemcsak az anyanyelv romlásához, hanem a román nyelv megismerésének megnehezítéséhez is elvezet, nem is szólva a fiatalság nevelésének így előálló gátlásairól. Míg régebben a még teljes magyar nyelvű iskolahálózat minden foglalkozási fokon kétnyelvű, művelt magyar szakembereket adott mind a magyar lakosságnak, mind a román államnak, s ezek a szocialista építésben be is váltak, addig az utóbbi években bekövetkezett türelmetlen — a régi magyar grófi-burzsoá vagy román bojár-burzsoá kormányzatok rossz hagyományait követő — iskolapolitika Romániában nemcsak feszültséget teremt a lakosság soraiban, aminek tragikus jele az elvándorlási hullám, hanem a magyar lakosság kulturális leszegényedését is maga után vonja. A romlás egyik okozója a magyar nyelvű főiskolai értelmiségképzés fokozatos megszüntetése. A két kolozsvári tudományegyetem Babes—Bolyai Egyetem néven történt egyesülése 1959-ben politikusok és tanárok aláírásával ellátott szerződésben biztosította még az oktatást mindkét nyelven, a megegyezést követő harmadik évtizedben azonban már kiszorult a katedrák legtöbbjéről a magyar nyelv, elgáncsolva így azt az értelmiségi utánpótlást, mely a romániai magyar lakosság hagyományos kultúrájának folytonosságát és korszerű előrehaladását volna hivatott lehetővé tenni. A magyar nyelvű oktatás felszámolása a zenei, képzőművészeti, műszaki, orvostudományi és gyógyszerészeti főiskolákon szintén hozzájárul a világnak Bolyait, Körösi Csomát, Adyt, Bartókot, adó erdélyi magyar kultúra lehanyatlásához, feltűnő ellentétben azzal a virágzással, mely a romániai magyar irodalmat, művészetet és tudományt a szocializmus kialakulásának első évtizedeiben jellemezte, s a román—magyar együttélés közös kincstárát gyarapította értékeivel. A romboló folyamatot fokozza a magyar nyelv és kultúra olyan nyílt korlátozása, mint amilyen az eredeti magyar helynevek eltiltása magyar szövegekben, valamint a magyar utónevek kihagyása az engedélyezett nevek listájáról, illetéktelenül kívülről beleszólva a magyar helyesírás és a családi élet belügyébe. Az erőszakos elnemzetietlenítés szolgálatában áll a magyar tankönyvkiadás és a magyar iskolák és osztályok számának fokozódó csökkentése, s a magyar diákok áttelepítése eredeti lakhelyükről más etnikai környezetbe. Ezen tények megvitatása, olyan elvi kérdéseket vethet fel, amelyekből mindkét ország nemzetiségei erőt meríthetnek identitásuk tudatosulása és elismertetése számára, nem korlátozva a belátásokat és helyrehozatalokat egyik országra sem. Megvitatandó külön és együtt is írószövetségeinkben a nemzetiségi önismeretet szolgáló történeti, művelődési, folklór és román—magyar együttműködési témakör kifejlesztése intézményekben, sajtóban és könyvkiadásban, rádióban és televízióban, feloldva e téren minden újabban bevezetett korlátozást vagy régi hiányt. 3. Elmaradhatatlan végül mindazoknak a műemlékeknek, települési formáknak, szokásoknak és a természeti környezet értékeinek közös védelme is, melyeket manapság akár egy technokrata barbarizmus, akár a tudományos szocializmus rangjáról letérő balos utópizmus fenyeget E tekintetben a nemzetiségeknek bármely országban a területi autonómiák — pontosabban a közigazgatási egységek helyi demokratizálása — terén is jogos követelményeik lehetnek, hiányolva számos esetben az illető nemzetiségi lakosság véleményének számbavételét. A jogos nemzetiségi követelmények e téren már a szocializmus új, demokratikus formáinak egyetemes kidolgozását kívánják meg mind a a politika szakemberei, mind az írók részéről. E levél írója az egykori Magyar Népi Szövetség alelnöke, a bukaresti Nagy Nemzetgyűlés tagja, s a Bolyai Tudományegyetem rektora volt, a román—magyar együttműködésért kifejtett tevékenységéért kapta román és magyar kitüntetéseit, s ma a Kolozsvári Írók Egyesületének tagja, így tér- és időbeli kötődéseinél fogva romániai eseteken mutatja fel a megvitatandó és megoldandó feladatokat, feltételezi azonban, hogy akár romániai, akár magyarországi hozzászólók a javasolt megbeszéléshez hozzáadhatják a maguk többségi vagy kisebbségi eseteit, pozitív és negatív példázódásaikat, bármely ellenérvüket, saját szemszögükből indulva el a közös érdekek felé. Valójában nemcsak a nemzetiségek, hanem az egész román és magyar nemzet érdekéről van szó, amikor bármely oldal nacionalizmusával szembeállítjuk a román—magyar testvériség jelszavát és munkagyakorlatát. Amikor a kisebbségek számára is demokratikus státust és áthidaló emberi hivatást kívánunk, tulajdonképpen e kisebbségek figyelembe veendő hagyományait és haladó értékeit ajánljuk fel Románia és Magyarország közös boldogulása javára. A levélírótól távol áll akár a román, akár a magyar ipari és mezőgazdasági eredményeknek, a szocialista építkezés és civilizálódás vívmányainak alábecsülése, éppen csak azt várja el írószövetségeink dialógusától, hogy az küzdjön le erkölcsi konklúzióval bármely nemzeti elszigetelődést vagy kizárólagosságot, szabad utat nyitva az országainkban élő nemzetiségek energiái számára is a közös felemelkedésben. Kolozsvár, 1988. október havában. Balogh Edgár Magyar Nemzet AZ „UTÁNRÚGÁS" ETIKÁJA Talán emlékszik még rá a Kedves Olvasó: a közelmúltban polémia bontakozott ki az Élet és Irodalom, valamint szerkesztőségünk között a „Falud.V-kérdésben”. Mivel egy bizonyos pontnál mindkét fél úgy érezte: nem érdemes ezt a vitát tovább folytatni, a szerkesztőségek vezetői megállapodást kötöttek arról, hogy mindkét lap egy-egy, az addig megjelenteket kiegészítő tényeket felsoroló írással tesz pontot az ügy végére. Mi a magunk részéről a lap november 3-i, 7. oldalán megjelent Utoljára a Faludy-vitáról című közleménnyel teljesítettük a két szerkesztőség vezetői között létrejött megállapodást. November 4-én az ÉS Páratlan oldalán megjelent az irodalmi hetilap főszerkesztője által jegyzett, ugyancsak a megállapodás teljesítésének igényével született írás. Bata Imre cikkét elolvastuk, s mivel — ahogy szerkesztőségi közleményünkben is jeleztük már — a Magyar Nemzet .......lezártnak tekinti a Faludy-vitát”, napirendre tértünk fölötte. Azt, hogy az írást hogyan értelmezzük, megtartottuk magunknak. Most azonban az ÉS november 11 -i számának Szerkesztői üzenetek című rovatában figyelmünket felkeltő szöveg látott napvilágot. Kapóra jött a szerkesztőségnek egy bizonyos Kováts Szilveszter nevű, budapesti illetőségű olvasó kérdése, aki az ÉS-től azt tudakolta meg: „ .. .hogyan vélekedünk a Magyar Nemzet november 3-i számában olvasható, Utoljára a Faludy-vitáról című szerkesztőségi közleményről.” Az ÉS — ha kezében az olvasó kérdését tartalmazó boríték, s azon a feladó lakáscíme — a két szerkesztőség között létrejött — s teljesített — megállapodást tiszteletben tartva, véleményét nyugodtan megírhatta volna olvasójának magánlevélben. A szerkesztőség azonban más megoldást választott, hiszen szerkesztői üzenete így folytatódik: „Válaszunk: a Magyar Nemzet finoman határolja el magát Murányi Gábor nevű munkatársa inkorrekt eljárásától és a maga részéről lezártnak tekinti a polémiát. A gesztust méltánylandónak tartjuk, a magunk részéről mi is lezártnak szeretnénk tekinteni a perlekedést.” (Kiemelések tőlem, V. P.) Úgy tűnik föl: a hetilap szándékai és publikációi között nem egészen teljes a „nézetazonosság”. Ez a meglepő szerkesztői üzenet mindenesetre újra elővétette velünk saját közleményünket, hiszen amit most az ÉS-ben tapasztaltunk, azt sugallja: sem írni, sem olvasni nem tudunk. Újraböngészve Utoljára a Faludyvitáról című szerkesztőségi közleményünket arra az eredményre jutottunk: nem leljük nyomát benne annak, hogy „a Magyar Nemzet finoman határolja el magát” Murányi Gábor „nevű” munkatársa „inkorrekt eljárásától”. A közlemény ugyanis másról szól, arról, amiben a két szerkesztőség — a vitát lezárandó — tárgyalásai során megállapodott. Vannak természetesen dolgok, amelyeket magunk is inkorrekt eljárásnak tartunk. Ilyen például a számunkra eleddig irodalmi hetilapból nem, csak a futballpályáról ismert „utánrúgás”. A sport — és az etika — elemi szabályai szerint az „utánrúgásért” sárga lap jár. Jó esetben. Vértessy Péter Korach Csillog a szemüvege és magyaráz. A rajzról beszél, a vizuális szemléletről, amely hiánycikke a magyar társadalomnak. Diákjairól beszél, a leendő mérnökökről, akik e szemlélet nélkül jöttek az egyetemre. Nagyon dühös. Már kiabál. Pöröl azokkal, akik ezért felelősek. Pöröl a megrontókkal, így maradt meg emlékezetemben a bölcs kicsi ember. Tudtunk róla egyet-mást. Tudtuk, hogy a fajansz, a kerámia városában, Faenzában kutatólaboratóriumot vezetett, hogy a város díszpolgárává fogadta tetteiért. Tudtuk, hogy Bologna professzorának hívta meg, ismertük életének azt a szakaszát, amely az olasz ellenálláshoz vezetett, Milánó hírhedt börtönébe a San Vittore-ba. Tudtuk, hogy Marcello Cora is létezik, akit Itália a modern olasz irodalom egyik úttörőjeként tart számon. Tudtuk, hogy kitűnően fest, és persze ismertük a Kossuth-díjas professzor tudományos munkásságát is. És most a Balett Intézet egyik szobájában egy eleddig kevéssé ismert arca is megvillan. Táncjelmezeit és terveit láthatjuk. Mert ez is érdekelte.. 1928 és 1932 között táncjelmezeket tervezett a svájci Braun nővérek, Lilly, Jeanne és Léonie részére, és foglalkozott táncelméleti kérdésekkel is. A Braun nővérek tánctriója egyike volt az európai mozgásművészetet és mozgáskultúrát megújítóknak. Isadora Duncan és Emile Jaque-Dalcroze voltak a mestereik. Arturo Toscanini és a párizsi operaház is felfigyelt koreográfiáikra. Alapelvük az volt, hogy a hang és a mozdulat összhangban legyen. Korach Mór, akit a tánccal öszszefüggő kérdések is érdekeltek és az emberi test kinetikájával, a ritmika elméletének problémájával is foglalkozott, 1925-ben azt tanácsolta a táncosoknak, hogy a sematikusabb görög viselet helyett egyénit, korhű jelmezeket használjanak, és ezeket meg is tervezte. E jelmezek 1935-ig készültek, és a Magyar Színházi Intézet Színháztörténeti Múzeuma őrzi őket. A tárlaton láthatók Korach Mór tervei, feljegyzései, korabeli kritikák, lapok dokumentumai is. Ezeket özvegye, Hegedűs Éva művészettörténész őrizte meg. E kiállítást a centenárium hívta életre, száz éve született Korach Mór. És aki végigsétál a kiállításon, annak számára még teljesebbé válik a kép a tudósról, és büszke leszarra, hogy ez a reneszánsz ember közöttünk élt. Hiába Az öregúr nagyon vigyázott magára. Reggelenként hideg viziben mosakodott. Tornázott. Kocogott. Joghurtot fogyasztott, és a joghurtba valami szójával kevert micsodát tett, amit a patikában vásárolt. Úgy hirlett, hogy jót tesz az izomzatnak. A nehéz ételektől is megtartóztatta magát, ámbár a kis nyugdíjából úgy sem tellett volna holmi dáridókra. Bort már régen nem ivott, de ami a legfurcsább volt, a rádiót is föltette a polcra. Azt mondta, nem nyugtalanítja magát a sok buta hírrel. Hanem minden hiába. A világ nem volt tekintettel önvédelmére. Szomorúan tapasztalta, hogy bármennyire is takarékoskodik, huszadikát követően már semmi sincs a nyugdíjából. Kenyéren húzta ki a hátralevő napokat. Elhatározta, hogy munkát vállal. „Nem érdemes — mondta egy jó komája —, elviszi a pénzt az adóhivatal." Az adóhivatal riogatásától nagyon nyugtalan lett. Levelet írt egy szerkesztőségbe, hogy tanácsukat kérje, de attól sem lett sokkal okosabb. Egy reggel hivatalos emberek jelentek meg a lakásán, és a szoba meg a konyha falába lyukakat fúrtak. „Statikai vizsgálat” — így mondták. Merthogy megrepedt a ház fala, és végére kell járni a bajnak. Végére is jártak. A szomszédtól megtudta, hogy kilakoltatják őket. Szükséglakásba költöznek. ..A sógoromék is így jártak — mesélte a szomszéd —, és már tíz esztendeje abban a nyomorult szükséglakásban szoronganak.” Az öregúr csak nézett maga elé. Hogy az otthonát is elveszti, ahol ötven évet élt le, az már sok volt neki. Nem tornázott többé. Nem is kocogott. A joghurtba se tette többé a szólás micsodát. Megadta magát a sorsnak. Böngésző kincs, nyelvművelő könyveink egyik őse került elő a könyvtár mélyéről, a Pesti Hírlap nyelvére. A kis könyvecske a lap ajándéka volt, és nem kisebb ember szerkesztette, mint Kosztolányi Dezső, Ő írta az előszót is. Ajánlja a könyv két szótárát, A helyes magyarság szótárát, amely talpraesett derék szavakat ígér a rútak és idegenszerűek helyett, és A tiszta magyarság szótárát, amely az elburjánzott idegen szavak magyar megfelelőit sorakoztatja föl. Kosztolányi ezt írja: „...Ha magyarok akarunk maradni, ragaszkodnunk kell nyelvünk helyességéhez és tisztaságához .Ez érdemes feladat. Más nyelveket sohase tanulhatunk meg tökéletesen, legföljebb értelmünkkel, az pedig egy hajítófát sem ér. De anyanyelvünket valamennyien könnyűszerrel megtanulhatjuk. A bridge megtanulása több fáradságba kerül. Anyanyelvünk pedig dúsan megjutalmaz fáradságunkért. Úgy szeret bennünket, hogy mindenét nekünk adja, ami az övé, hiszen anyánk. Viszontszolgálat fejében mindössze azt kéri tőlünk, hogy mi is törődjünk vele, egy kicsit. Ez kötelességünk is. Gyermeki kötelességünk, hogy megtanuljuk anyanyelvünket." A könyvecske a magyar nyelvtudomány akkori jeleseinek tollából közöl tanulmányokat, a magyar nyelv mibenlétéről, rokonaink nyelvéről, a nyelvújításról, a kiejtésről, a nyelv és a lélek összefüggéséről, néhány szavunk eredetéről, a szavakban rejtőző múltról, a nyelvjárásokról, a nemzeti öntudat és a nyelv kapcsolatáról. Van egy Bőségszaru című fejezet is a Nyelvőrben. A magyar nyelv gazdagságát bizonyítja. A Magyar Szinonima-szótár mindössze öt szót sorakoztat föl a verekedésre. A Bőségszaru Jókai nyomán százat. Imigyen: „Harcolni, ütközni, hadakozni, viaskodni, megütni, megvágni, elcsépelni, megtapogatni”, és így tovább. Maday Gyula a haladásra százhúsz szót gyűjtött össze, Bánóczi József a buta emberre háromszázhuszonkettőt, Lehr Albert a részegre háromezret. Dúskálhatunk a kincsekben. Bánat A kutya a napsütötte házfalnak dörgölődzött. Melegítette a hátát. „Jól van, kiskutyám" — mondta a gazdája szeretettel. A 74-es trolibuszra vártak. Az öregúr is a nap felé fordította az arcát, neki is jólesett a meleg. „Hova, hova?" — szólította meg egy maga korabeli ismerős. Az öreg úgy tett, mintha nem hallotta volna. De a kérdés megismétlődött, illett felelni. „Csak ide a szomszédba." „Tán a Ligetbe?” Az erőszakos kérdező végül kikényszerítette a választ. „Az állatorvosira megyünk, tudja a kiskutyám már nagyon öreg. Enni sem tud rendesen, fájdalmai vannak szegénynek." Több kérdés nem hangzott el. Jött a trolibusz. A kutya elfészkelődött a peronon és halkan nyüszített. Az öregúr az elsuhanó kopott házfalakat nézte, és arcára kiült a bánat. Volumen A volumen nem sejthette, hogy egyszer ilyen karriert fog befutni. A televízióban nyilatkozók állandóan volumeneznek. Ha strigulákat húznék, nem lenne elég a papír, hogy összeszámoljam, hányszor. A volumennek azonban komoly versenytársai is akadnak. Közéjük tartozik az adekvát szó, meg a téma. Boldog-boldogtalan használja őket, nem egyszer rosszul. Olyan rosszul is, hogy nevetséges mondatzagyvalékok születnek. De zsonglőrködés folyik hozzánk közelebb álló szavakkal is. Ilyen többek között a markáns szó. Úgy elszaporodott, mint búza között a dudva. És a sort még folytatni lehetne. Mindez nagyrészt a gondolkodásbeli restség terméke. A következmény: egy panelszavakból épített művi világ. Kultúrssomi Barátom mesélte: „Akkor még Csepelen laktunk. Amikor a Váci Mihály könyvesboltba betörtek, majdhogynem örültem. Lám, a kultúra varázsa, már könyveket, képeket, művészi albumokat is lopnak. Menő cikkek lettek? Másnap érdeklődtem, mit vittek el a tolvajok, hány albumot, értékes könyvet emeltek el? De hamarosan lelombozódtam. Egyetlen könyv sem kellett nekik. Csak a kasszát törték föl.” • Ablak Naphosszat a karosszékben ül és az ablakot nézi. Az ablakon át az eget látja, az úszó felhőket és a szomszédos házak tetejét. Lánya időnként megszólítja: „Hogy van, mama?” Nem válaszol. De néha, néha fölröppen ajkáról egy-egy szó: „Vigyázz, elesel.'" „Jankó!” A család ismeri már ezeket a szavakat. Mama az ablakot nézi, de túl lát rajta. Abba az ablakba belefér az egész világ. A gyerekkor, amikor még boldog volt. Lánysága röpke évei. De főleg az az idő, amikor még taníthatott. Néha eljönnek hozzá a gyerekek ide a szobába. Látja is őket. Szól hozzájuk. Beszél velük. Megsimítja a fejüket. A depresszió, amely bilincsbe veri az öreg tanítónő szívét, néhány pillanatra enged a szorításából, és arcán végigsuhan egy tétova mosoly. Csatár Imre Útközben * Szombat, 1988. november 12.