Magyar Nemzet, 1990. február (53. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

Szombat, 1990. február 17. Magyar Nemzet Új jelenség a könyvpiacon Magyar Gulag-memoárok „Mi magunk se tudjuk, hányan vagyunk, több tízezren-e, vagy talán százezerszámra élünk e két világrészen végignyúló, de­látha­tatlan ország megszámlálhatat­lan fogolytáboraiban. Nem jár a posta a táborok között, ahogy hazulról sem, egymástól se ka­punk levelet. Csak vonatok jön­­nek-mennek, hosszú hadifogoly­­szerelvények zötyögnek innen az Urálon túlra vagy onnan vissza, az európai országrészbe. Ezek viszont sűrűn járnak, odaállunk a kapuhoz, megvárjuk az érke­zőket, akik előbb minket faggat­nak, mi várja őket itt, aztán el­mesélik­, hogy éltek ott.. Egy 1947-ben hazatért hadi­fogoly beszámolójából valók ezek a sorok: Örkény István Lágerek népe című riportregényéből. A szerző fél évet töltött munkaszol­gálatosként a keleti fronton, utá­na pedig négy évet a fogság körülményei között. Emlékezéseit sorozatban­­kezdte közölni az Új Magyarország; a heti folytatások nem várt vihart kavartak, til­takozó olvasólevelek kezdték el­lepni a szerkesztőség postaládá­ját, ezek önkéntes vagy megren­delésre író írói kifogásolták, hogy Örkény „elszigetelt, egyes ténye­ket, amelyek nem tipikusak” ti­pikusnak állít be, „azt érzékelteti az olvasóval, hogy rabszolga­rendszer volt a légerekben”, „visszahullás az ősállapotba”. Örkénynek védekeznie kellett, elismernie, hogy sokat tanult az olvasólevelekből... (s félre­értés ne essék, nem a klasszikus sztálinizmus éveiben történt ez, hanem még a „fordulat éve" előtt, 1947 nyarán!). Akkor a lap­ból néhány folytatás ki is ma­radt ... "Nem telt sok időbe, s az egész tematika: a­­hadifogság élmény­anyagának irodalmi feldolgozása és közreadása lekerült — ahogy akkoriban tanultuk mondani: — „a történelem napirendjéről". Pedig Örkény lágerei a pokol szelídebb rondabugyrai közül va­lók voltak, hiszen hadifogolytá­borok, nem büntetőtáborok. „Csupa láger mindenhin” Évtizedek után egyszercsak híre terjedt — de ez már a szamizdat időszaka —, hogy kő­nyomatos (vagy más primitív sokszorosítási eljárással készült) kiadásban megjelent egy volt hadifogoly elbeszélése egy olyan szovjet táborról, ahol a végsőkig kiéhezett foglyok még kanniba­lizmusra is vetemedtek. A múlt év második felében aztán ma­gyar—angol bilingvis kötetben a nagyobb nyilvánosság előtt is felbukkant a Maecenas kiadásá­ban Csalog Zsolt M. Lajos, 42 éves című interjúja. Egy öreg — öreg? — kubikos beszéli el ben­ne tizenhárom évi fogságának emlékezetesebb epizódjait. „Em­berhúsevés, az előfordult” — mondja rendíthetetlen nyugalom­mal. — „Hát ha már igazán nin­csen más, meg kell enni azt is!" A tizenhárom évből tizenegyet Novaja Zemlján, a börtönsziget­té fejlesztett... de inkább át­adom a szót M. Lajosnak, hogy a könyv stílusát is érzékeltes­sem: „Az az egész sziget, a No­­vaja Zemla, az csupa egy rab vöt, csupa láger mindenbin. Zubgore, Bovsztroj, Medsztroj, Huszonegyes Láger, Nyócas, ak­kor illunk, a Huszonötös — csőik amit én tudok, nyóc nagy láger, mind sokezres! Csak a miénk, a Dracatpjataja vöt tizenhatezer!" Azon a nyers, hiteles hangon, amelyet Csalog Zsolt kimunkált magának és beszélgetőtársainak, azon a sok felkiáltással, indulat­szóval szaggatottá tett és mégis zsolozsmaszerűen egyhangú dal­lamon marad meg fülünkben a szöveg ... s ezzel bírálni is aka­rom a könyvet, nemcsak dicsér­ni. Mert inkább fülnek való vol­na, így, a szemnek sokszor ösz­­szeolvad, pedig sosem hallott részletek vannak benne, például a Sztálin halála utáni fegyenc­­lázadásról. „Ötvenhárom május elsején ütött ki ez a fáradalom... De egy-kettőre mink vótunk az urak a szigeten. Pedig hát mi­vel harcoltunk mink? Benzines üveggel, meg kirobbantó glice­rinnel .. Tomboló tolmácsok és a többiek Nem igazság persze a szép­­irodalom kritériumai felől kö­zelíteni meg ezeket a könyveket (Örkény visszaemlékezése sem az); tényirodalom ez, s elsőren­dűen fontos maga a gesztus, a tett. Hogy megírták. S nyilván rejtegették is évtizedeken át, hiszen amikor pusztán „minősí­tés kérdése" volt, könnyedén mi­nősülhetett volna „izgatásának e kéziratok terjesztése, mások kezébe adásai... S akkor még nem beszéltem magának a meg­írásnak a nehézségeiről, család­tól, munkától elvont órák mono­mániásnak és reménytelennek látszó erőfeszítéseiről. Két kötetben, több mint hét­száz oldalon adta közre Rózsás János emlékezéseit a Szabad Tér Kiadó — miután előzőleg 1986— 1987-ben, Borbándi Gyula kiadá­sában Münchenben már napvi­lágot látott ez az igen pontos, minden részletre kiterjedő me­moár. Híre itthon megelőzte, an­nál is inkább, mert az egykori rabtárs Alekszandr Szolzsenyicin barátságos szavakkal emlékezik meg A Gulag-szigetcsoport lap­jain Rózsás Jánosról. Könyvét nyilvánvalóan lehetetlen egy új­ságcikk keretein belül apróléko­san ismertetni; jellemzésül csu­pán egy epizódot idéznék, azt, amikor kihirdetik előtte és két társa előtt (mindhárman az utol­só napokban mozgósított leven­ték voltak) az ítéletüket. A tíz ujját mutatta fel az alkalmi tol­mács, és ők csak találgathatták: „Tíz? ... Ez most hónap, vagy év akar lenni?” A foglyulesés sokkja után a kihallgatás sokkja következett. Maga az, hogy az éhező, fázó, ki­merült s a családjától elszakadt ember egyszercsak arra ébredt, hogy „pere van". Nem pusztán az áthidalhatatlan nyelvi nehéz­ségek tették kétségessé, kilátás­talanná a helyzet tisztázását, ha­nem a szovjet elhárítás tényfel­derítő módszerei is. „Ahogy be­léptem a szobába, az őrnagy rá­mutatott az asztallal szemben odakészített hokkedlire. Miután leültem, minden különösebb be­vezető nélkül, a tolmáccsal együtt, mint akik már jóelőre fel­ingerelték magukat, nekem es­tek és egymás szavába vágva ordítoztak, ahogy a szájukon ki­fért ...” — írja Rózsás János. Sőt, a tolmács, buzgalmát iga­zolandó, még túl is tesz a vizs­gálótiszten; amikor az őrnagy már lehiggad, a tolmács még mindig ott liheg a gyanúsított háta mögött... (Valamennyi visszaemlékezésben olvashatók keserű sorok a tolmácsokról, akik önnön alkalmatlanságukat is kompenzálva igyekeztek minél gyűlölködőbben fellépni a fog­lyokkal szemben. A keserű ifjú­ság lapjain Rózsás János igyek­szik akkori érzéseit, gondolatait felidézni, és így teszi fel a kér­dést: „Isten tudja, mivel hara­gítottuk magunkra a tolmácsain­kat? Talán,, mert­­kellemetlen helyzetbe hoztuk őket azáltal, hogy sehogy sem értettük meg azt, amit összevissza hebegtek?" No de miféle törvényszéki tol­mács lehetett — mondjuk — egy véletlenül oda­ráncigált ruszin kocsis, minimális magyar szó­kincsével ?) A hitvány tolmácsokhoz és a tomboló műfelháborodásba ger­jedő kishallgatókhoz hasonlóan vi­selkedik az ügyész is, aki Ke­­ményfi Béla könyvében (Magyar leventék a sarkkörön túl, Mag­vető Könyvkiadó, Tények és ta­nuk-sorozat) így szól a zaporozs­­jei börtönben a sebesülése­­kö­vetkeztében magatehetetlen rab­hoz: „Te még nem döglöttél meg?" A rab tizenhét éves ... Hadizsákmányként deportáltak Ez a könyv — rossz a címe, inkább egy tanulmány alcímének illenék! — olyan elképzelhetet­lenül szélsőséges, olyan megdöb­bentően kivételes sorsot mutat be, amely mégis jellemzi az ösz­­szes többit, ha még ez is meg­történhetett? ... A visszaemléke­zés írója alig múlt tizenöt éves, amikor leventeként angol fog­ságba esett. Onnan hazakerült, már „iskolába készülődtem 1945. november 6-án reggel, amikor egy civil ruhás férfi kopogtatott házunk ajtaján". Beviszik a rendőrségre, s amikor a vallatá­sok módjából, irányából­ rájön, hogy ennek Szibéria lesz a vége, egyik hasonló korú társával el­határozza, hogy megszökik. Szö­kési kísérlet közben gerinclövést kap —, s noha semmit sem le­hetett rábizonyítani („Nem isme­rem. Gyerekekkel nem foglal­koztunk" — mondja ki valaki, akivel szembesítik), a deréktól lefelé megbénult fiút hordágyon viszik ki az országból, hogy vé­giggörgessék a táborvilágon. Csak 1953 végén bocsátják haza; a könyv végén fotókópiákon ta­nulmányozhatók a rehabilitáció (?) iratai. Sajátságos műfajú könyv a tévériporterként ismert Rózsa Péter Ha túlélted, hallgass! című kötete, amelyet — M. Kiss Sán­dor történész előszavával — a Szabad Tér Kiadó jelentetett meg. A könyvben keverednek a hadifoglyok emlékezései a „kicsi robot"-ra elhurcolt civil lakosok élményeivel , továbbá az in­terjúkat készítő riporter történel­mi vélekedéseivel, háttérinformá­cióival. Miközben minden kollé­­giális elismerésem az övé, amiért ilyen mennyiségű anyagot sike­rült összegyűjtenie, nyilván még a fél-legalitás­­körülményei kö­zött, ugyanakkor úgy vélem, a kevesebb több lett volna. Bizo­nyára a történtek tömegességét kívánta érzékeltetni, ami persze sikerült is, mint a víz, amikor zsilipet húznak fel, úgy zúdul az addig visszatorlasztott, ki nem beszélt, meg nem emésztett, nyers emlékek áradata. Kevesebbet markol az a Nyír­egyházán, a Határ-Szél kft. ki­adásában megjelent, Elhurcoltak című kis könyv, amely dr. Faze­kas Árpád és mások gyűjtőmun­kájának köszönhetően közreadja a városból és környékéről 1944 novemberétől kezdve elhurcoltak névsorát, összefoglalja néhány visszatért „jóvátételi kényszer­­munkás” emlékezéseinek lénye­gét, ismerteti az itthon maradot­tak küzdelmét a hadizsákmány­ként deportáltak kiszabadításá­ra, majd korcsoportok, foglalko­zási ágak szerint elemzi a lis­tát, próbál rájönni „a titkára”, szeretné megfejteni, mi lehetett a belső logikája, mi lehetett az összeszedés szempontja.... mert abba, ami irracionális, ami meg­érthetetlen, képtelenek vagyunk belenyugodni. Ám a ráció száza­dának remélt XX. század­­kö­zepén olyasfajta képtelenségek­kel kellett szembenézni, mint amit például Rózsa Péter inter­júkötetében említ meg, szinte mellékesen, az egyik elbeszélő: „Soha nem tudtuk, hogy ki az közülünk, aki váratlanul meg­vádolja a másikat. A rémületkel­­tés fantasztikus atmoszférájában éltünk. Soha nem lehettél biztos abban, hogy nem talál ki valaki egy mesét rólad, hogy jutalmul kapjon egy tál levest.” S a fél­holt rab arra riadhatott, hogy neki újabb pere van ... Lelki leletmentés az a mun­ka, amire e könyvek közreadói vállalkoztak. Mindnyájunknak, akik véletlen túlélők vagyunk, fontos, amit végeztek. Ember Mária A kaukázusi krétakör Mutatvány a kötélen A Nemzeti Színház előadása CSAK FOLYVÁST, FOLY­VÁST! Lesz itt látnivaló! Tűz­­csóva, füstfelleg, fénytorlasz. A horizonton napszállta, csillag­­pitykés és sötét, rózsás hajnal­hasadás. Csak tessék! Csupa jám­bor jószág, csipegető galambok, bólogató tehénke. Csak tessék! De hol az ember? Keleti gazdagság, pompás kosz­tümök, csillogó maszkok! Van itt laposkúszás, mókás masíro­­zás, kaszkadőr verekedés! És mu­tatvány a kötélen! A lány vál­lán édes teher, alatta a mély­ség, körülötte lángnyelvek. Meg­­meginog, lábával kulcsolja a hág­csőt, frisi híján lezuhan ... Még pár méter! Mégis átér! Micsoda produkció! Ez volna Gruse a gyermek­kel? A publikum lélegzetét vissza­fojtva figyelt. És megkönnyeb­bülten összeverődtek a tenyerek a Nemzeti Színházban, ahol A kaukázusi krétakört, Bertolt Brecht színművét tűzték mű­sorra a napokban. A tetszés nem a tanulságos történetnek, nem is az őszinte játéknak szólt, ha­nem az attrakció-ó-ó-nak. E taps hallatán, a rendező helyében kissé elrestelltem volna magam. Legalábbis gondolkodóba estem volna. Ez a siker nem fiaskó inkább? A VÁLASZ KÉZENFEKVŐ. Az a Csiszár Imre, akit nem egy Brecht-rendezése (Puntila úr és szolgája, Matti vagy A szecsuáni jólélek) jogán szinte az író szak­értőjének tarthatunk, nyilván pontosan tudja, mi sem áll tá­volabb a mestertől, mint az ámulatba ejtő látványosság, a szemfényvesztés, a színi csodák sora. De felmentést adhatott ma­gának, s hitehagyott munkáját kezdte avval, hogy lefaragtatta —, nem mintha nagyon hiányoz­na! — az ősi példázatról a keret­játékot, amely apropóként földért viszálykodó kolhozok perpatva­rát elevenítette fel. Mint e tár­sulat elsőéves direktora, vélhe­tőleg biztosítékokat kívánt be­építeni az előadásba, hogy az „formatartó” legyen akkor is, ha a színészi alakítások színvonala ingadozna, ha a kölcsönös meg­értés még váratna magára. Legyen jó pár biztos pont a játékban! Rendületlen áll tehát Vayer Tamás oszlopos, tágas díszlete, áztassa bár eső, vagy hó. Az uralkodó családot meg­idéznék Szakács Györgyi egzoti­kusan virító, monstruózus jel­mezei akkor is, ha ember helyett próbababáikat öltöztetnének belé­jük. A kellő eréllyel egzecírozta­­tott stúdiónövendékek, statiszták estéről estére szorgalmasan le­szaladgálják a köznép koreográ­fiáját. A pirotechnikai trükkök pedig tévedhetetlenek. Az én sze­memet mégis a színész vonzotta. A KEDVES GRUSE, aki meg­menti, sajátjaként neveli, végül magának követeli a kormányzó fiacskáját, a vér szerinti anyjá­val szemben is. Az a sápadt, sze­rény leány, aki Kubik Anna alakjában jelenik meg, jóravaló tulajdonságokkal: szelíd aggo­dalommal, riadt furfanggal, fáj­dalmas konoksággal nyeri, el a gyer­meket é­­s a­­közönség szivét. A párja Simon, a katona. Egyenes jellem, talpig tisztessé­ges Nemcsák Károly szereplésé­ben, aki derekas figuráinak so­rában most a­­becsület naiv ábrá­zolatával mosolyogtál meg. E lelkek boldogsága Azdak bíró kezében van, ő ítéli a lány­nak az elvitatott kisgyermeket, ő segíti hányódó sajkájukat is nyugodt révbe. Korhely és tréfa­kedvű, botcsinálta salamoni bölcs, aki Cserhalmi György „lazaságával" toppan elénk, s terelgeti a végkifejletig a tör­ténetet ... Mindenekelőtt ők hár­man mutatnak emberi vonáso­kat Legyenek bármilyen lelemé­nyesek, a dróton rángatott bábuk nem érdemelnek mélyebb figyel­met. Náluk még a „drót” is job­ban érdekelt. Azaz: a játék mozgatója, aki­nek intése vezényli a történte­ket. A narrátor, az énekes hálá­­datlan szerepét fegyelmezetten tölti be Bubik István. Mi több: különleges stílusérzékenységgel, ritmuskészséggel. Olyan tökéle­tes partnere a zenészeknek — az ütőhangszereken brillírozó Már­­tha Istvánnak és társainak —, hogy közös muzsikálásukból ki­tűnő lemez is készülhetne. Ha Paul Dessau hallaná a já­tékukat, bizony, örvendezne. Ha Bertolt Brecht látná e spek­tákulumot, meglehet, elbúsulna. Én is elkedvetlenedtem. Bogácsi Erzsébet -­­Seitz karikatúrá­ja - Brechtről EZT NE! A Mai Nap szerdai számában Nagy N. Péter, a Nemzeti Szín­ház új bemutatójáról szólva a magyar kritikától mindmáig ide­gen mérlegelési szempontot is felhasznál az intézmény megíté­léséhez. „Játssza a színház most — írja — egy MDF-es szerző darabját: Csurka István: Dög­lött aknák, s egy SZDSZ-hez tar­tozó szerző művét, Eörsi István Szophoklész-átiratát. S vajon mi­vel áll elő ebben az egyensúlyi helyzetben a Nemzeti első számú embere? Nos, Brechttel, aki, mint tudott, a háború után mar­xista meggyőződése okán az NDK-t választotta hazájául. Ezt ma aligha lehet olcsó népszerű­séget hajhászó döntésnek mon­dani." Pontosan idézem a Kaukázusi krétakör előadását egyébként di­csérő cikkből a mondatokat, szó szerint és némileg ijedten. Mi lesz, ha — új módi — ezentúl nem (vagy nem csak) a szerző darabját nézzük, hanem azt is, ki éppen melyik politikai csopor­tosuláshoz tartozik? Túl azon, hogy Csiszár Imre választásában nyilván nem az „egyensúlyi helyzet" kialakítása volt a cél, amikor történetesen Csurka meg Eörsi munkáját választotta vagy éppen Brechtét, bár ez a felté­telezés, kultúráról szólva, maga is bántó; de, hogy az esztétika köreibe is a pártcentrikus szem­léletet vezessük be, az bizony túlzás. Sőt képtelenség! Hogy kire szavazott Babits Mihály, vagy hova állna egy mostani Shakespeare, meglehetősen ide­gen kritérium egy mű bírálatá­hoz; van tapasztalatunk, hová vezet, ha mégis ez történik. Ma­radjunk talán továbbra is a jól bevált (nemes) gyakorlatnál, hi­szen soha nem az a lényeg, ecsém, milyen tagkönyv van a zsebedben, hanem, hogy hová mész? Szabó György ZENEI JEGYZETEK Muzsikálni még tudunk A KODÁLY VONÓSNÉGYES első hangjai talán minden korábbi alkalomnál erősebben tudatosították bennem a hazai előadói stílus jellegzetességeit. Ilyesmire az ember főként kül­földön gondol vissza, az ottani produkciók hallatán. így volt, amikor Hollandiában először hal­lottam azt a kamarakórust, amely néhány hónappal később Bach H-moll miséjével nálunk is be­mutatkozott, és így volt leg­utóbb itthon, a tüneményes angol vonósnégyes előadásánál. Már ebből is kitűnik, hogy az a rá­menős, erőteljes hangzás, amely­ről kétségtelenül meg kell álla­pítanunk, hogy magyar előadói sajátosság, nem korlátozódik sem a megszólaltató testület létszá­mára, sem a megszólaltatás esz­közére,­­kórusra éppúgy vonatko­zik, mint kamaraegyüttesre és zenekarra. Mi így muzsikálunk. Talán, ha utánozni próbálnánk másokat — a leheletfinom hang­képzés mestereit — elveszítenénk egyéniségünket. Lehet, hogy kül­földön éppen ezt a telivér hang­zást keresik és becsülik a mi művészeinkben. A Kodály vonósnégyes harsány­­sága is csupán az első percekben tűnt fel. Azután magával raga­dott ennek az előadásnak elkö­telezettsége, pontossága, aprólé­kos kidolgozottsága és ugyanak­kor világfias nagyvonalúsága. Haydn „kvintelő" (d-moll) vo­nósnégyesében a démoni lendü­let és az ellenpont virtuóz alkal­mazása jutott diadalmasan ér­vényre. Dohnányi Második kvar­tettjében a világfias tájékozott­ság és a kései Beethoven-opuszok lassú tételeinek visszhangja; Brahms f-moll zongoraötösében a személyes átélés forrósága. Fal­­vay Attila, Szabó Tamás, Fias Gábor és Devich János egyénen­ként is magasrendű hangszeres virtuózok és a kamaramuzsiká­lás a vérükké vált. Maradjanak ők csak ilyen harsányak, ha a mostanihoz hasonló művészi tel­jesítményt nyújtják. Ám, ha már hangerő került szóba, Brahms kvintettjében a zongora bizony valóban túl hangos volt. Jandó Jenő Brahms-játékát éppúgy nem érheti gáncs, mint bármelyik egyéb produkcióját, költői és lo­bogó hevű volt ez alkalommal is, de a hangszert teljesen felnyitni nem kellett volna. BERLIOZ műveiből állította össze műsorát a MÁV Szimfo­nikus Zenekar, két, egymást kö­­­­vető estén, Erdélyi Miklós ve­zényletével. "Mostohábait' "megle­pően sokat hallani erről a zene­­i karról, sajnos, azonban nem mű-,­ködésének állomásait sorolják fel a beszámolók, nem is művészi színvonalának minőségét méltat­ják, hanem —­ amint ez manap­ság megszokott — az együttes léte vált kétségessé, fenntartója, a MÁV anyagi nehézségei követ­keztében. Minden, ami a kultúra köréhez tartozik, fölös teher a rideg költségvetés rovataiban, ám — ezt nem ismételhetjük elég­szer! — minden, aminek fenntar­tását fenti szempontok nevében megszüntetni készülnek, örök, pótolhatatlan veszteséget jelent. A MÁV zenekara évtizedeken át szolgáltatta a zenekultúra — ta­lán egyetlen — forrását a vasút­nál dolgozók százezreinek. Ez nem jelentette azt, hogy megma­radt az üzemi együttes viszony­lag korlátozott művészi státusá­ban: a MÁV-zenekart mai szín­vonala egyenrangúvá teszi leg­jobb szimfonikus társulatainkkal. Kívánatos volna tehát, ha az eg­zisztenciális bizonytalanság nem nehezedne a zenekarra, és nem veszélyeztetné művészi eredmé­nyeit. A Berlioz-est műsorán a jól is­mert Fantasztikus szimfónia előtt két, nálunk ritkán hallható kom­pozíció hangzott fel: A kalóz cí­mű nyitány és a Théophile Gautier verseire írt Nyári éjsza­kák című dalciklus. Ez utóbbit a dekoratív megjelenésű Komlá­si Ildikó szólaltatta meg. A kul­turált, jól karbantartott éneket kellemes volt hallgatni, a dalok költői tartalmáról azonban vaj­mi keveset tudtunk meg. Miután a MÁV-koncerteken anyagi meg­gondolásból lemondtak a műsor írásbeli ismertetéséről, a jelen volt érdeklődőket ezúttal tájé­­­­koztatom a ciklusba foglalt da­lok címeiről: Távollét — Falusi dal — A rózsa lelke — A lagú­nákon *— A temetőben — Az is­meretlen sziget. A Fantasztikus szimfónia elő­adása a szó teljes értelméiben grandiózus volt. Erdélyi Miklós éberen őrködött a hangzás ará­nyai fölött és nemes ízléssel ke­rülte el mindazokat az előadási buktatókat, amelyeket a zene­szerző meglehetősen sűrűn állí­tott megszólaltató­ útjába. TÁVOL-KELETI ÚTJA ELŐTT a Zeneakadémián bemutatta a turné műsorának egy részét a Magyar Állami Hangversenyze­nekar. Fischer Ádám, a hangver­­senykörút karmestere, szólistája Szabadi Vilmos. Amikor e soro­kat írom, ők már messze járnak és túlestek bemutatkozó hangver­senyeiken. Sikerüket a most hal­lottak alapján nem nehéz meg­jövendölni. Elsősorban Csaj­­kovszkij ötödik szimfóniája arathat odaát elismerést, hacsak ízlésük nem túlságosan eltérő. Fi­scher Ádám nem tartozik a lát­ványos fellépésű karmesterek közé, az emelvényen csak a leg­szükségesebb jelzésekre szorítko­zik, de éppen ennek a számtalan­szor hallott remekműnek meg­szólaltatásával adta bizonyságát színes képzelőerejének, a közhe­lyekkel is újat mondani tudó mű­vészi leleményének és az örök­becsű értékeket felmutatni kész rajongásának. A zenekar nagy és szép tette volt ez az előadás, és a siker, amit a Zeneakadémián arattak, nem volt mindennapos. Szabadi Vilmos Mozart G-dúr hegedűversenyét adta elő. Meg­jelenésében, viselkedésében mintha szántszándékkal a csoda­­gyermek-jelenség kapott volna hangsúlyt, ami — lévén, hogy éppen Mozart művét szólaltatta meg — nem is nevezhető stílus­talannak. Mozart tizenkilenc éves volt, amikor ezt a művet kom­ponálta — ám az ő teljes élet­korának és életművének viszony­latában ez már az érett férfikort jelentette. Szabadi Vilmos har­mincegy esztendős, bár keve­sebbnek látszik. Gyermeteg ked­vességét és hangszeres virtuozi­tását minden bizonnyal méltá­nyolja majd a külföld közönsége is. MOZART két kamaraverseny­­művét szólaltatta meg a Vidagó­­ban Ránki Dezső és Klukon Edit. Bevezetésképpen a kíséretet szol­gáltató Miskolci Szimfonikus Ze­nekar a Linzi szimfóniát játszot­ta el. Igaz örömömre szolgált, hogy a kiváló együttes ezúttal régi fényében csillogtatta Mozart játékának megannyi jeles kvali­tását. Gémesi Géza most kezdi karmesteri pályáját. Vezénylő technikája, előadói stílusa és ér­zékeny zeneisége komoly remé­nyekre jogosít e­ pálya jelentős emelkedését illetően. Ami a két versenyművet illeti, úgy érzem, nem túlzás azt állítani, hogy szebbet nem lehet elképzelni en­nél az előadásnál. Mozart volt, ennek a muzsikának minden szépségével, kedvességével és időtlen igazságával. A két szóló­­hangszer olyan tökéletes hangzó egységet alkotott, hogy csak a játékosok látványa tanúskodott arról, nem egyetlen zongora szól. Ilyen nemes és tiszta Mo­­zart-interpretációban még a hangszer legnagyobbjai közül is csak kevesen részesítik közönsé­güket­." Ritkaságot jelentett •«» háromzongorás F-dúr versenymű („Lodron-koncert") hiteles két­­zongorás változata, míg az Esz­­dúr koncert, talán népszerűnek is mondható. Az előadás egyes tényezőire lebontva, külön-külön is mintaszerű volt, akár a zongo­raművészek egyedi teljesítmé­nyét, akár a zenekari kíséretet tekintjük. Tetőzte mindezt a két szólóhangszer már említett, szin­te példa nélkül való homogenei­tása, valamint a teljes együttes­sel tökéletesen harmonizáló mu­zsikálás. Ékes példája volt ez az est an­nak, hogy nem minden a pénz. Amíg hazai erőkből ilyen pro­dukciókra futja, addig nyugod­tan gazdálkodhatnánk meglévő készleteinkből, anélkül, hogy be­hozatalra szorulnánk. Pándi Marianne NAPLÓ Az „Esték a Szent Jobbnál” című sorozatban a Szent István­­bazilika Szent Jobb-kápolnájá­ban tart előadást Püspöki Nagy Péter egyetemi tanár, február 20-án, kedden este fél 7 órai kez­dettel. Aznap lesz 200 éve, hogy elhunyt II. József, a kalapos ki­rály. A professzor erre emlékez­ve elemzi a „túlélő jozefiniz­must”, az uralkodó és a pápa vi­szonyának tükrében. Számos, ed­dig nem publikált részlet hangzik el. Közreműködik Basky István (ének), Koloss István (orgona). Előtte, 6 órakor mise a bazili­kában.­ Budapest új játékszínnel gya­rapodik: a Strucc Színház — a Prim menedzseriroda üzemel­tetésében, az Ofotért Vállalat szponzorálásával — a Fővárosi Művelődési Házban talált ott­hont. Hetente h­áromszor-négy­­szer tartanak majd előadásokat vidéki színházakkal közösen, vagy önálló produkcióként. Első­ként a Csinn-bumm cirkuszt — a békéscsabai Jókai Színházzal közösen — mutatják be február 18-án. Selmeczi Tibor: Csakúgy, mint otthon című komédiáját, Balázs Péter rendezésében már­cius 11-től nézhetik meg az ér­deklődők. Szerencsére folytatja hosszú ideje jól megkezdett munkáját a Népszínház operaegyüttese. Kon­ter László művészeti vezetésével február 22. és március 12. között főpróbákon, majd premieren mu­tatja be a Józsefvárosi Színház­ban Nicolai :Windsori víg nők című vígoperáját. 11

Next