Magyar Nemzet, 1990. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-17 / 41. szám
Szombat, 1990. február 17. Magyar Nemzet Új jelenség a könyvpiacon Magyar Gulag-memoárok „Mi magunk se tudjuk, hányan vagyunk, több tízezren-e, vagy talán százezerszámra élünk e két világrészen végignyúló, deláthatatlan ország megszámlálhatatlan fogolytáboraiban. Nem jár a posta a táborok között, ahogy hazulról sem, egymástól se kapunk levelet. Csak vonatok jönnek-mennek, hosszú hadifogolyszerelvények zötyögnek innen az Urálon túlra vagy onnan vissza, az európai országrészbe. Ezek viszont sűrűn járnak, odaállunk a kapuhoz, megvárjuk az érkezőket, akik előbb minket faggatnak, mi várja őket itt, aztán elmesélik, hogy éltek ott.. Egy 1947-ben hazatért hadifogoly beszámolójából valók ezek a sorok: Örkény István Lágerek népe című riportregényéből. A szerző fél évet töltött munkaszolgálatosként a keleti fronton, utána pedig négy évet a fogság körülményei között. Emlékezéseit sorozatbankezdte közölni az Új Magyarország; a heti folytatások nem várt vihart kavartak, tiltakozó olvasólevelek kezdték ellepni a szerkesztőség postaládáját, ezek önkéntes vagy megrendelésre író írói kifogásolták, hogy Örkény „elszigetelt, egyes tényeket, amelyek nem tipikusak” tipikusnak állít be, „azt érzékelteti az olvasóval, hogy rabszolgarendszer volt a légerekben”, „visszahullás az ősállapotba”. Örkénynek védekeznie kellett, elismernie, hogy sokat tanult az olvasólevelekből... (s félreértés ne essék, nem a klasszikus sztálinizmus éveiben történt ez, hanem még a „fordulat éve" előtt, 1947 nyarán!). Akkor a lapból néhány folytatás ki is maradt ... "Nem telt sok időbe, s az egész tematika: ahadifogság élményanyagának irodalmi feldolgozása és közreadása lekerült — ahogy akkoriban tanultuk mondani: — „a történelem napirendjéről". Pedig Örkény lágerei a pokol szelídebb rondabugyrai közül valók voltak, hiszen hadifogolytáborok, nem büntetőtáborok. „Csupa láger mindenhin” Évtizedek után egyszercsak híre terjedt — de ez már a szamizdat időszaka —, hogy kőnyomatos (vagy más primitív sokszorosítási eljárással készült) kiadásban megjelent egy volt hadifogoly elbeszélése egy olyan szovjet táborról, ahol a végsőkig kiéhezett foglyok még kannibalizmusra is vetemedtek. A múlt év második felében aztán magyar—angol bilingvis kötetben a nagyobb nyilvánosság előtt is felbukkant a Maecenas kiadásában Csalog Zsolt M. Lajos, 42 éves című interjúja. Egy öreg — öreg? — kubikos beszéli el benne tizenhárom évi fogságának emlékezetesebb epizódjait. „Emberhúsevés, az előfordult” — mondja rendíthetetlen nyugalommal. — „Hát ha már igazán nincsen más, meg kell enni azt is!" A tizenhárom évből tizenegyet Novaja Zemlján, a börtönszigetté fejlesztett... de inkább átadom a szót M. Lajosnak, hogy a könyv stílusát is érzékeltessem: „Az az egész sziget, a Novaja Zemla, az csupa egy rab vöt, csupa láger mindenbin. Zubgore, Bovsztroj, Medsztroj, Huszonegyes Láger, Nyócas, akkor illunk, a Huszonötös — csőik amit én tudok, nyóc nagy láger, mind sokezres! Csak a miénk, a Dracatpjataja vöt tizenhatezer!" Azon a nyers, hiteles hangon, amelyet Csalog Zsolt kimunkált magának és beszélgetőtársainak, azon a sok felkiáltással, indulatszóval szaggatottá tett és mégis zsolozsmaszerűen egyhangú dallamon marad meg fülünkben a szöveg ... s ezzel bírálni is akarom a könyvet, nemcsak dicsérni. Mert inkább fülnek való volna, így, a szemnek sokszor öszszeolvad, pedig sosem hallott részletek vannak benne, például a Sztálin halála utáni fegyenclázadásról. „Ötvenhárom május elsején ütött ki ez a fáradalom... De egy-kettőre mink vótunk az urak a szigeten. Pedig hát mivel harcoltunk mink? Benzines üveggel, meg kirobbantó glicerinnel .. Tomboló tolmácsok és a többiek Nem igazság persze a szépirodalom kritériumai felől közelíteni meg ezeket a könyveket (Örkény visszaemlékezése sem az); tényirodalom ez, s elsőrendűen fontos maga a gesztus, a tett. Hogy megírták. S nyilván rejtegették is évtizedeken át, hiszen amikor pusztán „minősítés kérdése" volt, könnyedén minősülhetett volna „izgatásának e kéziratok terjesztése, mások kezébe adásai... S akkor még nem beszéltem magának a megírásnak a nehézségeiről, családtól, munkától elvont órák monomániásnak és reménytelennek látszó erőfeszítéseiről. Két kötetben, több mint hétszáz oldalon adta közre Rózsás János emlékezéseit a Szabad Tér Kiadó — miután előzőleg 1986— 1987-ben, Borbándi Gyula kiadásában Münchenben már napvilágot látott ez az igen pontos, minden részletre kiterjedő memoár. Híre itthon megelőzte, annál is inkább, mert az egykori rabtárs Alekszandr Szolzsenyicin barátságos szavakkal emlékezik meg A Gulag-szigetcsoport lapjain Rózsás Jánosról. Könyvét nyilvánvalóan lehetetlen egy újságcikk keretein belül aprólékosan ismertetni; jellemzésül csupán egy epizódot idéznék, azt, amikor kihirdetik előtte és két társa előtt (mindhárman az utolsó napokban mozgósított leventék voltak) az ítéletüket. A tíz ujját mutatta fel az alkalmi tolmács, és ők csak találgathatták: „Tíz? ... Ez most hónap, vagy év akar lenni?” A foglyulesés sokkja után a kihallgatás sokkja következett. Maga az, hogy az éhező, fázó, kimerült s a családjától elszakadt ember egyszercsak arra ébredt, hogy „pere van". Nem pusztán az áthidalhatatlan nyelvi nehézségek tették kétségessé, kilátástalanná a helyzet tisztázását, hanem a szovjet elhárítás tényfelderítő módszerei is. „Ahogy beléptem a szobába, az őrnagy rámutatott az asztallal szemben odakészített hokkedlire. Miután leültem, minden különösebb bevezető nélkül, a tolmáccsal együtt, mint akik már jóelőre felingerelték magukat, nekem estek és egymás szavába vágva ordítoztak, ahogy a szájukon kifért ...” — írja Rózsás János. Sőt, a tolmács, buzgalmát igazolandó, még túl is tesz a vizsgálótiszten; amikor az őrnagy már lehiggad, a tolmács még mindig ott liheg a gyanúsított háta mögött... (Valamennyi visszaemlékezésben olvashatók keserű sorok a tolmácsokról, akik önnön alkalmatlanságukat is kompenzálva igyekeztek minél gyűlölködőbben fellépni a foglyokkal szemben. A keserű ifjúság lapjain Rózsás János igyekszik akkori érzéseit, gondolatait felidézni, és így teszi fel a kérdést: „Isten tudja, mivel haragítottuk magunkra a tolmácsainkat? Talán,, mertkellemetlen helyzetbe hoztuk őket azáltal, hogy sehogy sem értettük meg azt, amit összevissza hebegtek?" No de miféle törvényszéki tolmács lehetett — mondjuk — egy véletlenül odaráncigált ruszin kocsis, minimális magyar szókincsével ?) A hitvány tolmácsokhoz és a tomboló műfelháborodásba gerjedő kishallgatókhoz hasonlóan viselkedik az ügyész is, aki Keményfi Béla könyvében (Magyar leventék a sarkkörön túl, Magvető Könyvkiadó, Tények és tanuk-sorozat) így szól a zaporozsjei börtönben a sebesülésekövetkeztében magatehetetlen rabhoz: „Te még nem döglöttél meg?" A rab tizenhét éves ... Hadizsákmányként deportáltak Ez a könyv — rossz a címe, inkább egy tanulmány alcímének illenék! — olyan elképzelhetetlenül szélsőséges, olyan megdöbbentően kivételes sorsot mutat be, amely mégis jellemzi az öszszes többit, ha még ez is megtörténhetett? ... A visszaemlékezés írója alig múlt tizenöt éves, amikor leventeként angol fogságba esett. Onnan hazakerült, már „iskolába készülődtem 1945. november 6-án reggel, amikor egy civil ruhás férfi kopogtatott házunk ajtaján". Beviszik a rendőrségre, s amikor a vallatások módjából, irányából rájön, hogy ennek Szibéria lesz a vége, egyik hasonló korú társával elhatározza, hogy megszökik. Szökési kísérlet közben gerinclövést kap —, s noha semmit sem lehetett rábizonyítani („Nem ismerem. Gyerekekkel nem foglalkoztunk" — mondja ki valaki, akivel szembesítik), a deréktól lefelé megbénult fiút hordágyon viszik ki az országból, hogy végiggörgessék a táborvilágon. Csak 1953 végén bocsátják haza; a könyv végén fotókópiákon tanulmányozhatók a rehabilitáció (?) iratai. Sajátságos műfajú könyv a tévériporterként ismert Rózsa Péter Ha túlélted, hallgass! című kötete, amelyet — M. Kiss Sándor történész előszavával — a Szabad Tér Kiadó jelentetett meg. A könyvben keverednek a hadifoglyok emlékezései a „kicsi robot"-ra elhurcolt civil lakosok élményeivel , továbbá az interjúkat készítő riporter történelmi vélekedéseivel, háttérinformációival. Miközben minden kollégiális elismerésem az övé, amiért ilyen mennyiségű anyagot sikerült összegyűjtenie, nyilván még a fél-legalitáskörülményei között, ugyanakkor úgy vélem, a kevesebb több lett volna. Bizonyára a történtek tömegességét kívánta érzékeltetni, ami persze sikerült is, mint a víz, amikor zsilipet húznak fel, úgy zúdul az addig visszatorlasztott, ki nem beszélt, meg nem emésztett, nyers emlékek áradata. Kevesebbet markol az a Nyíregyházán, a Határ-Szél kft. kiadásában megjelent, Elhurcoltak című kis könyv, amely dr. Fazekas Árpád és mások gyűjtőmunkájának köszönhetően közreadja a városból és környékéről 1944 novemberétől kezdve elhurcoltak névsorát, összefoglalja néhány visszatért „jóvátételi kényszermunkás” emlékezéseinek lényegét, ismerteti az itthon maradottak küzdelmét a hadizsákmányként deportáltak kiszabadítására, majd korcsoportok, foglalkozási ágak szerint elemzi a listát, próbál rájönni „a titkára”, szeretné megfejteni, mi lehetett a belső logikája, mi lehetett az összeszedés szempontja.... mert abba, ami irracionális, ami megérthetetlen, képtelenek vagyunk belenyugodni. Ám a ráció századának remélt XX. századközepén olyasfajta képtelenségekkel kellett szembenézni, mint amit például Rózsa Péter interjúkötetében említ meg, szinte mellékesen, az egyik elbeszélő: „Soha nem tudtuk, hogy ki az közülünk, aki váratlanul megvádolja a másikat. A rémületkeltés fantasztikus atmoszférájában éltünk. Soha nem lehettél biztos abban, hogy nem talál ki valaki egy mesét rólad, hogy jutalmul kapjon egy tál levest.” S a félholt rab arra riadhatott, hogy neki újabb pere van ... Lelki leletmentés az a munka, amire e könyvek közreadói vállalkoztak. Mindnyájunknak, akik véletlen túlélők vagyunk, fontos, amit végeztek. Ember Mária A kaukázusi krétakör Mutatvány a kötélen A Nemzeti Színház előadása CSAK FOLYVÁST, FOLYVÁST! Lesz itt látnivaló! Tűzcsóva, füstfelleg, fénytorlasz. A horizonton napszállta, csillagpitykés és sötét, rózsás hajnalhasadás. Csak tessék! Csupa jámbor jószág, csipegető galambok, bólogató tehénke. Csak tessék! De hol az ember? Keleti gazdagság, pompás kosztümök, csillogó maszkok! Van itt laposkúszás, mókás masírozás, kaszkadőr verekedés! És mutatvány a kötélen! A lány vállán édes teher, alatta a mélység, körülötte lángnyelvek. Megmeginog, lábával kulcsolja a hágcsőt, frisi híján lezuhan ... Még pár méter! Mégis átér! Micsoda produkció! Ez volna Gruse a gyermekkel? A publikum lélegzetét visszafojtva figyelt. És megkönnyebbülten összeverődtek a tenyerek a Nemzeti Színházban, ahol A kaukázusi krétakört, Bertolt Brecht színművét tűzték műsorra a napokban. A tetszés nem a tanulságos történetnek, nem is az őszinte játéknak szólt, hanem az attrakció-ó-ó-nak. E taps hallatán, a rendező helyében kissé elrestelltem volna magam. Legalábbis gondolkodóba estem volna. Ez a siker nem fiaskó inkább? A VÁLASZ KÉZENFEKVŐ. Az a Csiszár Imre, akit nem egy Brecht-rendezése (Puntila úr és szolgája, Matti vagy A szecsuáni jólélek) jogán szinte az író szakértőjének tarthatunk, nyilván pontosan tudja, mi sem áll távolabb a mestertől, mint az ámulatba ejtő látványosság, a szemfényvesztés, a színi csodák sora. De felmentést adhatott magának, s hitehagyott munkáját kezdte avval, hogy lefaragtatta —, nem mintha nagyon hiányozna! — az ősi példázatról a keretjátékot, amely apropóként földért viszálykodó kolhozok perpatvarát elevenítette fel. Mint e társulat elsőéves direktora, vélhetőleg biztosítékokat kívánt beépíteni az előadásba, hogy az „formatartó” legyen akkor is, ha a színészi alakítások színvonala ingadozna, ha a kölcsönös megértés még váratna magára. Legyen jó pár biztos pont a játékban! Rendületlen áll tehát Vayer Tamás oszlopos, tágas díszlete, áztassa bár eső, vagy hó. Az uralkodó családot megidéznék Szakács Györgyi egzotikusan virító, monstruózus jelmezei akkor is, ha ember helyett próbababáikat öltöztetnének beléjük. A kellő eréllyel egzecíroztatott stúdiónövendékek, statiszták estéről estére szorgalmasan leszaladgálják a köznép koreográfiáját. A pirotechnikai trükkök pedig tévedhetetlenek. Az én szememet mégis a színész vonzotta. A KEDVES GRUSE, aki megmenti, sajátjaként neveli, végül magának követeli a kormányzó fiacskáját, a vér szerinti anyjával szemben is. Az a sápadt, szerény leány, aki Kubik Anna alakjában jelenik meg, jóravaló tulajdonságokkal: szelíd aggodalommal, riadt furfanggal, fájdalmas konoksággal nyeri, el a gyermeket és aközönség szivét. A párja Simon, a katona. Egyenes jellem, talpig tisztességes Nemcsák Károly szereplésében, aki derekas figuráinak sorában most abecsület naiv ábrázolatával mosolyogtál meg. E lelkek boldogsága Azdak bíró kezében van, ő ítéli a lánynak az elvitatott kisgyermeket, ő segíti hányódó sajkájukat is nyugodt révbe. Korhely és tréfakedvű, botcsinálta salamoni bölcs, aki Cserhalmi György „lazaságával" toppan elénk, s terelgeti a végkifejletig a történetet ... Mindenekelőtt ők hárman mutatnak emberi vonásokat Legyenek bármilyen leleményesek, a dróton rángatott bábuk nem érdemelnek mélyebb figyelmet. Náluk még a „drót” is jobban érdekelt. Azaz: a játék mozgatója, akinek intése vezényli a történteket. A narrátor, az énekes háládatlan szerepét fegyelmezetten tölti be Bubik István. Mi több: különleges stílusérzékenységgel, ritmuskészséggel. Olyan tökéletes partnere a zenészeknek — az ütőhangszereken brillírozó Mártha Istvánnak és társainak —, hogy közös muzsikálásukból kitűnő lemez is készülhetne. Ha Paul Dessau hallaná a játékukat, bizony, örvendezne. Ha Bertolt Brecht látná e spektákulumot, meglehet, elbúsulna. Én is elkedvetlenedtem. Bogácsi Erzsébet -Seitz karikatúrája - Brechtről EZT NE! A Mai Nap szerdai számában Nagy N. Péter, a Nemzeti Színház új bemutatójáról szólva a magyar kritikától mindmáig idegen mérlegelési szempontot is felhasznál az intézmény megítéléséhez. „Játssza a színház most — írja — egy MDF-es szerző darabját: Csurka István: Döglött aknák, s egy SZDSZ-hez tartozó szerző művét, Eörsi István Szophoklész-átiratát. S vajon mivel áll elő ebben az egyensúlyi helyzetben a Nemzeti első számú embere? Nos, Brechttel, aki, mint tudott, a háború után marxista meggyőződése okán az NDK-t választotta hazájául. Ezt ma aligha lehet olcsó népszerűséget hajhászó döntésnek mondani." Pontosan idézem a Kaukázusi krétakör előadását egyébként dicsérő cikkből a mondatokat, szó szerint és némileg ijedten. Mi lesz, ha — új módi — ezentúl nem (vagy nem csak) a szerző darabját nézzük, hanem azt is, ki éppen melyik politikai csoportosuláshoz tartozik? Túl azon, hogy Csiszár Imre választásában nyilván nem az „egyensúlyi helyzet" kialakítása volt a cél, amikor történetesen Csurka meg Eörsi munkáját választotta vagy éppen Brechtét, bár ez a feltételezés, kultúráról szólva, maga is bántó; de, hogy az esztétika köreibe is a pártcentrikus szemléletet vezessük be, az bizony túlzás. Sőt képtelenség! Hogy kire szavazott Babits Mihály, vagy hova állna egy mostani Shakespeare, meglehetősen idegen kritérium egy mű bírálatához; van tapasztalatunk, hová vezet, ha mégis ez történik. Maradjunk talán továbbra is a jól bevált (nemes) gyakorlatnál, hiszen soha nem az a lényeg, ecsém, milyen tagkönyv van a zsebedben, hanem, hogy hová mész? Szabó György ZENEI JEGYZETEK Muzsikálni még tudunk A KODÁLY VONÓSNÉGYES első hangjai talán minden korábbi alkalomnál erősebben tudatosították bennem a hazai előadói stílus jellegzetességeit. Ilyesmire az ember főként külföldön gondol vissza, az ottani produkciók hallatán. így volt, amikor Hollandiában először hallottam azt a kamarakórust, amely néhány hónappal később Bach H-moll miséjével nálunk is bemutatkozott, és így volt legutóbb itthon, a tüneményes angol vonósnégyes előadásánál. Már ebből is kitűnik, hogy az a rámenős, erőteljes hangzás, amelyről kétségtelenül meg kell állapítanunk, hogy magyar előadói sajátosság, nem korlátozódik sem a megszólaltató testület létszámára, sem a megszólaltatás eszközére,kórusra éppúgy vonatkozik, mint kamaraegyüttesre és zenekarra. Mi így muzsikálunk. Talán, ha utánozni próbálnánk másokat — a leheletfinom hangképzés mestereit — elveszítenénk egyéniségünket. Lehet, hogy külföldön éppen ezt a telivér hangzást keresik és becsülik a mi művészeinkben. A Kodály vonósnégyes harsánysága is csupán az első percekben tűnt fel. Azután magával ragadott ennek az előadásnak elkötelezettsége, pontossága, aprólékos kidolgozottsága és ugyanakkor világfias nagyvonalúsága. Haydn „kvintelő" (d-moll) vonósnégyesében a démoni lendület és az ellenpont virtuóz alkalmazása jutott diadalmasan érvényre. Dohnányi Második kvartettjében a világfias tájékozottság és a kései Beethoven-opuszok lassú tételeinek visszhangja; Brahms f-moll zongoraötösében a személyes átélés forrósága. Falvay Attila, Szabó Tamás, Fias Gábor és Devich János egyénenként is magasrendű hangszeres virtuózok és a kamaramuzsikálás a vérükké vált. Maradjanak ők csak ilyen harsányak, ha a mostanihoz hasonló művészi teljesítményt nyújtják. Ám, ha már hangerő került szóba, Brahms kvintettjében a zongora bizony valóban túl hangos volt. Jandó Jenő Brahms-játékát éppúgy nem érheti gáncs, mint bármelyik egyéb produkcióját, költői és lobogó hevű volt ez alkalommal is, de a hangszert teljesen felnyitni nem kellett volna. BERLIOZ műveiből állította össze műsorát a MÁV Szimfonikus Zenekar, két, egymást követő estén, Erdélyi Miklós vezényletével. "Mostohábait' "meglepően sokat hallani erről a zenei karról, sajnos, azonban nem mű-,ködésének állomásait sorolják fel a beszámolók, nem is művészi színvonalának minőségét méltatják, hanem — amint ez manapság megszokott — az együttes léte vált kétségessé, fenntartója, a MÁV anyagi nehézségei következtében. Minden, ami a kultúra köréhez tartozik, fölös teher a rideg költségvetés rovataiban, ám — ezt nem ismételhetjük elégszer! — minden, aminek fenntartását fenti szempontok nevében megszüntetni készülnek, örök, pótolhatatlan veszteséget jelent. A MÁV zenekara évtizedeken át szolgáltatta a zenekultúra — talán egyetlen — forrását a vasútnál dolgozók százezreinek. Ez nem jelentette azt, hogy megmaradt az üzemi együttes viszonylag korlátozott művészi státusában: a MÁV-zenekart mai színvonala egyenrangúvá teszi legjobb szimfonikus társulatainkkal. Kívánatos volna tehát, ha az egzisztenciális bizonytalanság nem nehezedne a zenekarra, és nem veszélyeztetné művészi eredményeit. A Berlioz-est műsorán a jól ismert Fantasztikus szimfónia előtt két, nálunk ritkán hallható kompozíció hangzott fel: A kalóz című nyitány és a Théophile Gautier verseire írt Nyári éjszakák című dalciklus. Ez utóbbit a dekoratív megjelenésű Komlási Ildikó szólaltatta meg. A kulturált, jól karbantartott éneket kellemes volt hallgatni, a dalok költői tartalmáról azonban vajmi keveset tudtunk meg. Miután a MÁV-koncerteken anyagi meggondolásból lemondtak a műsor írásbeli ismertetéséről, a jelen volt érdeklődőket ezúttal tájékoztatom a ciklusba foglalt dalok címeiről: Távollét — Falusi dal — A rózsa lelke — A lagúnákon *— A temetőben — Az ismeretlen sziget. A Fantasztikus szimfónia előadása a szó teljes értelméiben grandiózus volt. Erdélyi Miklós éberen őrködött a hangzás arányai fölött és nemes ízléssel kerülte el mindazokat az előadási buktatókat, amelyeket a zeneszerző meglehetősen sűrűn állított megszólaltató útjába. TÁVOL-KELETI ÚTJA ELŐTT a Zeneakadémián bemutatta a turné műsorának egy részét a Magyar Állami Hangversenyzenekar. Fischer Ádám, a hangversenykörút karmestere, szólistája Szabadi Vilmos. Amikor e sorokat írom, ők már messze járnak és túlestek bemutatkozó hangversenyeiken. Sikerüket a most hallottak alapján nem nehéz megjövendölni. Elsősorban Csajkovszkij ötödik szimfóniája arathat odaát elismerést, hacsak ízlésük nem túlságosan eltérő. Fischer Ádám nem tartozik a látványos fellépésű karmesterek közé, az emelvényen csak a legszükségesebb jelzésekre szorítkozik, de éppen ennek a számtalanszor hallott remekműnek megszólaltatásával adta bizonyságát színes képzelőerejének, a közhelyekkel is újat mondani tudó művészi leleményének és az örökbecsű értékeket felmutatni kész rajongásának. A zenekar nagy és szép tette volt ez az előadás, és a siker, amit a Zeneakadémián arattak, nem volt mindennapos. Szabadi Vilmos Mozart G-dúr hegedűversenyét adta elő. Megjelenésében, viselkedésében mintha szántszándékkal a csodagyermek-jelenség kapott volna hangsúlyt, ami — lévén, hogy éppen Mozart művét szólaltatta meg — nem is nevezhető stílustalannak. Mozart tizenkilenc éves volt, amikor ezt a művet komponálta — ám az ő teljes életkorának és életművének viszonylatában ez már az érett férfikort jelentette. Szabadi Vilmos harmincegy esztendős, bár kevesebbnek látszik. Gyermeteg kedvességét és hangszeres virtuozitását minden bizonnyal méltányolja majd a külföld közönsége is. MOZART két kamaraversenyművét szólaltatta meg a Vidagóban Ránki Dezső és Klukon Edit. Bevezetésképpen a kíséretet szolgáltató Miskolci Szimfonikus Zenekar a Linzi szimfóniát játszotta el. Igaz örömömre szolgált, hogy a kiváló együttes ezúttal régi fényében csillogtatta Mozart játékának megannyi jeles kvalitását. Gémesi Géza most kezdi karmesteri pályáját. Vezénylő technikája, előadói stílusa és érzékeny zeneisége komoly reményekre jogosít e pálya jelentős emelkedését illetően. Ami a két versenyművet illeti, úgy érzem, nem túlzás azt állítani, hogy szebbet nem lehet elképzelni ennél az előadásnál. Mozart volt, ennek a muzsikának minden szépségével, kedvességével és időtlen igazságával. A két szólóhangszer olyan tökéletes hangzó egységet alkotott, hogy csak a játékosok látványa tanúskodott arról, nem egyetlen zongora szól. Ilyen nemes és tiszta Mozart-interpretációban még a hangszer legnagyobbjai közül is csak kevesen részesítik közönségüket." Ritkaságot jelentett •«» háromzongorás F-dúr versenymű („Lodron-koncert") hiteles kétzongorás változata, míg az Eszdúr koncert, talán népszerűnek is mondható. Az előadás egyes tényezőire lebontva, külön-külön is mintaszerű volt, akár a zongoraművészek egyedi teljesítményét, akár a zenekari kíséretet tekintjük. Tetőzte mindezt a két szólóhangszer már említett, szinte példa nélkül való homogeneitása, valamint a teljes együttessel tökéletesen harmonizáló muzsikálás. Ékes példája volt ez az est annak, hogy nem minden a pénz. Amíg hazai erőkből ilyen produkciókra futja, addig nyugodtan gazdálkodhatnánk meglévő készleteinkből, anélkül, hogy behozatalra szorulnánk. Pándi Marianne NAPLÓ Az „Esték a Szent Jobbnál” című sorozatban a Szent Istvánbazilika Szent Jobb-kápolnájában tart előadást Püspöki Nagy Péter egyetemi tanár, február 20-án, kedden este fél 7 órai kezdettel. Aznap lesz 200 éve, hogy elhunyt II. József, a kalapos király. A professzor erre emlékezve elemzi a „túlélő jozefinizmust”, az uralkodó és a pápa viszonyának tükrében. Számos, eddig nem publikált részlet hangzik el. Közreműködik Basky István (ének), Koloss István (orgona). Előtte, 6 órakor mise a bazilikában. Budapest új játékszínnel gyarapodik: a Strucc Színház — a Prim menedzseriroda üzemeltetésében, az Ofotért Vállalat szponzorálásával — a Fővárosi Művelődési Házban talált otthont. Hetente háromszor-négyszer tartanak majd előadásokat vidéki színházakkal közösen, vagy önálló produkcióként. Elsőként a Csinn-bumm cirkuszt — a békéscsabai Jókai Színházzal közösen — mutatják be február 18-án. Selmeczi Tibor: Csakúgy, mint otthon című komédiáját, Balázs Péter rendezésében március 11-től nézhetik meg az érdeklődők. Szerencsére folytatja hosszú ideje jól megkezdett munkáját a Népszínház operaegyüttese. Konter László művészeti vezetésével február 22. és március 12. között főpróbákon, majd premieren mutatja be a Józsefvárosi Színházban Nicolai :Windsori víg nők című vígoperáját. 11