Magyar Nemzet, 1990. február (53. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-28 / 50. szám
A TÉVE MŰSORÁRÓL Presser, a király Kétszáz éve halt meg február huszadikán II. József. Noha uralkodók halálának évfordulóját nemigen szokta megünnepelni az Utókor, a kalapos 'királlyal kivé-' telt lehetett, kivételt is kellett volna tenni. Hiszen tízesztendei, rövid és ellentmondásokkal teli uralkodása a nagypolitika megannyi, máig érvényes gondolatát, időszerű kérdések egész sorát veti föl. De egyébként is, e „hasadt lelkű" Habsburg, ki elődeivel — és tán utódaival — ellentétben pontosan tudta, miként lehet okosan kormányozni egy hatalmas birodalmat, legföntről kezdeményezett reformjaival, magáramaradottságának tragikumával, mint történelmi személyiség is megérdemli a „megkülönböztetett figyelmet"*. II. József Megérdemli, s meg is kapja olykor. A magyar irodalomban két kitűnő dráma is megidézi alakját, Szomory Dezsőé és Németh Lászlóé. Mindegyik nagy színházi siker volt a maga premieridejében, és azóta is, valahányszor előveszik a rendezők, „esemény” lesz a bemutatójukból. A nyolcvanas évek elején, derekán a Magyar Televízió is elővette mindkét darabot, és a felvilágosodást trónszékről hirdető uralkodó a képernyőn is diadalt aratott. Műsorszegénységét amúgy is ismétlések özönével leplező televíziónknak nem kellett volna tehát nagyon megeről- ■ tetnie magát, hogy II. József alakját ismét körvonalazza a közönsége előtt. Kiássa az egyik tévéjátékosított II. Józsefet vagy a másikat, netalántán mind a kettőt, ésméltóképpen tiszteleghet egy máig fontos történelmi emlék előtt és a történelmi megismerésre mindig kész nézősereg kívánalmai előtt. É kézenfekvő megoldás helyett azonban a második programba illesztettek be csupán egy röpke beszélgetést a boldogtalan császárral. Igaz, a meghívott vendég, H. Balázs Éva II. Józsefnek és korának egyik legalaposabb (ha nem a legalaposabb) hazai szakértője, s II. József korszerű értékelésének tudományos fölkészültségű úttörője. Negyedóra alatt, Rudnik Juli csacsogó és Antal Imre elménykedő kérdéseire válaszolgatva azonban még ő sem művelhetett csodát. A méltatlan körülmények között képtelenség volt értékeinek és érdemeinek megfelelően kidomborítani a kétszáz esztendeje elköltözött császár jelentőségét. Arra volt jó csupán a címmel, névvel jó előre nem jelzett stúdióbeszélgetés, hogy a figyelmes és szemfüles nézőnek fölkeltse az érdeklődését és fölszítsa haragját. Az érdeklődését II. József iránt, a haragját a tévé még mindig árnyalatlan értékrendje iránt. Mert azért a napon, amelyen a Kalapos királynak csak felszínes tévépercek jutottak, Presser Gábornak terjedelmes „mélyinterjú" dukált a második műsorban, világpolitikai eseményekkel szinte egyenlő időtartamú tudósítás a Híradóban. Pedig: Presser Gábornak nem is volt (annyira) nevezetes évfordulója, mint szegény Józsefünknek. Századik előadásához érkezett el a Padlás című színielődás, amelynek zenéje — lemezfelvételre is megért — Presser-szerzemény. Még ha a kétszázadik musicalelőadást ünnepelte volna — Antal Imre rettenetes reverendával „fölvezetett" beszélgetése révén — a komponista, nagyvonalúan legyint az ember. Kétszáz az kétszáz, akár túlvilági költözködésről, akár színi előadásról van szó; akár félként császárt, akár könnyűzenei (kis)királyt illet meg ez a bűvös szám. Így azonban matematikai érzékünk is „vészcsenget", meg természetes értékrendünk is. Leginkább ez utóbbi visít elhallgathatatlanul (hiszen a számok összehasonlítása, a százé meg a kétszázé, komolytalan játék csupán), legkivált a napjainkban lépten-nyomon föltűnő művelődési, művészi, tudományos és erkölcsi értékrendtévesztések miatt. A politikába belefáradt, a jövő iránti bizonytalansága miatt szorongó publikumot ugyanis úgy szórakoztatja — ha szórakoztatja — a televízió, hogy még csak véletlenül se tehessen különbséget az elgyötört lelkű, tétova ítélkezés éivé lett közember, mi a bizonyosan igaz, bizonyosan szép, a megfellebbezhetetlenül emelkedett, és mi a leráznivalóan, kinevetnivalóan talmi. Ismeretek, morálok káoszában soha nem gondolt« rendteremtő szerep várnia a televízióra, ám a tévé — más elfoglaltsága miatt? — csak tovább növeli a zűrt a tudatokban és a szívekben. „Kérlek a lássan. Vitray Tamás Televeréivel — e műsorfajta néhány „nagy száma” kivételével — többnyire az volt a baj, hogy nem tették világossá a pódiumbeszélgetések, kit tisztelhet a mérhetetlen megtiszteltetéskéntközénk hozott vendégben a néző? Tisztességes embert, lángelmét, nagy művészt? Avagy szélhámost, még az off-Broadwayről is kinézett álművészt, kóklert? A nagyvilágtól sokáig és sokféleképpen elzárt magyar néző hiszékeny, a messziről jött idegen azt mond neki, amit csak akar. És a műsorvezető Vitray Tamás tartózkodó kérdései és eligazításai inkább a hiszékenységet erősítik, mint a tisztánlátást. A „másként" bejelentett, legutóbbi Televere Gábor Zsuzsát hozta el a magyar otthonokba egy teljes órára. Ajándék ez? Vagy büntetés? Kinek-kinek a tévékészüléke kapcsológombját irányító kezén múlott, minek, fogja föl. Remélem, voltak olyan nézők, is, méghozzá sokan, akik „esettanulmánynak” fogták föl a tengerentúli nevezetességgel való ismerkedést. Íme, így fest a csillogás, a gazdagság és a híresség odaát- Tört magyarsággal, kora ifjúkortól kezdve elkövetett exercise-okkal, white — és nem white — horse-okkal, o//icerekkel és sajátos okossággal. Vitray Tamás, ki az asszonyság tegeződését nem viszonozta, álmos szótlanságával, a valóság adatai felé terelgető, alkalmankénti kérdéseivel voltaképpen segítetni igyekezett műsora nézőjét, abban, hogy mulattató ismeretterjesztésként kezelje a sajátságos látványt is, a szóáradatot is. Mégis az ő műsorvezetői, szerkesztői, parancsnoki mulasztása tette sértően ízléstelenné, sőt kártékonnyá az adás bizonyos részeit. Legutóbbi házasságáról faggatta beszélgetőtársát, és az készségesen tért rá, majd tért vissza újrameg újra a vele rivalizáló (?) tragikus sorsú, egykorvolt szépségkirálynő, Molnár Csilla méltatására. Egy tizenhét éves gyermeket bírálni, akire egy ország bűne, hogy nem tudtunk vigyázni, akkor sem illő a minden hájjal megkenteknek, ha az a gyermek még itt van közöttünk. De ha nincs, és végérvényesen nincs már itt, gyalázat bántani. Még nagyobb gyalázat a bántásokhoz előnytelen fotókat mellékelni. Olyanokat, amelyek azt a képzetet kelthetik a nézőkben, hogy Ifjúsága minden hamvas bájával is kevésbé volt vonzó nő, mint az, aki Ifjúság, hamv és báj nélkül kiütötte (kiütötte?) őt a nyeregből. 1. Úgy hiszem, nem tudja f meg soha már a közönség, hogy mi is volt az igazság, ama fura szerelmi háromszög körül, amelyet évekkel ezelőtt „fölhozott" a botránysajtó, az Itthoni megannyi lelketlen, és amit most ismét fölszínre hozott a „Kérleka lássan..Úgy hiszem, nem is kell tudni, mi volt az igazság, hiszen mindegy, végérvényesen mindegy, ki győzött és ki nem egy rút ütközetben. De úgy hiszem, azt viszont tudni kell érdekes műsorok ,,összehozóinak”, résztvevőinek és nézőinek, hogy a holtak békéjét nem szabad kiszolgáltatni a szenzációvadász tömegkommunikációnak, az ártatlanok emlékét nem illő befröcskölni sárral, méltatlan szavakkal, még ha a mulatság, a reklám és a pénz nevében történik is errefelé, mostanában szinte minden. Tele/ere, tudomány, televízió... A Petőfi-kaland Országos Ismertségre — ha jól meggondolom — a Tele/ere révén tett szert A „Petőfi-kaland" című dokumentumfilm két főszereplője is. A „kazános Morvayt” és az „antropológus professzor Kiszely Istvánt” Vitray Tamás mutatta be a nagyközönségnek, valószínűleg nem sejtve (inkább csak ráérezve?), mi mindent hallhatunk rlég e két személyről. Gábor Zsazsa legjobban működő szenzációja sem kavart föl alighanem annyi port és indulatot, mint ennek a két embernek az együttműködése Petőfi Sándor földi maradványainak fölkutatása és azonosítása ürügyén. A Petőfi nevével föltüzelt közvélemény 1989 júliusától vitázott és tépelődött (egészen addig, míg súlyosabb tépelődni valói nem akadtak), vajon kit leltek föl Barguzinban az elszánt kutatók? Vajon mi az igazság a sokféle, sokfelől megtámogatott, majd megcáfolt adat közül nemzeti költőnk végnapjait, halálát és végső nyughelyét illetően? A film, amelyet a Stúdió '90 különkiadásaként készítettek el és mutattak be, úgy érzem, végre eldöntötte a dilemmát, mi is voltaképpen a barguzini „ügy". Pedig fésületlen, zaklatott, mondhatni: tákolt filmet tett elénk a Magyar Televízió. Kétnapi akadémikusi vita szinte megvágatlan, megszerkesztetlen anyagát. A forgatáshoz a szovjet akadémia adott engedélyt — Morvay úr, mint hallhattuk, módfelett helytelenítette ezt —, és végre a kívülállók is meggyőződhettek róla, miként zajlik tudós társaság eszmecseréje. Miként is? Dühödted. Fegyelmezetlenül. Méltóságot csak az ad a vitának, fölszólalásának és szavainak, aki mögött a tudás aranyfedezete áll. Ám a Petőfi-ügyben — láthattuk — csak néhány komoly ember mögött fedezhető fel a tudás aranyfedezete. Ők viszont bátran és higgadtan elmondják, hogy ami Barguzinban történt, az „a közvélemény becsapása", és, hogy a „cél egyre messzebb kerül az igazságtól". Aki mögött viszont nem a tudásnak, hanem a vagyonnak az aranyfedezete áll, pattog, akár a nikkelbolha, és kijelenti: „munkánk végeredménye Petőfi". Petőfi mint végeredmény. A gondolkodású ember számára — gondolkodású ember számra — remélem — a Morvay-expedíció története véget ér. Igazsága egyértelművé válik, ha ezt a kitételt meghallja. Az értékrend, amely nemzeti költőnk körül egy előkészítetlen „kaland” során fölborult, a torzonborznak meghagyott, de torzonborzságával érvelő dokumentumfölvétel jóvoltából helyreállt. Bárha más ügyekben is ily’ okosan, ügyesen tevékenykedne a televízió a nemzeti és egyetemes értékek védelmében! Lőcsei Gabriella „IMÁDJUK A NŐKET” Nőnapi műsoros est az Ez a Divat, az Adám, a Pallas Asszonya szerkesztősége, valamint a KaleidOSZKóp Műsoriroda rendezésében a Fővárosi Operettszínházban, 1990. március 3-én 17.30 és 20.30 órai kezdettel. Közreműködik: Voith Ági, Gálvölgyi János, Kállai Bori, Mikó István, Tahi Tóth László, Straub Dezső, Forgács Gábor, Bárdos László, a Pa-Dö-Dö. Kísér: Gyarmati István és kisegyüttese. Műsorvezető: Juszt László. A divatbemutatót konferálja: Kertész Zsuzsa. (Szponzorok: Magyar Viscosagyár, HEROKON Hegyalja Ruházati Szövetkezet, Zsanett Ruházati Leányvállalat, Óra-Ékszer Vállalat, MIND CIPŐGYÁR, Budapest Kft., SASAD Mezőgazdasági Tsz, FONTANA belvárosi divatház.) Jegyek válthatók: az ŐRI jegyirodájában (V., Váci u. 33.) 138-2237, az ŐRI Vörösmarty Téri pénztárában 117-6222, az Operettszínház pénztárában 1320535, és az összes ismert jegypénztárban. Feketeberuházások, piros telefonnal A katonai építésvezető „szívességből'' segített G. M. arra kért, ne hozzam nyilvánosságra a nevét. Több mint másfél évtizeden át katonai építésvezető volt, olyan beosztásban, ahol sokat látott, s most úgy érzi, nem hallgathat tovább. Szándékáról közvetlenül A leányfalui villa titka című Magyar Nemzetben megjelent riportom után értesített. — Ez is egy olyan história — kezdte vallomását G. M. otthonában, ahol felkerestem —, amellyel kapcsolatban összevissza beszélnek. Mert a leányfalui villát valójában a ma is létező.Építőipari Kivitelező Vállalat (ÉKV) végezte a katonáival... Az F 12-es objektum — Kinek a katonáival? — A hadsereg katonáival .Építő katonákkal. A Czinege ott nem sokat dolgozott, oda csak esetleg körülnézni ment. Mindennemű asztalos-, lakatosmunkát az ÉKV műhelyeiben végeztek el. Még a trágyát is honvédségi gépkocsik hordták a park kialakításához, egy bizonyos Kóródi Jenő alezredes irányításával. — És ki volt a megrendelő? — Ilyen akkoriban nem volt. Feketén épült ez a villa is, mint a többi. Kiadták a parancsot és menni kellett. A katonák az ilyen munkáknál természetesen melegítőben vagy valamilyen civil gúnyában voltak, hogy úgymond, ne ismerjék fel őket. De mindenki tudta a környéken, hogy miről is van szó valójában. Ami pedig az BKV-t illeti, az egy félkatonai szervezet, Budapesten a Salgótarjáni úton van a központjuk, s közvetlenül a HM Beruházási Fenntartási Főnökség (BFF) alá van rendelve. Annak idején Mike Ferenc volt az igazgatójuk, az elhárítástól került oda. Ő aztán mindent vállalt. Szuszki Károly vezérőrnagynak is építtetett annak idején egy villát, aki a BFF kötelékébe tartozott. Az őrnagy elvtárs ezért fegyelmit kapott, elvonták a fizetéséből, majd nyugdíjazták, aztán pár év múltán rehabilitálták. Fizetését, rangját is visszakapta: — Ön volt az építésvezetője a leányfalui építkezésnek? — Nem, én annak nem voltam. Azért tudok róla mindent, mert jól ismerem az ÉKV tevékenységét. Csak oda kellett szólni valamelyik pálhelyettes tisztnek s már ment is minden, mint a karikacsapás. Czinegének így Alsóörsön is épült villája a hetvenes évek elején. Akkoriban négy-öt korifeus jutott ott telekhez, egyikük az Elnöki Tanács titkára volt. A legnagyobb cementhiány idején irányvonat szállította a cementet az építkezéshez. Mikor a lakosság ezt megtudta, visszavitték a cementet Almádiba és onnan teherautókkal fuvarozták Alsóörsre. — Mit tud Czinege rózsadombi szolgálati lakásáról, amelynek elhagyására csak az elmúlt napokban sikerült rábírni? — Ez a villa, úgynevezett F 12-es rejtett szám alatt épült. HM-objektumként Szintén az ÉKV csinálta, katonákkal. A beruházás Irányítója Lespán Tibor terhelési osztályvezető volt, aki piti telefonnal is rendelkezett. — Az meg mit jelentett? — Közvetlen vonalat a miniszterhez, így forródróton lehetett megtudni, mi kell még a szuperkomforthoz. Abból egy szó sem igaz, hogy Czinege bármit is invesztált volna. Minden a HM fenntartási költségvetésének a terhére ment. Csak úgy, mint a többi feketeberuházás, így készült el többek között Czinege utódjának, Oláh Istvánnak a villája, ugyancsak Rózsadombon, a Vöröstorony utcában, és Kiss Sándor altábornagyé is, a Korompai utca 18. szám alatt. Előirányzatok a fenntartási költségből egy bizonyos összeget s azt aztán rendre túlhaladták. Az Altábornagy felesége például Bécsből hozatta a szerelvényeket, burkolólapokat, mivel a hazai kínálat nem tetszett neki. — A Pasaréti úti tiszti lakótelepen — folytatta G. M. — kialakított lakások nem feleltek meg a vezérőrnagyoknak, ezredeseknek, ezért, aki csak tehette, átalakíttatta a közpénzből a magáét. Gábor Ferenc vezérőrnagy, a BFF főnöke pedig szabályosan átjátszotta a részére kiutalt szolgálati lakást, s egyszer csak hallottam, hogy a Menta utcában építkezik. Magához vett néhány hasonszőrű polhelyettest és közösen kezdtek bele. Természetesen a megszokott módon, első osztályú kivitelben, hatalmas költséggel. Az ilyesmi nem okozott problémákat. Ha valahol kevés volt a pénz, átcsoportosították máshonnan. Volt ugyan meghatározott előirányzat felújításokra, de azt kényük-kedvük szerint megváltoztatták. Ha valakinek lakás kellett, két kezet mos elv alapján megkapta és kész. Gábor Ferencnek sem történt semmi bántódása, amíg autóbaleset nem végzett vele. Elmismásolták az ügyet a többivel együtt. Kiss Sándor altábornagy meg a Budapesti Honvéd SE elnöke lett, az ő ügyvezető elnöke pedig az egykori politikai helyettese, bizonyos Szabó Tibor ezredes, aki szintén ejtőernyős, ahogy az ilyen embereket manapság hívják. Megérezték, hogy nekik már befellegzik, hát beültek egy még meglevő húsosfazék mellé. Kárpáti pálfordulása — ön civil volt vagy katona? — Civil voltam, polgári alkalmazott végig. — Nem említette még, hogy melyik feketeberuházásban vett személyesen részt. G. M. nem szereti ezt a kérdést, többször elhárítja, arra kér, kapcsoljam ki a magnót. Eleinte csak annyit válaszol, részt vett ilyen munkában ... — Nézze, én csak szívességből segítettem a felsőbb katonai vezetés egyes tagjainak. Ami hát meglehetősen könnyű volt, mert a helyszínen minden rendelkezésre állt. Hogy mást ne mondjak, a HM-nél úgy lehetett beszerezni anyagot, hogy azt megelőzően kiselejtezték, s aztán mehettek megvenni potom áron. De persze csak a bennfentesek. — Mit értsek az alatt, hogy szívességből segített a felsőbb katonai vezetés egyes tagjainak? — Nem volt előírva kötelezően, de elvárták. Túl sok párhelyettes ■volt a hadseregben, akiknek nem volt ajánlatos ellentmondani. — Mondjuk akkor úgy, hogy ön kalákában dolgozott náluk. Vagy megfizették? — Csak a rendes fizetésemet kaptam. Az egész sutviban ment, nemcsak hétvégén, de hét közben is. És nemcsak nekem, hanem minden polgári alkalmazott vezetőnek részt kellett venni. Művezettünk, irányítottunk,, kiskatonákat hoztunk magunkkal. Mivel ez volt a megbízható megoldás." Szállítóeszköz, étkeztetés minden együtt’ volt. Kocavadászok — És az építésvezetőknek ezt a szívességet külön nem honorálták? — Annál óvatosabbak voltak és főleg skótok., „Takarékoskodtak.” Nem szerettek fizetni sose, —önben nyilván valamilyen rossz érzés maradt, s gondolom, ezért kereste a nyilvánosságot. — Valóban így van, idegesít a sok mellébeszélés, azok ajtón, amiket valóban csináltak. Oláh István halála után Süttön épült egy vadászház, hivatalosan az erdészet neve alatt futott, de mi adtuk az embereket, az anyagot, mi csináltunk mindent. Mikor Kárpáti Ferenc ezt megtudta, kinyilvánította: nem kell, szó sem lehet róla. Aztán pár hónap múltán mégis csak kellett csinálni. Be is fejeztük a munkát gyönyörűen, a miniszter elvtárs, aki maga is vadászember, végül ráállt, hogy a vadászház maradjon a NM kebelében s teljes egészében a HM kivitelezésében készüljön el. Ez is legalább öt-hat millió forintba került. — Járt a süttői vadászházban? — Csak mint látogató, a kollégám elvitt. Nagy hajtások vannak, s csak azokat hívják meg, akik arra érdemesek. Hasonlóan volt a pártnak egy nagyon szép vadászkastélya Gödöllő mellett.Ugyanott volt egy fácánnevelde is. Éppen akkor jártam arra, amikor a Nimród fácánlövészverseny zajlott. Az erdő szélén másfél méter széles és ugyanolyan magas kiállásokat alakítottak ki. És akkor a párt és a kormánycocavadászainak meghajtották a fácánokat. A legtöbbet Gáspár Sándor lőtt, 465 fácánt. Második lett Lázár György, ő háromszázkörül lőtt. Kádár is leterített vagy 260—270 fácánt. — Megint csak azt kérdem: hogy került oda? . Jártam egy barátomnál és szétnézhettem. — Alighanem bennfentes ember lehetett... — Dehogy voltam én bennfentes. — Mégis, milyen lehetőségei voltak egy katonai építésvezetőnek? Meghívtak sok helyre... — Nyilván aláírt egy nyilatkozatot, miszerint nem beszélhet bizonyos dolgokról. — Katonai dolgokról nem beszélhetek. Ezek hat-nyolc év alatt évülnek el, attól függően, az ember milyen objektumnál dolgozott. — Mit kockáztat azzal, hogy egyet és mást most elmondandott? — Körülbelül ugyanazt kockáztatom, mint amit Végvári őrnagy, aki feltárta a lehallgatásokat s utána gyanúsítottként hallgatták ki. Vagyis, ha kiderül a kilétem, nem biztos, hogy ép bőrrel megúszom. — Közvetlen életveszélybe is kerülhet? — Nem kizárt. Ezeknek a kezük még mindig olyan hosszú, hogy bármi megtörténhet. Kertész Péter Tilalom alá esik a kulturált export . Ebből passzívum lesz! A rubelelszámolású export korlátozásának tilalma egyre nagyobb viharokat kavar. A kívülálló természetesen nehezen tudja megítélni, hogy az Ikarus, a Csepel Autó, a Rába és még sok másiparvállalat feljajdulása mennyire vezethető vissza szűk — vagy kevésbé szűk — csoportérdekekre, ám az biztos, hogy a kemény intézkedésnek igen sok a hordaléka. Jómagam például néhány, napja nem kis megdöbbenéssel hallottam Inkei Pétertől, a Kiadói Főigazgatóságon, hogy a exportstop éppúgy vonatkozik a magyar kulturális kivitelre, a könyvekre, folyóiratokra és újságokra, mint az autóbuszokra! Először arra gondoltam, hogy mindez pusztán technikai malőr, melyet az illetékesek a lehető legrövidebb időn belül korrigálnak. Ám minő csalódás, a Kereskedelmi Minisztérium mind a mai napig nem adott felmentést kulturális termékek exporttilalma alól. Glatz Ferenc művelődési miniszter még február 19-én levelet intézett Beck Tamás kereskedelmi miniszterhez, amelyben kérte, hogy mentesítsék a magyar nyelvű lapok és könyvek kivitelét a korlátozások alól. Azzal érvelt, hogy a Kelet-Európán végigsöprő változások lényegesen megváltoztatták a határainkon túli magyarsággal kapcsolatban követendő és követhető politikánkat, minek következtében nyíltan és kezdeményező jelleggel léphetünk fel érdekeink és a határon túl élő magyarság sorsának védelmében. Történelmi alkalomról van szó, úgy tűnik, a kisebbségi sorban lévő magyarok anyanyelvi kulturális igényeit kevesebb vagy semmilyen adminisztratív akadály nem nehezíti. Természetesen mindenki tudja: a dolog természeténél fogva a szomszédos országokkal folytatott kulturális cserekereskedelemben nagy kiviteli többletünk van, ám nyomós politikai okok szólnak a tisztán gazdasági megfontolásokkal szemben. — Mekkorára tehető a rubelelszámolású magyar kulturális export értéke? — érdeklődtem Inkei Pétertől, aki az utóbbi napokban számos konzultáción vett részt a kulturális export tárgyában. Mintegy 12-13 millió rubelről van szó, azaz durván számolva a másfél milliárd rubeles magyar külkereskedelmi aktívumnak még egy százalékát sem éri el! Meg kell mondanom, hogy az exporttilalom óriási zavarokat okozott, a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat csak úgy tudta fenntartani az újságok és folyóiratok kiszállítását, hogy a későbbi engedélyezés reményében meghitelezte azok ellenértékét. Erre ez idáig nem került sor, lényegében napi engedélyezési procedúra működik, de el lehet képzelni, hogy mekkora súlya van a mi kérelmünknek akkor, amikor a Kereskedelmi Minisztériumban egymást tiporják a sok ezer embert foglalkoztató vállalatok képviselői. Kétségtelen, hogy az elmúlt években az exportengedélyek elbírálásakor az engedélyező szervek majd mindig méltányolták a kulturális export speciális helyzetét, ám zavarok mindig is voltak. Most azonban a helyzet kaotikus, bár a tisztesség kedvéért meg kell hogy említsem: szóbeli ígéretet már tettek, hogy a kulturális exportnak megadják a korlátozások alóli felmentést. Mindazonáltal én nem vagyok nyugodt, mert érezhető: a Kereskedelmi Minisztériumban nagyfokú az idegesség, s az a benyomásom, hogy mintha most zúdulna csőstül a nyakunkba mindaz az ellentmondáshalmaz, melyet ez az intézkedés a felszínre hozott. Sürgős döntésre volna tehát szükség, mert a határon túli magyarság körében máris mendemondák kaptak lábra. Ha ehhez hozzáteszem, hogy egyelőre szép illúziónak tűnnek mindazok a remények, amelyeket Romániával való kulturális kapcsolataink javulása ügyében tápláltunk, akkor nyugodtan mondhatom, hogy súlyos a helyzet. Remélni lehet, hogy a Kereskedelmi Minisztérium napokon belül feloldja a kiviteli tilalmat. Józan ésszel ugyanis egyszerűen nem tehet mást! A határokon túl élő magyarság sorsa olyan belpolitikai tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Fel sem merül tehát bennem, hogy az ügyben dönteni hivatottak valamiféle érzéketlen pénzügyi logika miatt ragaszkodnának a jelenlegi helyzet fenntartásához. Csakhogy valami nem hagy nyugodni mégsem. Nem értem például, hogy akkor, amikor a kormányzat döntött a tilalomról, miért nem konzultált szélesebb körben — mondjuk a szaktárcákkal? Azt senki sem vitatja, hogy valamit tenni kellett az aktívum csökkentéséért, de ijesztő, hogy miközben szép szavak hangzanak el a kultúra fontosságáról, akkor konfliktushelyzetben immáron megint nem vették figyelembe a kultúra különleges helyzetét. Ez pedig pótolhatatlan passzívumhoz vezet. Dénes D. István Magyar Nemzet telefaxszáma: 122-36-68