Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-13 / 266. szám

Kedd, 1990. november 13. A RÁDIÓ MELLETT Jótékony gazdagok ? Azt olvasom a Magyar Nemzet hirdetései között, hogy: „Családi kastély berendezéséhez keresek magántulajdonostól legmagasabb áron legalább százéves antik bú­tort, tükröt, órát (barokk, hider­­meier stb.) porcelán- és evőesz­közkészletet stb." Akkor azt gon­dolom, hogy nem igaz, hogy nin­csen pénz az országban, legfeljebb csak rosszul van elosztva. Köz­ben persze én, reménykedő ál­lampolgár abban is bízom most, hogy kész a családi kastély, s a família háztartása a berendezke­dés után egy kicsit egyenesbe jön, ennek a kitűnő „régi” család­nak eszébe jut majd az is, sa­ját kényelmük fényesítésén kí­vül mi mással öregbítették még dicső, módos elődeik a családi nevet. Rég bevált szokás gazdagéknál, hogy — mivel a pénz nem törté­nelmi, sem nem művészeti kate­gória — megpróbáltak mások ne­ve által tartós dicsőségre szert tenni. Így, e földi hiúságtól, s nem csupán a jó szívüktől vezé­relve, akadnak a világon ma is mecénások, alapítványtevők, a társadalom kis pénzű, ám mégis nélkülözhetetlen­­ területeinek megajándékozói. E hirdetés is re­ményt keltő. Talán e család, s a hozzá hasonlók, nem csupán az Exkluzív magazin lapjait kíván­ják megtölteni a tükörteremben készült fényképeikkel, hanem jut­tatnak majd némi kis pénzt a művészeknek, szánnak egy ki­sebb összeget a mecenatúrára, tesznek alapítványt a rákos vagy a mozgássérült gyerekekért, vagy ne adj’ isten, beruháznak egy új műveseállomásba. Persze, ezek az utak nálunk még kitaposat­­lanok, jobb szereti az ember a tartózkodó szerénységet, mint a hivalkodó kivagyiságot, s többre értékelte eddig is Soros György csupán a cél, s nem a saját meg­dicsőülése érdekében tett erőfe­szítéseit, mint Erzsébet asszony hollywoody csillogását. Ugyanak­kor nem lehet ma már szégyen­díjat, ösztöndíjat, alapítványi jut­tatást elfogadni, csak merni kell elfogadni s merni kell a döntést vállalni. Mert például Erzsébet asszony pénze nem rossz pénz — igaz ezelőtt néhány évvel még jó­val többet ért — a rosszul kere­ső magyar színészeknek nagyon jól jön, csak, ha átvesszük a bo­rítékot, akkor ne fussunk le szó nélkül kissé szégyenkezve a szín­padról, hanem maradjunk ott. Vagy ne is menjünk fel. A csütörtöki Rádióma-magazin alapítványokkal foglalkozó adá­sában Kéri László arról beszélt, hogy egy normálisan működő de­mokráciában kialakultak a kü­lönféle irányzatok, természetes dolog, hogy minden nagyobb párt működtet alapítványokat, így hát mindenki megtalálhatja a maga ízlésének, hajlamának, politikai irányvonalának a leginkább meg­felelőt. Nálunk ma még teljesen zavaros a helyzet. Nincsenek ki­alakult irányvonalak, csak kicsi, túlságosan sok helyre kellő pén­zecskék vannak, s a kisebb-na­­gyobb önálló vállalkozások, és a világmegváltó lelkek gyakorlati­lag azzal töltik a szabad idejü­ket, hogy e kevés alapítványt pá­lyázzák meg névsor szerint elő­ről és hátulról. Jó persze, hogy a Prim kisszövetkezet Magyar szí­nészekért alapítványához fordul­hatnak állástalan színészek és pá­lyakezdők, vagy, hogy A Magyar Művészetért díj, amelynek kura­tóriuma elsőként mert poszthu­musz díjakat adni soha hivata­losan el nem ismert, egykori ki­válóságainknak, nem szűnt meg a Magyar Ifjúsággal együtt. Jó, hogy valóban vannak olyan dí­jak és alapítványok, amelyek rangot adhatnak egy-egy szakmá­nak, amelyeket elfogadni nem restellkedve kell. Az elszegénye­dett kulturális és tudományos élet számára ezek jelenthetik az esélyt a fennmaradásra, hisz’ nem lehet és nem is szabad csak az állam zsebében turkálni. Talán ebben a folyamatosan polarizáló­dó magyar társadalomban nem csupán hátrányát érezzük majd gazdagodásnak és szegényedés­nek, hanem jövendő gazdagjaink nevüket és pénzüket adják majd jótékonysági bálokhoz, kiállítá­sokhoz, kutatásokhoz, színházi produkciókhoz. Meglehet persze, hogy ehhez egy kevésbé harácso­ló lelkű, új generációnak kell fel­nőnie. Lengyel Nagy Anna a szellemi és lelki anyja a Tárcsázz! című lélekápoló és -erősítő ifjú­sági műsornak, bár az elmúlt csütörtökön maga helyett Gáspár Saroltát ültette a telefon mellé. Mindenképpen megindító végig­hallgatni, mi nyomja a gyerekek lelkét. Sőt azt is, hogy bár a fel­szólítás a magukat jól érzőknek is szól, mégsem ők emelik fel a telefont. Sok, túlságosan is sok a lelki nehézségeivel magára ha­gy­ott gyerek, s nagy baj, hogy szerelmi csalódásaikat, csúfságuk miatt érzett elkeseredésüket nem otthon, a szüleikkel, hanem egy idegennel kénytelenek megosz­tani. Még annak az árán is, hogy tudják, ország-világ meg­hallhatja, ráismerhetnek, talán még ki is nevetik. Úgy tűnik, hogy a gondtalan- úttörő híradások, a vidám mókusos kirándulások ide­je lejárt, azok a lelkes fogalmaz­ványok bezáródtak Miska bácsi levelesládájába. Talán e jelzések, rövidke kis rádióműsorok elegen­dőek lesznek a szakembereknek, de elsősorban a szülőknek ahhoz, hogy jobban körülnézzenek ott­hon vagy illetékességi területü­kön, s nagyobb gonddal, figye­lemmel forduljanak az ifjak felé. Nehéz kideríteni, mi lakozik az emberi lélekben. El kellene azon­ban kerülni, hogy a most csepe­redő, nyiladozó ifjak kellemetlen meglepetéseket okozzanak szüleik­nek és honfitársaiknak. Az ön­gyilkosságról könnyedén beszélő, annak kínjait már megjárt ti­nédzserek, a magukat kötélre ítélő alig tizenévesek, a húgát feldaraboló sátánista fiatalember mind-mind normális, felszínes megfigyelések szerint a többitől semmiben nem különböző ifjú emberek voltak. De hát a lelkes punkok is kimossák a hajukból reggel nyolcra a pirosat és a li­lát, kifésülik a zselét, s az isko­lában éppen úgy néznek ki, mint a többi hasonló korú. Átváltozga­­tunk reggel és este, e változási hajlam benne­­rejlik az ember­ben. Jó lenne azonban tudni, hogy milyen szer hatására lesz Dr. Jekyllből Mr. Hyde? Rendszeres és jó vasárnap reg­geli műsora a rádiónak a Helyettem írták, amely közel egyórás adásidejét arra használja, hogy bevezessen okos emberek okos gondolatvilá­gába, megismertessen a mai ér­telmiség legfontosabb dilemmái­val, bizonytalanságaival, félelmei­vel. Mindezt természetesen az ol­vasmányélmények ürügyén. Az elmúlt vasárnapon nem neveze­tes ember, hanem egy orvosasz­­szony kapta meg a szólás lehető­ségét a szerkesztőtől, Gartner Évától. Bizonyol vitatható a vá­lasztás, a szólás, a gondolatok összeszedett megfogalmazásának a rutinja, illetve a rutintalanság a rádióban jobban kijön, mint egy magánbeszélgetésben, mégsem volt minden érdekesség és élmény nélküli ez a találkozás Lakatos Máriával. Nekem például arra adott példát, hogy nem csupán az írástudóké a műveltség, hogy­­kell és lehet olvasottságot, gon­dolatokat nyerni akkor is, ha az élet nem azt adja nekünk hivatá- Honthy Kinga Magyar Nemzet Rendesek és rendkívüliek Az írószövetség főtitkára a tagsági vitáról Most, amikor ismét termé­szetessé vált, hogy összmagyar irodalomról beszélünk, amely­be éppen úgy beletartoznak a határokon belül és kívül élő magyar írók, miért van szük­ség arra, hogy az Írószövetség­ben megkülönböztessék a „ren­des" és a „rendkívüli" tagokat?" Kérdésünkre Koczkás Sándor, a szövetség főtitkára a követke­zőket válaszolta: — Talán én egy másik fogal­mat használnék, nem „összma­gyar”, hanem „egyetemes” ma­gyar irodalomra gondolunk. Ahogy a felméréseink mutatták, hatá­rainkon kívül, a legnagyobb írás­tudó lélekszám Erdélyben, Romá­niában lelhető, a másik a szám­belileg nagy nyugati diaszpó­rában van, körülbelül hasonló a vajdasági és a szlovákiai, a leg­kisebb ág, érthető okokból a kár­pátaljai. A „rendkívüli tagság” intézményesítésére már az 1989- es közgyűlés előtt gondoltunk. Az akkor elfogadott alapszabályban szerepel egy pont a Magyar Írók Szövetsége „rendkívüli tagságá­ról”. Tudni kell azt, hogy a szö­vetség elnevezésében a „magyar" az állampolgárságot jelöli, tagja számos olyan, határainkon belül élő író, aki nem magyar anyanyel­ven ír: németül, szlovákul, szer­bül, horvátul stb. Továbbá olya­nok, akik ugyan magyarul írnak, de etnikum tekintetében például a cigánysághoz vagy más csoport­hoz sorolják magukat. Ezek a szö­vetség rendes tagjai. A rendkívü­li tagság fogalma lehetővé teszi, hogy felvehessük sorainkba azt is, aki nem magyar állampolgár­ként, a határainkon kívül él, ot­tani író, szerkesztő, szervező, ma­gyar írástudó. Az említett köz­gyűlésen két mozzanatot kellett meggondolni. Az egyik egy jogi formula, amelynek értelmében akkor — ennek a módosításáról már szó esett —, az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény értelmében egy magyar egyesü­letnek, társaságnak, szövetségnek, mint mi, magyar állampolgár le­het a tagja. Illetve a jogindoklá­­si részben van engedmény: „az egyesülési jogot Magyarországon nemcsak a magyar állampolgá­rok, hanem a Magyar Népköztár­saság joghatósága alá tartozó nem magyar állampolgárok is gyakorolhatják". A másik mozza­nat, hogy amikor a közgyűlés le­zajlott, akkor még Ceausescu ha­talmon volt, arra törekedtünk, hogy a szomszédos országok bizo­nyos érzékenységét elkerüljük. De már akkor volt egy­ szóbeli egyez­ségünk a Szlovák Írószövetséggel, hogy ők is a magyarországi szlo­vákokat föl fogják venni tagjaik sorába. A jugoszláviaiak soha nem ellenezték, hogy van nekünk néhány olyan tagunk, aki a Szerb Írószövetségnek is tiszteletbeli tagja. — Mi az akadálya annak, hogy az egyesülési jogról szóló törvényt, és ennek alapján a Magyar Írók Szövetsége alap­szabályát módosítsák? — A törvény módosítását kér­heti több szövetség is, ha java­solják a parlamentnek, de mi vol­tunk az elsők, akiknél ez a kér­dés már régóta fölmerült. A har­madik meggondolás, ami most már a szervezeti élet szempont­jából merül föl az, hogy ha vala­kit rendes tagnak vesznek fel, annak bizonyos kötelezettségeket, és jogokat is kell biztosítani. Pél­dául egy rendes tagnak köteles­sége tagdíjat fizetni, részt kell vennie a szervezeti életben. A rendkívüli tagság, mint átmeneti megoldás, tulajdonképpen egy szimbolikus gesztus, annak érde­kében, hogy az egyetemes ma­gyar irodalom művelői, bárhol is éljenek a világon, egy bizonyos formában ide tartozhassanak, úgy, hogy ne kelljen feltennünk nekik azt a kérdést, hogy fizet­­nek-e tagdíjat vagy nem, ideutaz­nak-e vagy nem, viszont hibás­nak tartottuk volna ezt a gesz­tust nem megtenni. Ugyanezt a rendkívüli tagságot meg fogjuk adni a magyar irodalom különbö­ző anyanyelvű fordítóinak, akik rendszeresen fordítanak a ma­gyar irodalomból, de nem magyar anyanyelvűek. — Ha más anyanyelvű, nem a magyar joghatóság körébe tartozó, különböző állampolgá­rok is lehetnek „rendkívüli ta­gok", akkor kik a „tiszteleti ta­gok”? — Itt a nem magyar és nem magyarul író jelentős írószemé­lyiségekről van szó, akik a magyar irodalom értékeinek elismerteté­sében jelentősen közreműködtek, vagy művészetükkel a magyar író­társaság elismerését vívták ki. Például Eugen Jebeleanu, Mircea Dinescu, Hrabal, Václav Havel, vagy Feldek, de éppen úgy a spa­nyol Semprun stb. — Ha jól tudom, az írók se­gélyezése, nyugdíjuk kiegészíté­se nem az írószövetség, hanem a Művészeti Alap hatáskörébe tartozik, akkor milyen más anyagi vonzata van ennek a tagsági megkülönböztetésnek? — Aki a Magyar Írók Szövetsé­ge rendes tagja, annak fizetik bizonyos esetekben az útiköltségét, számláját. Ez az anyagi lehető­ségek függvénye és nem az ille­tő megbecsültségét, vagy meg nem becsültségét jelenti. Mivel a hazai írószövetséget 1954-ben be­tiltották, majd később szerveződ­hetett újjá, és ellentétben a töb­bi volt szocialista országgal, ahol az írószövetség és az Irodalmi — később Művészeti — Alap össze­kapcsolódott, nálunk külön lét­rehozták az írók anyagi támoga­tását ellátó intézményt, de az író­­szövetségi tagság nem jelenti egy­ben a Művészeti Alap tagságot is. Több tagja van a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának, mint a Magyar Írók Szövetségének. Az alapnál könnyebb a felvétel. Ez ellentmondás, amin akkor lehetne túljutni, ha a szövetség megvál­toztatja a tagfelvétel módját. — Azt hallottam, hogy a deb­receni irodalmi napok alkal­mával, amelynek a témája az erdélyi irodalom 1970—1990-es korszaka, átnyújtják a Magyar Írószövetség rendkívüli tagsá­gi igazolványát több romániai magyar írónak. Hogyan válasz­tották ki az erre méltókat? — Bonyolult és kollektív mun­ka eredménye volt. Az erdélyiek esetében úgy történt, hogy meg­kértük Csíki Lászlót, menjen át Romániába, és Domokos Gézával beszéljék meg ennek az elindítá­sát. A fontos, hogy el kell kezde­ni, mert ez folyamat, nem zárult még le. Eredetileg százhúsz-száz­­harminc névről volt szó. Ebből negyven-valahány erdélyi. Októ­ber 24-én azokat, akik a mi fel­kérő levelünkre, amely Göncz Árpád aláírásával kiment, szep­tember 20-ig jelentkeztek és be­leegyeztek ennek a rendkívüli tagságnak az elfogadásába, fel­vettük. Hasonlóképpen kértük a szlovákiai magyar írókat, hogy segítsenek egy névsor összeállítá­sában, valamint a vajdaságiakat. Ez utóbbiak okosan azt válaszol­ták, hogy nem, mert akiket eset­leg nem vesznek fel a listára, az őket fogja támadni. Hangsú­lyozom, hogy itt folyamatról van szó, nem lezárt, de nem lehet több száz rendkívüli tagot felvenni, mert Magyarországon is van sok olyan tollforgató, akiről nem le­het tudni, hogy miért nem tag és a másik meg hogyan lett tag. Például, mert akkor a lektűrjei „pozitívak” voltak, Berkesi And­rás tag lehetett, és Nemere Ist­ván, aki egy fokkal sem rosszabb, ő nem lehetett tag. Döbbenten vettem észre, hogy Petri György nem tagja a Magyar Írók Szövet­ségének. Kiderült, hogy 1974-ben kérte a felvételét, akkor Garai Gábor volt a főtitkár, és még csak választ sem kapott. Azóta több ilyen helyzetet rendeztünk. Ágoston Vilmos Egy levél margójára Csak egy szinidirektor? Egykor úgy képzeltem, megfúj­ják a harsonákat legalább, ha Kazimir Károly lemond a Thália Színház vezetéséről. (Mert, hogy leváltanák, az fel sem ötlött ben­nem.) S amikor — a hőskorszak érdemeit huzamos romlással fe­ledtető esztendők után — végre távozik, szinte észrevétlenül szi­várgott ki a hír. összefutottam vele az ősszel az egyik — a fő­ző — kórházunkban, s gondoltam, talán csak gyengélkedik, vissza­térhet még. Azután mondták, egy hajnali tévéadásban beszélt is elmeneteléről. Magam is talál­tam pár mondatot róla egyik hír­lapunkban. Ám az igazgatói pá­lyázatra sehol sem bukkantam. Visszavonulása pillanatnyi szán­­dék-e, vagy immár visszavonha­tatlan döntés? — tudakoltam a fővárosi önkormányzat művelő­dési és sportfőosztályától, amely rendelkezésemre is bocsátotta Ka­zimir Károly levelét. „Bejelentem, hogy 1988. áp­rilis 19-én betöltöttem hatvana­dik életévemet, és így az öreg­ségi nyugdíjra jogosult lettem. Ennek értelmében — megrom­lott egészségi állapotomra te­kintettel — 1991. június 30-ával nyugdíjba kívánok vonulni, melynek szíves tudomásulvé­telét és a szükséges intézkedé­sek megtételét kérem." Azóta a levélre elment a vá­lasz is, amelyben tudomásul vet­ték nyugdíjba vonulását az évad végeztével, egyszersmind felmen­tették a munkavégzés alól 1990. december 31-ével. Az utód tehát az új évtől akár feladatához is láthatna, csakhamar a jövő sze­zon előkészítéséhez, a szerződte­tésekhez. — Csakis azért nem hir­dettük meg a pályázatot egyelő­re — mondta dr. Henye Nándor­­né, a helyettes főosztályvezető —, mert nem akartuk megkötni az új önkormányzat kezét. Nem tu­dom még, van-e olyan terv, amely e kiírást is meghatározná — pél­dául nem pusztán egy tisztség újbóli betöltésére törekedne. Hanem? A kérdés valóban az: a színházi életünkben sereghajtó Thália élére csupán egy direk­tort akarnak-e, aki majd belerok­kanhat abba, hogy a riasztóan alászállott nívót kicsinykét meg­emelje? Vagy gyökeresen más színházat gondolnak el? (S eszem­be jut a maliciózus, vissza-visz­­szatérő megjegyzés, amelyet a zsöllyéhez kötött színikritikusok mormoltak, szinte káromkodás­ként a premiereken: ezt a szín­házat porig le kellene rombolni, a helyét felszántani és besózni!) Bármilyen kegyetlen a megfogal­mazás, igazság lappang benne­­, hogy itt valami merőben újat kel­lene kezdeni tiszta lappal. Annál is inkább, mert e korszakváltó időben,, ha bármelyik társulatnál megüresedik egy-egy tisztség, a dörömbölő jövőnek kell ajtót nyit­ni, különben ránk töri a házat, ránk omlik a színház. Vajon a Nagymező utca akkor vészelné át a küszöbön toporgó válságot, ha újra a pesti Broad­way lenne — az operett, a revü, s a kabaré tőszomszédságában mondjuk egy musicalszínházzal? Netán a konok értelmiség kalan­dozna át az Andrássy úton túl­ról, a Radnóti Színház felől ide is? Vagy inkább befogadó szín­házra volna szükség, amely az otthon nélküli társulatokat vagy csupán­­alkalmi csapatokat látná vendégül? Tudom — s részvétből fájlalom —, mindahány esetben a társulat egy részéről kiderülhet, hogy — felesleges. De tudatában vannak-e annak, milyen óhatat­lanul megtörténhet a status quo­­hoz ragaszkodva is, hogy egyszer csak utcára kerülnek? A „túlélés­ben” csak az bizakodhat, aki ki­­fundálja, milyen színház kelen­dő, milyen kell még a­­ gyengü­lő forintot kemény erőfeszítéssel kiguberáló — nézőnek. Félő: Kazimir Károly három évtizedes regnálásának — fátylat rá! — deficites számláját így is, úgy is megfizeti valaki. Akárcsak mi — a tháliásokkal együtt — mindannyian annak a negyven­­valahány esztendőnek a kárát, amely a színházi struktúrát is úgy szerkesztette, hogy az éra le­­tűntével meg-meginog. Bogácsi Erzsébet Angyalok és alattvalók A Szegedi Balett stúdió-előadása Szeretem a Szegedi Balettet, úgy, ahogy van. Hibáival és eré­nyeivel együtt. Mostantól fogva azonban tisztelem és becsülöm is, mert­­képesek igazán nem ró­zsás körülmények között többet akarni, többet vállalni. Stúdió­juk létrehozásával, úgy gondo­lom, nemcsak plusz munkát vál­lalnak, de óriási előrelépést is tehetnek. Máris tettek, legalábbis első műsoruk tanúsága szerint. Három egyfelvonásos táncmű­vet mutattak be a Budai Vigadó­ban. Közülük elsőnek az együt­tesvezető, Imre Zoltán remekül sikerült darabját említeném meg, melyet Angyali táncjáték címen Mártha István muzsikájára alko­tott. Ez bizony, azt kell mond­jam, igazi Imre Zoltán-mű. Min­dig is tudtuk róla, hogy kulturált, szakmailag felkészült, muzikális koreográfus, de néha túlcsordult benne a „kimondanivaló”, és arányt tévesztett. Ezúttal azon­ban egy teljesen arányos, világo­san értelmezhető és átélhető mo­dern dence-kompozíciót készített. Ezt, így, ahogy van, bárhol be lehet mutatni széles e világon. Zárt csoportozatot alkotnak a táncosok, karjaik angyali szárny­ként emelkednek fel aszinkron váltogatással. Kevés mozgáselem­mel indul, hangulatilag harmó­niát és nyugalmat árasztva. A zárt csoportozat és együttmozgás időnként kisebb szólisztikus ele­mekkel bővül. Egy-egy táncos mutat be jól kialakított, kis kom­binációt, majd egyre élénkebb lesz a ritmus, egyre élénkebb in­dulatok zavarják meg a harmo­nikus társas létet. Megjelennek a posztmodern alkotóknál mind gyakrabban látható, ingadozó me­chanikus mozgáselemek is — itt jól fejezve ki az elbizonytalano­dást. Végül kiűzetnek a paradi­csomból, és zaklatott korunk in­­fernális őrjöngésébe csapnak át. Jól szerkesztett munka, táncos megoldásai finomak, eredetiek. A bemutatkozó, ifjú táncalkotó — egyébként az együttes egyik legjobb táncosa — Juronics Tamás két művel jelentkezett Az egyik munkája máris kiválóan sikerült. Szükségi táncok címen egy nép­tánc persziflázst készített, igen jól meglátva és alkalmazva az ama­tőr néptánckoreográfiák manír­­jait és a táncos „gikszereket”, melyeket a lázas igyekezet mindig felnagyít. Remek humora van Ju­­ronicsnak, és remek stílusérzéke. Nagyon ötletes ugyanis a modern dance-es eszközökkel megfogal­mazott néptánc; ettől az egész mondanivaló idézőjelbe kerül. Nem csoda, hogy a produkció za­jos ovációt váltott ki. Másik darabja a Szatir­­­a, hogy úgy mondjam, kissé bi­zarr. Időnként az a benyomásom támadt, jobban illene hozzá a morbida cím. Táncról itt szó sincs, még csak mozgásszínháznak sem lehet titulálni. Pantomimikus esz­közökkel egy perverz, exhibicio­nista zsarnokot mutat be, aki aj­­nározó alattvalóival azt csinál, amit csak akar. Egyik megerősza­kolt áldozata megszüli a népnyú­zó tökéletes mását, így aztán hiá­ba pusztítják el ők érmét, máris megjelenik az új diktátorjelölt. A szegedi táncosok egyre kitű­­nőbbek. Volt operaházi tánco­sunk, Péter László mester jó ba­lettgyakorlatokat tart, s Imre Zoltán kifejlesztette stílusérzé­kenységüket és állóképességüket. Tulajdonképpen mindenki szólis­taerényeket mutatott fel ezen az esten. Kimagaslott a férfiak közül azért mégis a jó adottságokkal rendelkező Juronics Tamás, s a már Pécsről közismert vezető szó­listákon kívül feltűnhetett ez­úttal a szép és tehetséges Bodor Johanna, valamint a hajlékony és tágulékony Fekete Hedvig telje­sítménye. Remek kis társulat. Változatlanul hiszem, hogy be­lőlük válhat a legjobb, legprofibb modern dance-együttesünk. Ha lesz, aki támogatja őket, ha lesz, aki áldoz rájuk. Ha... HEJHA, az új polgármester fi­gyelemmel kísérné őket! Gelencsér Ágnes Magyar napok Strasbourgban (MTI) A Győri Balett vendég­felléptével kezdődött meg hétfőn Strasbourgban a magyar napok sorozata. Az Európa Tanács Székhelyén — a városi tanács és a helyi Francia—Magyar Társa­ság kezdeményezésére — csak­nem három héten át a legkülön­bözőbb kulturális eseményekkel mutatják be a tanács új tagját, Magyarországot, mégpedig úgy, hogy az egész országról képet tudjanak adni, megmutassák a vidék kultúráját is. A Magyarország Európa szívé­ben című sorozatban előadások, kiállítások, koncertek, sportren­dezvények szerepelnek. Szerdán a magyar politikai helyzetről tar­tanak előadást francia politiku­sok részvételével. A hét végére Sütő Andrást várják Strasbourg­­ba, aki a magyar irodalomról, s különösen az erdélyi magyarság helyzetéről beszél. Felolvasóes­ten mutatják be — a szerző je­lenlétében — Hubay Miklós egy színművét. Külön előadások lesz­nek a magyar—francia kapcsola­tokról, a trianoni békeszerződés kihatásairól, a magyarországi egyházakról, a magyar nők hely­zetéről. írók, költők Szentendrén A napokban jelent­­meg a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár, valamint a Pest Me­gyei Múzeumok Igazgatósága ki­adásában Pethő Németh Erika— F. Sin Edit: írók, költők Szent­endrén című könyve. A szerzők ismertetik a valaha Szentendrén élt és jelenleg a városhoz szoro­san kötődő szépírók életének, munkásságának helyi esemé­nyeit. Ábrányi Emiltől, Vujicsics D. Sztojánig ötvenöt íróról, köl­tőről, irodalomtörténészről ké­szült egy-két oldalas ismertetés. Néhány közismert név: Czine Mi­hály, Garai Gábor, Hamvas Bé­la, Móricz Zsigmond, Németh László, Szakonyi Károly, Vas István, Vészi Endre. A szerzők a könyv függeléké­ben néhány sorban bemutatják a szentendrei­ szakírók, a városhoz lazább szálakkal kötődő szépírók, illetve irodalmi jellegű intézmé­nyek helyi vonatkozásait. Egy­két példa a Függelék címszavai­ból: Deniss Dille, D. Fehér Zsu­zsa, Karinthy Ferenc, Oláh An­dor, Radnóti Miklós, Nosztalgia Kávéház, Szentendrei Teátrum. DŐLT SOROK B Új-Berlin Budapesten „Most az következik, hogy a gondolkodás, a mentalitás határait is ledöntsük. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a kultúra útja. A mű­vészi alkotás és a kultúra története területén egyenjogú partnerek vagyunk. Úgy mint nekünk, önöknek is megvan a maguk kulturális történelme. Önöknek is az irodalom, a zene vagy bármely más te­rületen voltak és vannak olyan személyiségeik, akik Európa kulturá­lis identitását meghatározzák" — mondta az „Új-Berlin" című elő­adássorozatot megnyitó ünnepi beszédében Hans Kirchner államtitkár. Az is elhangzott, hogy e sorozatnak ösztönző hatással kell lennie és segítenie abban, hogy közös kulturális ösvényre lépjünk. Négy hónap alatt zenei, színházi, táncelőadások, performance, vi­deo, film és kiállítások nyitnak új ösvényeket nemcsak egymás meg­ismerése felé, hanem az együttműködés, az egymástól való tanulás felé is. Javarészt új vagy újszerű művek képviselik az új, egyesült Berlin kultúráját a Goethe Intézet gondozásával megkezdődött soro­zatban. Alighanem lesz közöttük sokkoló hatású is, hiszen az európai kultúra sok része volt mintegy elrekesztve Magyarországtól, s az sincs kizárva, hogy a maga módján ugyancsak elszigetelt, elfalazott Berlin ezt a helyzetét éppen a kultúra gyors előreszaladtával ellen­súlyozta. A fiatal közönség azonban fiatalos lelkesedéssel fogadja majd ezeket a friss bemutatókat, a régebbi értékek kedvelői pedig ugyancsak meg­lelhetik a maguk ízlésének megfelelő előadásokat, bemutatókat (akár a Schiller Theater bemutatkozásakor, vagy George Tábori híres mű­vének előadásán, amelynek címe: Mein Kampf, vagy a Berliner Sa­xophon Quartett és az Eder Quartett műsorán, nem utolsósorban a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarának Vladimir Ashkenazi vezé­nyelte estjén). A zene, közhelyszámba megy a mondás, nem ismer határokat. A művészetre most nemcsak az vár, hogy a határokat ismeretlennek tekintse, hanem az is, hogy a bennünk lévő határokat —, amelyek egy része előítélet, de van olyan része is, amely „csak" tudatlanság —, le­bontsa és az együtt haladást elősegítse. Így lesz, így lehet az Új-Berlin Budapesten új ösvény törője, új utak építője. (z­y) 7

Next