Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-13 / 266. szám
Kedd, 1990. november 13. A RÁDIÓ MELLETT Jótékony gazdagok ? Azt olvasom a Magyar Nemzet hirdetései között, hogy: „Családi kastély berendezéséhez keresek magántulajdonostól legmagasabb áron legalább százéves antik bútort, tükröt, órát (barokk, hidermeier stb.) porcelán- és evőeszközkészletet stb." Akkor azt gondolom, hogy nem igaz, hogy nincsen pénz az országban, legfeljebb csak rosszul van elosztva. Közben persze én, reménykedő állampolgár abban is bízom most, hogy kész a családi kastély, s a família háztartása a berendezkedés után egy kicsit egyenesbe jön, ennek a kitűnő „régi” családnak eszébe jut majd az is, saját kényelmük fényesítésén kívül mi mással öregbítették még dicső, módos elődeik a családi nevet. Rég bevált szokás gazdagéknál, hogy — mivel a pénz nem történelmi, sem nem művészeti kategória — megpróbáltak mások neve által tartós dicsőségre szert tenni. Így, e földi hiúságtól, s nem csupán a jó szívüktől vezérelve, akadnak a világon ma is mecénások, alapítványtevők, a társadalom kis pénzű, ám mégis nélkülözhetetlen területeinek megajándékozói. E hirdetés is reményt keltő. Talán e család, s a hozzá hasonlók, nem csupán az Exkluzív magazin lapjait kívánják megtölteni a tükörteremben készült fényképeikkel, hanem juttatnak majd némi kis pénzt a művészeknek, szánnak egy kisebb összeget a mecenatúrára, tesznek alapítványt a rákos vagy a mozgássérült gyerekekért, vagy ne adj’ isten, beruháznak egy új műveseállomásba. Persze, ezek az utak nálunk még kitaposatlanok, jobb szereti az ember a tartózkodó szerénységet, mint a hivalkodó kivagyiságot, s többre értékelte eddig is Soros György csupán a cél, s nem a saját megdicsőülése érdekében tett erőfeszítéseit, mint Erzsébet asszony hollywoody csillogását. Ugyanakkor nem lehet ma már szégyendíjat, ösztöndíjat, alapítványi juttatást elfogadni, csak merni kell elfogadni s merni kell a döntést vállalni. Mert például Erzsébet asszony pénze nem rossz pénz — igaz ezelőtt néhány évvel még jóval többet ért — a rosszul kereső magyar színészeknek nagyon jól jön, csak, ha átvesszük a borítékot, akkor ne fussunk le szó nélkül kissé szégyenkezve a színpadról, hanem maradjunk ott. Vagy ne is menjünk fel. A csütörtöki Rádióma-magazin alapítványokkal foglalkozó adásában Kéri László arról beszélt, hogy egy normálisan működő demokráciában kialakultak a különféle irányzatok, természetes dolog, hogy minden nagyobb párt működtet alapítványokat, így hát mindenki megtalálhatja a maga ízlésének, hajlamának, politikai irányvonalának a leginkább megfelelőt. Nálunk ma még teljesen zavaros a helyzet. Nincsenek kialakult irányvonalak, csak kicsi, túlságosan sok helyre kellő pénzecskék vannak, s a kisebb-nagyobb önálló vállalkozások, és a világmegváltó lelkek gyakorlatilag azzal töltik a szabad idejüket, hogy e kevés alapítványt pályázzák meg névsor szerint előről és hátulról. Jó persze, hogy a Prim kisszövetkezet Magyar színészekért alapítványához fordulhatnak állástalan színészek és pályakezdők, vagy, hogy A Magyar Művészetért díj, amelynek kuratóriuma elsőként mert poszthumusz díjakat adni soha hivatalosan el nem ismert, egykori kiválóságainknak, nem szűnt meg a Magyar Ifjúsággal együtt. Jó, hogy valóban vannak olyan díjak és alapítványok, amelyek rangot adhatnak egy-egy szakmának, amelyeket elfogadni nem restellkedve kell. Az elszegényedett kulturális és tudományos élet számára ezek jelenthetik az esélyt a fennmaradásra, hisz’ nem lehet és nem is szabad csak az állam zsebében turkálni. Talán ebben a folyamatosan polarizálódó magyar társadalomban nem csupán hátrányát érezzük majd gazdagodásnak és szegényedésnek, hanem jövendő gazdagjaink nevüket és pénzüket adják majd jótékonysági bálokhoz, kiállításokhoz, kutatásokhoz, színházi produkciókhoz. Meglehet persze, hogy ehhez egy kevésbé harácsoló lelkű, új generációnak kell felnőnie. Lengyel Nagy Anna a szellemi és lelki anyja a Tárcsázz! című lélekápoló és -erősítő ifjúsági műsornak, bár az elmúlt csütörtökön maga helyett Gáspár Saroltát ültette a telefon mellé. Mindenképpen megindító végighallgatni, mi nyomja a gyerekek lelkét. Sőt azt is, hogy bár a felszólítás a magukat jól érzőknek is szól, mégsem ők emelik fel a telefont. Sok, túlságosan is sok a lelki nehézségeivel magára hagyott gyerek, s nagy baj, hogy szerelmi csalódásaikat, csúfságuk miatt érzett elkeseredésüket nem otthon, a szüleikkel, hanem egy idegennel kénytelenek megosztani. Még annak az árán is, hogy tudják, ország-világ meghallhatja, ráismerhetnek, talán még ki is nevetik. Úgy tűnik, hogy a gondtalan- úttörő híradások, a vidám mókusos kirándulások ideje lejárt, azok a lelkes fogalmazványok bezáródtak Miska bácsi levelesládájába. Talán e jelzések, rövidke kis rádióműsorok elegendőek lesznek a szakembereknek, de elsősorban a szülőknek ahhoz, hogy jobban körülnézzenek otthon vagy illetékességi területükön, s nagyobb gonddal, figyelemmel forduljanak az ifjak felé. Nehéz kideríteni, mi lakozik az emberi lélekben. El kellene azonban kerülni, hogy a most cseperedő, nyiladozó ifjak kellemetlen meglepetéseket okozzanak szüleiknek és honfitársaiknak. Az öngyilkosságról könnyedén beszélő, annak kínjait már megjárt tinédzserek, a magukat kötélre ítélő alig tizenévesek, a húgát feldaraboló sátánista fiatalember mind-mind normális, felszínes megfigyelések szerint a többitől semmiben nem különböző ifjú emberek voltak. De hát a lelkes punkok is kimossák a hajukból reggel nyolcra a pirosat és a lilát, kifésülik a zselét, s az iskolában éppen úgy néznek ki, mint a többi hasonló korú. Átváltozgatunk reggel és este, e változási hajlam bennerejlik az emberben. Jó lenne azonban tudni, hogy milyen szer hatására lesz Dr. Jekyllből Mr. Hyde? Rendszeres és jó vasárnap reggeli műsora a rádiónak a Helyettem írták, amely közel egyórás adásidejét arra használja, hogy bevezessen okos emberek okos gondolatvilágába, megismertessen a mai értelmiség legfontosabb dilemmáival, bizonytalanságaival, félelmeivel. Mindezt természetesen az olvasmányélmények ürügyén. Az elmúlt vasárnapon nem nevezetes ember, hanem egy orvosaszszony kapta meg a szólás lehetőségét a szerkesztőtől, Gartner Évától. Bizonyol vitatható a választás, a szólás, a gondolatok összeszedett megfogalmazásának a rutinja, illetve a rutintalanság a rádióban jobban kijön, mint egy magánbeszélgetésben, mégsem volt minden érdekesség és élmény nélküli ez a találkozás Lakatos Máriával. Nekem például arra adott példát, hogy nem csupán az írástudóké a műveltség, hogykell és lehet olvasottságot, gondolatokat nyerni akkor is, ha az élet nem azt adja nekünk hivatá- Honthy Kinga Magyar Nemzet Rendesek és rendkívüliek Az írószövetség főtitkára a tagsági vitáról Most, amikor ismét természetessé vált, hogy összmagyar irodalomról beszélünk, amelybe éppen úgy beletartoznak a határokon belül és kívül élő magyar írók, miért van szükség arra, hogy az Írószövetségben megkülönböztessék a „rendes" és a „rendkívüli" tagokat?" Kérdésünkre Koczkás Sándor, a szövetség főtitkára a következőket válaszolta: — Talán én egy másik fogalmat használnék, nem „összmagyar”, hanem „egyetemes” magyar irodalomra gondolunk. Ahogy a felméréseink mutatták, határainkon kívül, a legnagyobb írástudó lélekszám Erdélyben, Romániában lelhető, a másik a számbelileg nagy nyugati diaszpórában van, körülbelül hasonló a vajdasági és a szlovákiai, a legkisebb ág, érthető okokból a kárpátaljai. A „rendkívüli tagság” intézményesítésére már az 1989- es közgyűlés előtt gondoltunk. Az akkor elfogadott alapszabályban szerepel egy pont a Magyar Írók Szövetsége „rendkívüli tagságáról”. Tudni kell azt, hogy a szövetség elnevezésében a „magyar" az állampolgárságot jelöli, tagja számos olyan, határainkon belül élő író, aki nem magyar anyanyelven ír: németül, szlovákul, szerbül, horvátul stb. Továbbá olyanok, akik ugyan magyarul írnak, de etnikum tekintetében például a cigánysághoz vagy más csoporthoz sorolják magukat. Ezek a szövetség rendes tagjai. A rendkívüli tagság fogalma lehetővé teszi, hogy felvehessük sorainkba azt is, aki nem magyar állampolgárként, a határainkon kívül él, ottani író, szerkesztő, szervező, magyar írástudó. Az említett közgyűlésen két mozzanatot kellett meggondolni. Az egyik egy jogi formula, amelynek értelmében akkor — ennek a módosításáról már szó esett —, az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény értelmében egy magyar egyesületnek, társaságnak, szövetségnek, mint mi, magyar állampolgár lehet a tagja. Illetve a jogindoklási részben van engedmény: „az egyesülési jogot Magyarországon nemcsak a magyar állampolgárok, hanem a Magyar Népköztársaság joghatósága alá tartozó nem magyar állampolgárok is gyakorolhatják". A másik mozzanat, hogy amikor a közgyűlés lezajlott, akkor még Ceausescu hatalmon volt, arra törekedtünk, hogy a szomszédos országok bizonyos érzékenységét elkerüljük. De már akkor volt egy szóbeli egyezségünk a Szlovák Írószövetséggel, hogy ők is a magyarországi szlovákokat föl fogják venni tagjaik sorába. A jugoszláviaiak soha nem ellenezték, hogy van nekünk néhány olyan tagunk, aki a Szerb Írószövetségnek is tiszteletbeli tagja. — Mi az akadálya annak, hogy az egyesülési jogról szóló törvényt, és ennek alapján a Magyar Írók Szövetsége alapszabályát módosítsák? — A törvény módosítását kérheti több szövetség is, ha javasolják a parlamentnek, de mi voltunk az elsők, akiknél ez a kérdés már régóta fölmerült. A harmadik meggondolás, ami most már a szervezeti élet szempontjából merül föl az, hogy ha valakit rendes tagnak vesznek fel, annak bizonyos kötelezettségeket, és jogokat is kell biztosítani. Például egy rendes tagnak kötelessége tagdíjat fizetni, részt kell vennie a szervezeti életben. A rendkívüli tagság, mint átmeneti megoldás, tulajdonképpen egy szimbolikus gesztus, annak érdekében, hogy az egyetemes magyar irodalom művelői, bárhol is éljenek a világon, egy bizonyos formában ide tartozhassanak, úgy, hogy ne kelljen feltennünk nekik azt a kérdést, hogy fizetnek-e tagdíjat vagy nem, ideutaznak-e vagy nem, viszont hibásnak tartottuk volna ezt a gesztust nem megtenni. Ugyanezt a rendkívüli tagságot meg fogjuk adni a magyar irodalom különböző anyanyelvű fordítóinak, akik rendszeresen fordítanak a magyar irodalomból, de nem magyar anyanyelvűek. — Ha más anyanyelvű, nem a magyar joghatóság körébe tartozó, különböző állampolgárok is lehetnek „rendkívüli tagok", akkor kik a „tiszteleti tagok”? — Itt a nem magyar és nem magyarul író jelentős írószemélyiségekről van szó, akik a magyar irodalom értékeinek elismertetésében jelentősen közreműködtek, vagy művészetükkel a magyar írótársaság elismerését vívták ki. Például Eugen Jebeleanu, Mircea Dinescu, Hrabal, Václav Havel, vagy Feldek, de éppen úgy a spanyol Semprun stb. — Ha jól tudom, az írók segélyezése, nyugdíjuk kiegészítése nem az írószövetség, hanem a Művészeti Alap hatáskörébe tartozik, akkor milyen más anyagi vonzata van ennek a tagsági megkülönböztetésnek? — Aki a Magyar Írók Szövetsége rendes tagja, annak fizetik bizonyos esetekben az útiköltségét, számláját. Ez az anyagi lehetőségek függvénye és nem az illető megbecsültségét, vagy meg nem becsültségét jelenti. Mivel a hazai írószövetséget 1954-ben betiltották, majd később szerveződhetett újjá, és ellentétben a többi volt szocialista országgal, ahol az írószövetség és az Irodalmi — később Művészeti — Alap összekapcsolódott, nálunk külön létrehozták az írók anyagi támogatását ellátó intézményt, de az írószövetségi tagság nem jelenti egyben a Művészeti Alap tagságot is. Több tagja van a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának, mint a Magyar Írók Szövetségének. Az alapnál könnyebb a felvétel. Ez ellentmondás, amin akkor lehetne túljutni, ha a szövetség megváltoztatja a tagfelvétel módját. — Azt hallottam, hogy a debreceni irodalmi napok alkalmával, amelynek a témája az erdélyi irodalom 1970—1990-es korszaka, átnyújtják a Magyar Írószövetség rendkívüli tagsági igazolványát több romániai magyar írónak. Hogyan választották ki az erre méltókat? — Bonyolult és kollektív munka eredménye volt. Az erdélyiek esetében úgy történt, hogy megkértük Csíki Lászlót, menjen át Romániába, és Domokos Gézával beszéljék meg ennek az elindítását. A fontos, hogy el kell kezdeni, mert ez folyamat, nem zárult még le. Eredetileg százhúsz-százharminc névről volt szó. Ebből negyven-valahány erdélyi. Október 24-én azokat, akik a mi felkérő levelünkre, amely Göncz Árpád aláírásával kiment, szeptember 20-ig jelentkeztek és beleegyeztek ennek a rendkívüli tagságnak az elfogadásába, felvettük. Hasonlóképpen kértük a szlovákiai magyar írókat, hogy segítsenek egy névsor összeállításában, valamint a vajdaságiakat. Ez utóbbiak okosan azt válaszolták, hogy nem, mert akiket esetleg nem vesznek fel a listára, az őket fogja támadni. Hangsúlyozom, hogy itt folyamatról van szó, nem lezárt, de nem lehet több száz rendkívüli tagot felvenni, mert Magyarországon is van sok olyan tollforgató, akiről nem lehet tudni, hogy miért nem tag és a másik meg hogyan lett tag. Például, mert akkor a lektűrjei „pozitívak” voltak, Berkesi András tag lehetett, és Nemere István, aki egy fokkal sem rosszabb, ő nem lehetett tag. Döbbenten vettem észre, hogy Petri György nem tagja a Magyar Írók Szövetségének. Kiderült, hogy 1974-ben kérte a felvételét, akkor Garai Gábor volt a főtitkár, és még csak választ sem kapott. Azóta több ilyen helyzetet rendeztünk. Ágoston Vilmos Egy levél margójára Csak egy szinidirektor? Egykor úgy képzeltem, megfújják a harsonákat legalább, ha Kazimir Károly lemond a Thália Színház vezetéséről. (Mert, hogy leváltanák, az fel sem ötlött bennem.) S amikor — a hőskorszak érdemeit huzamos romlással feledtető esztendők után — végre távozik, szinte észrevétlenül szivárgott ki a hír. összefutottam vele az ősszel az egyik — a főző — kórházunkban, s gondoltam, talán csak gyengélkedik, visszatérhet még. Azután mondták, egy hajnali tévéadásban beszélt is elmeneteléről. Magam is találtam pár mondatot róla egyik hírlapunkban. Ám az igazgatói pályázatra sehol sem bukkantam. Visszavonulása pillanatnyi szándék-e, vagy immár visszavonhatatlan döntés? — tudakoltam a fővárosi önkormányzat művelődési és sportfőosztályától, amely rendelkezésemre is bocsátotta Kazimir Károly levelét. „Bejelentem, hogy 1988. április 19-én betöltöttem hatvanadik életévemet, és így az öregségi nyugdíjra jogosult lettem. Ennek értelmében — megromlott egészségi állapotomra tekintettel — 1991. június 30-ával nyugdíjba kívánok vonulni, melynek szíves tudomásulvételét és a szükséges intézkedések megtételét kérem." Azóta a levélre elment a válasz is, amelyben tudomásul vették nyugdíjba vonulását az évad végeztével, egyszersmind felmentették a munkavégzés alól 1990. december 31-ével. Az utód tehát az új évtől akár feladatához is láthatna, csakhamar a jövő szezon előkészítéséhez, a szerződtetésekhez. — Csakis azért nem hirdettük meg a pályázatot egyelőre — mondta dr. Henye Nándorné, a helyettes főosztályvezető —, mert nem akartuk megkötni az új önkormányzat kezét. Nem tudom még, van-e olyan terv, amely e kiírást is meghatározná — például nem pusztán egy tisztség újbóli betöltésére törekedne. Hanem? A kérdés valóban az: a színházi életünkben sereghajtó Thália élére csupán egy direktort akarnak-e, aki majd belerokkanhat abba, hogy a riasztóan alászállott nívót kicsinykét megemelje? Vagy gyökeresen más színházat gondolnak el? (S eszembe jut a maliciózus, vissza-viszszatérő megjegyzés, amelyet a zsöllyéhez kötött színikritikusok mormoltak, szinte káromkodásként a premiereken: ezt a színházat porig le kellene rombolni, a helyét felszántani és besózni!) Bármilyen kegyetlen a megfogalmazás, igazság lappang benne, hogy itt valami merőben újat kellene kezdeni tiszta lappal. Annál is inkább, mert e korszakváltó időben,, ha bármelyik társulatnál megüresedik egy-egy tisztség, a dörömbölő jövőnek kell ajtót nyitni, különben ránk töri a házat, ránk omlik a színház. Vajon a Nagymező utca akkor vészelné át a küszöbön toporgó válságot, ha újra a pesti Broadway lenne — az operett, a revü, s a kabaré tőszomszédságában mondjuk egy musicalszínházzal? Netán a konok értelmiség kalandozna át az Andrássy úton túlról, a Radnóti Színház felől ide is? Vagy inkább befogadó színházra volna szükség, amely az otthon nélküli társulatokat vagy csupánalkalmi csapatokat látná vendégül? Tudom — s részvétből fájlalom —, mindahány esetben a társulat egy részéről kiderülhet, hogy — felesleges. De tudatában vannak-e annak, milyen óhatatlanul megtörténhet a status quohoz ragaszkodva is, hogy egyszer csak utcára kerülnek? A „túlélésben” csak az bizakodhat, aki kifundálja, milyen színház kelendő, milyen kell még a gyengülő forintot kemény erőfeszítéssel kiguberáló — nézőnek. Félő: Kazimir Károly három évtizedes regnálásának — fátylat rá! — deficites számláját így is, úgy is megfizeti valaki. Akárcsak mi — a tháliásokkal együtt — mindannyian annak a negyvenvalahány esztendőnek a kárát, amely a színházi struktúrát is úgy szerkesztette, hogy az éra letűntével meg-meginog. Bogácsi Erzsébet Angyalok és alattvalók A Szegedi Balett stúdió-előadása Szeretem a Szegedi Balettet, úgy, ahogy van. Hibáival és erényeivel együtt. Mostantól fogva azonban tisztelem és becsülöm is, mertképesek igazán nem rózsás körülmények között többet akarni, többet vállalni. Stúdiójuk létrehozásával, úgy gondolom, nemcsak plusz munkát vállalnak, de óriási előrelépést is tehetnek. Máris tettek, legalábbis első műsoruk tanúsága szerint. Három egyfelvonásos táncművet mutattak be a Budai Vigadóban. Közülük elsőnek az együttesvezető, Imre Zoltán remekül sikerült darabját említeném meg, melyet Angyali táncjáték címen Mártha István muzsikájára alkotott. Ez bizony, azt kell mondjam, igazi Imre Zoltán-mű. Mindig is tudtuk róla, hogy kulturált, szakmailag felkészült, muzikális koreográfus, de néha túlcsordult benne a „kimondanivaló”, és arányt tévesztett. Ezúttal azonban egy teljesen arányos, világosan értelmezhető és átélhető modern dence-kompozíciót készített. Ezt, így, ahogy van, bárhol be lehet mutatni széles e világon. Zárt csoportozatot alkotnak a táncosok, karjaik angyali szárnyként emelkednek fel aszinkron váltogatással. Kevés mozgáselemmel indul, hangulatilag harmóniát és nyugalmat árasztva. A zárt csoportozat és együttmozgás időnként kisebb szólisztikus elemekkel bővül. Egy-egy táncos mutat be jól kialakított, kis kombinációt, majd egyre élénkebb lesz a ritmus, egyre élénkebb indulatok zavarják meg a harmonikus társas létet. Megjelennek a posztmodern alkotóknál mind gyakrabban látható, ingadozó mechanikus mozgáselemek is — itt jól fejezve ki az elbizonytalanodást. Végül kiűzetnek a paradicsomból, és zaklatott korunk infernális őrjöngésébe csapnak át. Jól szerkesztett munka, táncos megoldásai finomak, eredetiek. A bemutatkozó, ifjú táncalkotó — egyébként az együttes egyik legjobb táncosa — Juronics Tamás két művel jelentkezett Az egyik munkája máris kiválóan sikerült. Szükségi táncok címen egy néptánc persziflázst készített, igen jól meglátva és alkalmazva az amatőr néptánckoreográfiák manírjait és a táncos „gikszereket”, melyeket a lázas igyekezet mindig felnagyít. Remek humora van Juronicsnak, és remek stílusérzéke. Nagyon ötletes ugyanis a modern dance-es eszközökkel megfogalmazott néptánc; ettől az egész mondanivaló idézőjelbe kerül. Nem csoda, hogy a produkció zajos ovációt váltott ki. Másik darabja a Szatira, hogy úgy mondjam, kissé bizarr. Időnként az a benyomásom támadt, jobban illene hozzá a morbida cím. Táncról itt szó sincs, még csak mozgásszínháznak sem lehet titulálni. Pantomimikus eszközökkel egy perverz, exhibicionista zsarnokot mutat be, aki ajnározó alattvalóival azt csinál, amit csak akar. Egyik megerőszakolt áldozata megszüli a népnyúzó tökéletes mását, így aztán hiába pusztítják el ők érmét, máris megjelenik az új diktátorjelölt. A szegedi táncosok egyre kitűnőbbek. Volt operaházi táncosunk, Péter László mester jó balettgyakorlatokat tart, s Imre Zoltán kifejlesztette stílusérzékenységüket és állóképességüket. Tulajdonképpen mindenki szólistaerényeket mutatott fel ezen az esten. Kimagaslott a férfiak közül azért mégis a jó adottságokkal rendelkező Juronics Tamás, s a már Pécsről közismert vezető szólistákon kívül feltűnhetett ezúttal a szép és tehetséges Bodor Johanna, valamint a hajlékony és tágulékony Fekete Hedvig teljesítménye. Remek kis társulat. Változatlanul hiszem, hogy belőlük válhat a legjobb, legprofibb modern dance-együttesünk. Ha lesz, aki támogatja őket, ha lesz, aki áldoz rájuk. Ha... HEJHA, az új polgármester figyelemmel kísérné őket! Gelencsér Ágnes Magyar napok Strasbourgban (MTI) A Győri Balett vendégfelléptével kezdődött meg hétfőn Strasbourgban a magyar napok sorozata. Az Európa Tanács Székhelyén — a városi tanács és a helyi Francia—Magyar Társaság kezdeményezésére — csaknem három héten át a legkülönbözőbb kulturális eseményekkel mutatják be a tanács új tagját, Magyarországot, mégpedig úgy, hogy az egész országról képet tudjanak adni, megmutassák a vidék kultúráját is. A Magyarország Európa szívében című sorozatban előadások, kiállítások, koncertek, sportrendezvények szerepelnek. Szerdán a magyar politikai helyzetről tartanak előadást francia politikusok részvételével. A hét végére Sütő Andrást várják Strasbourgba, aki a magyar irodalomról, s különösen az erdélyi magyarság helyzetéről beszél. Felolvasóesten mutatják be — a szerző jelenlétében — Hubay Miklós egy színművét. Külön előadások lesznek a magyar—francia kapcsolatokról, a trianoni békeszerződés kihatásairól, a magyarországi egyházakról, a magyar nők helyzetéről. írók, költők Szentendrén A napokban jelentmeg a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár, valamint a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága kiadásában Pethő Németh Erika— F. Sin Edit: írók, költők Szentendrén című könyve. A szerzők ismertetik a valaha Szentendrén élt és jelenleg a városhoz szorosan kötődő szépírók életének, munkásságának helyi eseményeit. Ábrányi Emiltől, Vujicsics D. Sztojánig ötvenöt íróról, költőről, irodalomtörténészről készült egy-két oldalas ismertetés. Néhány közismert név: Czine Mihály, Garai Gábor, Hamvas Béla, Móricz Zsigmond, Németh László, Szakonyi Károly, Vas István, Vészi Endre. A szerzők a könyv függelékében néhány sorban bemutatják a szentendrei szakírók, a városhoz lazább szálakkal kötődő szépírók, illetve irodalmi jellegű intézmények helyi vonatkozásait. Egykét példa a Függelék címszavaiból: Deniss Dille, D. Fehér Zsuzsa, Karinthy Ferenc, Oláh Andor, Radnóti Miklós, Nosztalgia Kávéház, Szentendrei Teátrum. DŐLT SOROK B Új-Berlin Budapesten „Most az következik, hogy a gondolkodás, a mentalitás határait is ledöntsük. Semmi sem alkalmasabb erre, mint a kultúra útja. A művészi alkotás és a kultúra története területén egyenjogú partnerek vagyunk. Úgy mint nekünk, önöknek is megvan a maguk kulturális történelme. Önöknek is az irodalom, a zene vagy bármely más területen voltak és vannak olyan személyiségeik, akik Európa kulturális identitását meghatározzák" — mondta az „Új-Berlin" című előadássorozatot megnyitó ünnepi beszédében Hans Kirchner államtitkár. Az is elhangzott, hogy e sorozatnak ösztönző hatással kell lennie és segítenie abban, hogy közös kulturális ösvényre lépjünk. Négy hónap alatt zenei, színházi, táncelőadások, performance, video, film és kiállítások nyitnak új ösvényeket nemcsak egymás megismerése felé, hanem az együttműködés, az egymástól való tanulás felé is. Javarészt új vagy újszerű művek képviselik az új, egyesült Berlin kultúráját a Goethe Intézet gondozásával megkezdődött sorozatban. Alighanem lesz közöttük sokkoló hatású is, hiszen az európai kultúra sok része volt mintegy elrekesztve Magyarországtól, s az sincs kizárva, hogy a maga módján ugyancsak elszigetelt, elfalazott Berlin ezt a helyzetét éppen a kultúra gyors előreszaladtával ellensúlyozta. A fiatal közönség azonban fiatalos lelkesedéssel fogadja majd ezeket a friss bemutatókat, a régebbi értékek kedvelői pedig ugyancsak meglelhetik a maguk ízlésének megfelelő előadásokat, bemutatókat (akár a Schiller Theater bemutatkozásakor, vagy George Tábori híres művének előadásán, amelynek címe: Mein Kampf, vagy a Berliner Saxophon Quartett és az Eder Quartett műsorán, nem utolsósorban a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarának Vladimir Ashkenazi vezényelte estjén). A zene, közhelyszámba megy a mondás, nem ismer határokat. A művészetre most nemcsak az vár, hogy a határokat ismeretlennek tekintse, hanem az is, hogy a bennünk lévő határokat —, amelyek egy része előítélet, de van olyan része is, amely „csak" tudatlanság —, lebontsa és az együtt haladást elősegítse. Így lesz, így lehet az Új-Berlin Budapesten új ösvény törője, új utak építője. (zy) 7