Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-05 / 259. szám

Hétfő, 1990. november 5. / Magyar Nemzet / melléklet Páncélosok helyett páncélszekrények ARRA A KÉRDÉSRE, hogyan lehet elfoglalni egy országot, csata nélkül megnyerni egy háborút — úgy, hogy a „legyőzőnek”, az elfoglaltak közben még örüljenek is ennek, rendkívül egyszerű a válasz: páncélosok helyett páncélszekrényeket kell útnak indítani, s a lánctalpak csattogása helyett kasszagépek csilingelése legyen az egyetlen zörej." A jól hangzó, ám természetesen csak korlátozottan érvényes és még korlátozottabban alkalmazható patentreceptet egy berlini polgár mondta az egyesítés utáni első munkanap reggelén, a város egykori keleti felében — ami azóta már csak legfeljebb égtájak szempontjából használható megkülönböztetés. ..Szóval mi, elfoglaltak még örülünk is, s ráadásul fogalmunk sincs arról, mi vár ránk. ” Nos, úgy nagyjából azért már most lehet tudni, mi lesz a német egyesítés gazdasági következménye, s azt is lehet sejteni, mi következik majd ebből az egyes emberre. A hely, ahol e kérdések egy részére választ adhatnak a berlini Alexanderplatzon található, az egykor volt elektrotechnikai minisztériumnak a hetvenes években, s jellegzetes NDK-stílusban épült székházában. Itt van a Treuhandanstalt székhelye, amit talán legpontosabban Állami Vagyonügynökségnek lehetne fordítani — ám a szó szerinti áttétel helyett sokkal többet mond a tevékenységi kör meghatározása. — Pillanatnyilag a világ legnagyobb holdingját igazgatjuk itt — mondja felváltva Wolf Schöde sajtófőnök, és munkatársa, Thomas Schneider, akik a beszélgetés közben is állandóan jönnek-mennek, telefonokat intéznek, határidőket egyezhetnek. A hosszú folyosókon rohangálnak az emberek, utasítások, parancsok röpködnek. Mint egy főhadiszálláson. A nyüzsgő urak döntő többségéről messziről lend a város, az ország másik feléből érkezett. — Nyolcezer cég mintegy hatmillió munkatársának sorsa van most a vagyonügynökség kezében — jegyzem fel az adatokat. — A piacgazdasági átállás első lépéseként átalakítani kell a volt NDK cégeit, ezt követi a szanálás, majd pedig az eladás. Ha ezzel elkészülünk, befejeződött a Treuhand küldetése. Ez persze még akár két-három évbe is beletelhet — ha nem többe. Az NDK vállalataival ugyanaz a baj, mint az otthoniakkal. A KGST-kapcsolatok rendszerébe kötötten, másfajta követelmények között, többnyire piacidegen árakkal, támogatásokkal torzítva működtek. A végeredményről a nyugati menedzserek lesújtó véleménnyel vannak: — Az itteni üzemek teljesítménye jó, ha a fele az NSZK-ban — most már az egykori NSZK-ban — mértnek. A LUDWIGSFELDE-I IFAGYÁRBA természetesen, nem ennek illusztrálására állították le az egyik gyártósort, amikor másnap arra jártunk: már az új időkre, a Mercedessel való együttműködésre készültek elő. A hatalmas teherautógyár bejáratán a korábban oly jól ismert, NDK-szerte megszokott VEB-rövidítés, vagyis a népi tulajdonra utaló három betű helyett az új rendszer bűvös betűi olvashatók: GmbH — magyarul Kft. Az átalakítás első lépése itt is az volt — mint a további nyolcezer NDK-beli állami vállalatnál —, hogy megváltoztatták a cég jogi státuszát. A következő lépés, a gazdasági szanálás és korántsem volt ilyen egyszerű és fájdalommentes. — Kétezerhatszáz embert kellett elküldenünk, köztük 600 külföldi, elsősorban vietnami és mozambiki munkavállalót — sorolja Reiner Handrick ügyvezető igazgató. — Még a saját munkaterületemet, a kül- és belkereskedelmi részt is tulajdonképpen meg kellett feleznem, ami nagyon nehezemre esett. De aki marad, annak sem lesz egyszerű: bizonyos területeken minden megváltozik. Új lesz a könyvelés, a számlázás, a számlavezetés, az adó- és pénzügyek. Máris számos átképző tanfolyam indult, Handrick igazgató — akit tavaly még megbüntettek, mert a tervezettnél több teherautót adott el — bizakodó. — Az embereink szorgalmasak, meg fogják tanulni. A gyárlátogatás tapasztalatai is erre utalnak. A már említett, most még üresen álló gyártósor mellett a művezető és a munkások a Mercedes-szerelésre készülnek. Néhány próbadarabot már lefuttattak, kiróbálták a fogásokat — no meg persze a kommunikációt az „odaátról” érkezett kollégákkal. Probléma? Ugyan már! — A műszakiak rögtön megértik egymást, így a magabiztos válasz. Az IFA esete persze korántsem általánosítható — végül is nem minden cégre vet szemet egy Mercedes. De az mindenesetre valamennyi egykori VEB-ről elmondható, hogy a belőlük létrehozott gazdasági társaságok felszínen tudtak maradni, egy sem ment tönkre. Hála a vagyonügynökségnek — tehetjük hozzá, ahol Schöde és Schneider urakkal tovább folytatjuk az átalakítás lépéseinek számbavételét — A TÁRSASÁGGÁ való átalakítás az esetek döntő többségében annyit tett, hogy korlátozott felelősségű társaságokat, s kivételesen, összesen négyszáz cégnél részvénytársaságokat hoztunk létre. Ezzel a lépéssel az egykori népi tulajdonú üzemektől mindegyik egycsapásra a vagyonügynökség tulajdona lett — mindenfajta részprivatizálás, személyi tulajdon, az egykori vezetők „belső bulija” nélkül. Mielőtt azonban az itthoni privatizációs stiklik ismeretében panaszkodni kezdenénk, az igazságnak tartozunk annyival, hogy Németországban valamivel nehezebb feladat lenne akár a hatóságokat, akár a vagyonügynökségeket az orránál fogva vezetni, a rendelkezéseket kijátszani. Éppen ottjártunkkor mutatta be például Birgit Breuer, volt NSZK — korábban Alsó-Szászország gazdasági majd — pénzügyminisztere azt a tizenöt új igazgatót, akik az egykori NDK területén vették át a vidéki kirendeltségek igazgatását. S ahogy rájuk, úgy áll a megállapítás a többfitt dolgozóra is: többségük a nyugatnémet gazdaság és ipar top-menedzseri székét cserélte fel ezzel a vállalkozással. Mindent tudnak tehát a piacgazdaságról. Meg a rájuk bízott vállalatokról is, melyeknek élén még többnyire a régi vezetők állnak, csak most nem vezérigazgatóként, hanem elnökként. Nem számít, tagjai voltak-e az itteni állampártnak a NSZEP-nek. Tulajdonosként — hiszen ne feledjük, ma a vagyonügynökség az egész NDK- ipar tulajdonosa—sem érdekli őket a politikai múlt. Meg aztán a létrejövő felügyelőbizottságok, ha nem tetsziknekik a főnök, válasszanak újat. A lényeg: minél előbb működjön a cég. EZ NEM MINDEN ESeTBEN megy simán: a struktúraváltásnak ára van. A szanálásokra, a vállalatok fizetőképességének fenntartására, s sok esetben pedig az alkalmazottak fizetésére eddig összesen negyven milliárd márkát fordítottak. Hogy világos legyen: ez több, mint Magyarország teljes külföldi adóssága, szőröstül-bőröstül. Nem tartják azonban kidobott pénznek. A harmadik lépcsőben, az eladások során ennek vissza kell jönnie. Addigra talpraállítjuk, felértékeltetjük a cégeket, aztán versenyezhetnek az ajánlattevők. A végső cél, hogy a befektetett összeget viszszakapjuk , s ha ennél is több jönne össze, az a volt NDK lakosságának lenne kedvező. Ekkor ugyanis lehetőség lenne utólag a „csak” 2: 1 arányban beváltott takarékbetétek esetében is egy kis kompenzációra. Ez így olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Persze, néhány évvel ezelőtt — sőt, még néhány hónappal ezelőtt is—ugyanezt mondtuk az egyesítésre A színházakban a helyzet bizonytalan „A korlátozott csoda” Élt negyven évet — És a színházakkal mi lesz? Erről a kérdésről Jörg-Ingo Weber városi tanácsossal beszélgethettem. Addigra már hallottam, tudtam, hogy a gondok nagyok. A Volksbühne bezárta kapuit — az a patinás színházépület a Luxemburgplatzon, amelyet a magyar Kaufmann Oszkár tervei szerint építettek 1913—15 között a munkások körében rendezett gyűjtés eredményeként (innen a neve is: Népszínpad). Berlin nyugati felén is létrejött, mégpedig 1966-ban bekövetkezett haláláig a világhírű rendező, Erwin Piscator irányítása alatt, egy magát Szabad Népszínpadnak (Freie Volksbühne) nevező társulat, s ez bizonyult életképesebbnek. Ismerősök beszélték, hogy félő, hasonló sors vár a Deutsches Theater (Német Színház) kitűnő együttesére: a feloszlatás. Itt a század végén Otto Brahm, a század elején Max Reinhardt működött, de sok emlékezetes előadást láthattunk itt, kései kortársak, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években is. Most az hírlik, hogy ahhoz a színházhoz viszonyítva, amelyhez mérhető, tehát a nyugat-berlini Schiller Theaterhez képest a negyedét kapná meg csupán az állami támogatásnak, s ebből nem tud fennmaradni. Berlini vendégjátékok Budapesten — Az Ulbricht-rendszer tönkretette az NDK-filmet. Valami csoda folytán azonban a színház, ha nehezen is, ha a premier után betiltott darabokkal is, ha megalkuvások όιψι is, de sikeresen küzdött a túlélésért... Most fog elpusztulni? — szegeztem neki a kérdést Jörg-Ingo Webernek. " Válasza diplomatikus volt, de nem megnyugtató. — Még nem látjuk világosan, mi a helyzet — felelte. — Egyelőre ott tartunk, hogy lépten-nyomon kiderül: több pénzt kell beleölni az egykori NDK-ba, mint a különböző területek szakreferensei gondolták. Tűrhetetlen állapotban van az Autobahn, elképzelhetetlen summákat fog elnyelni az utak, a járdák rendbehozása a városokban, még romok helyreállítása is vár ránk, foghíjtelkek beépítése, és ehhez jön az egész nyomorúságos infrastruktúra... Egyébként, ami a közeljövőt illeti: elhoztam magának budapesti terveinket, melyek nyitányaként november 9-én az Oriol Együttes lép fel a Zeneakadémián, majd a Berlini Filharmonikusok, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara és más zeneművek koncertjei következnek, s az egészen február végéig elhúzódó vendégjátékok sorában itt van, nézze meg, február 26—27-én a korábban kelet-berlini Maxim Gorki Színház vendégfellépése is a budapesti József Katona Theaterben! Tábori „Mein Kampf ”-ra George Tábori „Mein Kampf"feldolgozását hozta Pestre a berlini Gorkij Színház; sikerült megnéznem a régi német fővárosban töltött napjaim alatt. Tábori György Budapesten született 1914-ben, de nem lehetett próféta saját hazájában, kénytelen volt hát világjáró és világhírű lenni. Ez a darabja is olyan, amilyet csak világhírességek engedhetnek meg maguknak : szellemes és felületes, írója „farce”-nak, tréfának, bohózatnak nevezi, de annak túl hosszú. A címének — Hitler Adolf Harcom című könyvéhez — természetesen és szerencsére semmi köze, pusztán közönségcsalogatóként használhatta 1987-ben Bécsben, ahol a bemutatója volt (az Akademietheaterben). A darab a fiatal és reménytelen festőnövendék Hitlert még abban az időszakában állítja elénk, amikor a fenti című könyv megírásának gondolata nem kísértette meg. A véletlen úgy hozta, hogy a nyáron kezembe került Konrad Heiden Hitler című könyve (most is látni néha az aluljárókban). Az Eugen Prager Könyvkiadó Vállalat 1937-es pozsonyi kiadása „alapján készült" — olvasható a kötetben, szokatlan megfogalmazásban. Kiderül továbbá, hogy a jogok a zürichi Europa Verlag tulajdonában vannak, a könyv hátsó bontóján pedig a Bethlen Gábor Könyvkiadó jelzi, hogy a kiadáshoz neki is köze van. Mint a jelenkor számomra megszokhatatlanul szakszerűtlen kiadványainál tapasztalható, ez esetben is hiányoznak alapvető információk, egyebek között az: kicsoda Konrad Heiden? .Ez a könyv... közelből való megfigyelés eredménye, mára legelső időtől fogva"— írja egy helyütt a szerző, s ez igaz: annyi intimitást, annyi pletykát, mint amennyi ezeken az oldalakon nyomdafestéket lát, csakis közeli beavatott tudhatott. Az a gyanúm, hogy egy ízben fel is fedi magát, amikor Hitler Mein Kampf-jának erőszakos tévesztéséről ír: ,A halálfejes akvizitőrcsapatot egy ideig valami Heiden vezette... "Szolgálata vélhetően a régi gárda, a Rohm és társai lemészárlása után véget érhetett, s a már hosszú ideje kiábrándultan figyelő Heiden elmenekülhetett. Mindenesetre ő írt elsőnek ama Bécs, XX. kerület, Meldemannstrasse nem tudom hány alatti férfi szegényházról, ahol Tábori darabja játszódik, továbbá ő rögzítette azt a groteszk szituációt, ami Tábori darabjának lényege. Idézem: Hitler barátja a szegényházban .E balul sikerült reklámrajzokra Hitlert egy.... szegényházbeli barátja bíztatta, egy Neumann nevű magyar zsidó. Ennek a Neumann-nak többnyire volt valamelyes pénze a zsebében, és gyakran megsegítette Hitlert, amikor nyomora már tűrhetetlenné vált, adott neki ingeket, ruhadarabokat, egyebek közt egy Ferenc József-kabátot, amit aztán az évekig hordott. Hitler elragadtatással beszélt Neumannról..., gyakran mondta, kevés ilyen tisztességes embert ismert. 1910-ben Neumann Németországba vándorolt, és rá akarta Hitlert is beszélni, menjen vele. Hitler habozott, végre azonban arra határozta magát, nem megy, így aztán a világtörténelem szegényebb lett azzal a jelenettel, hogy Hitler Adolf egy magyar zsidó kíséretében vonul be Németországba". (Kérő Pál fordítása) Ezt az anekdotát bontja ki Tábori színpadi tréfája. Thomas Langhoff rendezése fergeteges, Götz Schubert az ifjú Hitler szerepében pazar bakugrásokat és átváltozásokat produkál. Tábori megvesztegetően sok pesti zsidó viccet tud, engem csak az zavar, hogy könyvtári forrása között épp Heiden művét nem említi. (e. m.) Hogyan volt ez lehetséges? Egy állam négy évtizeden át élt, mi több, a „szocialista táborban” gazdaságilag a legjobbnak számított, s aztán egyik pillanatról, a másikra összeomlott. Sokaknak tettem fel ezt a kérdést német földön az NDK-ról. Volt, aki szerint a jól képzett lakosságnak, a fejlett örökölt gazdaságnak tulajdoníthatók negyven év viszonylagos sikerei. Mások úgy vélték, a németek alkalmazkodók, vonakodva bár, de beilleszkedtek a megváltoztathatatlannak látszó helyzetbe: „Nem tetszik, de csináljuk”. Legalább tíz százaléknak pedig tetszett, ezt mutatják az utódpárt választási eredményei. önbecsapás? Külső ok-magyarázat is akadt: az NDK a sztálini cordon sanitaire része volt, a Szovjetunió védőövezetet létesített maga körül. S amikor felépítették, — 1961-ben — a falat, a háború utáni időszaknak e brutális, de egyértelmű lépésével jelezték: a kettéválást „hosszú időre" szánják. így jött létre, — a müncheni Történettudományi Intézet fiatal kutatójának, Paul Erkernek szellemes megfogalmazása szerint, „e korlátozott gazdasági csoda,” amelyre néhányan még büszkék is voltak. Amint azonban feltűnt Gorbacsov és változni kezdett a környezet, eltűnt ez a „büszkeség”, az NDK lakói már nem a Kelethez, hanem a Nyugathoz kezdték mérni igényeiket. Az ifjúság, az értelmiség... Az az első tégla, amelyet a magyarok vertek ki a falból, ilyen körülmények között kapott jelentőséget. S most egy jelenetről. München, Marienplatz. Választási gyűlés. A CSU-szónok az összegyűlt tömeg nem túl nemes ízlésének megfelelően, a szociáldemokrata Willy Brandt rekedtes hangját utánozza, s egyebek között szemére hányja, hogy (vagy tíz évvel ezelőtt) a gyors egyesítés reményét „önbecsapásnak" nevezte. Valóban, helytálló-e a mai konzervatív vád, s főleg az a megjegyzés, hogy lám: a hetvenes évek legelején a szociáldemokraták és a szabaddemokraták új keleti kibékülési politikája hiba volt, mert „segített konszolidálni a kommunizmust”. Azzal ugyanis, hogy elismerték a háború utáni helyzetet, együttműködést kezdtek a szovjet táborral, és hosszú történelmi távra állították be az egyesülést. — Történelmi ellen felfogás — mondja Veronika Isenberg külügyi titkár, a bonni szociáldemokrata pártházban. — Húsz, vagy éppen tíz évvel ezelőtt más volt az európai helyzet: nincs Gorbacsov, a Kremlben Brezsnyevel. A hosszú távú változások kínáltak eredményt Egyébként is, ha végigtekintünk a két német állam történetén, kiderül, hogy két nagy külpolitikai önkritika nyomja rá a bélyegét. A szociáldemokratáké az ötvenes évek végén, akik belátták, hogy Adenauernak volt igaza, először a Nyugattal kellett jó viszonyt teremteni, és a nyolcvanas évek elején a kereszténydemokratáké, most ők ismerték el, hogy a Kelettel is ki kell békülni. Gyakorlatilag létrejött a két nagy párt közös külpolitikája, egyebek között az NDK-val kapcsolatban. Még egy évvel ezelőtt sem gondoltak arra, hogy az egyesülés ilyen gyorsan létrejön. „Vegyesen" Münchenben, a Történelemtudományi Intézetben is beszélgettünk erről. Brandt úgy tíz évvel ezelőtt valóban ezt mondta: „Önbecsapás”. Akkor ez volt az általános hiedelem (legfeljebb — fűzöm hozzá — bár volt ilyen jól idézhető és ellene könnyen felhasználható kifejezést használnia.) De amikor Franz Josef Strauss 1987- ben egymilliárdos kölcsönajánlattal Berlinbe utazott Honeckerhez, ugyanazt tette, amit Brandt korábban mondott. Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter lehetett 1969 és 1982 között a szociáldemokratákkal kötött koalícióban, és 1982-től máig a kereszténypártiakkal alkotott kormányban anélkül, hogy elveit fel kellett volna adnia. Gyakorlatilag valamennyien közös NDK-politikát vallottak. De végül is mi maradt az NDK- ból? Létezett, de volt-e önálló arculata? Detlef Nakath, a (kelet)-berlini Humboldt Egyetem docense így válaszol: — Ellentétben Honeckerék állításával, szocialista nemzet nem létezett, egy nemzet évek vagy akár évtizedek alatt nem alakulhat ki. De valamilyen NDK-mentalitás létrejött: a világtól elzárva éltek, állandó hiányokkal küzdöttek, s így kialakult bizonyos szolidaritás egymás iránt, kollektív gondolkodás, amely nem tűnik el egyik napról a másikra. Nézzen ki az ablakon, ott áll a Palast der Republik (az Unter den Linden végére épített óriás beton-üveg parlamenttömb). Ronda, de hozzátartozott az NDK-valósághoz. Valamennyi beszélgetőpartneremnek feltettem végül a kérdést: — Hogy érzi magát most, az egyesülés után ? Mint ember, állampolgár, mit érez családja ? A válaszokban mindenütt elhangzott ez a szó: „ Vegyesen!"Mindenki örül a változásnak, az NDK-rendszer eltűnésének. Ahogyan egy fiatalember fogalmazott: „Annak, hogy ismét van Németország.” De a részletek fölött már töprengenek: „Nem volt-e túl gyors a tempó? — „Mi lesz a következménye mindennek?” — „Mennyibe fog kerülni?” Keleten nagyok a várakozások, a Nyugaton pedig sokan szeretnének az ünneplés után napirendre térni a dolog felett, s úgy élni, mint eddig. Beilleszkedés Nyílt, nagyon személyes hangon beszélt ennek az össznépi érzésvilágnak megnyilatkozásáról saját családjában, dr. Kurt Scheiter, a bajor kormány vezető tisztségviselője. Egy vonatkozásról szólt: az új Németország szerepéről a világban. Minden generáció másként szemléli a helyzetet. Szülei még a náci időkben éltek; ő 1946-ban született egy városkában öt kilométernyire Csehszlovákiától, huszonötre az NDK-tól. Még emlékszik az időkre, amikor amerikai őrjáratok pásztázták a határt. Mint gyakorló politikus úgy látja, a német jövő a beilleszkedés az európai közösségbe. Tizenhat éves fiának ez a szó „Európa”, keveset mond, elvont fogalom. A fiúban él egy természetes nemzeti érzés, s amikor arról van szó, hogy Európába kell beilleszkedni, megkérdi: „Hát ne legyen többé német nyelv, vagy éppen német futballcsapat?” Nyilván nem ilyesmiről van szó, de a fiú kérdései megmutatják: Németország és Európa többi államának viszonya csak most formálódik. Dr. Schelter a földrészen kialakítandó általános föderalizmusban látja a megoldást. Ahogyan azt az új Németország tizenhat tartománya példázza. (t-i.) \ I NORORHtHl-WESTFALEN) A. W·. i tw ja r /r.V r? ^ -I SZÁSZ ANHALTES- uSACHSEN*ANHALT) | ("Németország" \-~T Az új pénz „Első napi bélyegző nincs?" — kérdezte egy jókedvű férfi. Hosszú sorok álltak október első napjaiban a német bankok előtt: megjelent az új pénz. Az egységes Németország márkája. Az első kiadás hamar elfogyott, de megnyugtatták a közönséget: a régi DM korlátlan ideig érvényben marad, fokozatosan nevélik majd, amíg az idők folyamán el nem tűnik. Tehát, nyugalom. Kivéve a hamisítókat. Számukra ez hadüzenet. Egyelőre százast és — mint névértékújdonságot — kétszázast bocsátottak ki. Az elsőn Clara Schumann, a zeneszerző felesége, maga is híres zongoraművész látható, a másikon Paul Ehrlich Nobel-díjas orvos-vegyész, számos gyógyszer atyja, köztük a szifiliszé. De van az új pénznek sok más, technikai érdekessége is. Figyelem pénztárosok! Fogása más, mint a megszokott papíré. Ibolyántúli (diszkó) fénynél piros, sárga és kék szálak tűnnek elő; ezzel együtt világítani kezd egy városkép, s a két jegyszám. A feliratot: „ Deutsche Bundesbank" és aHundert Deutsche Mark", valamint azt: „100", illetve .200" — ujjunk hegyével is kitapinthatjuk. Fénnyel szemben nem csak a fej vízjele látható, az érték is. Meglepő újdonság: felülről lefelé alumínium biztonsági csik húzódik végig a közép tájon, rajta szám: .1000, illetve .200". 3 Berlin szíve, történelmi magja a keleti részen volt és maradt, az Alexanderplatz és a Branderburger Tor között. Az ünnepi napokban kolbász- és sörárusok százai lepték el ezt az útvonalat, s szinte valamennyi a nyugati félről jött. Itt a történelmi — ott az üzleti szellem, így mulatott Nagy Frigyes lovas szobra alatt október 3-án a nép.