Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-11 / 35. szám
Hullámtér Levelemben hozzászólni kívánok dr. Oláh János: „ökológiai folyómedri gátak — Nagymaroson: ártérbővítést!" című cikkéhez. Hogy a magyar nyelvet mindenki egységesen értelmezze, jó lenne, ha szerzőik is elfogadnák a szaknyelv meghatározásait. Ha ugyanis Nagymarosnál ártérbővítést hajtanának végre, ez Visegrád és Nagymaros belterületi biztonságát, sőt a Visegrád—Dömös közút és Nagymaros—Zebegény közúti és vasútközlekedését veszélyeztetné. A szerző feltehetően a „hullámtér" bővítésére gondolt, ami nem azonos az ártérrel. Vagy inkább arra, hogy a nagymarosi munkagödör területét árasszák el ismét és hagyják meg Dunának a ma is a hajózást szolgáló „csatornát”, amit az építkezés miatt hoztak létre. Sajnos a szerző ugyanabba a hibába esik, amit a vízimérnök terhére rótt: az eredeti folyami állapot megváltoztatását nemcsak szentesíti, hanem még meg is fejeli. Hol van az „ökológiai gát” egy előre nem látott folyami beavatkozásnál, aminek hidraulikai, hordaléklerakódásikövetkezményeit sem látja előre? Ami a magyar folyókat illeti: nevezhetjük a folyócsatornázást a „denaturálás” szélsőséges példájának. Csakhogy, a természet saját magát is denaturálhatja, s az talán jobb a civilizálódó emberiségnek? Jobb, ha a folyó akkor hagyja el régi medrét, amikor elviszi a termőföldet, esetleg egyes lakott helyeket, utakat, vasutakat is? A magyar vízügyi szolgálatot régebben „kultúrmérnöki szolgálatnak” nevezték. Nem ok nélkül. A magyar vízimérnök tudta, hogy nemzetünk életképességének és boldogulásának egyik legfőbb alapja a föld volt, amely meghálálja a ráfordított munkát, és ennek nyomán adja csak meg a mindennapi kenyerünket. Ahhoz azonban, hogy ez a magyar föld teremhessen, először (Széchenyi István elgondolása nyomán), mentesíteni kellett az árvizektől, ezt követően a belvizektől és a felfakadó italajvizektől. A magyar vízimérnök nemcsak a mindennapi kenyér megtermelését segítette, hanemtudta azt is, hogy a természet élővilágát is kötelessége megőrizni. Vagy nem a Kvassay Jenő által létrehozott első hazai vízjogi törvényrendelkezett először a vízszennyezésekről, amit azután a későbbi korok következetesen megszegtek? Persze az ipar, a lakosság, sőt a mezőgazdaság is az idők folyamán vízszennyezővé lépett elő. De a vízszennyezésekért, a természetrombolásokért a folyószabályozások a felelősek? Nem inkább a szigorúan megkövetelt szennyvíztisztításra volna szükség, mint a folyószabályozások ökológiájáról elmélkedni? Aki úgy gondolja, hogy a Tisza kanyarulatait egyenes átvágásokkal rövidítették meg, az nézze meg a térképet, s látni fogja, hogy ezek az átvágások enyhe hajlású ívek. A szabályozással a Tisza ártere mit sem változott, az hazánkban továbbra is mintegy 21 ezer négyzetkilométer, vegyíts az országnak több mint ötöde. Ilyen nagy területen él lakosságunk az árvizek szintje alatt, ilyen nagy területen védik a tiszai gátak és a mellékfolyóik gátjai az ország kenyerét, iparát, közlekedését, lakhatását. A hullámtér — a gátak között — beszűkült, de még ez is 1500 négyzetkilométer, csak a Tisza mentén, összegzésként: Mai nehézségeink mellett is illetlenség, ha elfelejtjük régi vízimérnök (,„cultúrménök”) elődeink hazát is felvirágoztató érdemeit, s még nagyobb illetlenség az, ha újra fel akarjuk fedezni azt, amit ők már száz éve tudtak és ha engedték, gyakorolták is. Vágás István mérnök, címz. műegyetemi tanár, a műszaki tudomány doktora Visszhang ξ... A MAGYAR NEMZET MELLÉKLETE A „Világ" és a szabadkőművesség A Magyar Nemzetben megjelent igényes cikkében Lakatos Éva a „Világ” című lapot „szabadkőműves lapnak” minősítette. Ez a jelző tömören foglalja össze a lap szerkesztésére, munkatársaira, hangnemére és keletkezésére vonatkozó tényeket. A magyar szabadkőművesség körében már 1869-ben javasolták a közönség tájékoztatására szolgáló szabadkőműves napilap megindítását. Az egyik legrégibb páholy, az 1871-ben alakult, főleg műszaki értelmiségieket, mérnököket tömörítő „Galilei”páholy „Galilei” címen havi folyóiratot javasolt, Sgalitzer Gyula és Mandello Károly szerkesztésében. Az utóbbiak szerkesztették a „belső” terjesztésű „Galilei” című folyóiratot. A belső terjesztésű szabadkőműves lapok közül a leghosszabb életű a „Kelet” című folyóirat volt. A bajai „Honszeretet’ ’-páholy 1906. november 10-én azt javasolta, hogy a Keletet alakítsák át két részre. Az egyik legyen továbbra is zárt körű, a másik pedig a svájci „Alpina” páholynál már jól bevált módszerhez hasonlóan ismertesse a szabadkőművességet, és tartalmazzon a profán közönség tájékoztatására szánt egyéb cikkeket is. Az utóbbit egyes nézetek szerint „mint népfolyóiratot, Ingyen kellene terjeszteni” Erre a költségek miatt nem került sor. Elvetették a nagyváradi „László király” páholy ifjúsági lap tervét is. Az egyes páholyokban kezdett központi kérdéssé válni a szabadkőműves lap ügye. A Kelet hasábjain a lap ellen a legsúlyosabb ellenérv az volt, hogy nem lenne az szabad sajtó, mert a helyes Irányt a különböző nézetek összecsapása adja. Ha csak szabadkőműves nézeteket közöl a lap, akkor egyoldalúvá válik. 1909-ben a Nagygyűlés kívánatosnak tartotta a szabadkőműves sajtó támogatását. Ezt a határozatot az „Eötvös”-páholy magáévá tette. A főmester, dr. Bálint Lajos ügyvéd, egész életét, minden vagyonát a lap alapításának, majd fenntartásának szentelte. A szükséges ötezer előfizető toborzására a páholy nevében Bálint Lajos vezetésével néhány tag körútra indult. Márciusban egyetlen hét alatt 700 előfizető jelentkezett, és tízezer korona gyűlt össze Győrött és Kassán. A nagyváradi, zombori, aradi, mezőtúri és fiumei utat követően a budapesti páholyok meglátogatására került sor. Decemberre kilátás volt a szükséges előfizetőkre és összegre! A lap irányvonala: „politikai kérdésekkel foglalkozik, de csupán az elvek, és nem a pártok vagy személyek szempontjából”. „A demokratikus Magyarország megteremtésének módozatai foglalkoztatnák lapunkat." A szabadkőműves alkotmány tiltja a beavatkozást a napi pártpolitikába. 1909. III. 17-én felmerült a gond, hogy a Nagypáholy politikai szervezetet szolgál — öntudatlanul — a lap támogatásával. A Kelet megszüntetését és a megtakarított összegnek a lapra fordítását Bálint Lajos elvetette, mert a Nagypáholy nem támogathat profán politikai lapot. Inkább ötszázezer korona alaptőkével rt.-t alapítottak. Háromezer , ebből „elsőbbségi” részvény, 200 K/db árban. Ezeket lehetőleg szabadkőműveseknek adták el, névre szólóan. Kétszázezer „törzsrészvényt” osztottak szét „ingyen” a páholyok között, a tagok befizetésének arányában. Ezek lesznek az „alapítók”, de részvényüket őrzésre átadják a páholyuknak. Ezek bemutatóra szólók, hogy bármelyik páholytag szavazhasson vele az rt. ülésén. A napilap nevére kitűzött pályázat alapján 1910. januárban megszületett a „Világ” elnevezés. Ezt március 6-án hivatalosan elfogadták. A Br. Eötvös József Irodalmi és Nyomdai Rt. alakuló értekezletét Bálint Lajos Gyár u. (Nagymező u.) 4. sz. alatti lakásán, 12 páholy képviselőjével rendezte. Tagjai: dr. Bálint Lajos, Bálint Gyula, dr. Farkasházy Hugó, Fónagy Béla, Kerekes Antal, Pfeifer Ignác dr. dr. Radvány Manó, Szalai Mihály, Szakács Antal. A lapindítást az Országgyűlés megnyitására, március 24-re lett volna előnyös rögzíteni, de néhány előfizető hiánya miatt csak március 30-án indulhatott meg a „Világ”. A Glóbus Nyomdában készült, melynek igazgatója Szalai Mihály volt, a „Reform”-páholy főmestere. Gerd Ödön, a ,,Reform”-páholy tagja szerkesztette, szellemi irányát Martin (Nyitrai) József, az Eötvöspáholy titkára vezette. Az első főszerkesztő dr. Bálint Lajos lett, majd tőle Purjesz Lajos, az Újságíró Szövetség főtitkára vette át a felelős, majd főszerkesztést. 1945 után, 1949-ig dr. Sapka Géza, a magyar szabadkőművesek nagymestere szerkesztette a lapot. A kitűnő lapot a külső támadásokon kívül sok belső vád is érte, méghozzá legtöbb a hangja miatt, amelyet egyesek durvának tartottak. Színes, kifejező, világos, élénk stílusát ma csak dicsérhetjük. A másik részről éppen kevesellték a Világ radikalizmusát. A lap gyakran közölt nyílt tudósítást a szabadkőművesekről. Ezzel segítette a szabadkőművesség szemérmes titkolódzásából származó sokféle félreértés tisztázását. Dr. Bálint Lajos a páholyokhoz küldött körlevelében ismertette, hogy a „Világ” jogilag profán, de erkölcsileg szabadkőműves. 1910. október 23-án késő estébe nyúló vitát rendeztek a szabadkőművesek a „Világ”-ról, mint ezt a levéltár kiadatlan irataiból megtudhatjuk. Többek között Szende Pál nem tartotta elég agresszívnak, mások, például a „Hungária”-páholy túlságosan is erőszakosnak ítélte. Dr. Perl Gyula, a győri páholy nevében sokallotta a gazdasági és politikai részt, „a családok nőtagjai számára” hiányolta az irodalmat és a művészetet. (Ezt pótolták utóbb!) A brassói „Pannónia”-páholy minden tagja előfizette a Világot, mert „a Világ feladatának teljes magaslatán áll, hazai napilapjainkbármelyikét, azzal a mit nyújt, felülmúlja, tendenciája és törekvései jogosak és időszerűek, szellemi niveauja kifogástalan.” A lapban a szabadkőművesség legkiválóbbjai: Ady Endre, Bölöni György, Juszt Oszkár, Kosztolányi Dezső, Rácz Gyula, Szende Pál, Színi Gyula, Varannai Aurél, Zigány Zoltán, és még sokan mások írtak. Rajtuk kívül számos haladó gondolkodású kiválóság írt a lapba, köztük Móricz Zsigmond is. A lap hasábjain hamarosan kiálltak az általános, egyenlő és titkos választójog mellett, az uzsoratőke és a nagybirtok ellen. Ezért később nemegyszer üres hasábokkal kellett megjelennie, főleg a háborús években. 1926-ban betiltották. A szegény tanítók megsegítésére karácsonyi gyűjtést indítottak a „Világ”-ban. Rossz anyagi helyzetben élő tanítóknak ingyen küldték a lapot. A világháborúban az oroszok által lerombolt egyik kárpátaljai falut, Mezőlaborcot a szabadkőművesek a Világban meghirdetett gyűjtés segítségével építették újjá Fónagy Béla építész önfeláldozó szervezésében, „Kőművesfalva" néven. Ma ez a falu Csehszlovákiához tartozik. Átkeresztelték Medzilaborce-ra. Dr. Bálint Lajos szerkesztése idején a lap nemzeti irányzatot követett. A későbbiekben a demokratikus követelések kerültek előtérbe, de a magyarság szolgálatát sohasem hanyagolta el. Haypál Benő, ref. lelkész, a „Sas”-páholy főmestere, a Nagypáholy főszónoka szerint „A Világ elérte azt a magasságot, amely hivatásánál fogva megilleti.” Dr. Bókay Árpád nagymester úgy nyilatkozott, hogy a Világ nem a magyar szabadkőművesség hivatalos lapja, hanem önálló és független, de szolgálja a szabadkőművességet, igyekszik híveket szerezni a liberalizmusnak és a haladásnak. A magyar szabadkőművesek annyira fontosnak és jónak ítélték a Világot, hogy támogatására, fenntartására ún. „Rendelkezési alap”-ot hoztak létre. Minden szabadkőműves 20—20 koronával járult hozzá tagdíján felül a Világ kiadásaihoz. A „Mauthner-díjat”, amelyet Mauthner Mihály fiai édesapjuk emlékére hoztak létre, a Világ kapta a következő indoklással: „A háború alatt a Világ értékes szociális, gazdasági és kulturális munkásságot fejtett ki.” Ebből a díjból 40 tanítónak tudtak ingyen küldeni egy éven át lapot. A „Világ” sokat foglalkozott a pedagógia és a pedagógusok gondjaival. Mint a szabadkőművesség általában, a Világ is legfontosabbnak a kultúra támogatását, felvirágoztatását tartotta. A kultúra pedig a pedagógusokon áll vagy bukik. Dr. Berényi Zsuzsanna Ágnes Budapest Hol vannak az kérdezi a Tábornok úr és a Professzor úr. Azért örülök a kérdésnek, mert eddig ezzel a témával senki nem foglalkozott. Mivel érdekelt vagyok az ügyben, bátorkodom véleményemet röviden összefoglalni. Tudom azt, hogy levelemmel sokan nem értenek egyet, ezért is igyekszem a tényekre szorítkozni. Hol vannak az egyetemisták? 1. Jelentős részük 1956. november 4. után nyugatra menekült (így például a Soproni Erdészeti és Bányászati Egyetem gyakorlatilag kitelepült). Jelentős részük gazdasági vezető, tudós, vagy politikus tett. 2. Az egyetemisták egy része bírósági büntetésben részesült, és közülük sokan soha nem végezhették el az egyetemet. Ezeknek az egyetemistáknak egy része kisiparos lett, vendéglős, vagy más szabad foglalkozású. 3. Másik részük tevékenységüket (az 1956. november 4. előttit) utóbb mint „Párt”-megbízatást állították be, és így behódoltak a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány”-nak, és alapító MSZMP- tagok lettek. Ezáltal kölcsönösen legitimitást biztosítottak egymásnak. Cikkében Frenkl professzor úr egy ilyen professzort mutat be. Akik nem léptek be az MSZMP egyetemisták? be, igen elenyészően kaptak vezető állást, még osztályvezetői állást sem, mert feltétele volt mindig az állások betöltésének az MSZMP-tagság. Sőt, most is úgy jelennek meg az álláshirdetések, hogy ötéves vezetői gyakorlatot kérnek, márpedig ez MSZMP-tagságot jelent. Így kizárták, és jelenleg is kizárják az ’56-os egyetemistákat a vezetés minden lehetőségéből. 4. Végezetül talán a legkisebb részüket fegyelmi bizottság elé állították (például a Budapesti Orvostudományi Egyetemen az Eü.M. 0035/1957. Tvk. sz. rendeletével fegyelmi bizottság létesült. Elnöke dr. Zoltán Imre, a határozatokat dr. Gegesi Kiss Pál, mint rektor írta alá, és az oktatói kar és a hallgatók megfélemlítése végett kizárták őket az egyetemről. Az 1956-os egyetemistákat mind a mai napig hátrányosan megkülönböztetik és gondoskodnak róla, hogy a hátra levő pár évben (már mind 55 éves kor felett vannak) ne kapjanak megfelelő állást.Remélem, hogy a többi levélíró vagy ’56-os egyetemista Frenkl professzor úrnak fog igazat adni, és az idillikus 35 évet ismertetik. Dr. Zilahy Tibor gyógyszerész Segítsük a várpalotai kórházat Az egészségügy egyre soványabb költségvetésének részletezésébe aligha kell belebonyolódnom. Városunkban 1991. januárjában kerül műszaki átadásra befejezés előtt álló, új kórházunk. Kórházépítésünk Magyarországon egyedülálló volt. Minisztériumi és megyei támogatás nélkül városunk önerőből vágott neki két évvel ezelőtt egy új kórház megépítésének. Régi kórházunkat öszszeomlás fenyegeti, e régi épület valamint munkásszállónak épült. A műszaki átadás elérkezett, de az új önkormányzat a kórház berendezéséhez anyagi támogatást — szűkös anyagi helyzete miatt — nem tud adni. Amennyiben kórházunkat nem sikerül berendezni, úgy a város és városkörnyék közel 60 000 lakosa marad kórházi ellátás nélkül. Mi, a kórház-rendelőintézet dolgozói, egy napi munkabérünket ajánlottuk fel az új kórház berendezéséhez. Az Egészségügyben Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (EDDSZ) helyi alapszervezete vállalta fel a közérdekű célú adományozást, annak lebonyolítását. Ezért végső kétségbeesésünkben felhívással fordulunk önökhöz, hogy amennyiben kérésünk meghallgatásra talál, úgy anyagi erejükhöz mérten támogassák kezdeményezésünket. Az adományozás önkéntes, az adományozókról a közvélemény nyilvános tájékoztatást kap és nevük a kórház által vezetett emlékkönyvben kerül megörökítésre. Ehhez szükséges, hogy az adományozó az átutalás, illetve feladás tényét az átutaláskor, illetve feladáskor a következő szöveggel rögzítse: „Kórház részére, közérdekű célú adomány.” Az adományokat a Városi Kórház Várpalota OTP-nél vezetett 871—429117 számlájára lehet átutalni, illetve befizetni. Az adomány az adóalapból leírható! Kérésünk oka, a rendelkezésre álló anyagi eszközök kimerülése, mely orvosi műszerek, kórházi bútorok beszerzését lehetetlenné teszi. Dr. Beleznay Gábor, az EDDSZ várpalotai alapszervezetének titkára In memoriam Kicsi Antal Azt hittem, legalább halálának tizedik évfordulóján (1990. november 30.), eszébe jut valaki (k)nek. Ám hiába böngészgettem decemberben—januárban az erdélyi és a magyarországi sajtót, ez ideig nem akadtam az emlékezés jelére sehol sem. Pedig, akik ismerték őt — főleg a vele egyírású literátorok —, jól tudhatják, nem volt ő azért annyira jelentéktelen, figyelemre méltatlan írástudó ember, mint amilyenre netán vezetékneve alapjánkövetkeztetni lehetne. Negyvennégy éves korában végzett vele a súlyos szívbetegség, amiről csak egy-két kezelőorvosa tudott, de aminek ő maga éveken át nem tulajdonított jelentőséget. Intenzíven, makacs elszántsággal dolgozott, szinte élete utolsó pillanatáig. Mindenekelőtt a katedrán, mint kiváló magyar szakos tanárpedagógus, az egykori kolozsvári Bolyai Tudományegyetem 1958-as évjáratának eminens végzettje: másfél évtizedig (1960—1975) irodalomtörténész tanársegéd, majd adjunktus a marosvásárhelyii tanárképző főiskolán, amelynek „leépítése” miatt aztán, a hivatalos szervek az általános és líceumi oktatásiban „jelölték ki” nekiaz egyetlen elhelyezkedési lehetőséget, az „Al. Papiu-Ilarian” líceumban kapott magyarórákat, hogy — mint utólag kiderült — az „illetékes hatóságok”-nak állandóan szeme előtt lehessen! A napi zsúfolt és nehéz iskolai foglalatosság közepette is fáradhatatlanul tevékenykedett a tudományos kutatás és publicisztika területén. Már korábban megírta Kováts Józsefről, a két világháború közötti, fiatalon elhunyt erdélyi magyar elbeszélőről szóló monográfiáját (írod. k., Bukarest, 1969), gondozta és sajtó alá rendezte az író Emberek útra kelnek című, érdekes, emlékiratszerű „kórház”-regényét, majd Tompa László költői munkásságáról írt doktori értekezést (Kriterion, 1978). Élete utolsó éveiben szenvedélyesen vetette bele magát Balázs Ferenc írói-népnevelői munkásságának, szellemi hagyatékának vizsgálatába, aminek egy torzóban maradt, bár így is számottevő monografikus tanulmány lett az eredménye. Ütött-kopott „trabcsi”-jával — ahogyan kiskocsiját nevezte — bejárta mindazokat a tájaikat és helyeket, ahol az erdélyi magyar irodalmi-szellemi életre vonatkozóan egyáltalán dokumentálódni lehetett: Kolozsvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy. Kéziratos irodalmi hagyatékokat kutatott fel, rengeteg irodalomtörténeti dokumentumot, írói levelezéseket, kiadatlan műveket, adalékokat tettközzé. Tompa László, Benedek Elek, Tamási Áron tevékenységéről, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság történetéről stb. az irodalmi sajtóban. A hatvanas—hetvenes évek fordulóján — a tanárképző főiskola adjunktusaként —, folytatásos cikksorozatban mutatta be a romániai magyar irodalom első, húsz esztendejének legjelentősebb életműveit, alakulásának fő erővonalait, igen hasznos segítséget nyújtva ezáltal a kisebbségi magyar középiskolák tanárainak és a diákok ezreinek a nemzetiségi kulturális értékek tudatosításában,megismerésében (Brassói Lapok 1969—71-es évfolyamai). Ez utóbbi tevékenységéhez kapcsolódik, hogy még közvetlenül az egyetem elvégzése után, egy ideig (1958—60) a nemzetiségi tankönyvkiadónál dolgozott, igyekezett — amennyire akikor lehetett — minél jobb és használhatóbb irodalmi olvasókönyveket szerkeszteni az általános és középiskolák számára. És végül, de korántsem utolsósorban — Kicsi Antal költő is volt — bár önálló kötete sohasem jelent meg. Ígéretes poéta tehetségként tűnt fel az ötvenes évek elején. Földes Lászlónak, akolozsvári Utunk akkori főszerkesztőjének felfedezettje. Versei mindenesetre a korabeli proletkultos romániai magyar költői termés átlagából messze kiemelkedtek, amelyekben a székely népi sors legmélyéről hozott szociális igazságkeresés indulata együtt szólalt meg az akikor még valóban reménykedni tudó ember tiszta és naiv hitével. Aztán egyre ritkábban, majd egyáltalán nem közölt verseket. A nyilvánosság előtt inkább műfordításokban kamatoztatta tehetségét, kortárs román költőket tolmácsolt magyarul. De mindezen túl — éppen, mint a művészi alkotómunka belső titkainak, műhelykérdéseinek jó ismerője —, kitűnő elemzője-kommentátora tudott lenni minden lírai műnek a katedrán, kollégái és tanítványai körében, s egyszersmind különösen a „második Forrás-nemzedék” egyik-másik tehetséges kezdőjének éles szemű kritikusa, ösztönző tanácsadója is. Marosvásárhelyi kis garzonlakása éveken át valósággal találkozóhelye volt az irodalombarátoknak és a fiatal tollforgatóknak. Mint ember is, felejthetetlenül eredeti, színes egyéniség volt, jólelkű, nyíltszívű barát, szellemes beszédpartner, következetes és meggyőzően világos logikájú vitatkozó, akiben a racionalitás szerencsésen fonódott öszsze az ironikus árnyalatú humorral. Csekély érdemleges elismerést kapott közérdekű fáradozásaiért életeiben, de a ritka sikerélményeknek szinte gyerekes önfeledtséggel tudott örülni. Jellemző példája ennek a hetvenes évek közepéről egy kézírásos dedikáció, amit az anyaországból postázott irodalomtörténeti különlenyomaton olvashatott: „A Nagy Kicsi Antalnak. Ismeretlenül is baráti üdvözlettel és jókívánságokkal: Czine Mihály.” Tavaly nyáron, amikor Marosvásárhelyen jártam, felkerestem sírját a református temetőben. Sírhantja közelében magas fenyőfa ágaskodott az égnek. Miközben az elmúlásról tűnődtem, hirtelen belém nyilallt, hiszen itt, tulajdonképpen az egykori Securitate tőszmaszédságában, betonkerítése mellett állok. Hát igen — gondoltam —, a sors különös fintora: mintha Kicsi Anitra még holtában is vizslató szemek vigyáznának! A sírkövön frissen elhelyezett virágok dacoltak a tűző napfénnyel. Máthé József Gyömrő