Magyar Nemzet, 1992. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

10 Nemzet Meghalt Schöffer Miklós (MTI) Hetvenkilenc éves korában Párizsban elhunyt Schöffer Miklós. Évek óta visszavonultan élt, betegsége meggátolta új alkotások készítésében, de elméleti mun­kásságát folytatta. Nicolas Schöffer 1912-ben szü­letett Kalocsán. Ő volt a megte­remtője az ötvenes években születő kinetikus művészet egyik ágának, a tér-, idő-, színdinamizmusnak. A di­namikus mozgás és az átalakulás a lényege a kinetikus művészeti alko­tásoknak. A levegő, az érintés, a hő által - vagy Schöffernél a gépi meg­hajtással létrehozott mozgásból - születik a mű. Ebben az együttmű­ködésben kezdettől fogva a művé­szet és tudomány közötti kapcsolat megváltoztatásának gondolata is munkált. A mozgalom eredetét Frank Köp­per - a kvietizmus monográfusa - a futuristák, vorticisták, orfisták, konst­ruktivisták és dadaisták mozgalmára vezeti vissza. Közvetlenebbül Du­champ, Tatlin és Gabo 1913 és 1920 között született alkotásaiban, Rod­­csenko, Man Ray mobiljaiban, a Bau­­hausban született termekben s Mo­­h­oly-Nagy, Calder a huszas, har­mincas években végzett kísérleteiben látja a kinetikus művészet kezdeteit. A széles körű mozgalom már több je­lentős kiállításon bemutatkozott, Schöffer műveit is számos önálló ki­állításon láthatták a nézők. 1975-ben párizsi bemutatóján a Sorbonne ká­polnájában fény- és hanghatáson ala­kuló kísérleteket mutatott be. Schöffer 1948-tól készített „tér­dinamikus szerkezeteket”. Később beépített kibernetikus vezérlőket, amelyek a fény-, zene-, mozgás­effektusokkal reagálnak, így szü­letett a Saint-Cloud-ban 1954-ben feláj­ított torony. Jelentősek az idő­­érzékelés tágítását célzó kísérletei, melyeken a Microtemps­som­ alapul. A művész új, dematerializált eszközökkel dolgozik, célja a tér, a fény, az idő dinamizálása. Lille-ben állította fel egyik nagy kibernetikus tornyát, és a Défense negyedbe kibernetikus városmodellt tervezett 1972-ben. A nagy Schöffer-torony, amely nemcsak a környezetből érkező változásokra, hanem a szemlélőből jövő ingerekre is reagált volna, Párizs új szimbóluma lehetett volna, de nem valósult meg. Schöffer célja a totális művészet létrehozása volt, építészet, monumentális szobor, száj- és fényjáték, mozgás, zene, fényhatások együttese. Schöffer Miklós 1968-ban meg­kapta a velencei biennálé nagydíját, két évvel később Osakában Henry Moore-díjjal tüntették ki. Számos könyve jelent meg. Gellér Katalin NAPLÓ A FŐVÁROSI KÖZGYŰLÉS KULTU­RÁLIS BIZOTTSÁGA NYILVÁNOS PÁLYÁZATOT HIRDET a jelenlegi Állami Bábszínház két épületében (VI., Andrássy út 69. és Jókai tér 10.) megalakuló két új bábszínház ne­vére. A javaslatok beküldési határ­ideje 1992. február 1. A két nyertes név pályázati díja 10 000-10 000 forintos könyvutalvány. Amennyiben több pályázatban szerepel a nyertes név, közjegyző jelenlétében, sorsolással döntjük el a pályázati díjak nyerteseit. Mindkét bábszínház nevével külön lehet pályázni. A pá­lyázatokat a Főpolgármesteri Hivatal Kulturális Ügyosztályára kell bekül­deni. (1840 Bp., Városház u.9-11.) AZ IPARMŰVÉSZETI FŐISKOLÁSOK ANIMÁCIÓS DIPLOMAFILMJEIBŐL látható válogatás január 13-án este hét órakor a Fészek Művészklubban. (1073 Bp., Kertész u. 36.) A MAGYARORSZÁGI OLASZ KULTÚRINTÉZET programjainak keretében január 14-én, kedden dél­­lután hat órai kezdettel a „ Mosoly otthona" című film látható, melyet Maco Ferreri rendezett. (Bp. Vil­., Bródy Sándor u.8.) A DEBRECENI CSOKONAI SZÍNHÁZ Stúdiószínháza január 13-án este nyolc órakor ősbemutatóként elő­adására tűzi Márai Sándor Szerep és Családi kérdés című két A­z új évvel és a most elfogadott új költségvetéssel a jövőben egy sor intézmény más kö­rülmények között kezdi meg munká­ját. Ilyen a Magyar Köztársaság Mű­vészeti Alapja is. A megváltozott kö­rülmények miatt jó másfél éve meg­kezdődött az Alap átalakítása. A fo­lyamat fázisairól többször is, többféle módon is beszámoltak a napilapok, a Magyar Nemzet is. Miután egy ma­mutcég átalakítása nem várható, hogy egy csapásra megtörténjen, a változá­sokat kétségek, értetlenség, gyakran indulatok övezik, s a művésztársada­lom tagjai is bizonytalanul és ellent­mondásos hírek között tapogatózva próbálják megtudni, mi történik a va­lóságban. Lapunk elhatározta, hogy lépésről lépésre ismerteti az átalakí­tást. Külön szeretnénk foglalkozni azzal, hogyan működik majd az Ala­pítvány, hogyan vállalja át az Alap tagságának jogait az Egyesület, hogy a jogok nem csorbulnak-e a változás­sal, továbbá: hogyan kerülhet át a meglévő vagyon az állam tulajdoná­ból az Alap tagjainak, a művészek társadalmának az önkormányzati tulajdonába. Először azokat a művészeket kér­tük meg, hogy mondják el, hol tarta­nak a munkában, akiket művésztár­saik megválasztottak erre a feladatra, s akik művészi rangjukkal, magatar­tásukkal érdemelték ki a bizalmat. Mik­elholcz Mihály keramikus: - Amikor jó másfél-két éve a mű­vésztársadalom elérkezettnek látta, hogy „visszatársadalmasítsa" azt a vagyont, amelyet a saját munkájával, befizetéseivel hozott létre, elsősorban a mecenatúrára gondolt mindenki. A huszonnégy tagú előkészítő bizott­ságnak a megalakulásakor is erre sze­rettük volna a vagyont elsősorban föl­használni. A későbbi munkák során derült ki, hogy sokkal súlyosabb kö­telezettségeink is vannak, hiszen a hatezer ember többségének nincs az alaptagságon kívül más társadalmi biztosítása. Úgy döntöttünk tehát, hogy a visszatársadalmasításban el­sősorban ennek a társadalmi bizton­sításnak adjuk meg a prioritást, s a mecenatúráról, az alkotóházak mű­ködtetéséről csak akkor tárgyalunk, ha már a társadalmi biztosítás gondja­it megoldottuk. Múlt év novemberé­ben a választmány átalakult egyesü­letté, amely fogadni tudja az Alapít­ványt, vagyis mindazt a korábban ál­lami tulajdonban lévő vagyont - al­kotóházakat, galériákat, üzlethálózatot­­, amelyről az állam lemond a Magyar Alkotóművészeti Alapítvány számára. Ennek az alapítványnak a vagyonát s annak felügyeletét pedig a művészek, a hatezer alaptag veszi át. Szakonyi Károly: - A választmányba valamennyi művészeti szakterület elküldte a kép­viselőit. Úgy alakult, hogy hozzá­vetőleg minden ötven ember egy-egy küldöttel képviseltette magát. Ugyanolyan arányban vettek részt ezen a közgyűlésen a szakterületek, ahogyan a valóságban is megoszlik a művésztársadalom. Az előkészítő bi­zottság arányosan fedi a tagság összetételét. Az írók helyzete a Mű­vészeti Alapban más volt, mint a képzőművészeké, mert mi elsősor­ban a szociális ellátottságot és az al­kotóházakat élveztük az alaptagság révén. A hétszáz tagunk között vi­szont igen sok volt a kis keresetű, az idős és a beteg, az özvegy. Az évek során befizetett összeg viszonylag kevés volt, nem fedezte a társada­lombiztosítást. Itt tehát szükség volt az állami támogatásra. Ezen felül ott vannak a fiatal írók, akiknek ösztön­díjat, induló anyagi támogatást kell nyújtani, előlegeket, addig, amíg egy-egy mű elkészül. A társadalmi biztosítás és ez a szociális juttatás az írók számára a legfontosabb az Alap tagsági jogai közül, s ezeket a jogo­kat feltétlenül, csorbítás nélkül át kell menteni az Alapítványba. Úgy érzem, ez sikerül is, feltéve, hogy a kormánytól megkapjuk azt az induló összeget, amelyre addig van szüksé­ge az Alapítványnak, amíg önállóan lábra nem áll. A nyugdíjakat ugyan­is folyamatosan fizetni kell az átállás során és az önállóság első perceiben is. Az átadott vagyon azonban több­nyire ingatlanokból áll, nem mobili­zálható. Amíg az Alapítvány megta­lálja a módját, hogyan működtesse ezt a tőkét, és amíg az első összegek az Alapítvány kasszájába ebből be­folynak, valamiből fizetni kell a nyugdíjakat. Lendvay Kamilló: A zeneművészeti szakosztály magában tömöríti az egész zenei élet társadalmát a zeneszerzőktől a könnyűzene képviselőin át, beleértve a zenei kritikusokat és zenetudomá­nyi munkát végzőket is. A szakosz­tály közgyűlésén a társaság hatvanöt százaléka megjelent, és titkos szava­zással választották meg azokat az embereket, akik ebben az előkészítő bizottságban részt vesznek. Ezt a ma­rék embert, akik most az átalakításon dolgoznak, semmiképpen nem lehet kinevezett­­ vagy valamifajta hata­lomátmentő vezetőségnek mondani. Érdekes megismerni­­egyébként, ho­gyan is működött a zenei élet, mielőtt államosították volna: 1950-ig létezett a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amely nem volt egyéb, mint a mai Szerzői Jogvédő Hivatal elődje. Tagjai közé felvétellel lehetett bekerülni. A szövetség igen gazdag volt: bérházai, nyaralói voltak. A mai Báthori utcai épület, az Alap székhá­za is a zeneművészeké volt. A mai Zenei Alap 1968-ban egyesült a Mű­vészeti Alap többi szakosztályával és - tetszik vagy nem tetszik sokaknak - a zeneművészeti szakosztály a párt­állam évei alatt is demokratikusan működött. Vezetőit társadalmi úton választotta, a minisztérium legfel­jebb a formális beleegyezését adta hozzá. Személyi kifogásai soha nem voltak. Amit mi át akarunk menteni - s tudatosan használom ezt a kifeje­zést: át akarjuk menteni a jelenlegi alaptagságból eredő, a művészeink számára szóló valamennyi szociális vívmányt. Valamennyien tudjuk, hogy ennek a vagyonnak a művészek kezébe kell kerülnie, és ha társadalmi kezelésben lesznek, valamennyiünk­nek hasznot hoznak. A működteté­sükből származó haszon visszaszár­mazik az alaptagok javára. Azt, hogy gazdaságilag hogyan kell a részlege­ket működtetni, a szakemberekre kell bízni. A művészek természetesen majd gazdasági szakembereket alkal­maznak, és föltehetően lehet olyan jó szakembereket találni, akik képesek lesznek rá, hogy haszonnal működtes­sék. Ezt már nem a művészek végzik. Simonffy Márta iparművész: - A működtetés ellenőrzése vi­szont a művészekből álló kuratórium dolga lesz. Pillanatnyilag a vagyon, amiről beszélünk, nincs az Egyesület birtokában, mert a kormány még nem adta át az Alapítványnak. De ha megkapja az Alapítvány, ez már az államtól független vagyon lesz, ame­lyet a művészek kuratóriuma (vá­lasztott testület) fog működtetni. Sa­ját önkormányzata lesz tehát az Ala­pítványnak, s a tizenkilenc művész mellett a minisztérium csak két tag­gal képviselteti magát. Ennek a két tagnak beleszólási joga csupán az el­idegenítésben lesz. Helyesebben arra ügyelnek, hogy megakadályozzák, bármelyik művészeti csoport kisajá­títsa, fölaprózza a vagyont. Miticzky Gábor ipari formatervező: - Az Alap átalakítása során egyet­len szerzett jogot ismerünk el: az alaptagsági nyugdíjsegélyre való jo­got. Ezt viszont akkor is, ha valaki nem lép be az Alapítvány kedvezmé­nyeit élvező egyesületbe. Az egyesü­leti formára azért van szükség, mert a jelenlegi szabályok szerint egyetlen alapítványnak sem lehetnek tagjai. Tagjai csak egyesületnek lehetnek. Az Alapítvány vagyonából művészek az egyesületen keresztül részesülhet­nek. Ha a mostani alaptag nem lép be az egyesületbe, megteheti, a megszer­zett jogait nem veszíti el. De valami­lyen felvételi formában később meg kell egyezni: ki legyen új tag, ki része­süljön új tagként abból a vagyonból, amit a korábbi tagság szerzett. M. Novák András festő: - A Művészeti Alap a gazdaság egy korábbi formájához igazodott, felépítése az akkori gazdasági hely­zetet tükrözte. Világosan látni kell, ez a korszak lezárult. Az állam nem akarja és nem tudja az eddigi formá­ban működtetni a Művészeti Alapot. Mi vagyunk olyan idealisták, hogy azt képzeljük, az egész alaptagság ér­dekeit képviseljük. Ez a kis csoport ember faltörő kosként működik, amint az Alapítvány feláll és a konst­rukció elkezd működni - mondjuk fél éven belül meghirdetjük az új vá­lasztásokat, és a mi küldetésünk lejár. Fekete Judit Átalakul a Művészeti Alap Lépésről lépésre Kultúra SZOMBAT, 1992. január 11. Nyelvművelő napok Adán Egy régi klasszikus mondás szerint háborúban hallgatnak a múzsák. Úgy látszik, ezt igyekez­tek cáfolni még a múlt évben a ju­goszláviai Adán a magyar nyelv lelkes hívei, amikor megrendezték a Szarvas Gábor nyelvművelő na­pokat. Az első nap a diákoké volt. Dél­előtt vajdasági általános iskolások vetélkedtek, tizennégy iskola küldte el csapatait a nyelművelő napokra. Az iskolánként kétfős csapatok az adai művelődési ház színháztermé­nek színpadán mérték össze tudásu­kat a négyszáz fős szurkolótábor előtt: mennyire ismerik a magyar nyelv szókincsét, szólásait, a rokon­értelmű szavakat stb. A nyelvi vetél­kedőt a beszámoló írója vezette, s örömmel írhatom, hogy ügyesen ol­dották meg a különféle feladatokat, és a játékba bekapcsolódtak a szurko­lók is. Délután középiskolások több­órás beszédversenye zajlott. Húsz középiskolás vett részt a nemes ver­sengésben, egy szakmai zsűri és né­pes nézőközönség előtt vizsgáztak szövegmondásból, hangsúlyozásból, hanglejtésből. Valamennyien jól szerepeltek, és csupán azt sajnálhat­tuk, hogy sem a délelőtti, sem a dél­utáni versenyre nem tudtak eljönni a háborús körülmények miatt a szlo­véniai és a horvátországi magyar diákok képviselői. A második napos tudományos ülésen vettek részt a szakmemberek. Az adai képviselőtestület dísztermé­ben tartott tanácskozás központi té­mája volt: a magyar nyelvi művelt­ség Jugoszláviában. Kaszás Károly­­nak, a Vajdasági Magyarok Nyelv­művelő Egyesülete elnökének meg­nyitója után adták át a Szarvas Gá­­bor-díjat. A díj kitüntetettje Molnár Csikós László, az újvidéki Hunga­rológiai Intézet tudományos munka­társa. Ezt követték a tudományos előadások, melyeknek első előadó­jaként Molnár Csikós László beszélt a vajdasági magyarok szóhasználati sajátosságairól, a kétnyelvűség problémáiról. Göncz Lajos pszicho­lógus a személyiségfejlődés és a többnyelvűség összefüggéseit ele­mezte, Vajda József a vajdasági ma­gyar anyanyelvi tankönyvkiadás je­lenlegi gondjait ismertette. Hódi Éva a jugoszláviai magyarok nyelvi műveltségéről, beszédkultúrájáról tartott előadást. A magyar nyelv ügye a Vajda­ságban jó kezekben van, s kívánjuk, hogy a jövőben is ilyen szépen és hasznosan emlékezzenek meg váro­suk szülöttjéről, Szarvas Gáborról, de békés körülmények között. Szűts László SZÁMLAREND ÁTFORDÍTÓ PROGRAM INGYEN ”” PC számí­tógépre! Bárkinek átadjuk a '91 évi számlarendet '92 évire fordító programot. Akik még NEM számítógéppel könyvelnek, azok számára is kiváló alkalmat nyújt, hogy számítógéppel készítsék el a nyitómérleget - ez egyben a '92-es könyvelésének elindítását is ered­ményezi. Ne feledje: INGYEN ! MEGASTAR Kft ^ 1 1124 Budapest, ^7^® Vas Gereben u. 3. ff . Tel.: 185-1080,185-0283 MÁSODSZOR RENDEZ­TÉK MEG a Nemzetközi Minta Triennálét Budapesten. Az elsőt 1988-ban még a Pamutnyomóipari Vállalat támogatta, és a minta ér­telmezése így a textilterv köreire szűkült. Az akkori rendező, Dobai Ágnes azonban a Műcsarnok falait egy olyan négyzethálóval modu­lálta, amelyből az abba illesztett méterszer méteres minták szinte kiléptek a térbe. De akkor még in­kább csak a rendezés ötlete és cso­daváró gesztusa szerint. Végül re­mény maradt csupán, hogy a geo­metrikus és lírai absztakt jelek, minimál artos és posztmodern minták egyszerre legyenek grand art művek, és akár az iparművé­szet keretei között funkcionáló, használható mintázatok, ame­lyeket az építészet vagy a tárgyter­vezés is alkalmazhat, csakúgy, mint a történeti stílusok korában. A Mintakalandok síkból a térbe címmel a szervezők most is­mét tudatosan olyan műveket vár­tak, amelyek segítségével ez, a közben egyre világosabban érzé­kelhető tendencia - az úgyneve­zett képző- és iparművészet hatá­rainak elmosódása - deklarálható lesz. Létmintáknak nevezi most Halbauer Ede azokat az iker-xe­rox műveit, amelyek szinte szó szerint ábrázolják a mai filozófiai, a pillanatnyi társadalmi valóságot, és az emberi kínok örökkévalósá­gát. A harmadik díj, amivel kitün­tette a zsűri, talán többet is ér, hi­szen a kiállítás koncepcióját ab­szolút módon és meglepően kö­zérthetően igazolja. A szintén dí­jazott Simonyi Ernő műve mellett számos zaklatott, posztmodern vagy posztpop figurális munka a káoszban is mintázatokat ismer fel. A tudomány észrevette, hogy egyes fizikai rendszerek azért vi­selkednek kaotikusan, mert von­zódnak a káosz mintázataihoz. Azt lehet mondani, hogy itt egy olyan egyensúlyhelyzetről van szó, amely odavonzza az egész rend­szert, amely így egy megállapo­dott szabályszerűséggé változik át. A lét kínjait ez a szabálysze­rűség patetikusan láttatja, és ezt most sok pályázó akarva-akarat­­lanul is jól érzékelteti. Inguna Andzsáne, Általai Gábor, Bajkó Anikó, Bényei Tünde, Bonin Ka­talin, Mauro Corhani, Elke Franken, Gellér B. István, Gyu­­lyás Kati, Jennifer Hughes, Ki­rály Sándor, Kovácsovics Judit, László Bandy, Catherine Périn, Polgár Csaba, Wagner Jolánta és a Mintaszínház eltérő technikájú és stílusú alkotásait számítom ebbe a kisebb csoportba, amely a lét kínjainak-gyönyöreinek tel­jességéből az antropomorf lét­mintákra figyel. A TÖBBSÉGET INKÁBB a geometrikus szenvedély-szenve­dés fűti. Az első díjjal kitünte­tett Jadranka Nicolic Emlékszem az érzésekre című kompozíciója illusztrálja dr. Greguss Pál bio­lógiai mintaértelmezését, amely mintegy szétválaszthatatlanná teszi az antropomorf és a geo­metrikus csoportot. A Szent- Györgyi Albert Élet-Minta-Rend összefüggéséből vezeti le a há­romdimenziós mintát, amely azonban kaotikusnak látszik. Mégis, észleléskor a szem két­dimenziós felfogókészülékével háromdimenziósnak éljük meg a világot, sőt, repülni is tudunk segítségével. Greguss a „foszfé­­nek” - magyarán: második fajta szubjektív fényminták - létezé­sének tulajdonítja ezt a csodás képességünket. A pofon a leg­egyszerűbb példa erre, azaz a csillagok, amelyeket utána vagy a sötét szobában fantáziálunk. Tizennégyféle ilyen „csillagot” különítettek el a tudósok. Megfi­gyelték, hogy a pilóták és a kép­zőművészek látják a legtöbbféle foszféncsoportot, mert az átlag­ember csak keveset észlel belő­lük. Úgy látszik, hogy ősidőktől fogva ezek a jelek kombinálód­nak és ismétlődnek kultuszokban és dekorációiban. Fel kell ten­nünk a kissé misztikus kérdést, van-e kapcsolat a foszfének és a Freud-féle ősvalami vagy C. G. Jung archetípusai között. AZ BIZONYOS, hogy az emóciók és a foszfének összefüg­genek. Greguss Pál szerint nincs üresség, csak elégtelenül műkö­dik a szemünk, mert nem mindig képes három dimenzióban látni a felületi mintákat. Ez a minták méretétől is függ, nem csak tő­lünk. Azaz kellő nagyításban vagy kicsinyítésben és megfelelő megvilágításban (például lézer­rel) a minta kilép a síkból a térbe. Sőt, akár színesztéziás jelenség, zenei hatás is keletkezhet, vagyis a minta­­ az egész a részben. Nem tudom, lézerfény híján a nem pilóta nézők mit látnak, hal­lanak mindebből. A kollektív tu­dattalannak nevezett emberi ké­pesség segítségével például Josef Bajus, Bitó Katalin, Ingrid Cerny, Czeglédi Júlia, a Csilla’s páros, Feliskas Jakubauskas, Ra­­ija Jokinen, Lídia Kamber, Sáf­rány Csilla vagy Sollár Ákos geo­metrikus (vagyis közvetve antropo­morf) kép­plasztikái azt ígérik, hogy a materializmus kora után ismét jö­vője van a mintának (és a filozófiá­nak). Nemcsak a repülő csészealjak világában, hanem akár egy profán bögre alatti kistányéron is. Azaz újra egyesülhet az ipari és a grand art. A technológiai feltételek jó ideje adot­tak. Ez a kiállítás a szemlélet lassú, de érzékelhető változásáról ad számot. Szegő György KIÁLLÍTÓTEREMBEN Térbe lépő minták

Next