Magyar Nemzet, 1993. március (56. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-13 / 61. szám

18 Magyar Nemzet Kultúra SZOMBAT, 1993. március 13. Cenzúra, sajtószabadság és március 15-e MINDENNAP történnek események, olykor látványosak is, de ezeknek csak kivételesen van önmagukon túlmutató jelentése. 1848. március 14ének eseményei több-kevesebb részletességgel ismertek. Szerda lévén, a pesti vásár napja volt, az átlagos városi forgalomnál nagyobb sokadalomra való kilátással. Reggel a pesti fiatalok tünetésre készülődtek. Nem volt igazán jó idő, éles széllel, de ettől függetlenül is alig gyülekeztek még nyolc óra után is, mert „nem rebellis a magyar korán reggel" - amint Jókai morgolódott. Végül kilenc felé gyűltek össze annyian, hogy Jókait a Pilvax asztalára lehetett tuszkolni a nemzet követeléseinek ismertetésére. Az óvatos és jól informált nyomdatulajdonos, Landerer Lajos már az előző este hírt kapott arról, mi készülődik, tehát a nyomdászokkal s a szükséges papírkészlettel várta az ifjúságot. A városkapitány által felkínált védőőrizetet bölcsen visszautasította, hiszen nem kell ingerelni a tömeget. Az ifjúság radikális képviselői - részben saját szerzői, lapszerkesztője -, Sasvári Pál, Irinyi János, Jókai, Petőfi s néhányan mások, beléptek a Länderer és Heckenast nyomda helyiségébe, és felszólították őt, nyomtassa ki a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. Länderer fennhangon szabadkozott, hogy miután a kéziratokról hiányzik a cenzori jóváhagyás, ezt nem teheti, halkan viszont hozzátette, hogy foglaljanak le egy nyomdagépet Valószínűleg Irinyi volt az, aki az egyik vészajtóra helyezve kezét, így szólt: „Ezt a sajtót a nép nevében ezennel lefoglaljuk s követeljük kézirataink kinyomatását.” Landerer erre, mint mondta, meghajolt az erőszak alatt majd utasítást adott Träger Endre nyomdásznak, hogy teljesítse az ifjak kívánságát. Öt szedő szorgoskodásának eredményeként már délben szét lehetett osztani a Tizenkét pont magyar és német nyelvű változatát, valamint a Nemzeti dalt. Az ifjúság által vezetett tömeg a városi tanáccsal is aláíratta a Tizenkét pontot, „az országgyűléshez intézendő kérelmezésként", és végül forradalmi választmányt állított fel. Ez a választmány ment fel Budára a helytartótanácshoz. „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett" - foglalta össze Petőfi az eseményeket. A helytartótanács eltörölte a cenzúrát. Este fél hét körül ujjongva fogadta ezt a bejelentést a tömeg, majd néhány utcával odébb hömpölygött, hogy a vári börtönből kiszabadítsa Táncsicsot. Az ismert jelenet szerint a kocsiból kifogták a lovakat, a fáklyák fénye mellett vitték át őt Pestre. Ezutáni éjjel jegyezte be Petőfi naplójában: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtóról a bilincs." A TIZENKÉT PONTBÓL rögtön az első követelte a sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését. Megannyi más forradalmi követelés mind csak ezután következett. A márciusi inakétól eltérő úton jutott a sajtószabadság elfogadásáig a liberális nemesség. Kossuth ifjúkorában nem kevéssé radikális nézeteket képviselt e téren, a negyvenes évek közepére pedig már a fokozatokat is megjárt tapasztalata volt a sajtó elnyomásának metternichi rendszeréről. 1847 novemberében az országgyűlési alsótáblán erélyesen felvetette a sajtóügy rendezésének szükségességét, ám végül is csak a sajtótörvény javaslatának kidolgozására hivatott választmány felállítását határozták el ekkor. Ez meg is alakult Széchenyi elnökletével, de csupán titkára, Szemere Bertalan dolgozott valamit a sajtótörvény javaslatán. A pozsonyi országgyűlési huzavona azonban nem folyhatott zavartalanul, mert a pesti radikálisok nyomásához március 13-án a bécsi forradalom híre társult. Erre a sajtótörvény gyors kidolgozásáról született elvi határozat. A pesti forradalom híre azonban nem előrehajtó erőként jelentkezett, hanem ellenhatást váltott ki, és Szemere azt a sajtótörvény-tervezetet terjesztette elő, mely még a forradalom kitörése előtti elképzeléseket rögzítette. Így történhetett meg, hogy a „szabad” sajtó körülményei között magasabb óvadékot követeltek volna a politikai lapoktól, mint amekkora a már korábban is nagy összeg volt A lehetséges vétségeket nem írták körül világosan, ám annál súlyosabban büntették. Sokan pedig már ekkor veszélyesnek ítélték azt hogy a törvény nem szolgálja a magyar nemzet érdekeit, hiszen a nemzetiségek számára is szabaddá teszi a sajtót, a véleménynyilvánítást. Pesten március 15-én persze csak a polgári sajtószabadság elvét mondták ki, törvénybe foglalása hosszabb folyamat eredménye lett. A helytartótanács napok alatt kiadta az ideiglenes szabályzatot, és kinevezett egy huszonöt tagú bizottságot esküdtszék gyanánt a sajtóvétségek figyelemmel kísérésére. Az országgyűlési sajtótörvény-javaslat március 22-én érkezett Pestre. A fiatalság még aznap délután nyilvánosan elégette, és tiltakozó küldöttséget indított Pozsonyba. Amint várható volt, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök személyes közbelépésére az Országgyűlés mindkét táblája azonnal elfogadta a módosításokat, és felére szállították le a hírlapi óvadék összegét. Április 11-én hirdették ki az uralkodó által is szentesített 1848: XVI. törvénycikket a sajtószabadságról. A hozzá kapcsolódó, az esküdtszékek felállítására vonatkozó rendelet is elkészült április 29-én; ez a francia forradalom 1791. szeptemberi büntetőkódexének elvei nyomán született. A törvényileg védett sajtószabadság ellenére - szinte szimbolikus módon - éppen a forradalmi ifjúság Márczius Tizenötödike című lapját tiltotta be utóbb a forradalmi kormányzat. De miről is szól ez a történet? Ősrégi és lezáratlan küzdelem egyik sorsdöntő hazai ütközetéről, amelyben nehéz megállapítani, hogy ki és mennyire győzött - akárcsak egy valóságos ütközetben. Mára már természetesnek veszszük, hogy alkotmányos alapjog a véleménynyilvánítás szabadsága, sőt Alkotmánybíróságunk időről időre ki is nyilvánítja, mennyire megkülönböztetett ennek helyzete az alapjogok hierarchiájában. E természetessé vált állapot azonban nem jelenti azt, hogy mindenki azonosan érti a szólásszabadságot, hogy a mértéke körül összhang lenne, s abban is egyetértene mindenki, hogy ez nem fér össze a cenzúrával. CENZÚRA UGYANIS sokféle célzattal működött és működik. Az ókortól kezdve hatalmi tényezők, egyes filozófiai iskolák és vallások az államok, illetve az egyházak jogai és kötelességei közé sorolták, hogy az emberek közéleti, illetve erkölcsi életét szabályozzák. Ilyesféle felfogásban jogos és szükséges dolog a cenzúra valamelyik formája és egyáltalán: a cenzúra megannyi indítéka között sok jó szándékú és kifejezetten idealista elképzelés is megtalálható. Például II. József pedagógiai célzatúvá formálta át a Habsburg-birodalom cenzúrahivatalát, amelynek fő feladata lett volna szabad utat biztosítani a felvilágosodás és a tolerancia eszméinek. Ez többek között azzal az eredménnyel is járt, hogy magasan képzett, sok nyelvet ismerő értelmiségiek vetélkedtek a cenzori állásokért. Még évtizedekkel később is nem egy olyan eset fordult elő, amikor a cenzor az írót pusztán saját írói hírneve érdekében óvta a publikálástól. Jókai visszaemlékezése szerint Petőfivel egyik cenzora közölte, hogy művében semmi rendszabályba ütköző dolgot nem talált. „Az a baj, kedves ifjú barátom - folytatta -, hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat írt már, hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint censor, megengedem kiadását, de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, hajítsa azt a tűzbe." A „hasznos cenzúra” példáinak felidézése sem változtat azonban azon, hogy a szólásszabadság elvének ellentmondó cenzúra eltörlése a modern nyugati államtípusok és társadalomszerveződés alapelvei közé tartozik. Az alapelv a véleménynyilvánítás jogát mondja ki, és nem tartja magát illetékesnek, hogy abba is beleszóljon, mi a tartalma a véleménynek. A szólásszabadság Angliában vált joggá, amikor a király a parlament joga és feladataként ismerte el az állam közügyeinek megvitatását. Aztán Milton szentelt nagy hatású művet a cenzúra elleni érveknek (Areopagitica), s ennek lett eredménye fél évszázaddal később, 1695-ben, hogy törvény tiltotta el az előzetes cenzúrát Ez a szólás- és sajtószabadság egyik felét jelentette, amihez a hiányzó felet az amerikai alkotmány tette hozzá 1791-ben, kimondva, hogy megjelenés után sem ítélhető büntetendőnek a véleménynyilvánítás ténye, s hogy a kongresszus soha nem is hozhat olyan törvényt, mely a szólás- és sajtószabadságot korlátozná. Azóta mind Angliában és az Egyesült Államokban, mind a liberális alapelveket adaptáló országokban a cenzúra történetének helyét a sajtószabadság értelmezésének története foglalta el. Erre a váltásra is 1848-49 hozta az első hazai példát. Buzinkay Géza Für Lajos 1848 és 1993 hasonlatosságairól és különbözőségeiről Ha történész a honvédelmi miniszter Nem a miniszterhez jöttem, hanem a történészhez! - mondogatom, míg a hatalmas, modern épületben, a Honvédelmi Minisztériumban katonai „őrizet” mellett a magyar honvédség legfőbb szolgájához, Für Lajos honvédelmi miniszterhez eljutok. Megkönnyebbült mosoly a válasz mániákusan ismételt mondatomra, az egyetemi katedráját a miniszteri bársonyszékért odahagyó Für Lajos rövidke szabadságolásnak tekinti, hogy nem a hadügyről kell ezúttal nyilatkoznia. Beszélgetésünk színtere persze csöppet sem hasonlít egy tudós cellájához. - Előkelően hivatalos és hivatalosan előkelő rezidenciáján eszébe juthat-e egyáltalán a történészből lett honvédelmi miniszternek 1848-49? - Bizony, eszembe jut, sőt gyakran gondolok rá! És nem csak azért, mert ’48 törekvései és a mai idők céljai között sok párhuzam vonható. De azért is, mert az országot járván az emberek kérdésekkel vesznek körül, és a ma égető kérdéseit ’48-ra hivatkozva próbálom megmagyarázni. Persze, most egészen másfajta foglalatosságok töltik ki az életemet, mint korábban. Percek azonban mindig vannak az ember életében, amikor kiszakad a mindennapos taposómalomból, és akkor elkezdem keresni az összefüggéseket a múlt és jelen között. Hiszen seregnyi olyan ügyünk van, ami a múlt ismerete nélkül nehezen volna érthető. A múltnak pedig az egyik legkiemelkedőbb dátuma ’48, a csúcs, amelynek számos mozzanata jelen van gondolkodásunkban, reflexeinkben, de a helyzeteinkben is. Jobbágyfelszabadítás és kárpótlás - Például melyik „helyzetünk” azonos vagy hasonlatos '48-éval? - ’48 egyik nagy kérdése az volt, ami 1526 óta nagy kérdése a magyarságnak, miként lehet megteremteni az ország függetlenségét? ’48 legfőbb mozgatója a nemzeti függetlenség megteremtésének a szándéka. Mai dolgainkról szólva el szoktam mondani, mi most aránylag nyugodt körülmények között vívtuk ki (vagy kaptuk vissza) függetlenségünket. Nem így volt ez ’48-ban, amikor is a vértelen forradalom csupán néhány hónapig tartott, majd véres, kemény katonai küzdelem alakult ki. Méghozzá nem csak a Habsburgok és a szabadságharc seregei között, hanem a nemzetiségek és a magyar csapatok között is. Románok és magyarok, szerbek és magyarok, horvátok és magyarok küzdöttek meg ekkor. Iszonyú áldozatokkal jártak ezek a harcok, és voltaképpen eredményt nem hoztak nekünk. Hiszen nem sikerült visszaszerezni az ország függetlenségét. Mai függetlenségünkben azonban a múltban hozott áldozatok is benne vannak. 1848 áldozatai is, 1956 áldozatai is. Erről soha nem szabad megfeledkeznünk. Az embereket azonban általában jobban foglalkoztatják a mindennapi kenyérgondok, a hogyan tovább kérdése, mint a nemzet kivívott - vagy visszakapott - függetlensége. Vagy a tulajdonrendszer átalakítása. Az, hogy a majdnem teljesen államosított és szövetkezetesített tulajdonrendszerből kell most magántulajdonrendszert teremteni a mezőgazdaságban, az iparban és a kereskedelemben egyaránt. Bosszantja őket, hogy milyen keserves és sok rossz kísérőjelenséggel megtűzdelt folyamat ez. Ezekről a bosszúságokról hallván föl szoktam hozni ’48 példáját. A jobbágyfelszabadítást. Akkor ugyancsak egy feudális tulajdonrendszerből kikerülve a polgári magántulajdon-rendszerre épülő formát kellett megteremteni a mezőgazdaságban. Radikális törvénnyel mondták ki ’48-ban, hogy mint társadalmi állapot, megszűnt a jobbágyság. Nem kellett többé jobbágyi adót, egyházi tizedet fizetni, megszűnt a robot A föld pedig, amely addig a használatában volt a jobbágynak, a tulajdonjog a földesúré volt, az a saját tulajdonába ment át Igen ám, de amikor ezt a törvényt elkezdték végrehajtani, kiderült, mennyi ágasbogas része van. Az utolsó törvényt, amellyel elrendezték Magyarországon a jobbágymaradványok ügyét, 1896-ban hozták. Majd ötven évbe telt tehát, míg elrendezték a jobbágyfelszabadítás ügyét. És nem csak azért volt lassú e kérdés megoldása, mert a szabadságharcot leverték, és utána olyan uralom következett, amelyik nem azokat az általános polgári elveket vallotta, mint ’48. Ahhoz kell nagyon sok idő, amíg a nagy gondolat átszivárog a társadalmi gyakorlatba. Perelt itt falu a faluval, paraszt a földesúrral legelőért, erdőért hosszú időn át, noha viszonylag egyszerű volt a törvény végrehajtása, hiszen azt a földet kapta meg a paraszt, mit addig is használt. Hát elvárható-e, hogy három-négy év alatt le lehet bontani azt a betonmasszív tulajdonrendszert, amit mi örököltünk, és helyette mindenki számára megnyugtató és kielégítő tulajdonrendszert teremtünk? A Jóisten maga se tudná ezt megvalósítani, ha lejönne közénk, és az igazság abszolút tulajdonságaival felszerelkezve fogna munkához. Hát még annyi esendő emberrel, lefojtott és fortyogó indulattal, amennyi ebben az Virtus és szalmaláng - Hát ’48 nemzetőrjeivel, honvédjeivel szokott-e példálózni a jelenkori gondok és türelmetlenségek megválaszolásakor? Már csak azért is beszélnem kell ’48 honvédségéről, mert maga a honvéd szó a reformkorban keletkezett, és az első honvédsereg ’48- ban szerveződött. A mai magyar honvédség tehát elődjének a ’48-as honvédséget és nemzetőrséget tekintheti. Nem bánnám, ha a '48-as honvédhagyomány mélyebben ültetődne át a mai magyar honvédség tisztikarának, hivatalos állományának és sorkatonáinak a gondolkodásába. Bámulatos dolgokat jegyeztek föl eről a seregről. Nem csak a romantikus lelkületű Jókai visszaemlékezésében volt a ’48-as honvédség dicsőséges, de a valóságban is. Részteljesítményeiben. Egy alkalommal pedig, ama nevezetes tavaszi hadjáratban nem csak helyi csatáiban, hanem összefogott, frontális támadásában is felvillantotta azokat a katonai erényeket, amelyekről ugyancsak keveset beszéltünk az elmúlt évtizedekben. - Mit értsünk részteljesítményént? - Azt, hogy egy-egy ütközetben egy-egy egység, dandár, hadtest kimagasló teljesítményt nyújtott. Például a híres szolnoki ütközetben Damjanich piros sapkásai halált megvető bátorsággal rohantak neki az ellenségnek, és ezáltal vitték győzelemre az ütközetet. Vagy az isaszegi csatánál: Görgey személyes bátorsága fordította meg a csata menetét. Az átfogó, a döntő ütközetekben azonban mégsem sikerült kicsikarni a győzelmet. A magyar virtus tehát kis ideig „működött” már akkor is? - Nem csak erről van szó. A helyzetünkből is fakadtak ezek az események. A Habsburgok fokozatosan visszaállított hatalma, újraszervezett hadserege, szövetkezve egy másik külső erővel, a cári Oroszország nagy létszámú hadseregével, egyszerűen lehetetlenné tette a végső győzelmet. A magyar szabadságharcos haderőnek a legnagyobb létszáma ’49 tavaszán százhetvenezer fő volt, amikor pedig az oroszok betörtek, a másik oldalon háromszázhetvenezer főnyi volt a létszám. Más kérdés, hogy a magyar virtus csakugyan kis ideig működik. Szalmaláng természetű emberek vagyunk. Kodály szólt több írásában is erről, gyönyörűen. Azt mondta, még a népdalaink ritmusában is benne van, hogy a huszáros megoldásokat szeretjük. Ha egy vágással nem sikerül megoldani a gordiuszi csomót, otthagyjuk a fenébe. Csinálja más. Nem szeretünk sokáig bíbelődni semmivel. Ha huszáros rohammal bevehetjük, amit szeretnénk, jó, ha nem, megyünk haza művelni földjeinket. - Ez volna a magyarázata annak is, hogy '89- 90 lelkesedése hamar kihunyt, sőt közéleti közönybe fordult? -- Szerintem ’89-’90 lelkesedése nem volt széles társadalmi méretű. Csoportok lelkesedtek, társadalmi rétegek. Olyan általános mámor, mint amilyen ’48-ban, avagy ’56-ban hatalmába kerítette a népet, nem volt itt három évvel ezelőtt. A Kádár-rendszer puha diktatúrája szétmarta sok emberben a tartást, a bátorságot. Nem is szólva arról, ami később következett. A változás keserves volta, a recesszió, a világban kialakult baljós helyzet még azt a lelkesedést is megkoptatta, ami bizonyos rétegekben, csoportokban a rendszerváltozás kezdetén megvolt. Csak abban bízhatunk, hogy előbbutóbb lecsendesednek az indulatok, és elkezd a nép először kisebb csoportokban, majd egyre tágabb körökben bizakodni, és akkor megint kiegyensúlyozott és méltóságteljes nemzet lesz a magyar. Örökké nem lehet apátiában élni! Három példakép - A '48-49-es szabadságharcot a történészek is, a közgondolkodás is talán inkább szereti jelentős személyiségeiért, mint az eseményeiért. Für Lajos ’48 valóban páratlan panteonjából kit választ ki magának és korának példakép gyanánt? Három személyt: Széchenyit, Kossuthot, Deákot. Három különböző indíttatású személy, az egyik mágnás, a másik elszegényedett értelmiségi família tagja, a harmadik vérbeli, igazi köznemes. Széchenyi főúrként a polgári, átalakulásnak a szellemi atyja, a gerjesztője volt Művei nélkül - Hitel, Világ, Stádium - nem indult volna meg a polgárosodás folyamata. Tettei nélkül - amelyek, bárhová nézünk az iparban, a mezőgazdaságban, a kereskedelemben, mindenütt megtalálhatók - nincs modern Magyarország. Kossuth, a XIX. századi Magyarország másik meghatározó személyisége továbblépett Széchenyinél a függetlenség eszméjének az irányába. Nem Kossuth találmánya volt ez az eszme, hanem a koré. A nemzeti újjászületés eszméje európai értéket képviselt. Magyarországon - magyarként! - mondotta volt Kossuth, és ehhez az eszméjéhez mindhalálig hűséges volt. Amikor a magyar paraszt Kossuthot mondott, nem egy emberre hivatkozott, hanem egy eszmére. A nemzeti függetlenség és szabadság eszméjére. A harmadik Deák, aki a maga nyugalmával azt testesítette meg, miként lehet kompromisszumot kötni a valósággal. A józanság, a politikai bölcsesség megtestesítője volt ő. ’48 kormányában mind a hárman jelen vannak ők, ám éppen ’48-ban a sorsuk három irányba indul tovább. Széchenyi sorsa Döbling, Deák marad, de csak '48 decemberének végéig. Kossuth még megbízza, tárgyaljon Windisgrätzcel, ő tárgyal is, de utána nem Debrecenbe indul, hanem haza, Zalába. Kossuth pedig trónt foszt Debrecenben... E három nagyszerű karakterre nagy szükség volna ma is. A gondolatokat gerjesztő, ipart, mezőgazdaságot szervező egyéniségre, a függetlenség eszméje mellett mindhalálig kitartó és a hasznos kompromisszumokra kész hazafira. Lőcsei Gabriella országban mostanra felhalmozódott, hogy lehetne gyorsan megoldani mindezt?