Magyar Nemzet, 1993. július (56. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-14 / 162. szám
SZERDA, 1993. július 14. ΓΤΊ ·· *1 ·· lukor (Tudósítónktól) PÁRIZS - A nagyberuházások sorsa kisugárzik a diplomáciára is, itt sokan eléggé tragikusan fogták föl, hogy a Matra cég kiesett a budapesti metróversenyből, pedig Párizs sem rendelt a korszerű szerelvényekből. Lapunknak adott interjújában a többi között ezt mondta Szávai János, hazánk párizsi nagykövete, aki nem egészen három éve tölti be ezt a posztot a francia fővárosban. - Nagykövet úr! Az új francia kormány március végi hivatalba lépése után magyar kormánypárti és ellenzéki politikusok egyaránt több ízben hangsúlyozták, hogy az új párizsi kabinet több tagjának kifejezetten jó személyes kapcsolatai vannak magyar politikusokkal, ezért a két ország együttműködésében a korábbinál intenzívebb szakasz várható. Úgy tűnhet fel azonban, hogy az elmúlt hónapok nem igazolták ezeket a reményeket, netán illúziókat. Vagy tévednék? Árnyalni a képet Gondolom, hogy kicsit árnyalni kellene a képet. Részben nem szabad arról elfeledkezni, hogy az előző, szocialista kormányban is volt több olyan miniszter, aki nagyon sokat tett a kapcsolatok fejlesztéséért. Csak két nevet említek: Pierre- Joxe hadügyminiszterét és Michel Vauzelle igazságügy-miniszterét. Részben azt hangsúlyoznám, hogy az új kormányt övező várakozás teljességgel jogosult: a kabinet négy-öt tagját magam is ismertem már korábbról, s tapasztaltam, hogy mennyire könnyű velük a kapcsolatteremtés, milyen nyitottak gondjainkra. Ám nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez a kormány csak valamivel több mint száz napja van hivatalban, és természetesen lefoglalják a belső problémák. Úgy gondolom tehát, hogy még legalább fél évig, tehát ennek az esztendőnek a végéig a Balladur-kabinet tevékenységének súlypontja a belpolitikára helyeződik, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó külpolitikai területekre, így a GATT-ra. Végül egy harmadik megjegyzés: egy-egy ország külpolitikája általában nem változik radikálisan, ha új kormány lép hivatalba, hiszen vannak állandó nemzeti érdekek. Ha számba vesszük, hogy mi történt a márciusi kormányváltás óta, akkor nyugtázhatjuk, hogy EK-társulási szerződésünket, amelynek ratifikációja, úgy látszik, nem volt napirenden egészen a választásokig, a napokban megszavazta a nemzetgyűlés; ez tehát már az új külügyminiszter és az európai miniszter munkájának az eredménye. Másodszor: a földrészünkön új rendet, s ennek megteremtésére összeurópai értekezletet előirányzó, még kezdeti szakaszban lévő Balladur-terv első változata számos olyan elemet tartalmaz, amely kifejezetten a magyar külpolitika által fölvetett témákból táplálkozik, így például előtérbe helyezi a kisebbségi kérdést. Harmadszor: úgy gondolom, hogy nagyon eredményesek voltak Lamassoure európai miniszterrel folytatott megbeszéléseink, s a koppenhágai nyilatkozatba hazánk és a többi középeurópai ország EK-felvételének kérdése így került be, ahogyan azt a magyar külpolitika másfél-két éve kéri. Mindamellett engedjen meg néhány közbevetést: a társulási szerződés ratifikációs eljárásával a franciák az EK-n belül alaposan lemaradtak. A Balladur-tervvel kapcsolatban olyan kételyek is fölvetődnek, hogy nem akarják-e ezzel az elgondolással a közép-európai országok belső, egymás közötti kapcsolataira helyezni a hangsúlyt, s végül: a számunkra igen kedvező koppenhágai nyilatkozat ellenére úgy fest, hogy a Közösségen belül a franciák az elmélyítők táborát gyarapítják, s nem azokét, akik a kibővítés szószólói. - Azt hiszem, nem feladatunk a francia külpolitika értékelése, másfelől Juppé külügyminiszter és Lamassoure európai miniszter őszintén elmondták, hogy az EK-naptár első időszakában az EFTA-országok felvételét tárgyalják, a második szakaszban a Közösség bizonyos strukturális átalakítását végzik el, mert jelenlegi formájában a szerkezet talán már most is működésképtelen, és a mi felvételünk csak a harmadik szakaszban kerülhet sorra. Ezek a realitások. Azt hiszem, van bizonyos játékterünk, s ez valamelyest nőtt az új kormány hivatalba lépése óta. De tudomásul kell venni, hogy vannak olyan adottságok, amelyeken nem tudunk változtatni, és külpolitikánkat, illetve a magyar-francia kapcsolatrendszert csak ezek figyelembevételével tudjuk formálni. A visegrádiak az élen - Hogyan látja azt az adottságot, hogy az e századi francia külpolitikának Közép-Kelet-Európában hagyományosan nem a mai értelemben vett visegrádi térség, hanem Románia volt a súlypontja? Van-e ebben változás? - Teljesen egyértelmű a változás. Munkatársaimmal készítettünk egy alapos és átfogó elemzést a középeurópai országok franciaországi képéről és kapcsolatrendszeréről. Azt állapíthattuk meg, hogy míg a nyolcvanas évek végéig nagyjából az ötödik helyen álltunk - Románia, Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia mögött addig mára ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Általános francia vélekedés szerint a visegrádiak elhúztak a többiektől. S nem lehet eleget ismételni, hogy a volt KGST-államokba irányuló francia beruházások ötven százaléka Magyarországra érkezik, ami számunkra rendkívül pozitív fejlemény. Az utóbbi hetek azt mutatják, hogy ez az irányzat folytatódik, azzal a kiegészítéssel, hogy Csehország mindinkább fölzárkózik Magyarország mögé. Gazdasági körökben pillanatnyilag ez a két állam élvez elsőbbséget, s ez bizonyos mértékig tükröződik a diplomáciában is. Juppé külügyminiszter a térségben először Prágát és Budapestet kereste föl. - Mérlegre tehetők-e a gazdasági és kulturális kapcsolatok, miközben a francia érdeklődés nyomán a gazdasági együttműködésben egyfajta fejlődés észlelhető, a kulturális szférában mintha nem lenne mozdulás, úgy gondolom, hogy kulturális téren egyfajta szinten tartás figyelhető meg, ami talán természetes, hiszen ebben a szférában talán már a hatvanas évek eleje óta igen jó kapcsolatok alakultak ki. A gazdaságot érdekes mozgás jellemzi: a nagy beruházások közül, amelyeket a francia kormány 1990 óta támogatott vagy támogatni próbált, eddig még egy sem valósult meg. Most a legjelentősebb talán a Hegyeshalom-Győr autópálya, amely nagy francia részvétellel épülhetne meg, s jó esély mutatkozik a Budapest- Kelebia vasútvonal rekonstrukciójára, ha a tárgyalások megfelelően haladnak, különösen pénzügyi szempontból. - Van-e annak nyoma a diplomáciában, hogy az említett nagy tervek végrehajtása valamiképpen késlekedik? Vagy éppen létre sem jön, amint például a közelmúltban kiderült, hogy nem a Matra cég kapja meg a negyedik budapesti metróvonal építését. Van ennek diplomáciai kisugárzása, mert minden állam, így Franciaország is tudja és észleli, hogy egy-egy ilyen terv megvalósulása voltaképpen többet jelent, mint maga a nagyberuházás. De a lényeg mégis a gazdasági szférában dől el, s azt hiszem, általános irányzatról nem beszélhetünk, mert mindig konkrét körülmények határozzák meg a döntést. Itt sokan eléggé tragikusan fogták föl a Matra cég kiesését a ver- senyből, de hát máshonnan nézve ez mégsem olyan meglepő, hiszen Párizs városa nem volt hajlandó stálfis szerelvényeket rendelni, miközben Toulouse-ban már fölavatták a Matra-metrót. Mindamellett az a véleményem, hogy az országról kialakított kép szempontjából szükség van egy-egy ilyen terv megvalósítására, ezért tartanám fontosnak a megegyezést a Budapest-Kelebia vasútvonal rekonstrukciójáról. Ennek politikai mellékzöngéi is vannak, hiszen összefügg a jugoszláv válság állapotával, illetve a megoldás távlataival. A kapcsolatok jelentősége Végül egy olyan kérdés, amely az ön személyén keresztül kapcsolódik a magyar-francia viszonylatok fejlődéséhez. Nem egészen három évvel ezelőtt egyik nyilatkozatát többen úgy értelmezték, hogy kétségbe vonja a diplomácia „szakma" jellegét. Hogyan látja ezt csaknem három év múltán, annak fényében, amiként a magyar-francia kapcsolatok alakultak? - Úgy gondolom, hogy bizonyos mértékig félreértették vagy félremagyarázták szavaimat. Éppen a francia diplomácia példája mutatja, hogy sokan érkeztek máshonnan külügyi szolgálatba: a múlt században például Chateaubriand, Benjamin Constant, Lamartine, a nagy romantikus költő, századunkban pedig két olyan alkotó, mint Paul Claudel és Saint-John Perse is vállalt külügyi megbízatást. A pályán tehát nem kizárólag azok tudnak mozogni, akiknek diplomáciai alapképzettségük van, ilyen iskolákat végeztek. Természetesen szükség van az alapvető szakmai tudás elsajátítására, de továbbra is fenntartom, hogy a szűkebben vett diplomáciai terület ismeretén túl óriási előnyt jelent, ha az ember a társadalom más szféráiban is ismerős, másfajta kapcsolatrendszerrel is rendelkezik. Párizsban a szerencsés véletlen úgy hozta, hogy a cseh és a lengyel nagykövet is hozzámWaspWór indíttatású, és a témáról többször beszélvén, a véleményünk ebben teljesen egybevág. Úgy gondolom, hogy ráífert ott is elég komoly eredményeket elérnünk az utóbbi csaknem három esztendőben. (m. j.) Szávai nagykövet a Balladur-kormány tevékenységének súlypontjáról Alaposan változott Párizs Közép-Európa-képe Aranykert, ízlelgetem a szót, a Csallóköz századokkal ezelőtti magyar nevét, mely mára igen megkopott. Nemcsak a szó, a vidék is, hol lépten-nyomon a szocialista iparosítás ismérveivel - gyárkéményekkel és nyomasztó blokkházakkal - találkozom. Alig képzelhető el, hogy valaha Zsigmond királyunk fényes nyaralói, s ama nagy Mátyásunk vadaskertjei voltak itt. A két nagy király után az Aranykert pusztulásnak indult. Gondoskodtak róla a török kontyosok ellen átvonuló hadak, aztán a kuruclabanc háborúk. Az Aranykert feledésbe merült, és új nevet kapott a táj az itt lakóktól. A szigeten végigkanyargó legnagyobb Duna-ág „bolyongásáról”, „csallókázásáról” lett Csallóköz. Egyébként Európa legnagyobb folyami szigete, 84 kilométer hosszú, 15-30 kilométer széles és másfél száz település fekszik rajta. A két Duna-ág - az Öreg-, illetve a Kis-Duna által közrefogott vidék 1885 négyzetkilométer. A közepét kettészelő, Komárom és Pozsony közötti főút pedig kereken száz kilométer. Rettegés a víztől Valaha kiöntésekkel, holtágakkal felszabdalt vízivilág volt e tájon, amelyet már a múlt század közepe óta végzett vízszabályozások és ármentesítések zaboláztak meg. E munkálatok azóta is folynak, mégis az immár három évtizede, 1965-ben történt hatalmas árvíz maradt örökre emlékezetes az itt élők számára. Most újabb katasztrófa zúdult a hajdani pásztorok, halászok, pákászok, csikászok, hód-, vidra-, farkasvadászok, nádvágók, vízimolnárok, aranyászok (aranymosók) és más ősfoglalkozású emberek utódainak a nyakába. Az Aranykert immár véglegesen elillant. - Bár a hetvenes évek végétől állandóan téma volt a csallóköziek körében a bősi erőmű - mondta az egyik falu főutcáján a hőségtől az útszéli diófa árnyékába húzódva a középkorú, napszítta arcú férfi -, de azt sohasem tudtam elképzelni, hogy a portámtól alig száz méterre hömpölyög majd a Duna vize. Ez még csak hagyján, de a házam tetejétől vagy nyolc méter magasra van a szintje. Mindenki retteg itt a környéken - csak kevesen mondják ki -, mi lesz akkor, ha szakad a gát, vagy ha átveri a hullámokat a gáton a Csallóközben előforduló száznegyven kilométeres orkán. A csatorna melletti falvak lakói úgy tesznek, mintha megszokták volna a rájuk leselkedő veszedelmeket. Pedig folytonosan rettegnek: Mi lesz, ha...? Most egy újabb akcióval megint alázzák az itt élő magyarokat... -Hogyan? - A szlovák kormány utasította a fizetőképes vállalatokat, hogy munkásaikat, alkalmazottaikat mozgósítsák a „nagy szlovák mű”, vagyis a bősi csatorna és erőmű megtekintésére, mert így akarják széles körben népszerűsíteni. Pozsonyban dolgozom - naponta ingázom a Csallóközből -, s kénytelenségből én is részt vettem a Binderék által szervezett, Pozsony-Bős-Szap közötti hajókiránduláson. Ezt egyébként sokan szeretnék megtenni, volna utas, azonban az egyéni viteldíj az itteni keresetekhez, nyugdíjakhoz képest igen sok, 270 szlovák korona, így magánszemélyként az embereknek csak kis része engedheti meg magának. Az említett kormányutasítás szerint az én vállalatom is bérelt egész napra egy hajót, amelyért negyvenezer koronát fizetett. A pozsonyi kikötőben egyébként négy vízialkalmatosság áll a nagyérdemű rendelkezésére a„nagy szlovák mű” megtekintéséhez. Az egyenként 240 személyes Zilina (Zsolna) és Presov (Eperjes), illetve a 180 személyes Martin (Turócszentmárton) és a Cacica (Csaca). A hajókázást május közepétől szervezik, s hogy milyen következetesen, bizonyítja, hogy nemcsak invitáló plakátokat, hanem külön menetrendet is kinyomtattak. - Mit látott a hajóúton? - Nagyjából azt, amit vártam. Délelőtt fél tízkor indultunk a pozsonyi kikötőből, s az ötven kilométeres utat két és háromnegyed óra alatt tettük meg. Bős előtt tíz percet várakoztunk, majd behajóztunk a zsilipkamrába. Huszonöt percig tartott a lesüllyedés és az alvízcsatornába való kihajózás. Itt már fél kilométer széles az új mederbe kényszerített „Duna”, amelyben talán hat kilométert haladtunk még lefelé. Az Öreg-Dunától körülbelül két kilométerre, Szap községtől fordultunk vissza, délután két óra húszkor. Az átzsilipelés most 35 percig tartott, s mivel a vízzel szemben úgynevezett hegymenetben hajóztunk, háromnegyed hatkor értünk a pozsonyi kikötőbe. Egyetlen teherhajóval sem találkoztunk - pedig Binderék állandóan a biztonságos hajózásra hivatkoznak -, s ennek nemcsak a gazdasági pangás, hanem a jugoszláviai embargó is az oka. Ezt a júniusi hajókázást szeretném örökre elfelejteni... Fedélzeti gyalázkodás -Miért? - A hajónkon volt egy idegenvezető, pontosabban útikalauz, egy nyugalmazott mérnök, aki állítólag húsz éven át dolgozott a bősi vízlépcső tervezésén és kivitelezésén. A fedélzeti hangosbemondón részletesen tájékoztatta az utasokat a műszaki és az ökológiai tudnivalókról. Mint a vízfolyás, úgy mondta a magáét, szinte minden közlését bőven megtűzdelte magyarellenes dörgedelmekkel. Gyalázkodó köpködései undorítóak voltak, a gyomrom görcsbe rándult, alig tudtam türtőztetni magam. Az utasok -jó kétszáz ember - a sikerélménytől és a „N nagy szlovák mű” láttán felbuzdulva előszedték betankolt söreiket, borovicskájukat, és hamarosan részegre itták magukat Szlovák nacionalista dalokat üvöltöztek és kiszólásaikkal gyalázták a magyarságot. -Hogyan? - Az egyik részeg utas a közelemben azt magyarázta szintén jócskán beszívott társának, s közben a hangja meg-megcsuklott: „Végre már itt vagyunk a Dunánál... Visszavettük ezeréves jussunkat, a Csallóközt - ahogyan szlovákul nevezik, Zitny Ostrov, vagyis Gabona-sziget, hiszen ez a táj Szlovákia éléskamrája, be lesz kerítve... Most sokan fognak ideköltözni állandóra lakni. Meg nyaralókat építünk végig, a mi szlovák Dunánk partján...” Ahogyan mondani szokás, már a vakok is látják: Szlovákia szándéka egyértelműen a magyar lakosság erőszakos beolvasztása. A szlovákiai magyarság félelmei nem alaptalanok. Több mint két éve kemény aknamunka folyik a felvidéki magyar iskolák elszlovákosítására. Már a diktatúra idején, 1978-ban, illetve 1984-ben rá akarták erőltetni a magyar tannyelvű iskolákra a szlovák nyelven történő oktatás bevezetését A tervet akkor a társadalmi és a szülői összefogás meghiúsította. A magát demokratikusnak nevező állam ma sem tett le erről a szándékáról, a szlovák kormány 1991. január 26-án kelt 49. számú határozata értelmében többek között ki kell dolgozni a magyar tannyelvű iskolákban a tantárgyak szlovák nyelven való oktatásának módozatait, valamint úgynevezett „alternatív” alap- és középiskolákat kell létesíteni, ahol a szaktantárgyakat csak szlovákul oktatnák. Csallóköz-szerte nagy a felháborodás az alternatív iskolák terve ellen - kezdte Dunaszerdahelyen Huszár László, a Csemadok - Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség területi választmányának titkára. - Különféle fórumaink már tiltakoztak a terv miatt, amelynek megvalósítása egyértelműen a magyar oktatás elsorvasztását és ezzel a magyarság asszimilációját idézi elő. Ezért igyekszünk a szülőket felrázni. Az oktatási hatóságok azt hangoztatják, hogy a magyar gyerekek a szlovák nyelvet jól elsajátítva, jobban érvényesülnek az életben. Ez egyszerűen nem igaz, hiszen köztudomású, az anyanyelven megszerzett tudás a legbiztosabb. Az alternatív iskolák létesítésével egyszerűen a kultúránk alapkövét, az anyanyelvi iskolát akarják elvenni tőlünk. Ezért hívta fel a Csemadok országos elnöksége és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elöljárósága az iskola-, illetve a szülői tanácsokat, hogy a június 30-ai tanévzárókon egyperces figyelmeztető csengetéssel vagy harangozással tiltakozzanak az alternatív iskolák bevezetése ellen. A Csemadok irodájától alig néhány lépésnyire található Dunaszerdahely központjában a Szent János Alapiskola, amelynek kétszáz tanulója a korábbi marxista esti egyetem épületében kapott helyet A keresztény szellemiségű iskola kezdeményezője a helybéli római katolikus esperes, Morovics István volt. A jövendő iskola helyiségeit leromlott állapotban kapták meg, ajtók, mosdók és más felszerelési tárgyak hiányoztak. Nem volt könnyű összeszedni az induláshoz szükséges pénzt, de sokan segítettek. Jelentős összeggel támogatta az indulást a város önkormányzata is. Az elmúlt év szeptemberében végre kezdhettünk—kezdte Aranyossy Teodóra igazgató -, kilenc osztályban kétszáz tanulóval, tizennyolc pedagógussal. Az utóbbiak közül négy óraadó, extemista tanár, ők az idegen nyelvet - angolt és németet - tanítják az első osztálytól kezdve. A gyerekek tehát a szlovákkal együtt három idegen nyelvet tanulnak. A másik, amiben különbözünk az állami iskoláktól, hogy keresztény szellemben neveljük a gyerekeket. Iskolánkban nem dívik a csúnya beszéd, a lökdösődés, nincs civakodás, pedig a gyerekek különböző tanintézetekből kérték át magukat hozzánk. Haladék az oktatásnak -Miként tartják fenn az intézményt? - Egyrészt a költségvetésből, az úgynevezett fejpénzből, amely 145 korona volt eddig, de most a felére csökkentették. - Lényegében saját magunkat kell fenntartanunk - kapcsolódott a beszélgetésbe Sándor Mária gazdasági vezető -, most alig kétmillió koronából gazdálkodhatunk. Ebből kell üzennünk a lakbért, a tanárokat, az épület rezsiköltségeit és fejleszteni az oktatási feltételeket. Tulajdonképpen függetlenek vagyunk az állami iskolaügytől, bár egyházi iskolaként bizonyos költségvetési kerettel rendelkezünk, de jóval kevesebbel, mint az állami iskolák. - Adományokból, alapítványi pályázatokból igyekszünk pénzhez jutni, hogy fennmaradhassunk - vette vissza a szót az igazgató -, de sajnos eddig kevés sikerrel. Megpályáztuk például a magyarországi Illyés Alapítványt is, de nem kaptunk támogatást. Nálunk csorbítatlan az anyanyelvi oktatás, nem úgy, mint a tervezett alternatív iskolákban. A szünidővel két hónap haladékot kapott az itteni magyarság. Azonban hamarosan itt a szeptember, amikor a magyar szülőknek ismét - mint már annyiszor - meg kell vívni harcukat a magyar iskolák fennmaradásáért. Botlik József Egy hajóút tanulságokkal, mi lesz a magyar iskolákkal? Volt egyszer egy Aranykert Magyar Nemzet 7