Magyar Nemzet, 1997. augusztus (60. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-06 / 182. szám

8 Magyat vizet Fókusz SZERDA, 1997. augusztus 6. Egy Gallup-felmérés rejtett összefüggései A Piaget-maci üzenete a választási esélyekről Hosszú idő óta hiányolták az olvasók a Gallup közvélemény-ku­tatási adatait a Magyar Nemzet ha­sábjairól. Június végén újra megje­lentek ismert adatábrái. A közreadó cikk önmagában kétféle „nyelvjá­tékot” egyesít. Első fele állítás: „Fej fej mellett a Fidesz és az MSZP", a második pedig kérdés: „Leszakadóban a kisgazdák?" (Tudniillik amilyen bizonyossági fokra az adatok jogosítottak.) A kész állítás és az ellenvetésre még nyitott felvetés kontrasztját a száza­lékok nyelvén is kifejezésre juttat­ta, de a kérdőjel homályfoltjának zsugorítására is ígéretet tett. E Gallup-közlemény három standard kérdés alapján -­„Ön most kire szavazna?” - „Ön sze­rint a többség kire?” - „Ön kire semmiképpen sem?” - egy-egy párt „tényleges támogatóit”, „győzelmében hívőit” és „zsigeri elutasítóit” különböztethetjük meg. A politikai széljárás érzéke­lésére (vagyis épp az „Ön szerint a többség kire szavazna?” kérdés válaszaira) érdemes odafigyel­nünk, hiszen az elmúlt négy-öt évben már hazai Gallup-adatok is tanúsítják, hogy ennek van a leg­nagyobb prognosztikus ereje. De az sem mindegy, hogy ezt a „jós­lat erejű” adatot kinek a szájából halljuk. Meg kell néznünk, hogy az illető párt győzelmében hívők hány százalékban kerülnek ki az ugyanezen pártot választók közül (ezeket címkézhetjük „hívő tá­mogatóknak”), szemben azokkal, akik valamely más párt iránti el­köteleződésük dacára számolnak az illető párt győzelmével („elis­merő ellenfelek”). A párthívek győzelmi jóslásának nyilván nincs olyan hitele, mint az illető párttól elfordulóknak vagy kifeje­zett elutasítóinak, akik a szóban forgó párt győzelmi esélyét csak bosszúsággal ismerik el. Az ilyen fajta élesítést tovább fokozza, ha egyéb kategóriákkal, például az iskolai végzettséggel vagy a jöve­delmi szinttel keresztezzük a győ­zelmi várakozások és a saját párt­választás kapcsolatának adatait. A június végén közölt adatok­ból például fantasztikusan (sőt humorosan) találó, frappáns ösz­­szefüggéseket olvashatunk ki. Az A szerző szociológus, a Gallup kutatási igazgatója. Elemzése a Magyarországon az egyik leg­megbízhatóbbnak számító közvéle­mény-kutató intézet, a Gallup ada­taira támaszkodik. Ezzel együtt megállapításai saját kutatói meg­győződését tükrözik, vagyis nem te­kinthetők Gallup-álláspontnak. 1. táblázat, mely csupán azok adatait tartalmazza, akik saját pártvonzalmuk ellenére vélik be­futónak valamelyik ellenlábas csúcspártot, arról árulkodik, hogy a Piaget-maci hatása zsinórban csökken az iskolázottság szintjé­vel. Ismeretes, hogy a világhírű pszichológus, Piaget úgy vizsgál­ta az óvodások érettségi fokozata­it, hogy egy asztal négy oldala mögött a falon látható városképek közül a kisgyereknek ki kellett választania, hogy ahhoz képest, amit ő lát a neki szemben lévő fa­lon, vajon mit lát a maci, akit az asztal különböző oldalaira ültet­tek. Éretlenebb óvodások termé­szetesen a maci minden üléspont­jához a saját maguk által látott ké­peket rendelték hozzá. Egyébként a médiakutatásban úttörő La­­zarsfeld „programanalizátorának” tanúsága szerint rádiós szerkesz­tők is körülbelül ekkorát tévedtek, amikor azt kellett gombnyomoga­tással jelezniük, hogy melyik mű­sorrészlet fog tetszeni vagy nem tetszeni a közönségnek. Képtele­nek voltak a saját tetszésüktől el­szakadni. Az egész protekciós (beleve­­títési) problematika politikai sú­lyosságát a híres Milgram­­kísérlet egyik póteredménye mu­tatja meg. Milgram eredetileg azt vizsgálta, hogy normális kísérleti alanyok adott instrukciókra hány voltos áramütéseket hajlandók még adni a másik teremben ülő állítólagos társaiknak, és hány százalékuk milyen voltszámnál tagadja már meg az engedelmes­séget. (A kísérleti alanyok úgy tudták, hogy valódi áramütéseket mérnek élő személyekre.) Ehhez a kísérlethez járult 40 pszichiáter kikérdezése arról, hogy szerintük ezen „engedelmességből kegyet­lenségnek" milyen foka mennyi­re gyakori. Nos, míg a pszichiáte­rek átlagos saccolása szerint 150 voltos ütést az alanyoknak csak 30 százaléka, 300 voltost már csak négy százaléka, 450 voltost pedig már csupán egy ezreléke volna hajlandó adni, addig a va­lóságban ezek az értékek messze nem ilyen humánusan alakultak. Ugyanis még a 150 voltos áram­ütést is az emberek 80 százaléka rámérte felebarátaira, amely arány majdnem a 300 voltos üté­sig kitartott. De még a 450 voltos borzalmas áramsokknak is bőven volt elkövetője: közel 60 száza­lékban! (Kérdés, vajon a politiku­sok mennyire reálisan mérik be a népességben rejlő agresszivitás­potenciált? Vagy a naiv pszichiá­terekkel szemben ők nagyon is tudatában vannak e démoni erők­nek?) Az 1. táblázat az 1800 fős Gal­­lup-mintasokaságból csak annak az 530 főnek a százalékos adatait mutatja, akik saját más irányú pártvonzalmuk ellenében várják e három párt valamelyikének győ­zelmét. E Piaget-maci táblázatból jól láthatjuk, hogy a bármelyik csúcs­pártra nem szavazók közül a leg­kisebb százalékban tényleg a nyolc általános alattiak képesek elszakadni attól a győzelmi pers­pektívától, amit saját pártválasztá­suk vetítene eléjük. Ahogy me­gyünk felfelé az iskolázottsági szinteken, úgy emelkedik azok aránya, akik nemtetszésük dacára képesek „beismerni” egy másik párt győzelmi esélyét, tehát ki­emelkedni a Piaget értelmében vett politikai infantilizmusból. Így például a Fideszt nem választó diplomások nyolc százaléka, a kisgazdákat nem szerető érettségi­zettek 18 százaléka és a szocialis­tákban nem bízó felsőfokú vég­zettségűek 14 százaléka képes el­szakadni saját más irányú pártvon­zalmától, és befutóként jelölni meg ezeket a pártokat. De e politikai érettséggel kap­csolatos érdekesség mögött már megjelenik az első súlyosabb poli­tikai kihatású eredmény is. A min­den iskolázottsági szintet felölelő, tehát teljes magyar minta adatai szerint míg a Fideszre nem szava­zók átlagosan csak öt százalékban várnának Fidesz-győzelmet, addig az MSZP-re nem szavazóknak már 11 százaléka érzi az MSZP „újrázásának” előszelét, az FKGP- re nem szavazóknak pedig majd­nem 14 százaléka vár fordulatot egy kisgazdagyőzelem jegyében. Ez a június eleji adat megerősíti a korábbról ismert, bár változatlanul rejtélyes tényt, hogy a Fidesz tar­tós támogatottságemelkedése elle­nére is alig emelkedik a győzelme iránti országos várakozás. (Egyéb­ként saját szavazóinál sem, de itt most a többieket nézzük.) Ha azonban az „elismerő el­lenfelek” véleménye után egy pil­lantást vetünk a „hívő támogatók" győzelmi sejtéseire is­­ és a válto­zatosság kedvéért és újabb ko­moly üzenet reményében most a jövedelmi szintekkel bontunk akkor teljes egészében kirajzolódik előttünk a mai Magyarország párt­­politikai színterének egy többnyire homályban hagyott alapjellemzője. Ezt a 2. táblázat adataiból olvas­hatjuk ki (melyben a kép teljessége kedvéért a győzelmi várakozások mindegyik fajtáját összegző adat­oszlopokat is közöljük). Ha a legtöményebb informá­ciót nyújtó rangsoradatok oszlo­pait nézzük, máris előttünk áll a teljes meglepetés. Míg a Fidesz és az MSZP győzelmében leginkább (1. helyen) a gazdagok hisznek és legkevésbé (3. helyen) a legszegé­nyebbek, addig a kisgazdagyőze­lem iránti várakozásnál ennek épp a fordítottját látjuk. Az is látható, hogy a rangsor-adatok éppúgy vo­natkoznak az illető pártok győzel­mébe vetett hit komplex mutatójá­val felölelt teljes sokaságra (első oszlopok), mint a „hívő támoga­tóknak” címkézett alcsoportra. A számok nyelvén itt nem kevesebb lett kimondva, mint az, hogy a politikai közvélemény egyik legkeményebb mutatója, a „szociális bőrünkön érzett politi­kai Szélmozgás” (Noelle­ Neu­mann) tekintetében két külön Magyarország létezik. A gazda­gok felsőbb („magasabban ten­gerszint feletti”) rétegében olyan „légáramlatok” uralkodnak, me­lyek egyik hullámában a Fidesz, másikban az MSZP győzelmé­nek előszele érződik. A szegé­nyek „lapályain és belvizes mélyföldjein” viszont egyedül az FKGP nyeréséről „fújnak a sze­lek”. Ez ahhoz a szokatlan, de lo­gikus következtetéshez vezet, hogy - ellentétben a közkeletű hiedelemmel, amit a szoros Fidesz-FKGP rivalizálásról ápolnak -, a kisgazdák és a fiatal demokraták nem zavarják egy­más köreit. Egymástól meghök­kentően távoli szocioökonómiai rétegek érdeklődésében vannak csupán jelen. A három csúcspárt „mérkőzési, párosítása” a Fideszt először az ugyanazon jövedelmi rétegben erős, MSZP-vel szólítja sorompó­ba. A tehetősebbek, anyagi gon­dokkal kevésbé küszködők körei­ben ugyanis jószerivel csak azon megy a vita, vajon a Fidesz képes lesz-e leváltani az MSZP-t vagy a szocialisták visszaverik a fiatal de­mokraták kihívását. (A „visszave­rik” vélekedés az erősebb.) Ezek­ben a körökben a kisgazdák ázsió­ja a legalacsonyabb, rájuk itt nem­igen tippelnek. A legfrisebb Gal­­lup-közlésben „fej fej melletti él­lovasokként" aposztrofált magyar polgári csúcspárt és szocialista utódpárt erőinek tehát a jómódúak vélemény­ közegében kell megvív­niuk „elődöntőjüket”. Ez a réteg a politikai eseményekre amúgy is gyorsabban és élénkebben reagál, véleményvezérségével pedig ezekre közvetlenebbül vissza is hat, így időrendben is csak ennek a mérkőzésnek a kimenetele tisz­tázhatja, hogy a lassabban ocsúdó mélyrétegek érzületével a társa­dalmi-gazdasági elit oldaláról ki­nek lesz szembesülési alkalma és feladata. A magasabb társadalmi-gaz­dasági státusúak gondolatvilágá­ban teljesen esélytelennek tűnő kisgazdapárt győzelmi kilátásai ugyanis már a közepes jövedelmi réteg megítélésében kezdenek ja­vulni. Ennek megfelelően itt eny­hébb lejtővel a Fidesz, merede­­kebb zuhanással pedig az MSZP esélye kezd romlani. Ha a magyar társadalomnak csak a legtehető­sebb szűk harmada szavazna, az MSZP győzelme biztos volna (ti. e réteg véleményklímájának hatá­sára, amit törvényszerűen követ a tényleges akaratformálódás). Csakhogy láthatjuk: a szocialisták már a közepes jövedelmi rétegben elvesztették a győzelmükben hí­vők egynegyedét, és a két ellenzé­ki párt szintjéig süllyedtek le. Ez a kiegyenlítődés arra utal, hogy a jövedelmi rétegződés középső sávjában még nem igazán döntöt­ték el, hogy a három éllovas közül melyik lesz - melyik legyen - a befutó. A népesség legszegényebb bő harmadában viszont teljes a fordu­lat. Az FKGP itt már egyértelmű­nek tartott győzelmi esélyétől elő­ször az MSZP-é szakad le draszti­kusan, majd még innen is tovább valamennyivel a Fideszé. (Feltűnő, hogy e leszakadások az MSZP esetében markánsabban az összes vélekedő szintjén jelentkeznek, a Fidesz esetében pedig a hívő tá­mogatók között, ami a két párt bá­zisának eltérő szervezettségével függhet össze. A szocialista szava­zók még a létminimum alatt is ki­tartanak - vitatkoznak a kisgaz­dákkal -, ahol a Fidesz-hívek már visszahúzódnak és saját győzel­mük helyett a kisgazdákét várják.) A legfrissebb Gallup-adatok elemzése tehát első menetben ilyen szilárdabb tételekhez és kérdőjeles felvetésekhez vezetett. (Reméljük, hogy a kérdőjeles bi­zonytalanság némi zsugorításá­val.) Hogy ezekből egyéni meg­látásokkal vagy csoportos megvi­tatással milyen további következ­tetéseket fognak levonni, ezt a Magyar Nemzet olvasóira bízzuk. Varga Károly A megkérdezett iskolai végzettsége Kérdés: Ön szerint ki kapná most a legtöbb szavazatot? (Csak azok adatai, akik nem szavaznának az általuk nyertesnek tartott pártra) Válasz a Fidesz az FKGP az MSZP 8 általános alatt 2,5% 8,6% 6,1% 8 általános 5,0% 10,2% 9,4% Szakmunkásképz. 4,9% 12,8% 11,8% Érettségi 5,7% 18,1% 11,5% Felsőfokú képz. 8,1% 14,4% 13,9% Együtt 5,2% 13,5% 10,8% 1. táblázat Jövedelmi szint (havi, forintban) A Fidesz győzelmében Az FKGP győzelmében Az MSZP győzelmében hívők összesen „hívő tá­mogatók”rangsor hívők összesen „hívő tá­mogatók"rangsor hívők összesen „hívő tá­mogatók”rangsor Alacsony, 30 ezer alatt 18,8% 5,6% 3. 31,1% 12,8% 1. 22,8% 11,0% 3. Közepes, 30-60 ezer 21,7% 6,8% 2. 26,7% 8,9% 2. 27,5% 11,9% 2. Magas, 60 ezer fölött 26,0% 8,1% 1. 23,7% 6,3% 3. 38,6% 14,4% 1. Együtt 21,9% 6,7%-27,4 9,6%-28,9% 12,7-2. táblázat A szerző történész­ e­­ Nekibuzdulás, remény, végállomás Külföldi áldozatok és ügynökök a Szovjetunióban A fiatal osztrák történészek figyelme a nyolcvanas évek második felében for­dult a kommunista mozgalom és a Szov­jetunió története felé. A Szovjetunió összeomlása után a rövid időre szélesre tárt levéltárak nyújtotta lehetőséggel élve többen vállalkoztak hosszabb-rövidebb helyszíni kutatómunkára is. Az eredeti, eddig ismeretlen és a kutatás számára hozzáférhetetlen forrásanyagok felhasz­nálásával az elmúlt években több jelen­tős kötetben tették közré kutatási ered­ményeiket. Legutóbbi, nagy feltűnést ki­váltó munkájuk a Nekibuzdulás, remény, végállomás címet viseli és az 1925—45 között a Szovjetunióba került osztrák polgárok sorsát dolgozza fel (Barry McLaughlin, Hans Schafranek, Walter Szevera, Aufbruch, Hoffnung, Endsta­­tion, Österrecherinnen und Österreicher in der Sowjetunion 1925-45, Verlag für Gesellschaftskritik, 1997, Wien). A legtöbb osztrák, aki huzamosabb időt töltött a Szovjetunióban politikai emigránsként, az 1934-es Schutzbund felkelés aktivistájaként, illetve az Osztrák Kommunista Párt tagjaként, munkás kül­döttségek delegáltjaként vagy munkavál­lalóként érkezett. Az első ötéves terv idő­szakában 1928—29-től a Szovjetunióban súlyos szakmunkás- és mérnökhiány mu­tatkozott. Ennek ellensúlyozására a kom­munista mozgalom tagjai hatékony to­­borzói és propagandatevékenységet foly­tattak a fejlett ipari országokban, ahol a gazdasági válság miatt jelentős szakmun­kás-, szakértői töpségek váltak munka­­nélkülivé. A szovjet statisztikák szerint 1932-ben­ több mint 42 ezer külföldi ven­dégmunkás dolgozott a Szovjetunióban. Ezek fele német, illetve osztrák, negyede pedig amerikai és kanadai volt. A külföldi munkavállalók egy része azzal a céllal érkezett a szocialista Szov­jetunióba, hogy szaktudását a szocializ­mus építésének szolgálatába állítsa. Má­sik részüket a tartós munkanélküliség késztette arra, hogy meghatározott időre munkát vállaljanak a „dolgozók államá­ban”. 1931-32-ben körülbelül kétezer osztrák vállalkozott szovjetunióbeli munkavégzésre. Annyian, mint amen­nyien a hagyományos kivándorlási célországokba, Kanadába, illetve az Egyesült Államokba távoztak. 1935- 36- ban a szovjet hatóságok a külföldi mun­kavállalókat állampolgárságuk feladásá­ra és a szovjet állampolgárság felvételé­re ösztönözték. Aki erre nem volt haj­landó, annak munkavállalási engedélyét nem hosszabbították meg. Közülük csak keveseknek sikerült némi megtakarított pénzzel együtt visszatérniük szülőföld­jükre. Akik a Szovjetunióban maradtak, azok nagy részét magával ragadták a harmincas évek egymást követő terror­hullámai. A maradók közül több mint kétszáz embert hurcoltak el, döntő há­nyadukat kémtevékenységgel vádolva. Legtöbbjüket a Hitler-Sztálin barátság időszakában átadták a Gestapónak. Az 1930-41 közötti időszak áldoza­tainak számát ma még megközelítőleg sem ismerjük. A Szovjetunió felbomlását követő évek publikációi eltérő nagyság­­rendű adatokat közölnek. A KGB 1990- ben közzétett adatai szerint 1930-53 kö­zött „ellenforradalmi tevékenység” cí­mén 3,7 millió embert tartóztattak le, és közülük mintegy 800 ezret lőttek agyon. Krjucskov KGB-elnök 1991-es beszámo­lója szerint 1937-38-ban egymillió em­bert tartóztattak le és 600 ezret végeztek ki. Ezeknél is döbbenetesebbek viszont azok az adatok, melyeket O. G. Satunov­­szkaja asszony vizsgálatai állapítottak meg. Satunovszkaját 1960-ban bízta meg Hruscsov egy olyan vizsgálóbizottság vezetésével, mely a rendszer összes áldo­zatát számba veszi. Eszerint 1935 és 1941 között mintegy húszmillió embert tartóztattak le és közülük hétmilliót vé­geztek ki. A bizottság által gyűjtött doku­mentumok egy részét a jelentés összeállí­tását követően megsemmisítették, illetve meghamisították, amint ezt egy 1989-es ügyészségi jelentés megállapította. A kötet egyik legérdekesebb írása a nemzetközi káderképző, az úgynevezett Nemzetközi Lenin Iskola (NLI) történeté­be enged bepillantást. A konspirált, zárt intézmény működéséről, ahol a két háború közötti nemzetközi kommunista mozga­lom legismertebb veteránjait képezték ki, még nem sok írás született. A Komintern V. kongresszusa 1924 nyarán tűzte napi­rendre a nemzetközi kommunista mozga­lom bolsevizálását, ami azt jelentette, hogy a kommunista pártokat szervezeti­leg, ideológiailag és politikailag egyaránt az SZKP alá kell rendelni. Ezt a célt szol­gálta a moszkvai NSZ 1925-ös megalapí­tása is. Feladata olyan megbízható és ki­próbált káderek képzése lett, akik elméle­tileg és gyakorlatilag is alkalmasakká vál­tak pártjaik bolsevizálásának végrehajtá­sára. A tanítás 1926 tavaszán indult meg a Vorovskogo utca 25/A szám alatti elegáns épületben, hetven diákkal. A diákok poli­tikai gazdaságtant, az SZKP történetét, a nemzetközi munkásmozgalom történetét, a leninizmust és az orosz nyelvet tanulták. A diákokat négy nyelvi csoportba osztot­ták. A magyarok a német szektorhoz tar­toztak, a németekkel, osztrákokkal, sváj­ciakkal, csehekkel, lengyelekkel és hol­landokkal együtt. A legtöbb tanár orosz volt, de akadtak közöttük más nemzetisé­gűek is, így például Fogarasi Béla, Rudas László és Haász Árpád. Esetenként vezető Komintern funkcionáriusok is tartottak előadásokat, Kun Béla, Manuilszkij, Mirov-Abramov, Trilisser. A diákok privi­legizált körülmények között éltek. Szállást és teljes ellátást kaptak az intézetben, ösz­töndíjuk pedig lényegesen magasabb volt az átlagos munkásfizetésnél. Az NSI növendékei az elméleti tantár­gyakon kívül elsajátították a forradalmi stratégiával és taktikával összefüggő gya­korlati ismereteket is. Felkészítették őket az illegalitásban végzendő munkára, egy­fajta katonai és hírszerzői alapkiképzést is kaptak. Ezért is volt arra szükség, hogy a Lenin-iskola növendékei fedőnevet hasz­náljanak beiskolázásuk alatt. Képzésük jellegének megfelelően szigorúan konspi­rált viszonyok között, katonai fegyelem­ben, állandó ellenőrzés alatt éltek, készül­tek arra, hogy majdani működési terepük illegális feladatainak megfeleljenek. Az NLI működésének 12 éve alatt mintegy kétezer ügynököt képzett ki. A kommunis­ta mozgalom sok jelentős figurája töltött hosszabb-rövidebb időt az NLI falai kö­zött. Emelkedésük a párthierarchiában en­nek megfelelően töretlen volt. Ide járt töb­bek között Andre Marty, Erich Honecker, Erich Mielke, Szűcs Ernő, az ÁVO-ÁVH egyik vezetője, Kovács István. Kívánatos lenne, ha a Szovjetunióba került magyarok történetéről és a nem­zetközi kommunista mozgalomban jelen­tős szerepet betöltő magyar kommunis­tákról is minél előbb megszülethetnének azok a tanulmányok, melyekhez bősége­sen rejtenek anyagot a szovjet levéltárak. Schmidt Mária

Next