Magyar Nemzet, 1997. október (60. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-22 / 247. szám
Váti Eddigi ismereteink szerint Fracz László volt az egyetlen lengyel állampolgár, aki 1956 októberében, fegyverrel a kezében elesett hazánkban. Ma hetvenkét éves nővére, Janiga Lajosné negyven évig - családtagjain kívül - senkinek sem beszélt róla, hogy mi történt testvérével azon a végzetes napon, október 25-én. Az idős aszszony még most is, hogy újpesti otthonában meg szeretném idéztetni vele a múltat, homlokát redőzve, aggodalmaskodva kérdezi, hogy nem lesz-e baja, ha mindent elmond öccse haláláról. Csak jelen levő fia, Vermes László unszolására s bátorítására tárulkozik ki lassan-lassan. Először nem mindennapos családi krónikájuk első fejezeteit eleveníti fel. Szüleink, Rajacz Rozália és idősebb Fracz László a század elején, a jobb megélhetés reményében vándoroltak be Magyarországra. Kőbányán ismerkedtek meg 1917-ben, s esküvőjük után Újpesten telepedtek le. Apám tímárként kereste a kenyerét, anyám a háztartást vezette. Öten voltunk testvérek, négy lány és egy fiú, a lányok közül Mária még csecsemőkorában meghalt. Laci hamadik gyermekként, 1924. március 28-án jött a világra a Rákóczi út 41.-ben, abban a tizenegy lakásos földszinti házban, amelyben valamennyien felcseperedtünk. Súlyosabb nélkülözésekben nem volt részünk, viszont szigorúan neveltek bennünket. Előfordult: apám végighúzott rajtunk bőrből font ostorával, anyám meg még tizennyolc éves koromban is felpofozott, mert az esti, nyolcórai harangszó után öt perccel értem haza. - Lengyel származásuk tudatát megőrizték? - Otthon lengyelül beszéltünk, de mi, gyerekek, amint kiléptünk a lakásból, átváltottunk a magyarra. Csak a pszichológusok tudnák megmagyarázni, hogy miért. Valószínűleg nem akartuk, hogy csúfoljanak s utánunk kiabáljanak az utcán a társaink. Nem tagadhatom, hogy felnőttkoromra el is felejtettem az anyanyelvemet. Ehhez hozzájárult az is, hogy a szüleim Rózsi húgommal, akikkel a legtöbbet gyakorolhattam volna, 1946-ban viszszatelepültek Lengyelországba. - Milyen gyerek volt a fivére? - Eleven, pajkos, de nem okozott sok bánatot a szüleinknek. Az utcai verekedésekből nem vonta ki magát, bár sohasem kötekedett, mindig mások védelmére kelt. Főleg értünk, nővéreiért adta-kapta az ütlegeket. Istenem, hányszor beleakaszkodtak azokba a dús, fekete fürtjeibe! Én meg közben éktelenül visítottam s toporzékoltam, hogy ne bántsák. A hat elemit elvégezvén lakatosinas lett a szintén lengyel származású Benyik Sándor kovácsműhelyében. Olyan kézügyességet árult el, hogy két-három hét múlva már lovat patkoltattak vele. Később kitanulta a szerszámkészítést is, és az újpesti porfestékgyárban helyezkedett el. - Úgy tudom, hogy a háború alatt is bátran, igazságszerető természetéhez híven viselkedett. - Egyszer, már Szálasi uralma alatt, különösen kihívta maga ellen a sorsot. Barátjával, Takács Lászlóval felfigyelt egy jelenetre az Attila utcában, amely a fejébe kergette a vért. Két nyilas agybafőbe vert egy sárga csillagot viselő embert, az egész Újpesten ismert Szidon doktort. Habozás nélkül közbeavatkoztak, s irgalmatlanul eltángálták a két Árpádsávost. Még a géppisztolyukat is elvették. Persze tudták, hogy golyó vár rájuk, ha elfogják őket, ezért elrohantak a kiegészítő parancsnokságra, s önként jelentkeztek katonának. Két hétre rá azonban megszöktek a Kamaraerdőben állomásozó alakulatuktól, s 1945. január 10-ig, az oroszok bejöveteléig a fáskamránkban rejtőztek. -A háború után nem akarták kiemelni, beiskolázni, mint olyan munkásembert, aki a nyilasokkal is szembeszállt? - Bizonyára megkísérelték, de ő nem mozdult el a munkapad mellől. A politika nem érdekelte, a gyűlésektől távol tartotta magát, inkább a labdarúgás vonzotta. Vagyont nem gyűjtött, ruhaneműnél s néhány bútordarabnál többet nem hagyott hátra. Kétszer nősült, de mindkét házassága felbomlott, gyermeke egyikből sem született. Élete utolsó éveiben Rákospalotán lakott, onnan járt el dolgozni régi munkahelyére, a porfestékgyárba. - És ott a gyárban sodorták magukkal az események 1956 októberében? - Nem. Aznap, október 25-én nálunk volt látogatóban, s amikor hazaindult, az Árpád út 45. előtt lefékezett egy fellobogózott teherautó. Fiatalok voltak rajta, akik odakiáltottak neki, hogy tartson velük. A következő percben már puskát fogott a kezében. A gépkocsi a belváros felé vette az irányt, de csak az Oktogonig jutott, mert ott tüzet nyitottak rá. A fiatalok leugráltak róla, s fedezéket kerestek. Laci, emlékezetem szerint, a 3-as számú ház kapualjába akart behúzódni. Már félig benn is volt a lába, de megfordult, s egy kisgyermekes anyát vett észre maga mögött. Előreengedte, s akkor találták el, a tarkójába fúródott a lövedék. Azonnal meghalt, a mentőket már ki sem hívták hozzá. - Hogyan s mikor értesültek a haláláról? - Még délelőtt tizenegykor telefonáltak abból a házból, az Oktogonról, s elküldték a vérfoltos KEOK-igazolványát is. Anyámmal, aki éppen itt tartózkodott Magyarországon - hazajött a fia temetésére, mondogattuk utóbb magunk között -, nem mertük rögtön közölni a gyászhírt. Én mentem el a Megyeri úti temető halottasházába, s azonosítottam szegényt. Nyugodtnak, kisimultnak látszott az arca, nem szenvedhetett a halála pillanatában. Az első kérésem az volt a halottöltöztetőhöz, hogy a puskáját, amelyet mellé fektettek, tüntesse el mielőbb. Mintha megéreztem volna, hogy milyen idők elé nézünk. November 2-án temették el a 40-es parcellában, a harcok újpesti áldozataival, köztük a 21 éves Balázs Dénes légvédelmi tüzérrel és a 20 éves Papp Lászlóval együtt. Megindító gyászszertartást rendeztek a tiszteletükre. Déli tizenkettőtől este hatig elhúzódott, mert mindegyikük nótáját eljátszotta a kirendelt cigányzenekar. - Négy évtized távlatából hogy tekint vissza a fivérére? Hősnek tartja? - Nem, és nem is akarnám, hogy azzá avassák. Nemes lelkű vagány volt, aki nem akart alábbvalónak bizonyulni másoknál. Úgy is mondhatnám: olyan ember, aki mindig tudta, hol a helye. Ehhez képest hamar elfelejtették, rajtunk kívül szinte senki nem emlegette többé. Hála az égnek, a hatóságok sem érdeklődtek utána. Igaz, mi sem jelentettük hivatalos helyen a halálát. Ezért máig nincs halotti anyakönyve. Mintha meg sem született volna. De az Újpesti Lengyel Önkormányzat már gondolt rá: október 23-án délelőtt tíz órakor megemlékeznek róla a sírjánál. Ábrán László Vére omlott az Oktogonon Lengyel vagány a magyar fiatalok között (Archív fotó) SZERDA, 1997. október 22. 1956 Fehér márvány, fekete gránit A Quasimodo-díjas Tóth Bálint rabságairól, félelmeiről meg a három E-ről Az ezerszínű ősz meg egy veres macska társaságában találom a Quasimodo-díjas költőt, Tóth Bálintot a Budapesttel határos faluban, Nagykovácsiban. (Negyvenegy évvel ezelőtt Király Béla itt, e budai katlanban vívta utolsó csatáit az oroszokkal szemben.) Míg a költő kis házához fölkapaszkodom, azon tűnődöm, mi köti össze őket kettejüket, a Nobel-díjas olasz költőt, Salvatore Quasimodót meg a börtönöket megjárt, díjakkal sosem ékesített magyar poétát. Talán, hogy mind a ketten ellenállók voltak? Quasimodo Mussolini fasizmusa ellen küzdött a maga lírai eszközeivel, Tóth Bálint Sztálin és Rákosi kommunizmusa ellen. Aztán Tóth Bálint gyöngéden lebeszél róla, hogy a párhuzamot firtassam. - Quasimodo ellenállása inkább irodalmi volt, az enyém viszont politikai. Egyetlen versem nem jelent még meg, amikor börtönbe kerültem. De egyébként is, meg kell hogy mondjam, könynyebb volt ellenállni a fasizmusnak, mint a kommunizmusnak. Mussolini „arany gyerek” volt Sztálinhoz képest. Nagy hiba - sokan beleesnek a nácizmust és a fasizmust összekeverni. A fasizmus kis unokahúga a rettenetes, nagy boszorkánynak, a nácizmusnak. A nácizmust az emberiség soha nem fogja elfelejteni, soha nem tudja földolgozni. Az olaszok, úgy tűnik, megbirkóztak a fasizmusukkal. Az ellenállás meg, ne feledjük, nagyon „cseles” valami! Rákosi alatt, amikor egy viccért fölakaszthatták az embert, egészen mást jelentett ellenállni, mint később Aczél elvtárssal „kötekedni”. Ennek legfeljebb az lett a következménye, hogy kiküldték a „merész” embert ösztöndíjjal a világ valamely boldogabb szögletébe, a rendszerváltozás után mint nagy ellenálló jött vissza az illető, s most ő mondja meg mindnyájunknak, mi helyes, mi nem. Quasimodóban számomra sokkal rokonszenvesebb elzárkózása a világ hülyeségeitől.- Az Ermetismo irányzata. Persze, nem úgy vonult elő az elefáncsonttoronyba, mint a mi Babitsunk! Babits éppúgy küzdött, mint Ady, csak több ésszel és kevesebb érzékkel. Óriási koncepcióval vívta a maga harcait Babits Mihály. Nem így Quasimodo. Persze neki, mint általában az olaszoknak, könnyű dolga volt azzal a klasszikus háttérrel, amit az antik Róma „rajzolt” mögé. Fölmegy az Aventinusra, azt mondja: Cívis Romanus sum, és ugrálhat neki akármilyen újkommunista, újfasiszta gyerek, akkor is római polgár marad. De ha én fölmegyek a Gellérthegyre, mit mondhatok? Magyar ember vagyok? Még a Citadellát is az osztrákok csinálták a Gellért-hegyen, hogy lövethessék a várost. -Mindazonáltal Tóth Bálint is azt hangsúlyozza szüntelenül: Cívis Romanus sum. - Az is vagyok. A pápák Rómájának polgára, a Pax Romana polgára, nem a cézároké. Bár a cézárok közt is széles a választási lehetőség. Hadrianus rokonszenves, Caligula ellenben kinyírt volna. Néróról nem is beszélve. A mediterránum szeretete, mit én Pannonhalmáról hoztam magammal, az köt leginkább Quasimodóhoz. Mennyi mindent adott a világnak a mediterrán kultúra! Viselkedési mintákat, jogot, művészetet, a világ berendezését és elrendezését! Az „ellenálló Quasimodóról” még csak annyit: minden költő ellenálló. Babits után szabadon én is azt vallom: Semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, hogy ne fújjon át rajtad a szél. Az igazi költő még akkor is ellenálló, ha olyan aranykorban él, mint amilyen Augustus császáré volt. Horatius, aki olyan volt, mint a császár kedves újságírója (a pillanat diktálta a legkitűnőbb verssorait), amikor arra kérték, legyen a császár titkára, elegánsan visszautasította e lehetőséget. Tudta, a költőnek, ha mégoly szolgálatkész is, jobb távol maradni az udvartól. - És a magyar Horác, Berzsenyi, a niklai remete, ő is ellenálló volt? -Bizony az. Ahogyan hörgött és dübörgött: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." Ma sokaság vagyunk. Lélek? Szabad nép? Talán majd leszünk valamikor. Mert az a nép, amelyik nem tanul elnyomatásából, és kápákat választ maga fölé, névben él csak, nincs jelen - hogy Berzsenyi nagy kritikusával, Kölcseyvel fejezzem be a mondatot. - Egyszer jelen volt. -Ötvenhatban volt utoljára jelen! Két hét, amikor megmutatta a magyarság, mire képes! - Tóth Bálint, a börtönviselt fiatalember, akit az újabb keletű mitológiák szerint 1955-ben is csak Illyés Gyula és idősb. Antall József közbenjárására engedtek szabadon, mit csinált ötvenhatban? - Csepelen dolgoztam. Frissen szerzett barátaim, klassz proletár srácok jöttek, és mondták: az istenért, nehogy kimenj az utcára harcolni, mert abban a pillanatban azt fogják mondani, hogy a börtönviseltek bulija ez, pedig ezt a harcot nekünk, melósoknak kell végigküzdeni! Valami olyan elszántságot láttam bennük, mint amilyet a harcosan katolikus nagyúr foglalt versbe. Zrínyi Miklós: „Órám tisztességes csak legyen utolsó." De lényegében ugyanezt mondta nekünk (Gyöngyössy Imrével, volt osztálytársammal, rabtársammal, barátommal és sógorommal laktunk akkor együtt) Keresztury Dezső is, aki a legnagyobb utcai harcok idején jött át hozzánk a feleségével együtt Semmelweis utcai lakásából: Nektek nem a barikádokon van a helyetek, mondta, nektek írnotok kell, mert azzal sokkal nagyobb hatást értek el, ha jó verseket írtok, mint ha orosz golyó talál el benneteket! Ne higgye senki, hogy könnyű volt ezeket az utasításokat betartani! Amikor azután győzött a forradalom, gyűlést hirdetett az Uránia moziban a Politikai Foglyok Szövetsége. Bennünket is meghívtak Gyöngyössyvel. De Kádár János is meg volt híva, hisz ő is politikai fogoly volt, nagy volt iránta a bizalom. (Én is azt mondogattam, akkor lesz kommunista vonalon jó világ, ha Kádár lesz az első titkár. Nagy Imre a miniszterelnök.) Ő persze ekkor már messze járt. Moszkvában, mint tudjuk. Rengetegen voltak az Urániában, mi Gyöngyössyvel már be sem fértünk a terembe. Egy Kalmár nevű fiú jött ki értünk, hívott, menjünk be, mert mindkettőnket beválasztották az ideiglenes forradalmi bizottságba. Jellemző, hogy öt költő tagja volt a bizottságnak. Rajtunk kívül Béri Géza, Kárpáti Kamil és Gérecz Attila. Kecskési Tollas Tibor volt az összekötőnk Király Bélával. (Gérecz és Kárpáti talán még nem is volt szabadlábon azokban a napokban.) Később Gérecz Attila fogalmazta meg a politikai foglyok szövetségének a kiáltványát, amely kimondta: mindenfajta bosszút és önbíráskodást elítélünk. Azt, aki a forradalom előtt vagy a forradalom idején bűnt követett el embertársai iránt, bíróság elé kell állítani. -És mit csináltak november 4-e után? - Féltünk. Attól tartottunk, orosz katonai diktatúra következik, és mindenkit kiirtanak. Bennünket, priuszosokat legelőször. Barátainkról szomorú híreink voltak. Gérecz Attila sírját a Klauzál téren Gyöngyössy Imre fedezte fel, amikor kenyér után mászkált. Béri telefonált, Budán harcol az utolsó töltényig, így is tett. Amikor elfogyott az utolsó tölténye, elásta a fegyverét jobb időkre. Nem jöttek jobb idők. Tollas Tibor elbúcsúzott tőlünk: egyszer már megúsztam az akasztást, mondta, másodszor már nem lesz ekkora szerencsém! Nyugatra ment. Én meg a börtönben írt verseinknek, a Füveskertnek a kéziratos példányaival lementem Somogyba, és megkértem Gyöngyössy Imre édesapját, az értényi körorvost, rejtse el őket úgy, hogy én se tudjak róluk. Nem is tudtam, de nem is érdeklődtem utánuk egészen ’89-ig. Az AVO, az viszont erősen érdeklődött. Ötvenhétben hármunkat tartóztattak le miattuk: Béri Géza édesanyját, egyik volt rabtársam nővérét meg engem. Először Szombathelyre vittek bennünket, majd engem fölszólítottak Budapestre, a Fő utcába, onnan meg áttettek a Markó utcai fegyházba. Fél év után szabadultam. És akkor következett életem rosszabbik része, amely voltaképpen mind a mai napig tart, hiszen én még ma is numerus claususban vagyok! Semmiféle értelmiségi pályára nem engedtek, sehol nem publikálhattam. Az első versem 1962-ben jelent meg nyomtatásban. Könyvet árultam a Margit híd budai hídfőjénél. Nem mondom, illusztris vevőim voltak. Kodály Zoltánnak például eladtam egy Németh László-kötetet. Az, hogy a Kádár-korszakban is kegyvesztettnek számítottam, természetes. Ám az, hogy ’89 után, a megvilágosodás éveiben - amikor bizonyos uraknak és elvtársaknak kis lámpák gyúltak a fejükben, és fényüknél azt látták, a hatalom helyett célszerűbb eztán a pénzt választani, s ettől kezdve Magyarországon eluralkodott a pénz parlamentáris diktatúrája - még mindig egy álkulturális numerus claususba tartozom - ez bizony „kissé” furcsa. Hatodosztályú figurák ugatják az irodalmat - a költészetet fölerősített hangerővel, és mindent elborít a politika, amelyről csak a szolgálatkész zsurnalizmus állíthatja, hogy nagy csoda-e, ha a teljes szellemi elsivárosodás napjait éljük? - Majdnem negyven évig kimondhatatlan volt itt ötvenhat minden szépsége és tragikuma. Mostanában már beszélhetünk róla, tanítják az iskolában, ünnepelgetjük is, csak azt nem tudom, méltó helyére került-e a tudatokban mindaz, ami ötvenhat októberében itt megesett. Nemhogy ötvenhat nincs a helyén, a honfoglalás sincs, 1848 sincs, semmi sincs a helyén igazán, ami magyar. Én ezt nyugodtan elmondhatom, hisz beszéltem már róla eleget, éppen úgy érzem magam rómainak, mint magyarnak, nem tartozom tehát a nagy magyarkodók közé. Nemhogy nincs a helyén, de meg van hamisítva! A három T (támogat, tűr, tilt) helyett jött a három E: az elferdít, eltúloz, elhallgat. Ma az elhallgatás az egyik legnagyobb bűn. Amiről hallgatnak, az úgy tűnik, nincs is. Van 32-esek tere, de nincs ötvenhatosok tere. Nincs igazán kifejező ötvenhatos emlékmű sem, pedig kutya kötelességünk volna fölépíteni. Fehér márványfalat emelni és belevésni mind a hősök, mártírok, áldozatok nevét, a másik oldalon pedig sötét gránitfalat kéne állítani, amelyen Kádár Jánostól a Nagy Imrét elítélő Vida Ferencig mind szerepelnének a bűnösök. „Ennyi elég, mi nem kezdhetjük újra” - írtam Magyar litánia című versemben. De ennyi elengedhetetlen. Lőcsei Gabriella MafarNtml 11 Tóth Bálint Magyar litánia ♦ Hallottátok, hogy mondatott: Szemet szemért és fogat fogért... Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségeidet. Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket... Máté 5, 38,43,44 Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat feledni éjszakai vad hánykolódásokat, (egy hónapban két éjjelt börtönben töltök, és kéthavonként felakasztanak.) Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat, hogy megszeressem a hóhérokat, s imádkozzam ellenségeimért... Pedig tudom: ez az egyetlen út, ki megnyithatja a szent kaput az oltárhoz, hol a szeretet ég, de befogadni az igaz igét, hogy magam előtt se legyek hazug, tudod, Uram, ez száz szentnek elég! Igaz, ha annyi vagyok, mint ők, semmi vagyok. Nézem, Krisztus, a tévét: ez mind élőhalott, pöszög, dadog, nem bánt meg semmit, nem kér bocsánatot. Hadd kérdjem Tőled: Én megbocsáthatok? Megbocsáthatok-e a cvikkeres Nagyért, a hórihorgas Pálinkás őrnagyért, Maléterért és Mansfeld Péterért, a Kossuth téren meggyilkoltakért, Magyaróváron meggyilkoltakért, Salgótarjánban meggyilkoltakért, a háromszázakért, az ötszázakért, és a ki tudja hogy hány ezrekért, a Pesti Srácokért, s a Pesti Lányokért, Angyalért és az angyali Géreczért. S a korábbiakért: Donáthért, Kiss Száleiért és Apor Vilmosért, a Recsken holtakért, a vallatáskor agyonvertekért, a börtönökben égigkínzottakért, tyúkketrecbe telepítettekért, és a határon agyonlőttekért. S a későbbiekért: Bériért, Gáliért, s ki tudja még kiért, ki korábban halt, mint rendeltetett, Uram, itt valaki felfejtette te szent törvényedet! Hány sor kéne ide, hány sírkő s kopjafa, mert ezt a magyar litániát nem fejezhetjük be soha. És mégis, mégis fejezzük be, mi nem kezdhetjük újra, de véssétek gránitba, bazalttömbbe, minden időkre minden bűnös nevét, jegyezzétek fel, ennyi elég, mi nem kezdhetjük újra.