Magyar Nemzet, 1998. február (61. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-11 / 35. szám
SZERDA, 1998. február 11. Nézőpont Újabb koalíciós viszálykodás? A kampány és a bocsánatos bűnök Az elmúlt hét végén a miniszterelnök egy párttanácskozáson azt mondta, hogy meglehetősen nehéz dolog együtt kormányozni koalíciós partnerével. Az SZDSZ művelődési minisztere azonmód reagált Horn Gyula szavaira, mégpedig úgy, hogy a választások közeledtével bocsánatos bűnnek kell tekinteni az efféle - az elmúlt években egyébként sem ritka - miniszterelnöki megnyilatkozásokat. A televíziós híradásokból azonban nem derült ki, hogy pontosan mire is gondolt a kormányfő: vajon milyen új szempontok merülhettek fel, amelyek nyomán éppen most deklarálta koalíciós partneréről alkotott véleményét? A kurta információkból nehéz megállapítani, hogy a szokásos koalíciós zsörtölődésről, avagy annál többről van-e szó. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a mostani konfliktus hátterében nem pusztán a megszokott tényezők állnak, de ne minősítsünk elhamarkodottan. A koalíciós kormányzásnak (és különösen ennek a koalíciós kormánynak) sajátságos koreográfiája van: ami kívülről nézve állandó veszekedésnek tetszik, az belülről a koalíciós kormányzás állandó összetevője. A mai koalíció két - egymással feszültségben lévő - alapelvből vezette le létrehozását. Az egyik a társadalmi akaratra való hivatkozás volt. A két, mai koalíciós párt vezető személyiségei, illetve a körülöttük helyet foglaló értelmiség 1994 tavaszán igen intenzíven igyekezett bizonyítani, hogy a szocialista-szabad demokrata kormány voltaképpen a választói akarat megtestesülése. Ez az érv annak a sajátságos helyzetnek az áthidalására kellett, hogy az MSZP abszolút többséget szerzett a választásokon, és a szabad demokraták kormányzati részvételére a választási eredmények alapján nem volt szükség. A másik - ezzel szemben álló - elv pedig az volt, hogy itt voltaképpen kényszerkoalíció jött létre, amelyet nem az elvek és a vallott értékek hasonlósága, hanem az imént említett választói akarat tart egyben. A kormánykoalíció elmúlt négyéves története ennek a kezdettől fogva létező két elvnek az összeütközéséből írható le. Amikor tehát konfliktusok robbannak ki a két fél között, akkor az érintettek erre az „őskülönbségre”, az értékfelfogás szinte kibékíthetetlen ellentétére hivatkoznak, ám ugyanakkor érzékeltetik azt is, hogy közös kormányzásuk mégiscsak a választói akaratból ered, s ezért - az ország érdekében - a legnagyobb sértéseket is képesek elnézni egymásnak. Ez a koreográfia - az időnkénti kilengésektől eltekintve - hatásosan működött az elmúlt években. A koalíció kényszerjellege nem szűnt meg ugyan, de „a felek megszokták egymást, megtanultak együtt kormányozni”. A Tocsikügy kapcsán ugyan minden korábbinál komolyabban felmerült a szakítás lehetősége, de a külpolitikában és a külgazdaságban elért sikerek révén a kormánypártoknak sikerült ellentámadásba átmenniük, és együtt kormányzásukat ismét alátámasztaniuk. Igaz ugyan, hogy ennek például az SZDSZ élén történt elnökcsere volt az ára, de a koalíció jó taktikával hatástalanította az ellenzék korrupcióellenes támadásait. Amikor az ellenzék erősnek tűnt (1996 vége és 1997 tavasza között), a kormánypártok sikeresen mutatták fel a nemzetközi integrálódás témakörét, valamint a beindulóban lévő gazdasági növekedést. A kormánypárti offenzíva hatékonysága - legalábbis részben - megmutatkozott az ellenzéki térfél széttöredezésében is. A KDNP szétesése nem magyarázható pusztán a párton belüli kibékíthetetlen ellentétekkel; a folyamat hátterében érdemes felfigyelnünk arra, hogy magának az ellenzéknek a helyzete, pozíciója is megváltozott 1997-ben. Igaz ez még akkor is, ha figyelembe vesszük a mérsékelt ellenzék szövetségkötését. 1998 elején azonban nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a mérsékelt ellenzék önmagában nem tudja legyőzni a jelenlegi koalíciót. S pontosan ez az alaphelyzet az, ami a kormánykoalíción belüli újabb konfliktushullámot is gerjesztheti. A közvélemény-kutatások ugyanis nem tartják elképzelhetetlennek az MSZP ismételt nagyarányú választási győzelmét, miközben bizonytalan kimenetelt jósolnak az SZDSZ számára. Elképzelhető, hogy az SZDSZ profi kampánypárt (mint azt nemrégiben olvashattuk), de a dolgok mai állása szerint megjósolhatatlan, hogy egy ismételt profi kampány mire lesz elég a pártnak. Az ismételten kiéleződő koalíciós ellentétek hátterében tehát a következő tényezőket kell észrevennünk. Először is az ellenzék megváltozott helyzetét. A mai mérsékelt ellenzék ugyan önmagában feltehetőleg nem kormányképes (már ami a várható mandátumszámot illeti), de összefogva a kisgazdapárttal vetélytársa lehet a mai koalíciónak. Ezt az alternatívát a koalíció mindenképpen szeretné elkerülni. Másodszor: az MSZP kedvező helyzetben van, de nem lehet biztos abban, hogy ismételten abszolút többségbe kerül. Ha mégis így lesz, nagy valószínűséggel megjósolható, hogy egyedül is vállalkozik a kormányalakításra, ám amennyiben többsége relatív lesz, számos kombináció jöhet számításba. Például akár egy olyan is, amely nem a mai partnerre (vagy nem csak arra) épülne. Végül figyelembe veendő a kisebbik kormánypárt helyzete is, amely csak azon a módon javítható, ha megkülönbözteti magát a nagyobbik koalíciós párttól, ha fontos kérdésekben önálló álláspontot képvisel. Az SZDSZ számára ez kulcskérdés, ugyanis törzsszavazói azt várják tőle, hogy a mainál erőteljesebben képviselje a liberális értékeket és - úgymond - ne tűrje el az MSZP „populista” túlkapásait. S itt érkezünk vissza kiindulási pontunkhoz. A koalíció egyik látens konfliktusa ugyanis a populizmus és a liberalizmus (az SZDSZ ideológusai által több ízben is kifejtett) ellentéte. Ez az ellentét megfogalmazódott már Tölgyessy Péter elnöksége idején az SZDSZ-en belül, majd az MSZPSZDSZ közös kormányzás korábbi időszakában. Most pedig konkrétan a választások közeledtével. A választásokhoz közeledve ugyanis nagy a kísértés az állampolgároknak tetsző intézkedések meghozatalára. A néhai Borosskormánnyal szemben is gyakran elhangzó vád volt, hogy olyan népszerűség- és hangulatjavító intézkedéseket hozott, amelyek teljesen megalapozatlanok voltak. Az SZDSZ tehát mint afféle kvázi ellenzéki párt szintén ezzel az érveléssel próbálja opponálni koalíciós partnere s leginkább a kormányfő lépéseit. Azt állítja, hogy az MSZP populista irányba tolódik el. Ha jól érzékelem, ilyen populista irányvételnek tekinti az SZDSZ a bős-nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatos magyar-szlovák tárgyalások számunkra kedvezőtlen kimenetelének kérdését. De ilyen vízválasztó lehet a romakérdés is: a kisebbik kormánypárt szemmel láthatóan elszánta magát, hogy az MSZP-vel szemben álló cigánypolitikát támogat. S ha mindehhez hozzávesszük az alkotmánybírók mandátumának meghosszabbításáról kirobbant vitát, akkor nagyjából fel is soroltuk azt a három területet, amelyeken az SZDSZ határozottan más elképzeléseket vall, mint koalíciós társa, illetve amelyeken a szabad demokraták partnerük populizmusát szeretnék „tetten érni”, a külvilág előtt „bizonyítani”. Tévednénk, ha azt feltételeznénk, hogy ez a mostani vita eszkalációhoz, szakításhoz vezet. Nagy valószínűséggel erre nem kerül sor, de - azt hiszem - nem is ez a mai konfliktusok tétje. Amennyiben a két párt szét akart volna válni, megtehették volna korábban. A tét azonban nagy: mindkét pártnak a maga versenypozícióját kell javítania. A mostani retorikai csata hátterében tehát pozíciójavító szándékok állnak. Bős-Nagymaros ügyében például egyfelől az az elképzelés, hogy végre le kell zárni a vitát, másfelől azonban az, hogy nem szabad számunkra hátrányos megállapodást kötni. Az elképzelések rendkívül nehezen közelíthetők egymáshoz. Mint ahogy romaügyben és alkotmánybíróügyben sem. A mai kormánykoalíción belüli repedések azért is tűnnek most ismét látványosan nagyoknak, mert az ellenzék egy szempontból kifejezetten eredményesen taktikázik. A mérsékelt ellenzék ugyanis egyáltalán nem foglal állást abban - az egyébként rendkívül lényeges - kérdésben, hogy milyen szándékai vannak a radikális ellenzékkel. Amennyiben ez a kérdés a napirenden szerepelne, a kormánypártoknak módjuk lenne nem csak riogatni az Orbán- Torgyán tengellyel és veszéllyel. Tudjuk jól, hogy egy párt vagy egy koalíció számára a közös ellenfél az egyik legfontosabb kohéziós erő. Ha nincs ilyen közös ellenfél, akkor persze még mindig lehet kreálni, de a kreált veszélyre való szüntelen hivatkozás nem ugyanaz, mint ha a veszély valódi lenne. Az ellenzék számára persze nem kockázatmentes ez a stratégia. Hiszen voltaképpen lebegteti azt a kérdést, hogy egyáltalán kormányra akar-e kerülni. Ám másfelől hasznos is lehet, hiszen aláássa a koalíciós - egyébként sem erős - kohéziót, mert mérsékli a koalíciós pártok számára szóba jöhető támadási felületet. A választások ugyan még messze vannak, de már most megjósolható, hogy a koalíciós pártok közötti verseny legalább olyan kiélezett lesz, mint az a verseny, amely a koalíció és az ellenzék között zajlik. Célszerű, ha megbarátkozunk ezzel, miként azzal is, hogy lesznek még „bocsánatos bűnök” a koalíciós pártok kampányában. Csizmadia Ervin Várnai László grafikája Kissé meggondolatlanul, túl sokat ettem vacsorára. Ennek folyományaképpen álmomban a szolidabb fajtából való ámokfutást vittem végbe: voltak üldözők, talán én is üldöztem valakit vagy valakiket - szóval a megszokott, tömegfilmekből ismerős kalandelemekkel gazdagon átszőtt értelmiségi lidércnyomás uralta az éjszakámat. A földön, vízen és levegőben való lendületes, ám némiképp céltalan helyváltoztatás akár ezredvégi életünk metaforája is lehetne - ilyen hervasztóan banális közhelyekkel azonban nem untatnám önöket. Annál figyelemreméltóbbak mozgalmas álmom színhelyei, valahol a jövendő évezred Magyarországán. Amikor például az a rossz arcú, nyakkendőtűs maffiózó már egészen a nyomomban volt, ismeretlen márkájú járgányainkkal a Horn Gyula sugárúton robogtunk végig - tudják, a buszpályaudvaros Nemzeti Színház meg a Hősök tere között. Rémlik, hogy valahogy fölkeveredtünk a negyven éve épülő Nemcsók-gátra is: a sztori úgy indázott, hogy némi dinamitos árvízzsarolással rá lehet-e venni a Dunaparti Ház akkori urait a balatoni vízpótlás Futurológiá ra, mert a kiszikkadás már a somogyi partot veszélyeztette. Emlékszem még továbbá az Országos Magyar Bálint Internetkönyvtárra, de bevallom, hogy a Nagymező utcai Csintalan Orfeum dévai gondolata már csak lázálomból való felriadásomat követően ötlött fel bennem, némileg fölmelegítve a hideg verítéket, amiben fürödtem. A költő szerint az álmok nem hazudnak - nem árt hát komolyan venni őket. Eltűnődni például azon, hogy az egyesek által nemes európai-észak-amerikai tradíciónak tekintett, mások szerint nem eléggé kárhoztatható szokás (hogy intézményeket, tereket, sőt egész városokat vagy országokat hús-vér emberekről nevezzenek el) mennyire befolyásolja művészeink, tudósaink, politikusaink ténykedését. Mérlegelendő-e, mennyire ösztönző ez a hiúság, az utókor felé kacsintás, önmaguk megörökítésének, halandóságuk kijátszásának vágya? S nem torzítja-e el aktuális cselekedeteiket, nem részegíti-e meg józan döntéseiket az a körülmény, hogy titkon nem is a mának, hanem az ítélkező holnapnak játszanak? A kortárs szemlélőnek - s a dolgok elszenvedőjének - ritka kivétellel nem adatik meg, hogy megítélje a vele egy levegőt szívó politikus igazi formátumát, valóságos nagyságát. A korabeli értékelések talán befolyásolják a későbbi képet, de teljes egészében soha meg nem határozhatják - a legtöbb ilyen kísérletről utólag kiderül, hogy fölstilizálta vagy épp alábecsülte az elemzés alanyát. Amikor azonban az aktuális hatalom birtokosai nagyon is jelenkori adóforintjainkkal kedvükre zsonglőrködnek, hogy netán puszta hiúságból beton emlékművet, újmódi piramist emeljenek maguknak, az legkevésbé sem a futurológia vagy a történetírás fennhatósága alá tartozik. Sajnálatos, hogy az érintettek közül nem mindenki vélekedik így; talán ezért érzem úgy ébren is, mintha túl sokat ettem volna vacsorára; az idősíkok , lezser kezelése megfekszi a gyomromat. Ami pedig az álombéli forgatókönyvet illeti: harminc év hátrányban (előnyben?) vagyok a gátépítő kormányfővel szemben - remélem hát, soha az életben nem lesz hétköznapi dilemmám, hogy végighajtsak-e a róla elkeresztelt sugárúton. Csontos János Lyuk a szívben Sok-sok év sem mosta el annak a feketerigószerű, élénk kislánynak a képét, akit a távoli szekszárdi rokonok úgy mutattak be: lyukas a szíve. Műtétre vártak. A gyerek akkor nyolcéves volt, és tudták, ha serdülőkoráig nem kerül kés alá, meghal. Az egyszerű vidéki emberek jártak a professzorokhoz, s kijárót kerestek, kapnák meg soron kívül a Ladát, hogy könnyebb legyen az út Pestig. Pedig mást kellett volna tenniük - ezt később egy hasonló eset mutatta meg. Addigra a kicsi lány már a föld alatt volt. Az újabb szereplő viszont csodával felérően túljutott a harmadik évtizedén, amire felfedezték, lyukas a szíve. A vizsgálatok után neki még annyi reménye sem maradt, mint a szekszárdi gyereknek. A neves kórházból hazaküldték ugyan, hogy szedjen gyógyszereket, ám különös véletlen folytán kitudódott a valóság. Az egyik orvos bevallotta (közös ismerős) kollégájának: két évet adnak a fiatal férfinak. Mert operálhatatlan. Az ijedséggel teli aggodalom hallatán azután valaki megjegyezte: „Tudjátok, hogy ez pénzbe kerül?” Ugyanúgy, mint az ő ismerősének a szövetbarát csípőprotézise, meg minden nagy műtét. Nem tudták. A fiú anyjának azonban volt egy Lada Samarányi pénze, elment a professzorhoz, letette elé, és azt mondta: „Mentse meg a fiamat!” Három nap sem kellett, s a teamnek „eszébe jutott”, hogyan kell rendbe hozni a rossz szívet. A fiatalembert megműtötték, sikerrel. Több mint tíz év telt el azóta, ma három gyereket nevelnek... A két történet azóta sem hagy nyugton, hiszen ha a szekszárdiak vagy bárki más, akkor tudja, hova címezze a Lada árát, talán felnő az a szép fekete szemű, fekete hajú kislány. S micsoda szerencse, hogy a másik esetben valaki „megadta a felvilágosítást”. A minap erről beszélt a rádióban is valaki, akinek az élete szintén néhány százezer forinton múlott. Annyit kellett adnia, hogy a szívébe beépítsenek egy szerkezetet. Neki megvolt rá a pénze, de mi van azokkal, akik nem képesek előteremteni?- tette fel ő is a kérdést, és a választ mindenki hozzágondolhatta. Folyik a vita a szívműtétekről, hogy ki operálhat, mennyit, kiket, milyen pénzből s mekkora támogatással. Az éhségsztrájkoló zalaegerszegi orvos a végsőkig elment, hogy felhívja a figyelmet e kényes kérdésre, ígéreteket is kapott, amit azután állítólag viszszavontak. Az egyik ellenzéki párt gyűjötte össze a pénzt a már betervezett öt műtétre. Egy másik specialista hónapok óta munkanélküli, mert nincs tere, hogy ember- és pénzkímélő módon, katéter segítségével adjon meg bizonyos szívproblémákat. Volt kollégái árgus szemekkel figyelték eddig is, nem esnek-e el egy „nyitott” műtéttől a simább, könnyebb lefolyású beavatkozás miatt. Mert akkor ugrott a kiegészítő kereset is. A feljelentések, tetemre hívások, marakodások megkeserítették s keserítik tovább ennek is, amannak is az életét, de még reménykednek. Harcolnak, bár mintha szélmalmok ellen tennék. Az emberek meg nem értik, vagy ha igen, csak a sejtés szintjén: lesz majd, akit megmentenek, feltéve, ha képes megfizetni a drága műtétet, s nagyon sokan meghalnak. Pénz hiányában. A történet azonban másról is szól, mint arról, hogy az illetékes minisztérium vagy a társadalombiztosítás mit lát jónak fizetni. A dolgok mögött ott húzódnak a szakmai csoportérdekek, a különböző orvosi lobbyk, amelyeket motiválhat a kenyérféltés, a néha félmilliós - de ki tudja, mi a felső határ - honorárium. A hálapénz vagy nevezzük üzletiesebben a nevén: a „lyukas szív befoltozásának” az ára. Azért már érdemes csatasorba állni, a jó szándékúakat félretaszítani, s bizonyos értékek mentén válogatni az emberéletekben, mert amúgy, ugye, úgysem lehet mindenkit megmenteni... Zsigovits Edit A Magyar Nemzet „...a dolgot ét magát nézzük...” Magyar Nemzet SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Elnöke: KRISTÓF ATTILA Tagjai: DOBOS LÁSZLÓ, JANKOVICS MARCELL, KULCSÁR KÁLMÁN, MAKOVECZ IMRE, MARTONYI JÁNOS, MÁDL FERENC, POMOGÁTS BÉLA, SZÉLES GÁBOR Főszerkesztő: TÓTH GÁBOR Főszerkesztő-helyettesek: SZÉNYI GÁBOR, WINTERMANTEL ISTVÁN Szerkesztők: BÚZA PÉTER, FEHÉR BÉLA, KŐ ANDRÁS, MARAFKÓ LÁSZLÓ Rovatvezetők: MESZLENY LÁSZLÓ (belpolitika), HORVÁTH L. ISTVÁN (gazdaság), LŐCSEI GABRIELLA (kultúra). PIETSCH LAJOS (külpolitika), KESERŰ ERNŐ (levelezés), FAGGYAS SÁNDOR (publicisztika), ÁRVAY SÁNDOR (sport) Művészeti vezető: SZABÓ ATTILA Szerkesztőség: 1133 Budapest, Visegrádi utca 110-112. Telefon: 344-2500, telefax: 344-3651 Postacím: 1554 Budapest, pf. 59. Internet-cím: http://www.magyarnemzet.hu E-mail: mnemzet@mail.magyarnemzet.hu Kiadja a P & B Média Portfoliókezelő Rt., 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1282 Felelős kiadó: NÉMETH PÉTER vezérigazgató Lapigazgató: VAS GÁBOR Hirdetésfelvétel: Postabank Press Rt. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. Telefon: 344-2500, telefax: 129-1240, 129-1461 Vezérigazgató: RITTER TAMÁS. Telefon: 465-8540 A hirdetések tartalmáért a kiadó nem vállal felelősséget. A terjesztést szervezi a P & B Média Rt. terjesztési igazgatósága. Telefon: 465-8504, telefax: 149-1580 Igazgató: CSŐRY GYÖRGY Marketingigazgató: SÁROS ERIKA. Telefon: 465-8526,465-8527 Terjeszti a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlap-kereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint a Kiadói Lapterjesztő Kereskedelmi Kft. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél, vidéken a postahivatalokban. Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, valamint a Hírlap-előfizetési Irodában (1089 Budapest VIII., Orczy tér 1., levélcím: Heliz, 1900 Budapest, Orczy tér 1., telefon: 303-3441,303-3442, telefax: 303-3440), közvetlenül, postautalványon vagy átutalással a Postabank és Takarékpénztár Rt. 11991102-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Eladási ár hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken 49 forint, szerdán és szombaton 59 forint Előfizetési díj egy évre 11 988 forint, fél évre 5994 forint, negyedévre 2997 forint, egy hónapra 999 forint. Előfizetés külföldre: Batthyany Kultur-Press Kft., 1011 Budapest, Szilágyi Dezső tér 6., telefon/fax: 0036 201-8891, mobiltelefon: 0036-20 524 -522 E-mail: batthyany@kultur-press.hu Szedés a szerkesztőségben. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt. Felelős vezető: Lendvai Lászlóné vezérigazgató HU ISSN 0133—185 X HU ISSN 0237-3793