Magyar Nemzet, 1999. április (62. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-10 / 83. szám
1999. április 10., szombat Ágh István Szerbia fölött Valamikor a dubrovniki éjből, kizárva délszak sóíz-illatából, el a pálmáktól, mirtusz-s fügefáktól montenegrói borbély szomszédommal, ha e szimulált, holdas mennyországot nem szállta még keresztül egyikünk se, kettős félelem nehezült egymáson, így szorultunk testvéri kötelékbe, míg lent a kunyhók sajgó lüktetése, jánosbogarak födtek városálmot. Akkor is így ohridi délelőttből, el a rakitás, pisztrángos napokból, tótartó hegyek, tintája a versnek bábeli éposz-öröklétbe kékült, beleírtam, s tán azt költötte Ráde Karadzsics hasmánt, láb- és karcsapással oda-vissza hullámzás ütemére, hányadszor szállok ezüstbe az égből? émelyítenek birkanyáj-ábrándok, hányadszor járok bezárva az égbe? Most rettenet-verejtékezte belső, a megtörténhet fölülről-alulról véletlen vagy szándékos szétlövésünk, idegenek az idegen hegyekre roncsra kenődött maszadékká esve, bár éppen úgy lustálkodnak a felhők, szurdok meg ormok geológiája, sötét gyűrődés, kráter és világos mészkő, vadállat-szürke csorda Balkán fedezékében csókos száj a puskán. Vadászbombázó hozzánk szelídítve, időzített parancsra visszaválhat, vihar előtti magaűzte szárnyas, ki tudja, mért kiált a navigátor, s mire felel angolul, anyanyelve, mintha csak kopár káromkodás lenne, szapora csikké pusztít távolságot, Koszovótól Szabadkáig fogyasztva húsz őrzőangyalt elcigarettázik, s az üres dobozt megőrli a marka. Gyurkovics Tibor Mindig mesélt Mindig mesélt nekem a lány valamit elalvás előtt, a tétje az volt, hogy mese közben ki alszik el előbb? Mesélt nekem a bábkirályról, ki szekrényben uralkodott, mesélt, de nem gondoltam volna, hogy a bábkirály én vagyok. Mesélt a holdról, mi a kémény szájába szorult és ahonnan létráról kellett kipiszkálni, és a kényseprő én voltam. Mesélt a mesés kiskakasról, aki aranyat kukorékolt, pengett a naphang, mint a pengő, én voltam, aki csupa fény volt. Mesélt iszapban úszó halról, ki labdát vitt a víz színére kis orrával és azt se tudtam, a hal vagyok-e, ő-e, én-e, egy mese volt minden mesében, mit mondott elalvás előtt, hogy vajon ő kap-e meg engem, vagy én kapom meg őt. Aranyszájú mesében alszom, mint tejbe fulladt gödölye, nem is tudom, ő az én örömöm, vagy én vagyok az ő öröme? A költészet napjára Bella István Csönd és szó Tankok, tömeggyilkosok nyomában mindig megy egy - ki tudja, ki: áldozat? bűnös? - csöndje és árnya, hogy megjegyezze, s majd mondja ki azt, ami történt, ami volt. S bár nem lesz soha élő a holt, hogy volt, el fogja mondani. Igen, a csönd vagyok, s ha voltam volna valaha is más, nem én! Nem én lélegeztem, daloltam. Ahogy lóg szögesdróton a fény, buborék-lék száll a jég alól. Ahogy egy siketnéma dalol egy bombatölcsér peremén. Gyöngyissy Imre Halál-közelben.* Gyerekkorom almafái virágbaborultan feltámadtak. Van fiam és van lányom. Utódom lesz minden halandó. II. Isten lett egyetlen társam. Betöltőm saját hiányom. Albert Zsuzsa A Duna partján a kavicsos parton a szemét egyre nő, hiába mossa pecabotját a szélben Jékely néhai költő, s fordítja ezer ránc szabdalta szellemarcát víz felé. A nádas eltakarja csak zizeg és rebben ha vadkacsák fészkéhez túl közel kerülnél. Gyűjtöttél elég szeretetet magad köré, hogy otthonod legyen? Csukás István Istenke, vedd térdedre édesanyámat Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen, hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve, helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb! Nem is válaszolsz, kukacszikével boncolod, amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, mivel nem csak Minden vagy, vagy a Hiány, magadat operálod e föld alatti ambulancián. Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt s a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét, én sem káromollak, hallgasd meg imámat: Istenke, vedd térdedre édesanyámat! Horváth Elemér A város szélén A forradalom elveszett s utána Firenzében elmúlt az ifjúság Láttam Ghiberti arany kapuját mielőtt elmentem Amerikába Tengeri út volt szökés vihar bálna Hazudtam a tündér odüsszeát vagy álmodtam Te győztél gyöngyvirág és te szegfű szarkaláb majoránna És most már talán nincsen egyéb hátra mint kibírni az idegen rögöt ahogy Ovidiusz s Mikes csinálta Vajon a fejedelem apródjára vagy latin selyemfiúra ütök? Magas a nap és elszáradt a tök MagyarNeret 19 Petőcz András A Duna és a gőzösök József Attilának Végig a Dunán, gyönyörű gőzösök. Egykor a múltban, gyönyörű gőzösök a Dunán, karcsúak, játékosan simulnak az éhes hullámokhoz. A vén Duna! A rakodópart alsó kövére ülsz, nézed, hogyan is úszik el a dinnyehéj, és mintha szívedből folyna: nyugtalan, zavaros. Mégis: tavasz van. Félelmetes tavasz, de a levegőben tavaszi illat, és az utcán galambok ülnek a verebekhez. Hajnali fényben, esti szürkületben is: tavasz van, körülöttünk.