Magyar Nemzet, 1999. július (62. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-10 / 159. szám

8 Mapi Nemzet H *­ b A rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnök, Antall József fektette le a magyar külpolitikának azt a három „prioritását”, három alapvető célkitűzését - az euroatlanti integrá­ciót, a regionális politikát és a határon túli magyarok támogatását -, amelyre azóta is építkezünk. Az antalli hagya­ték körül belpolitikai konszenzus ala­kult ki, és ez fennmaradt az előző kor­mányzati ciklus alatt is, még ha csak verbálisan jutott is érvényre. A való­ságban azonban megbomlott az egyen­súly a három célkitűzés között. A Fi­desz külpolitikai programjának első pontja ennek az egyensúlynak a helyre­állítása volt. Úgy gondoltuk, hogy mindhárom cél lényege akkor ragadha­tó meg igazán, ha egy közös alapelvre helyezzük egész külpolitikai gondolko­dásunkat és cselekvésünket: a nemzeti érdek képviseletére. Ha ez az alapelv hatja át koncepcióalkotásunkat és irá­nyítja lépéseinket, akkor tudjuk megte­remteni a valódi összhangot külpoliti­kánk három fő területe között. Az pe­dig meggyőződésünk, hogy csak e há­rom célkitűzés közötti harmónia bizto­síthatja hosszú távon a magyar külpoli­tika eredményességét.­ ­ Értékrend és stratégia Az előző ciklusban a három terület közötti egyensúly megbomlását az okozta, hogy mindent az integrációs szempontnak vetettek alá. Távol áll a jelenlegi kormánytól, hogy leértékelné a nyugati integráció jelentőségét, in­kább az volt a célunk, hogy a beteges igazolási kényszertől megtisztított in­tegrációs politika szintjére hozzuk fel a másik két, eddig elhanyagolt területet. Nem feledkezhetünk meg széttagolt nemzetünk geopolitikai helyzetéről, re­gionális környezetéről. Magyarország ennek a régiónak a része, és mindig is az marad. Ezért értékeltük fel a térség­politikát. A nemzeti érdek képviseletén ala­puló külpolitikai cselekvésünket három szempont alapján jellemezhetjük: az első az értékszemlélet, a második a kezdeményezőkészség, a harmadik pe­dig a stratégiai szemlélet. Az értékszemlélet azt jelenti, hogy külpolitikai gondolkodásunkat jól kö­rülhatárolható értékrendre alapozzuk, és ezen értékek mentén valósítjuk meg. A Fidesz a kormányzás minden terüle­tén arra törekszik, hogy pragmatikus, gyakorlatias kormányzást valósítson meg, amely mögött azonban szilárd ér­tékrend húzódik meg. Ez mozgatja cse­lekvésünket, ez teszi tervezhetővé és kiszámíthatóvá lépéseinket. Ez a kiszá­míthatóság különösen fontos a külpoli­tikában, mivel ez tesz megbízható part­nerré bennünket. A második szempont a kezdemé­nyezőkészség. Magyarország aktív kül­politikát kíván folytatni minden téren. Nem csupán reagálni akarunk az ese­ményekre. Nemzeti érdekeinket akkor jeleníthetjük meg a nemzetközi poron­don, ha saját ötletekkel, kezdeménye­zésekkel lépünk fel. Amit mi szeret­nénk, azt csak mi mondhatjuk el, és ar­ról nekünk kell meggyőznünk partne­reinket. A harmadik szempont a stratégiai szemlélet. Azt jelenti ez, hogy külpoli­tikai cselekvésünket nem máról hol­napra alakítjuk, kapkodva, igazodva a napi eseményekhez és az aktuális nem­zetközi széljáráshoz, hanem minél in­kább kidolgozott, hosszú távú koncep­ciók alapján tervezzük meg lépésein­ket. A stratégiai tervezés teszi lehető­vé, hogy megfelelően tudjunk reagálni a napi eseményekre is. A kormány az itt vázolt módon igyekszik a nemzeti érdek képviseletét megvalósítani a külpolitika minden te­rületén. Vegyük most sorra a legfonto­sabbakat. NATO, Európai Unió Magyarország számára 1999. már­cius 12-e történelmi fordulópont. Azt jelenti ez a dátum, hogy hazánk intéz­ményesen is a demokratikus, fejlett, stabil világ része lett. Több mint negy­­venesztendőnyi kényszerű elszakított­­ság után, amelyet egy ránk erőltetett, tőlünk idegen rendszer alatt kellett el­­töltenünk, és a XX. század oly sok vi­szontagsága után történelmi elégtétel ez számunkra. Fontos, hogy ennek je­lentőségét súlyának megfelelően, hite­lesen prezentáljuk a hazai közvéle­mény felé. Komoly erőfeszítéseket tettünk a korai csatlakozásért, hogy Cseh- és Lengyelország társaságában az eredeti­leg kitűzött dátumnál hamarabb nyer­hessük el a teljes jogú tagságot. Törekvésün­ket siker koronázta. Ennek jelentősége ak­kor vált igazán világos­sá, amikor taggá válá­sunk után alig néhány nappal a maga teljessé­gében kitört a koszovói válság, és a megindult NATO-bombázás­ok alatt hazánk már élvez­hette a kollektív véde­lemből származó elő­nyöket. Magyarország polgárai a közelben fo­lyó háború ellenére is biztonságban érezhet­ték magukat a NATO védőernyője alatt. A magyar kormány azt szeretné, ha ez a biztonság az egész tér­ségre kiterjedne. Ezért támogatjuk szomszé­daink NATO-csatlako­­zási törekvéseit. Vala­mennyiünk közös érde­ke, nyugati partnerein­ké is, hogy ezáltal az egész térség stabilitása erősödjön. Az 1997 őszi nép­szavazás, de különösen a polgárok által a ko­szovói válság során ta­núsított felelősségteljes magatartás megmutat­ta, hogy a nemzet el­söprő többsége támo­gatja tagságunkat az Észak-atlanti Szerző­dés Szervezetében. Ugyanilyen egyértelmű volt a helyeslés a parlamentben is. Saj­nálatos, hogy ennek ellenére az ellen­zék nem támogatta az alkotmánymó­dosítást, amely lehetővé tette volna ru­galmasabb együttműködésünket part­nereinkkel. Az Európai Unióhoz való csatlako­zás továbbra is legfontosabb konkrét külpolitikai célkitűzésünk. 1998 no­vembere óta folynak az érdemi felvéte­li tárgyalások az unióval. A csatlakozá­si dátum évek óta folyó számháború, és nagyon jól tudjuk, hogy legalább annyira függ az EU belső reformjától, mint a csatlakozni vágyók felkészültsé­gétől. Azt azonban állíthatjuk, hogy a tárgyalások a vártnál jobb ütemben ha­ladnak, és minden valószínűség szerint 2000 karácsonyáig befejeződnek. A 2002-es csatlakozási dátum tehát a mi oldalunkról teljesen reális elképzelés. Az EU-ban történt legutóbbi fejlemé­nyek (márciusi berlini határozat, a kö­vetkező hét év költségvetésének terve­zése) szintén bizakodásra adnak okot. Regionális politika Arra azonban fel kell készülnünk, hogy addig nehéz tárgyalások várnak ránk. A magyar kormány kész arra, hogy határozottan képviselje nemzeti érdekeinket a legérzékenyebb területe­ken is. Arra is figyelemmel kell len­nünk azonban, hogy ha megfelelő eredményt akarunk elérni, mindig kel­lő körültekintéssel kell eljárnunk. Ha megvalósul az az álmunk, hogy a térség országai fokozatosan, előbb-utóbb az Európai Unió tagjává válnak, az gyógyírt jelenthet majd nem­zeti traumáinkra is. Egy év elegendő volt ahhoz, hogy Közép-Európát, a térséghez fűződő kapcsolatainkat felértékeljük. Több oka is van ennek. Először is minden­képpen támogatjuk egy értékelvű ösz­­szetartozás-tudat fenntartását, erősíté­sét a régióban. Ez a térség történelmi­leg ezer szállal kötődik egymáshoz, és olyan sajátos színt képvisel Európa kulturális palettáján, amely nélkül az európai összkép szegényebb volna. Másrészt geostratégiai érdekünk, hogy az integráció folyamatában ne alakul­janak ki új választóvonalak a térség­ben, illetve a már meglévők ne bővül­jenek szakadékokká. Harmadsorban pedig nemzetpolitikai szempontból is fontos érdekünk a regionális együttmű­ködés fejlesztése, minél jobb két- és többoldalú kapcsolatok kialakítása szomszédainkkal. Éppen ezért nem véletlen, hogy Orbán Viktor miniszterelnök alkalmat talált arra, hogy a kormányzás első hat hónapjában találkozzon valameny­­nyi szomszédos ország vezetőivel. Ezek a találkozók nemcsak hivatalos megbeszélésekre adtak alkalmat, ha­nem személyes jó kapcsolatok kiala­kítására, informális találkozók lebo­nyolítására is. A többoldalú együttműködések kö­zül a „visegrádi négyek” jelentőségét emelném ki. A tavalyi parlamenti vá­lasztásokon bekövetkezett demokrati­kus váltás után Szlovákia is újra a nyu­gati szervezetek felé fordult. Ezáltal le­hetett életet lehelni az évekig tetszha­lott együttműködésbe. A Szlovákiát övező három országnak elemi érdeke, hogy az integráció során ne képződjön a térségben geopolitikai űr. A V4 együttműködés ugyanakkor túlmutat országaink EU-csatlakozásának idő­pontján is. Cseh- és Lengyelországgal egyéb tekintetben is rendkívül szoros együttműködés alakult ki. Nagyban elősegítette ezt közös törekvésünk a korai NATO-csatlakozás elérésére. A határokon átnyúló együttműkö­déseket előtérbe helyező regionális po­litikánk új távlatokat nyit meg. Olyan kisebb régiók „helyzetbe hozásáról” van itt szó, amelyeket ma határok szabdalnak szét, de történelmileg, kul­turálisan, gazdaságilag erős szálak köt­nek össze. Ilyen szubregionális együtt­működéseket sokfelé találhatunk az Európai Unióban is, sőt úgy tűnik, hogy az új Európa a régiók Európája is lesz. Ezek a szervezetek komoly tá­mogatásokat kapnak az EU közös for­rásaiból. Számunkra is lehetőség nyílik arra, hogy pályázzunk ezekhez az ala­pokhoz, amelyek nagyban segíthetik a térségi fejlesztéseket. Magyarország számos téren ko­moly előnyre tett szert az integrációs folyamatokban szomszédaihoz képest. Meggyőződésünk, hogy akkor gazdál­kodunk jól ezekkel a lehetőségekkel, ha igyekszünk az azokból fakadó elő­nyöket szétteríteni a térségben, szom­szédaink felé. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszhatnak a határon túli magyarok. Kettős hely- és nyelvis­meretükkel, kapcsolatrendszerükkel, azáltal, hogy otthonosan mozognak két kultúrában, két jogrendszerben, ko­moly közvetítő szerepet játszhatnak, és az integráció fontos tényezői lehetnek országukban. A határon túli magyarság A határon túli magyarok ügyét ki­emeltük a diszkreditált témák sorából. Az eredményes magyar külpolitika szempontjából alapvető fontosságú, hogy az állami és a nemzeti érdeket, tehát a magyar állam és az egész nemzet ér­dekét ne állítsuk szem­be egymással, hanem megtaláljuk köztük a harmóniát. A nemzet­politikát megszabadí­tottuk a köréje vont misztikus ködtől, és be kívánjuk bizonyítani, hogy ezen a téren is ér­tékelvi alapon, de ra­cionális eszközökkel, racionális célok érde­kében lehet és kell po­litizálni. A határon túli ma­gyarokkal való kapcso­lattartásban forduló­pontot jelentett 1999. február 20-a, amikor a magyarországi és a ha­táron túli parlamenti képviselettel rendelke­ző pártok, valamint a nyugati magyarság képviselői megalakí­tották a Magyar Állan­dó Értekezletet (Máért), az összmagyarság ál­landó egyeztető fóru­mát. Ezáltal új alapok­ra helyeztük és intéz­ményesítettük a hatá­ron túli magyarokkal való kapcsolattartást. Ebben az újfajta kap­csolattartásban a leg­fontosabb, hogy egyen­rangú partnerekként tárgyalunk, valamint, hogy intézményes ke­retek között és meg­határozott rendszeres­séggel fogunk összeülni. A Máért munkáját szakbizottságok fogják segíteni, amelyek az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a g­azdasági és szociális, jogi és önkormányzati, valamint az európai uniós csatlako­zással összefüggő kérdések területén fogják megvitatni a határon túli ma­gyarok sorsát is befolyásoló problé­mákat. Az itt felmerült javaslatokat, elképzeléseket becsatornázzuk az ál­lamigazgatás döntéshozatali mecha­nizmusaiba. Külön öröm volt számunkra, hogy ebben a nemzetpolitikai szempontból oly fontos kérdésben teljes belpolitikai konszenzus alakult ki. A Máért meg­alakulásáról és az ezzel összefüggő kormányzati feladatokról szóló or­szággyűlési határozatot százszázalé­kos támogatással fogadta el a Tisztelt Ház. A határon túliakkal foglalkozó ma­gyarországi intézményrendszerben is változások történtek. A Határon Túli Magyarok Hivatala a Miniszterelnöki Hivataltól a Külügyminisztérium fel­ügyelete alá került. Azt kívántuk elér­ni, hogy korábbi parkolópályás helyze­téből kiemelve, ismét a kül- és nemzet­politika cselekvési rendszerében he­lyezzük el a határon túli magyarok ügyét. Célunk, hogy a nemzetpolitikai gondolkodás értékrendszere hassa át a külpolitikai gondolkodás egészét, más­részt pedig, hogy a határon túliak prob­lémáival foglalkozók tágabb külpoliti­kai összefüggésekben szemléljék a kér­déseket. A határon túliak támogatására hi­vatott alapítványi rendszerben is fon­tos átalakításokat hajtottunk végre. Egyrészt jelentősen megnöveltük a rendelkezésre álló forrásokat (főleg az Illyés Közalapítvány, valamint a felső- és szakoktatás támogatására újonnan létrehozott Apáczai Közalapítvány esetében­, másrészt új elveket érvé­nyesítünk a források elosztásában. Természetesen a határon túli magya­rok drámai helyzete mögött meghúzó­dó folyamatok megfordítása nem sike­rülhet egyik napról a másikra. Látszat­eredmények helyett hosszú távú iden­titásépítésben gondolkodunk. El akar­juk érni, hogy stratégiai jelentőségű projektek is megvalósulhassanak, és a támogatások valóban a szülőföldön való megmaradást és gyarapodást szolgálják. Magyarország különösen nehéz döntés előtt állt a déli szomszédunknál kitört újabb véres konfliktus és a NA­­TO-beavatkozás következtében. A mérleg egyik serpenyőjében a beavat­kozás elvi, erkölcsi alapjaival való egyetértés és szövetségesi kötelezettsé­geink voltak, míg a másikban a magyar-szerb viszony és a vajdasági magyarok sorsáért érzett aggodalom. NATO-partnereink megértették és el­fogadták Magyarország álláspontját, és nem kívánták közvetlenebb, aktívabb részvételünket a konfliktusban. Az eredmény bizonyítja, hogy a magyar diplomácia kiállta a próbát. Ezért is volt érthetelen számunkra az előzőleg kialakult parlamenti kon­szenzus tisztán pártpolitikai indíttatású felrúgása az MSZP­ részéről. Egy ilyen „cserbenhagyási kísérlet” tanulsága, hogy az „elkövető” komolyan veszé­lyeztetheti az ország külpolitikai meg­ítélését, szűkítheti mozgásterét. A kon­szenzus helyreállítása nemzeti érdek. A kormányon nem fog múlni! A koszovói válság után örömmel és megnyugvással fo­gadtuk, hogy megszületett az egyez­ség, véget értek a bombázások, lehe­tőség nyílik a békés rendezésre. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csak az átfogó rendezés hozhat tartós békét a térségben. Meg kell akadályozni, hogy néhány hónap múlva a válság újból fellángoljon valahol másutt: Montenegróban, a Szandzsákban vagy a Vajdaságban. A valódi megoldást csak Jugoszlá­via demokratizálódása jelentheti, ezért támogatjuk a Milosevics-rezsim ellen küzdő demokratikus erőket. Ennek je­gyében fogalmazódott meg a Külügy­minisztérium Délkelet-Európa-koncep­­ciója, és fogadtuk a közelmúltban a szerb ellenzék több jeles képviselőjét. Magyarország aktív szerepet kíván játszani a tartós rendezés kidolgozásá­ban és az újjáépítésben. Meghívtuk a délkelet-európai stabilitási egyezmény keretében felállítandó, az emberi jo­gok érvényesülésével és a demokrati­zálódás témakörével foglalkozó mun­kacsoportot. Felajánlottuk, hogy Bu­dapest legyen az újjáépítéssel foglal­kozó ügynökség vagy alap koordiná­ciós központja. A vajdasági magyarok többször is kinyilvánították akaratukat az autonó­miára. Az elképzelés részletes kidol­gozását elkészítették, s a közelmúltban - a magyar kormány szakértői támo­gatásával - megszületett a történelmi megegyezés a vajdasági magyar pár­tok között az egységes autonómiakon­cepcióról. Ez három pillérre épül: a magyar közösség perszonális (szemé­lyi elvű) önkormányzatára (amely a nemzeti megmaradás szempontjából legfontosabb nyelvi, oktatási, kulturá­lis jogokra terjed ki); a területi önkor­mányzatra (amely a magyarok által többségben lakott települések szövet­ségét jelenti); valamint Vajdaság Tar­tomány autonómiájára (ennek megva­lósítása leginkább a szerb többség szándékán múlik). A magyar kormány meggyőződése szerint a jelen helyzetben csak az auto­nómia jelenthet megnyugtató megol­dást, biztosíthatja a vajdasági magyar közösség nyugodt létfeltételeit, jövőjét. E téren két módon segítjük a vajdasági magyarokat: szakértői támogatást nyújtunk a konkrét tervezetek kidolgo­zásához, és diplomáciai úton, kétoldalú megbeszéléseken és nemzetközi fóru­mokon támogatjuk megvalósulásukat.­­ Meggyőződésem, hogy szilárd alapra építkezve a magyar külpolitika jó irányban halad. A nemzeti érdekek nyílt, őszinte és határozott, de körül­tekintő képviselete mind nyugati, mind szomszédos partnereink számá­ra kiszámítható és megbízható tárgya­ló féllé tesz bennünket. Ez járult hoz­zá legnagyobb mértékben ahhoz, hogy Magyarország külpolitikai te­kintélye és súlya megnőtt az elmúlt egy év során. Németh Zsolt A magyar külpolitika elmúlt egy éve Nemzeti érdekképviselet és megbízható partnerség OROSZ ISTVÁN RAJZA­ I A szerző a Külügyminisztérium politikai állam­titkára Fórum 1999. július 10., szombat

Next