Magyar Nemzet, 2004. március (67. évfolyam, 51-79. szám)

2004-03-27 / 75. szám

m­m. ■ Magazin 2004. március 27., szombat Kiállítás nyílik magyar írók franciaországi utazásairól E­migránsok és szökevények Múzeumaink egy része megtalálja a módját, hogy miként csalogassa be falai közé a kultúrának oly készségesen hátat fordító embereket is. A Petőfi Irodalmi Múzeum nem várt érdeklődést váltott ki a fürdőző magyar irodalmat bemutató jobbára saját fotóarchívumából rendezett tárlatával Máris itt a folytatás, a külföldet járó magyar írókat felvonultató kiállítás a budapesti tavaszi fesztivál ígéretes rendezvénye. tt I- Ő C. S E T G A B R I F. I. 1. A_________________________________ 4. tavaszi fesztivál jelszava: Üdvözlünk, Euró­­­pa! Ez adta a mostani kiállítás ötletét: bebi­zonyítani, hogy a magyar irodalom mindig nyitott szívvel fordult Európa felé. Az írók poggyásza címmel tervezett kiállítássorozat első része a Párizs nem ereszt el című bemutató, amely hazai li­­terátoraink 1900 és 1939 közötti Párizs-élményét jele­níti meg sok fotóval, festménnyel, irodalmi alkotással. A következő állomás a tervek szerint Berlin lesz, ez a város szinte ugyanolyan fontos úti céljuk volt a magyar íróknak, mint a francia főváros.­­ A sorozat címében szereplő poggyász kifejezés ezúttal több jelentést hordoz: jelzi azt a csomagot, amellyel íróink elindultak, illetve azt, amellyel haza­tértek, szellemi értelemben mindenekelőtt - mondja E. Csorba Csilla muzeológus, a Petőfi Irodalmi Mú­zeum főigazgató-helyettese, a március 29-én délután öt órakor megnyíló tárlat rendezője, akivel a kultúr­történeti érdekességeket is felszínre hozó kiállításról beszélgettünk. - A magyar irodalom a felvilágosodás óta Párizs irányába tekintett - fűzi hozzá. - Jól tudjuk ezt Batsá­nyi János költeményéből. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, írta a költő 1789-ben A franciaországi vál­tozásokra című versében. Szinte szerelemhez hason­lítható az a hol ilyen, hol olyan hőfokon égő érzelem, amely íróinkat, költőinket a franciák fővárosához fűz­te. Tárlatunk kiindulópontja azonban a századfordu­ló, az az időszak, amikor a magyar lapok munkatár­sainak megadatik a lehetőség, hogy újságírói igazol­vánnyal Párizsba menjenek, és tudósításokat küldje­nek haza az ottani eseményekről. Akinek hírlapírói igazolványa van, könnyebben kapcsolódik be a párizsi társadalmi életbe, gyorsabban tesz szert kapcsolatok­ra, mint aki rövidebb-hosszabb ideig turistaként van jelen egy idegen városban. Íróink különböző megfon­tolásból éltek is a sajtó által nyújtott lehetőséggel. Szomory Dezső a katonaság elől menekült Párizsba, az ifjú Illyés Gyula politikai emigráns volt. És akadt, aki tanulni ment vagy dolgozni. A Justh Zsigmonddal, Heltai Jenővel és Szomoryval kezdődő sor Szép Ernő­vel, Nagy Endrével és Színi Gyulával folytatódik. Kö­zülük a „legpárizsiasabb” Justh Zsigmond, ámbátor A párizsi regényt Szomory írta meg. Justh Zsigmond mindenhová bejáratos, a legnagyobb színészekkel tart fenn jó kapcsolatot, Sarah Bernhardttal például, szá­mos hírességnek ő mutatja be Szomory Dezsőt is. Szomory viszont azzal büszkélkedhet, hogy franciául jelenik meg a kötete. De a többiekről is elmondható, hogy a legrangosabb francia művészekkel létesítenek kapcsolatot. Bejáratosak Rodinhez, kapcsolatba ke­rülnek Cézanne-nal, Gauguin hitvesével, ott vannak Mallarmé vagy Apollinaire felolvasóestjein. A húszas években is ez a helyzet, sőt ekkor talán még erősebb a kölcsönhatás a francia és a magyar alkotók között: magyar művészek kiállítási katalógusához francia szerzők írják az előszót, magyar költők franciául írják verseiket, és magyarra fordítják a francia költeménye­ket. Magyarországról származó fotósokat, André Ker­tészt és Brassait tekintik a francia fotóművészet első s legjelesebb alakjainak. Blattner Géza teremti meg mű­vésztársaival a francia bábművészetet megújító Arc-en-Ciel bábszínházát... És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Jókai Mór is jár Párizsban, a vi­lágkiállításra utazik ki 1900-ban a második feleségé­vel. A francia írók fényes ünneplésben részesítik, elis­merik, hogy nemcsak a magyar irodalom fejedelme, hanem az európai irodalom egyik apostola jött hozzá­juk. Az elismerő szavakra Jókai franciául válaszol. Azt mondja, a politika és az irodalom kapcsolatáról szere­tett volna beszélni, de ráébredt, hogy az olyan nagy népnél, mint a francia, ez a kapcsolat nem ugyanazt jelenti, mint a kis népek, például a magyarok számá­ra. Nagy nemzet írója megengedheti magának, hogy távol maradjon a politikai eseményektől, kis nemzet írója nem. De nem érezhette jól magát Párizsban, alig­hogy hivatalos kötelezettségeinek eleget tett, Nizzába utazott. - Különös, hogy idehaza egyedül Ady Endre párizsi útjait tartja számon az irodalomtörténeti emlékezet... - Ady hét alkalommal ment Párizsba, Léda ked­véért, Léda után, újságírói igazolvánnyal a zsebébe i­. Ő fogalmazza meg azt a Párizs-élményt, amelyet a fran­cia fővárosban járván mind a mai napig keresünk -válaszolja Csorba Csilla. - Olyan lángoló szerelemmel írt a fény városáról, a gigászi vadonról, hogy utána so­kan csak azért mentek Párizsba, mert Adyt olvasták. Amikor azután nem ugyanazzal a képpel találkoztak, mint amelyet Ady sorai égettek beléjük, elcsodálkoz­tak. Bölöni György közreműködésével Ady minden fontos művészeti eseményről tudomást szerzett, ott volt a jelentős kiállításokon­­ egyik legszebb írása Rodin híres szobráról, A gondolkodóról készült, nem tudom, Nyugaton ismeri-e valaki. Adyt, miként több más Párizst járó magyart is, a franciák fővárosa döb­bentette rá, hogy honnan jött. Idehaza állandóan Pá­rizsba vágyódott, de ha ott volt, soha nem felejtette, honnan érkezett. Francia földön honvágya támadt Ér­­mindszent és Budapest után.­­ A magyar írók rajongása a francia szellem iránt jobbára egyoldalú szerelem maradt, de a kép mesterei, fotósok, festők, szobrászok talán nagyobb sikerre szá­míthattak a modern képzőművészet otthonában. Ve­lük is találkozhatunk a Párizs nem ereszt el című iro­dalmi kiállításon? - Természetesen nemcsak írókkal kapcsolatos le­veleket, újságcikkeket, verseket, regény- és novella­részleteket, személyi dokumentumokat láthatnak az érdeklődők, hanem a magyar írókkal együtt élő, nem egy esetben velük együtt küszködő képző- és fotómű­vészek alkotásait is. A tárlatnak egyébként is négy csomópontja lesz: az első a pályaudvar, a Gare de l’Est, ahová a napkeletről érkező magyarok befutot­tak. A következő kiállítási fejezet maga a város, a Szajna-part a könyvárusaival. Nincs olyan Párizst járt írónk, aki ne emlékezne meg arról, mit vásárolt a fo­lyóparti kis bódékban. József Attila hagyatékában is találtunk olyan könyvet, amelyet a Szajna partján ve­hetett. Illyés Gyulát fénykép örökíti meg, amint a könyvek között keresgél. Megjelenítünk azután egy kávéházat is - a művészek, értelmiségiek jelentős ré­sze sokat időzött a híres párizsi kávéházak valame­lyikében, a Dome-ban, a Rotonde-ban - jellegzetes berendezési tárgyaikkal, a róluk készült fotográfiák­kal, a korabeli híres plakátokkal. A kávéházból köny­­nyedén lépünk át a „műterembe”, ahol azoknak a képzőművészeknek az alkotásai lesznek láthatók­­ Rippl-Rónai József akvarelljei, tusrajzai, Tihanyi La­jos Márai Sándort és Tristan Tzarát ábrázoló litográ­fiája, Vaszary János munkái­­, akik párizsi tartózko­dásuk során végigkísérték íróinkat. Teljességre töre­kedni nem lehet, hiszen a legújabb művészettörténe-­ ti kutatások szerint legalább nyolcvanra tehető azok­nak a magyar festőknek, szobrászoknak a száma, akik 1900 és 1939 között Párizsban dolgoztak. - Ígéretes ez a felsorolás; vajon valamennyi kiállítá­si tárgy a Petőfi Irodalmi Múzeum gazdag gyűjtemé­nyéből származik? - A kiállított tárgyak nagy része saját gyűjtemé­nyünkből való, a képzőművészeti és a fotóanyagot társintézetektől kértük kölcsön. Sok értékes és érde­kes dokumentumot kaptunk az Illyés és a Koffán családtól is. Heltai Jenő egy párizsi használtkönyv-árus standja előtt Illyés Gyula, a politikai menekült a Szajna partján fotó az illyés család tulajdona M­ennyire személyes ügy egy álom? Ha szó szerint vett­­ álomról beszélünk, akkor maximálisan. Miképp üdvö­zölni sem lehet más helyett - a római katolikus egyház JL­W szerint -, legföljebb imádkozni a lelkéért, azonképp ál­modni sem lehet más helyett, legföljebb őrizni az álmát, beteg fia ál­mát például a virrasztó anya. De vajon mennyire személyes egy álom, mennyire lehet az én álmom, ha átvitt értelmű és valamelyest közérdekű? Hosszú ideig az ember egyik fő álma volt a Déli-sark, el­jutni a Déli-sarkra, de vajon mit érezhetett Amundsen, amikor egy arcátlanul ott csattogó zászló tudatosította benne, hogy valóság ez, nem álom, valaki, Scott beteljesítette helyette már. Vagy a küzdelem Montagnier és Gallo közt a HIV-vírus felfedezésének elsőségéért? Persze korántsem minden nagy álom szól az elsőségről, az arany­éremről. Ha valaki csak úgy bele a vakvilágba, vak vezet világtalant, s bele a látótéri kegyelembe mondjuk pap szeretne lenni, esetleg or­vos, azt bizony nem különösképpen zavarják a „már megvalósult” orvosok és papok. Zavarhat-e, zavarjon-e hát engem, ha valaki véletlenül megvaló­sítja leghőbben dédelgetett gyermekkori ősálmomat, és azzá válik személy szerint, aki én szerettem volna lenni eredetileg? Mike Faynek hívják. Amerikai biológus ő. Neki sikerült az élet. Őneki sikerült a csoda. Sikerült bogarat ültetnie a hatalom - jelesül Omar Bongo gaboni elnök - fülébe, s elérnie n­ála, e fülnél, hogy meg­hallgatásra kerüljön az amúgy abszurd. Ilyet eddig nem pipáltunk. ENCIKLOPÉDIA ÉNEZER Sebeők János Gabon (2.) hogy végül is egyetlen személy, egyetlen elkötelezett, prófétai sze­mély expedíciójának következtében tizenegy nemzeti parkkal - hoz­závetőlegesen harmincezer négyzetkilométernyi védett területtel - gazdagodjék egy ország. A természet emlékezetére én épp ezt szeret­tem volna cselekedni. Valami ehhez hasonlót. Kedvenc diákköri fog­lalatosságom a pad alatt: természetvédelmi területek, nemzeti par­kok kijelölése a zugtérképen, így írtok ti? Hát így parcelláztam én. Fel: Brazíliát, Bolíviát, Szibériát. Eredetileg nem szavalóművész, nem szógróf és íródeák kívántam lenni, hanem egy olyan, prófétai hatal­mú, természettől áldott személy, aki tevékenységével döntésre kény­szeríti a politikusokat, illetve még eredetibb állapotban az a döntnök szerettem volna lenni, aki amúgy megvilágosítható. Ha úgy vesszük, akkor Omar Bongo és Mike Fay elárultak. Elálmodták előlem az ál­mom. Helyettem tették meg, amire én kaptam eredetileg hívást. A mélytudatnak ez, bár tagadhatja, de személyes kudarc. A lelkiismeret jobbik felének pedig örömhír: mindegy, ki által, de végre-valahára valahol megtörtént a jó. Egy tény: ami Gabonban történt, az mind az én jövő­m, mind a ter­mészetvédelem jövendője szempontjából elgondolkodtató. Ami engem illet, a következtetés adott: eszmélet és nem tevékeny­ség fia vagyok. Terepmunkában, aktív természetvédelemben mások jobbak, legyen hát övék a pálma, s legyen minden tiszteletem az övék. Ami pedig a természetvédelem jövőjét illeti, figyeljünk a követ­kező mondatra, National Geographic, 2003. szeptember: „Fay (...) egy olyan Gabont mutatott be fényképeivel és történeteivel, mely­nek létezéséről maga Omar Bongo sem tudott.” Kemény mondat ez akkor, amikor ma sokak szerint a harmadik világ önerejéből is ké­pes lesz úgymond ökológiailag megvilágosulni. Kemény mondat ez akkor, amikor sokan úgy hiszik, hogy a fejlődő világ önelvűnek ki­kiáltott kultúrája majd automatikusan vezet el egy, a fogyasztói tár­sadalom globális antitéziseként működő természetbarát létmód­hoz. Ezzel szemben a valóság az, hogy a tradicionális életformák - például a nomád állattartás - olykor köszönő viszonyban sincsenek a modern ökológiával. Akadhat eset és helyzet, amikor a moder­­nitás bajaira csak korszerű válasz adható. Az idealizált hagyomány­­tisztelet olykor csak növeli és elfödi a bajt. A láncfűrész a sámándob szavára nem mindig hallgat­­ el.

Next