Magyar Nemzet, 2004. március (67. évfolyam, 51-79. szám)
2004-03-27 / 75. szám
mm. ■ Magazin 2004. március 27., szombat Kiállítás nyílik magyar írók franciaországi utazásairól Emigránsok és szökevények Múzeumaink egy része megtalálja a módját, hogy miként csalogassa be falai közé a kultúrának oly készségesen hátat fordító embereket is. A Petőfi Irodalmi Múzeum nem várt érdeklődést váltott ki a fürdőző magyar irodalmat bemutató jobbára saját fotóarchívumából rendezett tárlatával Máris itt a folytatás, a külföldet járó magyar írókat felvonultató kiállítás a budapesti tavaszi fesztivál ígéretes rendezvénye. tt I- Ő C. S E T G A B R I F. I. 1. A_________________________________ 4. tavaszi fesztivál jelszava: Üdvözlünk, Európa! Ez adta a mostani kiállítás ötletét: bebizonyítani, hogy a magyar irodalom mindig nyitott szívvel fordult Európa felé. Az írók poggyásza címmel tervezett kiállítássorozat első része a Párizs nem ereszt el című bemutató, amely hazai literátoraink 1900 és 1939 közötti Párizs-élményét jeleníti meg sok fotóval, festménnyel, irodalmi alkotással. A következő állomás a tervek szerint Berlin lesz, ez a város szinte ugyanolyan fontos úti céljuk volt a magyar íróknak, mint a francia főváros. A sorozat címében szereplő poggyász kifejezés ezúttal több jelentést hordoz: jelzi azt a csomagot, amellyel íróink elindultak, illetve azt, amellyel hazatértek, szellemi értelemben mindenekelőtt - mondja E. Csorba Csilla muzeológus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyettese, a március 29-én délután öt órakor megnyíló tárlat rendezője, akivel a kultúrtörténeti érdekességeket is felszínre hozó kiállításról beszélgettünk. - A magyar irodalom a felvilágosodás óta Párizs irányába tekintett - fűzi hozzá. - Jól tudjuk ezt Batsányi János költeményéből. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek”, írta a költő 1789-ben A franciaországi változásokra című versében. Szinte szerelemhez hasonlítható az a hol ilyen, hol olyan hőfokon égő érzelem, amely íróinkat, költőinket a franciák fővárosához fűzte. Tárlatunk kiindulópontja azonban a századforduló, az az időszak, amikor a magyar lapok munkatársainak megadatik a lehetőség, hogy újságírói igazolvánnyal Párizsba menjenek, és tudósításokat küldjenek haza az ottani eseményekről. Akinek hírlapírói igazolványa van, könnyebben kapcsolódik be a párizsi társadalmi életbe, gyorsabban tesz szert kapcsolatokra, mint aki rövidebb-hosszabb ideig turistaként van jelen egy idegen városban. Íróink különböző megfontolásból éltek is a sajtó által nyújtott lehetőséggel. Szomory Dezső a katonaság elől menekült Párizsba, az ifjú Illyés Gyula politikai emigráns volt. És akadt, aki tanulni ment vagy dolgozni. A Justh Zsigmonddal, Heltai Jenővel és Szomoryval kezdődő sor Szép Ernővel, Nagy Endrével és Színi Gyulával folytatódik. Közülük a „legpárizsiasabb” Justh Zsigmond, ámbátor A párizsi regényt Szomory írta meg. Justh Zsigmond mindenhová bejáratos, a legnagyobb színészekkel tart fenn jó kapcsolatot, Sarah Bernhardttal például, számos hírességnek ő mutatja be Szomory Dezsőt is. Szomory viszont azzal büszkélkedhet, hogy franciául jelenik meg a kötete. De a többiekről is elmondható, hogy a legrangosabb francia művészekkel létesítenek kapcsolatot. Bejáratosak Rodinhez, kapcsolatba kerülnek Cézanne-nal, Gauguin hitvesével, ott vannak Mallarmé vagy Apollinaire felolvasóestjein. A húszas években is ez a helyzet, sőt ekkor talán még erősebb a kölcsönhatás a francia és a magyar alkotók között: magyar művészek kiállítási katalógusához francia szerzők írják az előszót, magyar költők franciául írják verseiket, és magyarra fordítják a francia költeményeket. Magyarországról származó fotósokat, André Kertészt és Brassait tekintik a francia fotóművészet első s legjelesebb alakjainak. Blattner Géza teremti meg művésztársaival a francia bábművészetet megújító Arc-en-Ciel bábszínházát... És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Jókai Mór is jár Párizsban, a világkiállításra utazik ki 1900-ban a második feleségével. A francia írók fényes ünneplésben részesítik, elismerik, hogy nemcsak a magyar irodalom fejedelme, hanem az európai irodalom egyik apostola jött hozzájuk. Az elismerő szavakra Jókai franciául válaszol. Azt mondja, a politika és az irodalom kapcsolatáról szeretett volna beszélni, de ráébredt, hogy az olyan nagy népnél, mint a francia, ez a kapcsolat nem ugyanazt jelenti, mint a kis népek, például a magyarok számára. Nagy nemzet írója megengedheti magának, hogy távol maradjon a politikai eseményektől, kis nemzet írója nem. De nem érezhette jól magát Párizsban, alighogy hivatalos kötelezettségeinek eleget tett, Nizzába utazott. - Különös, hogy idehaza egyedül Ady Endre párizsi útjait tartja számon az irodalomtörténeti emlékezet... - Ady hét alkalommal ment Párizsba, Léda kedvéért, Léda után, újságírói igazolvánnyal a zsebébe i. Ő fogalmazza meg azt a Párizs-élményt, amelyet a francia fővárosban járván mind a mai napig keresünk -válaszolja Csorba Csilla. - Olyan lángoló szerelemmel írt a fény városáról, a gigászi vadonról, hogy utána sokan csak azért mentek Párizsba, mert Adyt olvasták. Amikor azután nem ugyanazzal a képpel találkoztak, mint amelyet Ady sorai égettek beléjük, elcsodálkoztak. Bölöni György közreműködésével Ady minden fontos művészeti eseményről tudomást szerzett, ott volt a jelentős kiállításokon egyik legszebb írása Rodin híres szobráról, A gondolkodóról készült, nem tudom, Nyugaton ismeri-e valaki. Adyt, miként több más Párizst járó magyart is, a franciák fővárosa döbbentette rá, hogy honnan jött. Idehaza állandóan Párizsba vágyódott, de ha ott volt, soha nem felejtette, honnan érkezett. Francia földön honvágya támadt Érmindszent és Budapest után. A magyar írók rajongása a francia szellem iránt jobbára egyoldalú szerelem maradt, de a kép mesterei, fotósok, festők, szobrászok talán nagyobb sikerre számíthattak a modern képzőművészet otthonában. Velük is találkozhatunk a Párizs nem ereszt el című irodalmi kiállításon? - Természetesen nemcsak írókkal kapcsolatos leveleket, újságcikkeket, verseket, regény- és novellarészleteket, személyi dokumentumokat láthatnak az érdeklődők, hanem a magyar írókkal együtt élő, nem egy esetben velük együtt küszködő képző- és fotóművészek alkotásait is. A tárlatnak egyébként is négy csomópontja lesz: az első a pályaudvar, a Gare de l’Est, ahová a napkeletről érkező magyarok befutottak. A következő kiállítási fejezet maga a város, a Szajna-part a könyvárusaival. Nincs olyan Párizst járt írónk, aki ne emlékezne meg arról, mit vásárolt a folyóparti kis bódékban. József Attila hagyatékában is találtunk olyan könyvet, amelyet a Szajna partján vehetett. Illyés Gyulát fénykép örökíti meg, amint a könyvek között keresgél. Megjelenítünk azután egy kávéházat is - a művészek, értelmiségiek jelentős része sokat időzött a híres párizsi kávéházak valamelyikében, a Dome-ban, a Rotonde-ban - jellegzetes berendezési tárgyaikkal, a róluk készült fotográfiákkal, a korabeli híres plakátokkal. A kávéházból könynyedén lépünk át a „műterembe”, ahol azoknak a képzőművészeknek az alkotásai lesznek láthatók Rippl-Rónai József akvarelljei, tusrajzai, Tihanyi Lajos Márai Sándort és Tristan Tzarát ábrázoló litográfiája, Vaszary János munkái, akik párizsi tartózkodásuk során végigkísérték íróinkat. Teljességre törekedni nem lehet, hiszen a legújabb művészettörténe- ti kutatások szerint legalább nyolcvanra tehető azoknak a magyar festőknek, szobrászoknak a száma, akik 1900 és 1939 között Párizsban dolgoztak. - Ígéretes ez a felsorolás; vajon valamennyi kiállítási tárgy a Petőfi Irodalmi Múzeum gazdag gyűjteményéből származik? - A kiállított tárgyak nagy része saját gyűjteményünkből való, a képzőművészeti és a fotóanyagot társintézetektől kértük kölcsön. Sok értékes és érdekes dokumentumot kaptunk az Illyés és a Koffán családtól is. Heltai Jenő egy párizsi használtkönyv-árus standja előtt Illyés Gyula, a politikai menekült a Szajna partján fotó az illyés család tulajdona Mennyire személyes ügy egy álom? Ha szó szerint vett álomról beszélünk, akkor maximálisan. Miképp üdvözölni sem lehet más helyett - a római katolikus egyház JLW szerint -, legföljebb imádkozni a lelkéért, azonképp álmodni sem lehet más helyett, legföljebb őrizni az álmát, beteg fia álmát például a virrasztó anya. De vajon mennyire személyes egy álom, mennyire lehet az én álmom, ha átvitt értelmű és valamelyest közérdekű? Hosszú ideig az ember egyik fő álma volt a Déli-sark, eljutni a Déli-sarkra, de vajon mit érezhetett Amundsen, amikor egy arcátlanul ott csattogó zászló tudatosította benne, hogy valóság ez, nem álom, valaki, Scott beteljesítette helyette már. Vagy a küzdelem Montagnier és Gallo közt a HIV-vírus felfedezésének elsőségéért? Persze korántsem minden nagy álom szól az elsőségről, az aranyéremről. Ha valaki csak úgy bele a vakvilágba, vak vezet világtalant, s bele a látótéri kegyelembe mondjuk pap szeretne lenni, esetleg orvos, azt bizony nem különösképpen zavarják a „már megvalósult” orvosok és papok. Zavarhat-e, zavarjon-e hát engem, ha valaki véletlenül megvalósítja leghőbben dédelgetett gyermekkori ősálmomat, és azzá válik személy szerint, aki én szerettem volna lenni eredetileg? Mike Faynek hívják. Amerikai biológus ő. Neki sikerült az élet. Őneki sikerült a csoda. Sikerült bogarat ültetnie a hatalom - jelesül Omar Bongo gaboni elnök - fülébe, s elérnie nála, e fülnél, hogy meghallgatásra kerüljön az amúgy abszurd. Ilyet eddig nem pipáltunk. ENCIKLOPÉDIA ÉNEZER Sebeők János Gabon (2.) hogy végül is egyetlen személy, egyetlen elkötelezett, prófétai személy expedíciójának következtében tizenegy nemzeti parkkal - hozzávetőlegesen harmincezer négyzetkilométernyi védett területtel - gazdagodjék egy ország. A természet emlékezetére én épp ezt szerettem volna cselekedni. Valami ehhez hasonlót. Kedvenc diákköri foglalatosságom a pad alatt: természetvédelmi területek, nemzeti parkok kijelölése a zugtérképen, így írtok ti? Hát így parcelláztam én. Fel: Brazíliát, Bolíviát, Szibériát. Eredetileg nem szavalóművész, nem szógróf és íródeák kívántam lenni, hanem egy olyan, prófétai hatalmú, természettől áldott személy, aki tevékenységével döntésre kényszeríti a politikusokat, illetve még eredetibb állapotban az a döntnök szerettem volna lenni, aki amúgy megvilágosítható. Ha úgy vesszük, akkor Omar Bongo és Mike Fay elárultak. Elálmodták előlem az álmom. Helyettem tették meg, amire én kaptam eredetileg hívást. A mélytudatnak ez, bár tagadhatja, de személyes kudarc. A lelkiismeret jobbik felének pedig örömhír: mindegy, ki által, de végre-valahára valahol megtörtént a jó. Egy tény: ami Gabonban történt, az mind az én jövőm, mind a természetvédelem jövendője szempontjából elgondolkodtató. Ami engem illet, a következtetés adott: eszmélet és nem tevékenység fia vagyok. Terepmunkában, aktív természetvédelemben mások jobbak, legyen hát övék a pálma, s legyen minden tiszteletem az övék. Ami pedig a természetvédelem jövőjét illeti, figyeljünk a következő mondatra, National Geographic, 2003. szeptember: „Fay (...) egy olyan Gabont mutatott be fényképeivel és történeteivel, melynek létezéséről maga Omar Bongo sem tudott.” Kemény mondat ez akkor, amikor ma sokak szerint a harmadik világ önerejéből is képes lesz úgymond ökológiailag megvilágosulni. Kemény mondat ez akkor, amikor sokan úgy hiszik, hogy a fejlődő világ önelvűnek kikiáltott kultúrája majd automatikusan vezet el egy, a fogyasztói társadalom globális antitéziseként működő természetbarát létmódhoz. Ezzel szemben a valóság az, hogy a tradicionális életformák - például a nomád állattartás - olykor köszönő viszonyban sincsenek a modern ökológiával. Akadhat eset és helyzet, amikor a modernitás bajaira csak korszerű válasz adható. Az idealizált hagyománytisztelet olykor csak növeli és elfödi a bajt. A láncfűrész a sámándob szavára nem mindig hallgat el.