Magyar Nemzet, 2005. január (68. évfolyam, 1-29. szám)
2005-01-29 / 27. szám
36 Magyar Nemzet • Magazin 2005. január 29., szombat Grób László Rövid hír: nemrégiben a Dr. Asztalos Miklós Művelődési Házban emlékülést tartottak Asztalos Miklós és felesége, Kócsy Erzsébet születésének 105., illetve 100. évfordulója alkalmával. Vajon ki lehetett az ünnepelt? Asztalos Miklós Erdély fia, akit a trianoni csonkítás űzött el hazájából, hogy előbb Pécsett, majd rövid berlini tanulmányút után Budapesten dolgozzék, s végül Körösladányban töltse a száműzetés évtizedeit. Megismerhette a közép-európai lét minden szélsőségét: volt nagyon fent és nagyon lent, s csak ő maga tudhatta, valóban olyannyira megbékélte a sorsával, mint ahogy utolsó éveinek tanúi állítják. Aktív évtizedeiben olyan volt, mint az a bizonyos Midasz király: minden arannyá változott, amihez csak nyúlt. A harmincas évek egyik legsikeresebb történésze volt - ismertsége a nagyközönség körében csak Szekfűéhez és Hómanéhoz volt mérhető. Megírta ő is a maga „Hóman-Szekfű”-jét - ezt „Asztalos-Pethő”-ként emlegették A magyar nemzet története címmel. Első megjelenése (1934) után néhány év alatt három kiadást ért meg, s tízezernyi példányt adtak el belőle. Lefordították olaszra. Asztalos az 1848-ig terjedő részt, Pethő Sándor, a Magyar Nemzet alapító-főszerkesztője - ismert újkortörténész, A szabadságharc eszméi, a Görgey Artúr és más művek szerzője - az 1848 utáni részt írta. Könyve publikálásakor Asztalos már ismert historikus, a fiatal értelmiségi generáció egyik zászlóvivője s közéleti szereplő is mint a Bartha Miklós Társaság elnöke. Megírta első cikkeit, megjelentette első könyveit Wesselényiről és Kossuthról. Fő témája a nemzetiségi kérdés története, akárcsak sok más pályatársának következő munkái A korszerű nemzeti eszme és A nemzetiségek története Magyarországon. Egyre-másra kapja a felkéréseket: a Rákóczi-évfordulón megjelenik a II. Rákóczi Ferenc és kora című könyve. Kiadója felkéri a középkori magyar birodalom első ötszáz éve külpolitikájának összefoglaló megírására, s elkészül A magyar nagyhatalom történetének hatszáz oldalas kézirata - hogy csak mintegy hetven évvel később lásson napvilágot. Szerkeszti a Jancsó Benedek-emlékkönyvet és A történeti Erdély című nagy öszszefoglaló művet, amelyhez Teleki Pál írja az előszót. Ez utóbbi kapcsán kisebb tudománypolitikai botrány tör ki (az egyik szerzőt meghurcolják a román hatóságok, ezért Asztalos írásbeli fegyelmit kap), úgy érzi, nem állnak ki mellette, s néhány más sérelmével tetézve mindez a történettudománnyal való szakításra készteti. Az egyik legismertebb fiatal történész pályát változtat. Saját szavai szerint visszatér fiatalkori szerelméhez, az irodalomhoz - drámákat ír. És a sors ismét roppant kegyes hozzá: darabjait a Nemzeti Színház játssza rendszeresen hatalmas sikerrel. Farkaskaland (bemutató 1938- ban Lukács Margittal és Jávor Pállal), Alteregó (bemutató 1939-ben Tőkés Annával és Uray Tivadarral). S a hazaiakat külföldi előadások sora követi - joggal állíthatjuk, hogy európai hírű színpadi szerző lett. Mellesleg regényt is ír, szinte ujjgyakorlatként: Alibi címmel jelenik meg. Csuka a vízben És még nem ez az utolsó állomás: kacérkodni kezd a filmmel. Csak egypár a maga korában sikeres filmjei közül: Igen vagy nem?, Lángok, A kegyelmes úr rokona, Életre ítéltek, Estélyi ruha kötelező, Késő, Ördöglovas, Rákóczi nótája; a forgatókönyveket egyedül vagy másodmagával jegyzi. Alteregó című színdarabjából 1941- ben magyar (Egy éjszaka Erdélyben) és német (Tanz mit dem Kaiser) filmet is készítettek. Ne feledjük, mindez akkor történik, amikor Magyarország filmnagyhatalom, sorra készülnek a közönségsikert arató, „exportképes” magyar alkotások. Asztalos az egyik legismertebb forgatókönyvíróvá válik, úgy mozog a film és a színház világában, mint csuka a vízben mindenkit ismer, mindenütt jelen van, valódi nagyvilági életet él. S még valami: mindeközben végig állami alkalmazott, először a Magyar Nemzeti Múzeumban, majd nemzetiségtörténeti és -politikai ismereteinek köszönhetően tisztviselő. A háború vége felé ő is nyugat felé tart, s míg felesége Budapesten vészeli át az ostromot, Asztalos az ország orosz megszállása után tér haza nyugatról. Hazatér -s a sors kereke lassan, majd egyre gyorsulva lefelé fordul: B-listázás, állásvesztés. Felesége zongoraleckéiből élnek, aki egy ideig magán-zeneiskolát működtethet pasaréti villájukban. Évekig éli az állástalan értelmiségiek életét. 1951-ben elérkezik a mélypont: kitelepítik, 48 órát kap a csomagolásra. Felrakják a vonatra, amely megindul kelet felé, de a célállomás ismeretlen, így érkezik sokadmagával Körösladányba. Kezdődik a küzdelem a napi túlélésért - ekkor már 52 éves. Az osztályellenség Elérkezik 1953: Nagy Imre első kormánya engedélyezi a kitelepítettek visszatérését - csakhogy az Asztalos házaspárnak nincs hová visszatérnie: a házukat elvették, kártalanítást ezért soha nem kaptak (örököseik sem...). Gyermekük nem volt, közeli rokonuk sem, akihez mehettek volna. Maradtak Körösladányban, „szabadon” is először szintúgy nyomorúságos körülmények között, akárcsak korábban kitelepített osztályellenségként, majd 1970-től emberibb létfeltételek közt: ekkor fogadta be őket Papp András és neje az újonnan épült házuk mellett álló régi kis vályogházukba. Asztalosék élete ettől kezdve külsőleg eseménytelen: Miklós bácsi (ma is mindenki így emlegeti őt Körösladányban) a helyi művelődési házban ifjúsági színjátszó kört szervez, klasszikusokat adaptál, és mesejátékot ír a gyerekeknek, Erzsébet zongorát tanít. Asztalos Miklós 1986-ban hunyt el, felesége akkor már néhány éve megtért teremtőjéhez. Mindketten a körösladányi temetőben nyugszanak. Ennyi röviden két élet története, amely olyannyira paradigmatikusan kelet-európai, hogy szinte nem is látszik valóságosnak. Létezett a két világháború között egy felső középosztály - kit születése, kit tehetsége sorolt oda. Hibáik számtalanok, de erényeik is, amit megtapasztalhatunk, ha nemzetünk hagyományait kutatjuk. Ugyanis nem lehet nem visszajutnunk a trianoni trauma utáni tudományos-művészeti-irodalmi teljesítményekhez - határokon innen s túl -, azokhoz, amelyek megpróbálták feldolgozni a velük történteket, és kiutat keresni a jövőben. Olvassunk bele Asztalos könyvecskéjébe, A korszerű nemzeti eszmébe, s megdöbbenünk az időszerűségén. Vagy vegyük elő A nemzetiségek története Magyarországon című rövid munkát, és az a benyomásunk támad, hogy minden érettségizővel el kellene olvastatni. Nem a reveláció erejével ható, korszakfordító alkotások ezek, hanem tisztes iparosmunkák, amelyek korrekt összefoglalását adták tárgyuknak a kor legmagasabb színvonalán, élvezetesen, olvasmányosan. Ha úgy tetszik, szerzőjük „kismester” volt, nem a nagy történeti felfedezések kigondolója vagy grandiózus teóriák látnoka, hanem az összefoglaló, a szintézisteremtő, aki áthidalja az elefántcsonttoronyba zárkózó tudományosság és a közönség tudásvágya közötti szakadékot. Idézzük történetírói ars poeticáját: „... különösen a múlt század második felében... érdekes jelenség ütötte fel a fejét. Valósággal megszűnt a történelmi feldolgozás, minden igyekezet az anyaggyűjtésre és annak kritikai vizsgálatára szorítkozott. Majdnem az lett a helyzet, hogy a szintézis, a történetírás nem érdekelte a történelmi tudományos módszerekben kiképzett »tudós« történészeket, és maga a történetírás a laikusokra csúszott át, akik meg sem kísérelték az objektivitást, hanem pártállásuknak és liberális ideológiájuknak megfelelően végezték az anyagkiválasztást éppen úgy, mint a szövegbeöntést. A történettudósok elzárkóztak a nyilvánosság elől elefántcsonttornyaikba, és átengedték a történetírást a laikusoknak, a publicistáknak. Viszont ezeket a képzetlen vagy kevésbé képzett, alkalmi historikusokat a szívük mélyéből lenézték, és mérhetetlen céhönérzettel zárták ki őket a maguk szűk kis tudományos közösségéből, amelyben aztán a nagyközönség legkisebb érdeklődése nélkül élhették ki azt a gyönyörűségüket, amelyet nekik a finom tudományos módszerek vég nélküli alkalmazása okozott. Azt mondhatnánk, hogy életük egy véget nem érő vizsgadolgozás volt, ahol állandóan arról akartak bizonyságot tenni, hogy mennyire járatosak a tudományos módszerek alkalmazásában. (...) A pozitivista és a természettudományos világnézetek malomköve közt őrlődve azok a historikusok, akik kitűnő tudományos iskolázottságra tettek szert, és joggal voltak tudományos ambíciókkal telítve, sohasem tartották elégnek az anyagot, és azt hitték, hogy amíg az anyaggyűjtés nincs lezárva, meg sem lehet kísérelni az összegezést és a szintetikus előadást. Különben is érezték, hogy a szintézisből a szubjektív elemet, önmaguk élménykialakító egyéniségét nem küszöbölhetik ki, tehát természettudományos értelemben soha nem lehet szintézisük tudományos jellegű és értékű. (...) De még most is észrevehetően él az úgynevezett »szakkörökben« az az érzés, hogy a szintézis »publicisztikai« munka, a szintetikus, tehát a történetíró »nem-tudós«. Még mindig sokkal több a jól iskolázott, de egyéniség hiányában magasabb rendű szintézisre képtelen »történész«, aki mint egy rendi kiváltságot őrzi azt a hiedelmet, hogy egyedül az ő egyéniség nélküli, hivatalnokszerűen végzett, módszeres gyűjtő- és kritikai munkája a »tudományos munka«. Ezek anatémát mondanak azokra a vakmerő lelkekre, akik szintetikus munkát végeznek. Mintha megtagadva ezektől a maguk tudományos elismerését, több, megélhetést biztosító »tudományos stallumot« menthetnének meg maguknak, a szintetizálni és ezzel a közönség elé lépni merő történetíró kiközösítésével. Ezeknek a Schulmeister lelkületű, hivatalnok-historikusoknak igazuk van abban, hogy a szintézis nem tudományos munka. Nem tudományos »leistung«. Ott művészi készségre, művészi adottságokra van szükség. .. De hogy több-e vagy kevesebb a történetíró a történeti anyaggyűjtőnél és kritikusnál, ha különben neki is megvan a megfelelő történeti iskolázottsága, ha tehát nem »laikus történész«, annak eldöntését arra a nagyközönségre kell bízni, amely ezeknek a munkáján keresztül jut történelmi ismereteihez, történelmi világképéhez, és amely a derék, hasznos, de szintézisképtelen tudósok munkájáról sem nem vesz tudomást, sem nem okul belőle. Fel kell vetni a kérdést, hogy a historikusnak magának kell-e feltétlenül összegyűjtenie és megbírálnia az összefoglaló előadásához szükséges teljes anyagot vagy sem. Ebben az esetben igen valószínű, hogy átfogóbb időre szóló összefoglalásig egyetlen historikus sem jutna el, mert véges emberi élete nem lenne elegendő a megelőző kutatómunkához. Fel kell vetni azt a kérdést is, hogy az a historikus, aki anyaggyűjtő és anyagkritikai készségéről megfelelő szaktanulmányaiban és forrásközléseiben már bizonyságot tett, vajon tudománytalan emberré válik-e azonnal, ha tudományos iskolázottságának és készségének további birtokában szintetikus előadásra vállalkozik.” (A magyar nagyhatalom, I. Attraktor Kiadó, 2003,16-18.1.) Mintha nem lenne teljesen időszerűtlen a közelítés... Vagonba zárva Ugyancsak tisztes iparosnak tűnik Asztalos filmforgatókönyv-írói énje is. De talán a forgatókönyvírás nem „tisztes” és nem „iparos” munka? Tudhatjuk erre jól a választ ma, a szubjektivizmusba és totális öncélúságba belesüppedt magyar filmkészítés sokéves agóniája után. Asztalos sikeres filmeket segített életre hívni - s ezek még ma is nézhetők, semmivel sem kevésbé, mint az 1930-40-es évek más sikerfilmjei. S végül a valódi talány: vajon színdarabjai többek-e, mint pillanatnyi sikerek? Lesz-e helyük egyszer a magyar színjátszás panteonjában? Nemsokára ismét napvilágot látnak ezek a szövegek is nyomtatásban - ki-ki eldöntheti majd. De ez még mindig csak az érem egyik oldala. Ott áll az 1945 utáni Asztalos Miklós, aki megjárta a magyar valóság bugyrait. Aki ötvenévesen megismerte a napi betevőért való kilincselés keserves érzését. A magasan képzett, gyakorlott tisztviselő, akit nyilvántartásba vettek, csak éppen negatív előjellel. Az író, akinek egy sorát sem közlik sehol. Az ember, akit kirugdostak otthonából, és vagonba zártak. Asztalos Miklós 1945 után is sok ezer oldalt írt tele: regények és visszaemlékezések születtek. Munkái között vannak páratlan dokumentumok és érdektelen, személyes memoárrészletek. Vannak regények - kézzel írva és legépelve, sárguló papiroson, ki tudja, milyen irodalmi értékkel... Mindez szerteszólva különféle könyvtárakban, valamint letéve az örökösöknél. Kezdünk vele valamit? S vajon a szerző mit szólna: kezdjünk vele valamit? A körösladányi megemlékezésen megjelent a helyi önkormányzat képviselője, a művelődési ház vezetése, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Papp András, Asztalos utolsó éveinek házigazdája, az Országos Széchényi Könyvtár, valamint az Asztalos műveit publikáló Attraktor Kiadó egy-egy munkatársa. A Nemzeti Színház a meghívás ellenére érdektelenségét jelezve távol maradt... A szerző az Attraktor Kiadó vezetője Békévé oldja? Történettudomány a két háború között: Asztalos Miklós, az egységteremtő S z I G I L ÁG Sándor György Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)Hogyan legyél humoralista (68.) HÁTUTT ÚGY... hogy... kitalálsz például egy remek keretjátékot új önálló estedre, aztán természetesen - miután vagy két hónapot javítgatod-csiszolod - eldobod végül. (Nem véglegesen, mert itt leközlöm.) „Óriási ötletem” volt ugyanis: az előtérben várakozó közönséget nem engedik fél nyolckor be, hanem az egyre nagyobb zsúfoltság közepett megszólalok - előre felvett hangon - és (majd ha leírom mindjárt, most) a következőket mondom. De még előtte egy kicsit „nyaralok” itt... (Télen telelek...) Hogy végül miért nem élek ezzel a játszási lehetőséggel? hogy már az előtérben kezdődik a műsorom... arra sajnos csak a hosszas „míves” nyűglődés után jöttem rá: lefárasztom még előadás előtt a közönséget... Esetleg - ha nem találkozik az ízlésével a bejátszott szöveg-, már be sem jön... (Azt terveztem, hogy - mentve a menthetetlent - felajánlom-láttam volna..., hogy most még, akkor, visszaváltják a jegyeket...) Sajnos a másik ötletemet, hogy szünetet is tartok... nem vetettem végül el... így meglehet, egy velencei tükröt kérek majd a színháztól műsorom második részére, hogy egyszemélyes színház lévén, én legyek a márteljesen üres nézőtéren az egyetlen közönségem... Talán ez a kihagyott keretjáték-ötlet még belefér e heti cikkembe, meglehet azért húztam csak mostanáig az időt, hogy elégséges (közepes, elégtelen) legyen a terjedelem... NA HÁT AKKOR... JÖJJÖN az előzőleg már a stúdióban felvett szövegem. Hallgassák, olvassák olyan jóleső, egészséges kárörömmel, mintha részesei lennének január 30-án, holnap, egy tisztességben (?) megkopaszodott ember húsz év utáni új önálló estjének az első - és egyben utolsó - előadásának. Illetve, még nem az előadásának, hiszen kint várakoznak az előtérben... Persze egy grammal sem lesz jobb a most következő szöveg ezzel a rávezetővel... Sőt! (Lásd, mint lent:) TISZTELT - MÁR EGYRE TÜRELMETLENEBÜL - VÁRAKOZÓK! Mielőtt a most itt megjelent népes közönségből majd egyet-kettőt beengedünk... nagy nehezen... Noé bárkájába... hallgassák meg - az előtérben egyelőre -, amit a bárkából már most kiszivárogtathatok... Hogy mit-miket hagyjunk kint a ruhatárban és veszendő életünkben... bői... amik miatt végképp elsüllyedne - szégyenében - a hajó. - GONDOLTAM, NEM ÉN, HANEM NOÉ - játssza majd ma este a főszerepet... de, mint József az Újszövetségben, Noé sem szól az Ó-ban, egy árva, de huncut szót sem... (Annál több viszont - ugye - a jócselekedete...) - És József, mint ács is, biztosan, utólag besegített... (Nevelt fiáról nem is beszélve...) - Már Máté sem a pénzváltásban, a világmegváltásban érdekelt... -MOST MEGINT MINTHA... mindent elölről kellene kezdeni... Előttünk az özönvíz! Képletesen, de nemcsak Délkelet-Ázsiában - ténylegesen is. (S ezt én - esküszöm! - még a kinti szökőár előtt írtam! S az itthoni újak előtt...) De nem ízléses ezt a gyarló poént - az egyre feljebb szökő árakat... - ezzel a felfoghatatlan tragédiával „egybemosni”. (Tessék, már megint a víz... „az úr!”) De még inkább vissza egyre szűkebb szűkölő hazánkba... Azért nem venném el - ma este sem - az életkedvet teljesen. - Mire lehull az utolsó fügefalevél... vége lesz a háborúknak... (?) - Mindent meggondoltak? Mindent meg... a font is (euro) szkeptikusan zuhan... - Mi volt előbb: a tyúk? a tojás? Vagy a terrorista? (Inkább az anti-terrorista.) Szodoma... Szodo...holnap. ..? (Bővebben lásd a bibliofil Bibliában.) -ÉS AKI EZEK UTÁN IS... úgy érzi, esélyt ad a holnaputánjának... bátran lépjen be... a pártok helyett... a bárkába. - Nem maradjon senki se kinn az előtérben... bárkanélküli-független... Káin nem... belügye... Mindenki hozza magával a bár-kabinjegyet... És a jelszót mondja be... Bár egy a jelszónk... (a béke!) Keressék a kabinost... özönvíz előtti fecskéjükben. .. Egy fecske nem csinál nyarat... igaz... De ha 10 igaz akad... akikhez sajnos én nem tartozom... az előadást megtartom... Azért a többieknek is szól... - Látom, jegyben a 11 még... az egész közönség... - Ne mindenki mindenkivel... mindennel mindenben... de azért egy pár alapdologban legalább értsünk egyet... (A túlélés-kamrában.. .benn.) BENN MÉG MINDIG NEM A BÁRKA LÁTVÁNYA fogadja majd önöket, hanem csak a színház nézőtere... Át kell vészelni még egy előadásnyi időt... a vízöz... bocsánat, a tűzözön előtt... az információözönben... Noé...a... megyek , ön, te is gyere... az utcáról az utcámba be... De - megnyugtatásul -, ahogy egy pap barátom említette a miséje kezdetén egyszer: MA NEM LESZ PRÉDIKÁCIÓ, MERT VALAMIT SZERETNÉK MONDANI NEKTEK...