Magyar Nemzet, 2006. augusztus (69. évfolyam, 208-238. szám)

2006-08-19 / 226. szám

télies hatások, a jegesszürke felhők itt-ott, friss hó de­rengett a fellegek közül”, hogy az egyik legtökélete­sebb tanulmány a Poprád jegén korcsolyázni éjszaka, vagy egészen Késmárkig sétálni rajta, akár egy or­szágúton, mert akkor figyelhetők meg a legintenzí­vebben a holdas fények. Nagyőrön kezdte sírig tartó mésalliance-barátságait a kocsisuk fiával, valamint a késmárki zsidó kocsmáros fiával, Katona Nándorral, akit inasává, tanítványává fogadott, évekig vendégül látott a kastélyban, de ami a legfontosabb: a hegyek, a folyók és bizonyos Thomas Ender osztrák festő hatá­sára Nagyőrön lesz a bárócsemetéből zseniális alkotó. „Azt írod legutóbbi leveledben, öregem, hogy áhí­tozol Nehre után, és én erre azt mondom neked, hogy Nehre áhítozik utánad, és nem csupán az élőlények, ami természetes dolog, hanem a tárgyak is” - írja az 1880-as években húga, Czóbelné Mednyánszky Margit. Impressziók, rejtélyes történelmi légkör, szalonélet vi­lágmegváltó főúri bolondokkal, Justh Zsigmondokkal, Feszty Árpádokkal, nagy kalapú Czóbel Minkákkal és Istvánokkal, Malonyai Dezsőkkel és Pekár Gyulákkal. Dival Kornél még a múzsák kastélyának nevezte a múlt század fordulóján. Aztán teljes elszegényedés az impé­riumváltáskor, és Nehre történelmének vége: lassan kihal a család, de az utolsó Czóbel, a harmincöt kilós, művészi érzékenységgel, csavargószenvedéllyel meg­áldott Margit sosem marad magára. A második világháború kezdetén, 1939 őszén né­met tisztek kvártélyozzák be magukat a kastélyba, hogy innen induljanak Lengyelország megszállására. Néhány évvel később a szlovák partizánok tesznek lá­togatást Nagyőrön, s törnek-zúznak a falak között, a szovjet hadsereg pedig módszeresen begyűjti a per­zsákat és a bútorokat, így Margit eztán nemcsak tát­rai tájakat fest, de kartonpapírra ébenfa intarziákat, faerezetet, hogy az empire szekreter ellopott fiókjait - efféle érzéki csalással - pótolhassa. Mednyánszky ké­peit a front közeledtének hírére még kivágja a kere­tekből, és a lépcső alá meg a kémény mellé rejti. Hamarosan újabb vendégek érkeznek: hithű kom­munisták költöznek jutalomképpen a kastélyszobák­ba - Margit grófnőnek, az egyik legutolsó szepességi arisztokrata hölgynek tehát tyúklétrán kell közleked­nie a számára kiutalt emeleti lakrészbe, hogy ne zak­lassa az új urakat. Nyugdíjat sokáig nem kap a cseh­szlovák államtól, csak azért nem hal éhen, mert a pa­rasztjaikkal mindig jól bánó Mednyánszky családnak hálás falusiak ellátják. Korcsolyázik a Poprádon, te­lente léket vágat a jégbe, és abban fürdik, több szám­mal nagyobb lódenkabátjában, akvarellpapírjaival járja azokat az ösvényeket, amelyeket Öreg Kutya is bebarangolt, miközben a könyvtárat, a család törté­nelmét, akárcsak a festményeket, lassan széthordják a kastélyból. Aztán utolsó cselédasszonya egyik reggel a padlón talált rá, az ágya mellett. Megfürdették, tiszta hálóin­get adtak rá, megfésülték, kinyújtották. Egy Bohus nevű úr jelentkezett a bárónő betétkönyvével. Czóbel Margit gondosan takarékoskodott a temetésére. Csa­ládtagjai mellé helyezték a kastély angolparkjába, szemben a Poprád folyóval, háta mögött a Tátrával. Aranyosmedgyesi báró Mednyánszky Edéné szirma­­bessenyői Szirmay Mária Anna, balogfalvi Czóbel Mária Anna, balogfalvi Czóbel Istvánná aranyosme­­gyesi báró Mednyánszky Margit sírköve közé került 1972-ben a legutolsó, amelyen már ez áll: Margita Czobelova. Ez az esztendő volt Nagyőrnek is az utolsó éve. És a nagyő­ri művész-spiculatores hadé is. A Szepesség makettja ma is és egyre inkább a nagyőri kastély. Talán ennek misztériuma meg a szé­pen újrameszelt romok alatt húzódó mezsgye vibrál még mindig Nagyőr épített háromszögében - talán csak szeretnénk, hogy ez ejtsen zavarba bennünket. Ahogy Öreg Kutya írta: „maradt az akkori időből va­lami, azt ápolni fogom”. Ha maradt. A nagyőri reneszánsz harangtorony Száraz Miklós György Galambok haverom haverját ki­rúgták az állásából, könyvelő volt egy óriáscégnél, de mert nem az az elkeseredős fajta, saját vállalkozásba kezdett, az utolsó fizetésén vásárolt egy di­gitális fényképezőgépet, azóta es­küvői fotókat készít. Nem ám mű­teremben, hanem kiszáll a helyszín­re, visz magával állványt, lámpát, reflektort, készít ezer fotót, abból kiválasztja a legjobb hú­szat, nagyít, csomagol, szari­varr­ színez, végül mint egy magazint, úgy nyújtja át az anyagot a megrendelőnek. Ott jön a túloldalon, már messziről lelkesen in­teget, fülig ér a szája. Visszatámasztom a falhoz a viharvert Canondate-t. Az öreg kerékpárosnál tur­kálok a járdára kitett kopott gépek között, mert az egyik éjjel elkötötték a bicajomat az ajtó mellől. A haverom haverja már itt is van, fénylik az arca, su­gárzik belőle a jókedv, az életszeretet. Megveregeti a vállamat, invitál, tolna befelé a sörözőbe. Nincs kedvem, így hát félrehúzódunk a járdán. Lelkes, ömlik belőle a szó. Azt mondja, soha ennyit nem keresett, ráadásul bele van őrülve, imádja csinálni, mert lubickol a mai magyar valóságban, meghem­­pergőzik, fetreng, hancúrozik a való világban, soha nem látott oldalát ismeri meg az életnek. Olyan vá­logatott kifejezéseket használ, olyan idegen zamat­tal, lebilincselő­en mesél, hogy szóhoz sem jutok, elhűlve hallgatom a képtelen történeteket a Kis­kunság tanyavilágában száguldozó tűzpiros Lamborghinikről, a királydinnyés homokon porzó fehér Rolls-Royce-ról, amelyből püspöklila öltö­nyökben szállnak ki a „csirkecsinosításból” és „málnaszőrszőkítésből” milliárdossá lett vállalko­zók. Mesél a legújabb lakodalmas szokásokról, hogy valamirevaló tanyasi esküvőn manapság csakis országos hírű színész vagy humorista lehet a vőfény. „Ja! Igen, így, ahogy mondom: vő­fény!” Meg hogy ismét divatba jött a leányrablás. „Mar­hamód veszélyes ám, hullanak is a menyasszo­nyok, mint ősszel a legyek, legutóbb például elkap­ták a szmokingot viselő, Zorro-álarcos legények. Bacardi rumtól és szőkített málnaszőrtől kapatos, belevaló vérnősző fickó mind, fejük fölé kapták a menyasszonyt, pedig nyolcvannál is többet nyo­­­­mott, de a legények sem voltak akárkik, sertéshájas-májason és bivalygrízen nevelkedett, igazi alföldi suhancok, akiknek nagykanállal osz­tottak a marha magyar szürkeállományból, kirán­gatták nyoszolyájából az arát, pihepaplanként kapták a fejük fölé, úgy nyargaltak vele szilajon ki­felé az ajtón. Csakhogy, édes Jézus!, ott volt a szemöldökfa. Vérbe borult a patyolat menyasszo­nyi ruha, mint García Lorca szeme egy másnapos hajnalon, nyakát szegve lógott a holt gerlice feje, asztalt sem kellett bontani, gyászba fordult a me­nyegző, halotti torka a lakodalom.” És ezzel még nincs ám vége a rémségeknek, mondja a haverom haverja. A másik szörnyűség például úgy esett, hogy elrablói szerencsésen túljutottak már három rendes és egy kétszárnyú ajtón, túl a verandán, a lépcsőn, a kertkapun, túl a veteményesen, aztán a menyasszonyt beledobták a halastóba. De nem ta­láltak bele. Valahogy melléesett. Rá a vörösbegyre. Vagy búbos bankára. Tulajdonképpen mindegy, mindkettő vasbetonból van. Az éti csiga és az eser­­nyős kerti törpe is. Meg a mobiltelefonos Hófehér­ke. Piros kalapos, fehér pettyes galócán könyököl, fülén a mobilja, szoknyája a nyakában, és Hókusz­­pók hátulról közösül vele. „Ez a gazdagság forrása, barátom - néz rám ábrándosan a haverom haver­ja. - A kincsesbánya, a családi szabadalom. Basz­­szus, vasbeton hupikék törpikék! Ki az a furulya, akinek ez eszébe jut? Meg a varangyos tigris, a le­veli tyúk és a hétfejű páfrány. Ne kérdezd, nem tu­dom, de viszik, mint a cukrot.” Vannak ám ennél szívderítőbb szokások is, mondja nekividám­odva, nem csak a gyilkolászás járja. Ott van mindjárt a bugyilopás. Az aztán a fergeteges mulatság. Nem ám a fehérneműs fiókban turkálnak a mohó ke­zek! A menyasszonyról kell lelopni a bugyit. Mind­egy, hogyan, csak lent legyen. És meséli, hogy hányféle rafinériája, praktikája van annak, hogy miképpen lehessen lelopni, letépni, lecsalni, leva­rázsolni, leimádkozni a menyasszonyról a bugyit. Szabadban, szobában, mellékhelyiségben, pincé­ben, padláson, pajtában, lakodalmas asztal alatt. Ezüsttel-arannyal, mézes szóval, altató­val, álnokul itatva, csempészve-orozva, sö­vényvágó ollóval, rágógumival, könnygázzal, lekvárral, patkányméreggel és lombfűrésszel, ker­ti traktorral, búgatóporral és hashajtóval... És csak mondja, mondja az újabb és újabb története­ket, úgy ömlik belőle a folklór, az élő nép­rajz, úgy buzog a mese, mint kristályvíz a forrásból, nyers kőolaj a frissen fúrt kútból, és egyszer csak világosan látom, hogy mit kell tennem, ha győztes akarok lenni, ha ott aka­rok állni én is a dobogó legmagasabb fo­kán, kezemben a sprickoló pezsgős­üveggel, ha nem akarom végképp el­szúrni az életemet. Be kell állnom ván­dor fényképésznek. Akkor végre megnyílik előttem a kapu, hiszen ez maga az élet, forrása ih­letnek, bölcsességnek. Igen, oda kell furakodnom, ahol pezseg az élet. Mert mit csinálok én? írok. Anélkül, hogy tudnám, milyen a való világ. Hogy milyen a forrongó, habzó, robajló, magával ragadó élet. Igen, ezt kell tennem. Megvan az út, írni nem az asztalnál kell. Az életünkkel írunk, nem a ke­zünkkel. Gyerünk, hátha még nem késő! Az életről kell írni. Arról, amit ismer az ember. De mit isme­rek én? Semmit. Pár poloskás kocsmát, ásatag re­­dakciót. Mi ez így? Semmi! A meztelen, dohogó szívet akarom a markomban! Vért akarok inni! Én az életet akarom magamhoz ölelni! Hagyom a francba a biciklit, hazafelé felugrok Andráshoz. Valahogy rosszkedvűnek látom. Vö­rösboros palackot tesz elém, magának előhalászik egy üveg sört. Kérsz egy kis maradék lecsót, kérde­zi. Krumplis. Charlotte csinálta. Hát ez az! Tessék! Ez a barátom. Bámul, mint a birka. Maga elé. Ez az! Erről beszélek. A lecsó. Meg a barátom. Egy kecske. Egy üregi ló. Egy vetési holló. Vagy mi. Ép­pen rátámadnék, ráontanám az elhatározásomat, amikor felpillant. Te tudtad, kérdezi, hogy a ga­lambok ismerik a kalendáriumot? Mi? Nem értem. A munkahelye előtt, meséli, reggelente nem lehet közlekedni a járdán. Mert a piacozós nénik zacs­kószám szórják a járdára a táskájukból a kenyér­­morzsát. A galambok úgy nyüzsögnek, mint a sás­kák, aztán egész nap százával gubbasztanak a pla­tánokon, megszállják a fákat, várják a néniket, és aki arra sétál, azt leszarják. Szerinte, mondja a sze­membe nézve, a galambok sportot űznek a lesza­­rásból. Senki nem ússza meg, célzottan tüzelnek. És ismerik a kalendáriumot. Figyeli őket egy ideje, és egyértelműen kiderül, hogy vasár- és ünnep­nap, amikor nincs piac, és a nénik sem jönnek, a galambok otthon maradnak. Lehet, hogy igaza van? A galambok tényleg is­merik a naptárat? A ^ Sándor György OTTHONKA?! - közéír­ás gyűjtés - LÁTOGATÓBAN A PSZICHIÁTRIAI KLINIKÁN SEHOGY SEM ÁLL ÖSSZE SZEMBEN EGY NAGYOBB „CSOMAGGAL” (A KISEMBER KICSINYE) AZ A BETEGSÉGE, HOGY HAZA AKAR MENNI BETEGÁGYA TÖVÉBEN NYITOTT TRÉNINGFELSŐS, CSONTVÉKONY IDŐSEBB HÖLGY MATAT VÉKONY, LEMEZZÉ KOPTATOTT SZAP­PANJAI (MELYEK FELTEHETŐEN A KÖZÖS MOSDÓ­BÓL VALÓK) MINT FELGYÜLEMLETT GŐZ... .. .MAJD HA NEM AKAR MÁR, MEGGYÓGYUL. (ÉS AKKOR HAZAENGEDIK) (MINDUNTALAN KINYOMJÁK A SZAPPANTARTÓ FEDELÉT) ... BÁR FÉLŐ, HAZULRÓL AZÉRT HOZTÁK BE A KÓRHÁZBA (MERT HAZULRÓL IS HAZA AKART MENNI) KÉT, NEGYEDTEKERCSES VÉCÉPAPÍRJA PAKKJÁBÓL A ZSEBÉBE VÁNDOROL (KIÍRJAM?) NEM LELI HONÁT A HAZÁBAN. A kihagyott - még fehér -foltokra, várom az ol­vasók által beírt további keserű tapasztalatokat ÓRÁK-HETEK ÓTA IDEGŐRLŐ APRÓLÉKOSSÁGGAL TEKERI KÉT REMÉNYTELENÜL CSÍKOS TÖRÜLKÖZŐJE KÖZÉ RÓZSASZÍN SZAPPANTARTÓJÁT LOPVA KÖRÜLNÉZ (ÉS MÁRIS VISSZA...) TÖBBSZÖR ELSÍRJA MAGÁT - DE CSAK ÚGY BEFELÉ, MAGÁBAN:­­ EGYEDÜL NEM TUDOK HAZAMENNI! ANÉLKÜL, HOGY RÁNÉZNÉK KÓRLAPJÁRA MEGÁLLAPÍTOM A DIAGNÓZIST 37 Magyar Lemzet • Magazin 2006. augusztus 19., szombat

Next