Magyar Nemzet, 2010. május (73. évfolyam, 119-146. szám)

2010-05-08 / 124. szám

ahová - a városrendező Palóczy Antal szorgalmazá­sára - a XIX. század utolsó éveiben az akkori világ legnagyobb fesztávolságú, teherforgalomra is alkal­mas lánchídját megépítették. A Széchenyi István-emlékkiállításnak a Lánc­híd építtetőjét bemutató része azt is pontosan do­kumentálja, hogy az állandó híd érdekében évti­zedes kemény harcot vívó gróf számára e híd Pest és Buda egyesítésének, fővárossá, mi több, keres­kedelmi központtá tételének a legfontosabb felté­tele volt. A mindenki számára kötelező hídvám kérdése pedig a közteherviselés megvalósítására tett legelső lépésének tekinthető. Az 1820-as évektől Pestet állandó lakhelyéül választó Széche­nyi István azt tartotta, s ezt az elgondolását A Ke­let népe című művében erősen hangsúlyozta is, hogy a „nemzeti kifejtés tekintetében egyedül Bu­da és Pest válhatik a magyarnak természetes gyűlpontjává”. Széchenyi pesti plánumait azon­ban - és az akadémiai tárlat ezt is nyilvánvalóvá teszi - ritkán koronázta siker. A város Szépítő Bi­zottmányának tagjai közé például e nagy tervek­kel és hatalmas adakozókedvvel felvértezett em­ber sohasem tudott bekerülni. Mindez mégsem akadályozta meg abban, hogy anyagi áldozatokkal járuljon hozzá Pest és Buda fejlesztéséhez. Szé­chenyi István például azt kezdeményezte, hogy a Duna-parton épüljön fel a Nemzeti Színház, ám amikor a többség a Kerepesi úti építkezés mellett döntött, részvényt vásárolt az ottani teátrum fenntartására is. Nem véletlenül írta róla Kemény Zsigmond, hogy hatására „fényben és gazdagság­ban oly mértékben fejlődött Buda és Pest, mint Amerika szerencsés városai”. Az emlékkiállítás tárlóiban mind a Duna-partra tervezett Nemzeti Színház Hild József által készített vázlata, mind a gróf által 1838. január 1-jén vásárolt részvényjegy megtekinthető. Az 1838-as esztendő egyébként a siker és népsze­rűség éve Széchenyi István életében. Ekkorra ért be mindazon terve, mellyel azt szerette volna elérni, „hogy hazánk erei összpontosuljanak”. Az 1827-ben alapított Nemzeti Casino s a mintájára szervezett többi társaskör a polgári érintkezés fóruma, a mű­velődés és a szórakozás színhelye lett; az Akadémia, Teleki Józseffel együtt, tiszteleti tagjává választotta, „a magyar nyelv és tudományok iránt szerzett érde­mei tekintetéből”. Hogy nemcsak az Akadémia megalapításával és folyamatos támogatásával, de a magyar nyelv és irodalom, a tudományos szakiro­dalom művelésével is kiérdemelte Széchenyi István e tiszteleti tagságot, azt az emlékkiállítás is igazolja. A leghatásosabban a „nyelvújító gróf” megidézésé­­vel. Az a „philologiai” autográf jegyzet ugyanis, amelyben Széchenyi az „ön” megszólítást javasolja, elég hihetően jelzi, hogy a „művelt társalgásban” ma is használt önözést Széchenyi István találta ki: „Te, nem csinos - tegezni - nem civilisatio jele. You, Vous - on.” A vidéki Magyarország 1838-as Széchenyi-kul­­tuszát viszont az a Schörft József által jegyzett rep­rezentatív portré tanúsítja, amelyet a Nemzeti Casino mintájára 1838. december 2-án megnyitott pápai Casino rendelt meg és őrzött egészen 1945- ig. Az elhivatott grófot ábrázoló festményen Szé­chenyi István munkálkodása is megjelenik, háta mögött a hajózhatóvá tett Al-Duna és a Vaskapu sziklái, keze ügyében valamelyik fontos írása. A Pápa városának küldött festményen Széchenyi Ist­ván magyar ruhát visel - felesége, Seilern Crescence egyik leveléből tudható, hogy a magyar ruhát a „szokásos” frakk helyett ez a német anyanyelvű, magyar érzelmű asszony javasolta a piktornak. Így született meg egy dunántúli kisváros kérésére az egyik legjobb Széchenyi-ábrázolás, mondják a szakemberek. A Széchenyi István halálának százötvenedik év­fordulója alkalmából megrendezett tárlaton - ter­mészetesen - a gróf utolsó éveit, halálát, temetését és utóéletét bemutató „fejezetek” is jelentős teret kapnak. Fényképek segítségével megismertetik a tárlatlátogatót a döblingi évek fő- és mellékszerep­lőivel, például a kor legjobb publicistájának tartott Fálk Miksával és az ugyancsak tehetséges, de hát­borzongatóan elvtelen Kecskeméthy Auréllal, a csá­szári önkényuralom engesztelhetetlen ellenfelévé vált Széchenyi segítőtársaival. A magát „vén Oroszlánynak” tituláló férfiú kedves tárgyaival és szellemi táplálékaival is. Kilián György könyvke­reskedő számlája szerint 1859 utolsó hónapjaiban Széchenyi István 119 könyvet és folyóiratot rendelt meg. Kérdés, hogy a hátralévő zaklatott hetek so­rán mit tudott ebből az irdatlan mennyiségből elol­vasni. .. A nemzeti gyászt, amelyet Széchenyi István ha­lálának hírére - a hatóság tiltó rendeletei dacára - az egész ország kinyilvánított, azok a nyomtatvá­nyok és kéziratok tanúsítják, amelyekkel „a hálás nemzet kesergő Széchenyi Istvánt”. A pest-belvá­rosi főplébánia-templomban 1860. április 30-án délelőtt tíz órakor megtartott gyászmisén nyolc­vanezer ember volt jelen. Októberben az Akadémia ünnepi ülését Széchenyi István emlékének szentel­ték. A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében Eöt­vös József mondott emlékbeszédet Széchenyi Ist­vánról: „Minden haladás csak annyiban üdvös, amennyiben szellemi alapon nyugszik... s fordul­junk bárhová, tekintsünk bármit, ami e hazában 1825-től üdvös történt, Széchenyi nyomaira talá­lunk. .. Senki sem fogja tagadni, hogy az országnak ő volt első agitátora” - mondta. Itt hangzott el elő­ször Arany János Széchenyi emlékezete című verse is; az eredeti kézirat az emlékkiállítás egyik legbe­csesebb látványossága. A nemzet feketébe öltözött nagyasszonyai, Damjanich János, Batthyány Lajos özvegye, de mások is tűfestéssel örökítették meg Széchenyi István életének legfontosabb állomásait. A Széchenyi-hagyatéknak Pest 1944-45-ös ostro­ma idején jelentős része odaveszett, ám ezek a gra­fikai mesterműnek tűnő, finom kézimunkák meg­maradtak, és még ma is jelzik, mit érezhetett a nemzet annak a férfiúnak a halálakor, aki túlélte ugyan az aradi tizenhármat, túl a mártírhalált halt miniszterelnököt és a többi vértanút, hiánya mégis úgy kínozta a magyarságot, mintha a hozzátartozó­ját veszítette volna el. A területet Thomka Ivánnal és a kastély utolsó „Inasával”, a kedves magyar agárral járjuk be. A kutya láthatóan rászolgál nevére, remek szolgálója gazdájának, és a nagyobb négylábúakkal is megfér. Elhaladunk a néhai lovak sírhelye mellett, itt nyug­szik Pokol is, Széchenyi hű kísérője. A méntelep vezetője budapesti származású, de ma már megfáj­dul a feje, ha a fővárosba kell mennie. A hely han­gulatát könnyű átvenni, az érzés egyszerre felsza­badító és a felelősség súlyától terhes. Ha a ménte­lep a többi hasonló intézmény sorsára jutna, Ma­gyarország, a lovas nemzet nem rendelkezne többé olyan állami kézben tartott központtal, ahol a leg­nemesebb, legjobb tenyész- és versenyállatok ellá­tása, fejlesztése ezen a szinten megoldott lenne. A méntelep egyik munkatársa a létbizonytalanságot nem tudván feldolgozni nemrégiben önkezével ve­tett véget életének. Bár sokat faggatom Thomka Ivánt, nem szeret pa­naszkodni, inkább a munkáról és a lovakról mesél. Arra azért emlékeztet, az ötvenes-hatvanas években, a hagyományokat őrző méntelepek és istállók soroza­tos felszámolásának idején olcsó volt a lókolbász, sokfelé lehetett kapni. Talán nem kell kifejteni, mi le­hetett ennek az oka. A számok magukért beszélnek: az egykor mintegy egymilliós lóállományból a valósá­gos mészárlások, leépítések után mára 60-80 ezres maradt. Azért vannak kedvező jelek - remélhetőleg még nem az utolsó utáni pillanatban. Május 16-án például a nagycenki pályán rendezik meg a Nemzeti Vágta egyik előfutamát, az itteniek azt remélik, hogy a nagy felhajtásnak köszönhetően talán több figyelmet kapnak, s a helyi értékekre is fel tud­ják hívni a figyelmet. A vágta a Széchenyi István em­lékének szentelt jubileumi év nyitóeseménye lesz - a rendezvény eddigi hozadéka, hogy végre új lelátót építettek az életveszélyessé vált korábbi szerkezet he­lyett, valamint megerősítették a szintén düledező fe­dett dísztribünt. A legszélső állást Göncz-tribünként emlegetik, mivel annak idején az államfő innen né­zett végig egy versenyt. Ezt akkoriban be is üvegezték, biztos, ami biztos, de mostanra annyira elkorhadt a szerkezete, hogy a Köztársasági Őrezred aligha en­gedné fel rá az elnököt. A pályán egyszerre három ló tud versenyezni, a belső íven ötszázhúsz méteres pá­lya közepén pedig egyéb bemutatók tartására van mód. Igaz, az ehhez szükséges tereptárgyak is megle­hetősen rossz állapotúak. A nagycenkiek azt szeretnék, ha a Nemzeti Vágta futamai mellett minden évben megrendezhetnék sa­ját versenyüket, a Széchenyi-derbit is, így népszerű­sítve a sportágat. Ugyanitt találkozunk Ivánkovics Ottó polgármesterrel, ő meséli, hogy a lovassport fénykorában tizenöt-húsz ezer ember is kilátogatott a pályára, hogy figyelemmel kísérhesse a versenye­ket. Ezt a hagyományt kellene valahogyan feléleszte­ni, amihez persze a méntelepnek és intézményrend­szerének is meg kell maradnia. Jelenleg évi hetven­­milliós a költségvetésük, a bértartásból, egyéb szol­gáltatásokból ennek döntő részét ki is gazdálkodjék, így évente mindössze körülbelül tízmillió forintjába kerülnek az államnak, ez az az összeg, amelyet a ma­gyar csúcslovak megtartására, tenyésztésére kellene költeni. Nagycenkről visszatérve érdeklődésünkre az MGSZH sajtófőnöke, Harka Zoltán megerősíti, hogy „folyamatban van a vagyonkezelői jog átadása a Nyugat-magyarországi Egyetem felé”, a privatizáció­nak viszont még a gondolata sem merült fel. Az egye­tem korábbi tájékoztatásából úgy tudni, mindenkép­pen megtartanák a méntelepet, főként oktatási céllal bővítenék is funkcióit. A fejlesztések azonban első­sorban azon múlnak - derül ki az MGSZH sajtófőnö­kének szavaiból -, hogy milyenek lesznek az új keze­lő anyagi lehetőségei, képes-e például elvégezni a kastélyszárny sürgető felújítását. Remény tehát van, bizonyosság nincs. Thomka Iván mindenesetre már felajánlotta: ha ezzel segít, egy éven keresztül hajlan­dó fizetés nélkül ellátni feladatát. Hiába, a hely szel­leme. l Lukács Egy ideje szokássá vált baráti társaságunkban, hogy ha kifullad a beszélgetés, valaki elővesz egy laptopot, és elkezd eladó kastélyokat mutogatni. Jó játék: néha egy nagyobb panellakás áráért is lehetne venni egy vidéki kastélyt vagy kúriát! Igaz, a felújítása és fenntartása minden bizonnyal a vételár többszörösébe kerülne, de ettől még jó elábrándozni azon, milyen volna vidéki földesúrként élni a semmi közepén álló kastélyban. Virág Zsolt könyvei ebben is segítenek. Immár ti­zedik kötetéhez érkezett a Magyar Kastélylexikon so­rozat, amely megyénkénti bontásban dolgozza fel az ország valamennyi kastélyát és kúriáját történeti, művészettörténeti, építészet- és családtörténeti szempontból. A vállalkozás jelentősége abban áll, hogy elsőként kíséreli meg számba venni és alapkuta­tási jelleggel feldolgozni Magyarország valamennyi egykori és ma is létező kastélyát, kúriáját. A legfrissebb kiadványban Békés megye kincseit hozza közelebb hozzánk. A környék legértékesebb épü­lete kétségkívül a szabadkígyósi Wenckheim-kastély -az épületegyüttes tíz oldalt és fantasztikus fotókat (köz­tük archív és légi felvételeket is) kapott a könyvben. A sorozat köteteinek különleges értéke, hogy mind a meglévő, mind a már lebontott épületeket tartalmazza - ez utóbbiak külön fejezetben találha­tók. Nemcsak a műemlékileg védett, hanem a „védte­len” épületeket is feldolgozza. A könyvek végén tér­kép, valamint sokféle melléklet és mutató található, ez utóbbiak közül talán az egykori tulajdonos csalá­dok szerinti csoportosítás a legérdekesebb. A Kas­télylexikon sokoldalúan hasznosítható sorozat, a szó­cikkek minden épület esetén egységes felépítést kö­vetnek. Tartalmazzák az építtető család rövid törté­netét, a kastély vagy kúria építésének, átalakításainak és birtoklásának krónikáját, a rezidencia művészet­­történeti leírását, 1945 utáni sorsát és jelenlegi hasz­nosítását egyaránt. Találunk érdekes korabeli törté­neteket híres tulajdonosokról, vendégekről, de helyet kaptak az adott település turisztikai látnivalói is. (Virág Zsolt: Magyar Kastélylexikon. Békés megye kastélyai és kúriái. Fo-Rom Invest Kiadó, Budapest, 2009. Ármegjelölés nélkül) 11,1 Magyar lemez Magazin 2010. május 8., szombat Lakatlan sziget Tanulmányok József Attiláról és a tisztaságról Ughy Szabina József Attila a szigetre vihető egy szál költő - írja egy helyütt Tandori Dezső. Lírája a tiszta költészet iskola­példája, elmondták ezt már sokan, A tisztaság köny­ve című tanulmánykötet azonban minden eddiginél mélyrehatóbban elemzi a tisztaság mibenlétét. A szerzőpáros egyik tagja, Cseke Ákos az eszme­­történeti áttekintést követően az egész életműből sze­mezgetve elemzi a tisztaság akarásának stációit. Ki­emelt fontosságot tulajdonít a költő levelezésének, valamint a szerelmi költészete csúcspontjaként emle­getett Ódának. A fiatal költőnél elsősorban a nőiség­­hez kapcsolható a megtisztulás emésztő vágya, amely a fizikai örömön felül magasabb lét­igézetét is magá­ban hordozza. A szerelem tapasztalatain túl ugyanis istenismereti lehetőséget látott, „Istenhulladékot, Is­tendarabkákat” keresett a nőkben is. A számos csaló­dást megélt költő számára épp ezért vált valódi kese­rűséggé a szerelem élményének és egy igaz társnak a hiánya, mivel így megfosztatott a lélek erkölcsi, meta­fizikai összhangjától s a tisztaság legobjektívebb megtapasztalásától, az istenélménytől is. „A szerelem semmi más, mint a test szörnyű erőfeszítése, hogy ő is oly végtelenül szabad és örökkévaló legyen, mint a szellem, tehát hogy szellemmé váljon. Ez megint ket­tősségét igazolja, mert ezzel egyúttal magát öli meg a test - kiradírozza magát a világból, hogy ne legyen más, csak szellem, mert azt hiszi, ő is azzá válik, hol­ott csak egyszerűen megszűnik élni” - írja levelében. A szerelem/szeretet hiányából fakadó kiszolgáltatott­ság lett József Attila életének igazi tragikuma és köl­tészetének mozgatórugója, amely végül az élettől va­ló megtisztuláshoz, halálához vezetett. Míg Cseke Ákos az esztétikai és filozófiai hátteret járja körbe, addig Tverdota György irodalomtörténe­ti szempontból vizsgálja a tisztaság fogalmát a mo­dern kori purizmus problémáján keresztül. Könnyed hangnemben ismerteti az 1920-as években kialakult poésie pure hátteret és annak későbbi alakulását. Jó­zsef Attila 1926—1927-es párizsi tartózkodásának ide­jén találkozott a tiszta költészet áramlatával, amely legfőképp Paul Valéry, Edgar Poe, Baudelaire és Sté­phane Mallermé nevéhez köthető. A marxizmus hatá­sa alatt álló költő, a tiszta költészetet korábbi nézetei­vel egyesítve, végül rátalált egy olyan keskeny sávra, egy Baudelaire-ével rokonságot mutató poétikára, amelyben a tiszta poézis és a politikai cselekvés ele­gyedik. E korszakának egyik csúcspontja a Medáliák, amellyel a tanulmány második fele foglalkozik. Amint a tartalom és a forma, úgy egészítik ki egy­mást Cseke Ákos és Tverdota György tanulmányai, s világítják meg egészében a tisztaságelvet, még ha tel­jes egészében lehetetlen feltárni is azt. A tisztaság vá­gya mélységesen emberi tulajdonságunk, de maga a tisztaság az ember számára elérhetetlen állapot, la­katlan sziget - József Attila költészete mégis a legha­sonlatosabb ehhez a szigethez. (Cseke Ákos-Tverdota György: A tisztaság könyve. Universitas Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 2835 forint) Békési kastélyok Tizedik kötetéhez ért a lexikonfolyam A Justh-Jakabffy kúria, Justh Zsigmond író szülőhelye Szentetornyán. Az 1950-es években lebontották, a családi sírkertet beszántották

Next