Magyar Nemzet, 2011. január (74. évfolyam, 2-30. szám)
2011-01-27 / 26. szám
6Madar Nemzet * Vélemény 2011. január 27., csütörtök Rovatvezető: Körmendy Zsuzsanna Vita a Bundestagban a magyar médiatörvényről Jürgen Hardt képviselő szerint a német parlament nem a magyar parlament felügyelőbizottsága Jan Mainka ült csütörtökön a német szövetségi parlament, vagyis a Bundestag ülésének Aktuális óra nevű szakaszában olyan heves vita folyt a magyar médiatörvényről, hogy az ember azt hihette: Orbán Viktor miniszterelnök épp most vette fontolóra, hogy az új jogszabály hatályát német felségterületre is kiterjeszti. A vita megtartását kezdeményező indítványban a szocialisták (SPD) és a Szövetség 90/Zöldek (Bündnis 90/Grüne) frakciója úgy fogalmazott, hogy a magyar médiatörvény „számos pontban megsérti az Európai Unió alapértékeit”. A balliberális frakciók nem valamely jogi szakvéleménnyel indokolták állításukat, hanem pusztán azzal, hogy „a törvényt az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet médiaügyi biztosa, valamint annak hivatali elődje is kritizálja”. (A „hivatali előd” személyéről csak annyit: az illető nem más, mint Haraszti Miklós, az SZDSZ egyik alapítója - a szerk.) A második „érv”, amellyel a német képviselők egy másik szuverén ország belpolitikai ügyeit saját nemzeti parlamentjük elé citálták, nem más, mint hogy a jogszabály kapcsán Magyarországon is tiltakozás van. Ráadásul a kezdeményezők egészen odáig merészkedtek, hogy - bár semmilyen hivatalos állásfoglalás nincs a kezükben - kijelentették: „az új médiatörvény elfogadásával teljesen nyilvánvalóan sérülnek az európai értékkánon alapelvei, és ezzel veszélybe kerül az a jó hírnév is, amelyet Magyarország több mint húsz évvel ezelőtt a szabadság és a demokrácia éllovasaként szerzett”. A dokumentum csúcspontja az a magyar kormánnyal szemben megfogalmazott követelés, hogy vonja vissza a január 1-je óta hatályos médiatörvényt, mivel az „nem áll összhangban a közös értékekkel és alapelvekkel”. E sommás megállapítást egyébként az indítványozók semmilyen konkrét bizonyítékkal nem támasztották alá. A vita kezdetén Michael Roth (SPD) így fogalmazott: „Meghajlunk a Budapesten és Magyarországon demonstrálók előtt. Erre mindannyian büszkék vagyunk!” Diether Dehm, a Baloldali Párt (Die Linke) képviselője rátett még egy lapáttal, amikor a legmélyebb meggyőződéssel kijelentette: „A fő kárvallottak nemcsak a kritikus újságírók és szakszervezetisek, de a hegyi beszédet komolyan vevő konzervatív értékrendű képviselők és papok is.” Ráadásul a „rezsim” kritizálói - állította Dehm - egyenesen üldöztetésnek vannak kitéve Magyarországon. A baloldali képviselő a szövetségi kancellárt, Angela Merkelt szólította fel arra, hogy legyen szigorúbb párttársával”, Orbán Viktorral, ha a magyarországi „baloldali értelmiségiek meg sem állnak külföldig”. A szocialista Michael Roth nem hagyott kétséget afelől sem, hogy - bár ez egy jogállamban több mint szokatlan - a Magyarország elleni vádaskodásnak kizárólag politikai okai vannak: „Nem jogi vitát akarunk, hanem politikai értékelést végezni.” Hozzátette: „A nemzeti ügyekbe való be nem avatkozás elve az Európai Unióban kifejezetten nem érvényes. Épp ellenkezőleg: beavatkozási kötelezettség van.” Ezt a véleményt már a kereszténydemokrata és keresztényszociális (CDU/CSU) képviselők sem hagyhatták annyiban. „Egy olyan demokratikus országról, mint Magyarország, nem feltételezhetjük részletes vizsgálat nélkül már most azt, hogy jogellenes törvényeket alkot, és megsért olyan alapvető jogokat, mint a médiaszabadság. Ez puszta prejudikáció, ami egy szuverén állammal szemben meglehetősen méltánytalan. Ez nyitr arculcsapás. Az ember nem bánik így a barátaival” - tiltakozott határozottan Magyarország szuverenitásának szándékolt megsértése ellen Karl Holmeier. Frakciótársa, Jürgen Hardt még egyértelműbben fogalmazott: „a német parlament nem a magyar parlament felügyelőbizottsága. Engem sem azért választottak a német parlament képviselőjévé, hogy a magyar médiatörvény 200 oldalas angol nyelvű fordítását tanulmányozzam”. Az SPD-s Michael Rothhoz fordulva Johann Wadephul (CDU/CSU) is felháborodásának adott hangot: „Nemcsak az ön utolsó mondatai voltak feleslegesek, hanem véleményünk szerint az egész vita - és főként az, hogy önök most indítványozták ezt - méltánytalan és elsietett itt, a német parlamentben, és csak árt a német-magyar viszonynak.” Miután már az ülés elején egyértelműen bebizonyosodott, hogy Magyarország szándékolt elítélése kapcsán nem jogi szempontokról van szó, a vita baloldali résztvevői - már ha egyáltalán vették a fáradságot a törvény elolvasására - a német médiumok többségében az utóbbi időben megjelent féligazságoknál és torzításoknál maradtak. Ízelítőként egy idézet a zöldek egyik tagjától, Frithjof Schmidttól: „A magyarországi médiát kiegyensúlyozott tájékoztatásra kötelezik, bármit jelentsen is az. És erről nem egy bíróság dönt, hanem egy médiatanács, amely akár igen magas pénzbírságokat is kiszabhat. Ennek következtében a kisebb újságok tönkremehetnek, és elnémulhat a kritika.” Olyan gondolatmenet ez, amely mindjárt legalább négy valótlanságot vagy hamis feltételezést tartalmaz. Csak emlékeztetőül: 1. A kiegyensúlyozottság követelménye csak a tévékre és a rádiókra vonatkozik, és ott is csak a hírblokkokra, a kommentárokra nem. 2. Ezt azt jelenti, hogy az újságok minden további nélkül megsérthetik a kiegyensúlyozottságot, nem kell attól tartaniuk, hogy bárki romba döntené kiadóikat. 3. A médiatörvény 181. paragrafusának 5. bekezdése kifejezetten előírja, hogy a kiegyensúlyozottság megsértése esetén csak a korábban háttérbe szorított álláspont közzétételét lehet elrendelni, illetve azt, hogy ilyen esetben pénzbírság kivetése nem lehetséges. 4. A zöldpárti képviselő állításával ellentétben végső soron igenis a bíróságok döntenek a médiaszolgáltatók elleni esetleges szankciókról. És még egy apróság, amelyet Herr Schmidt elfelejtett megemlíteni: a magyar balliberálisok által 1996-ban megalkotott médiatörvény a mostanival pontosan megegyező módon szabályozta a kiegyensúlyozottság kérdését, de a német elvbarátok sem akkor, sem később nem kezdeményeztek rendkívüli vitát a Bundestagban. A fentiekből kitűnik, hogy ellentétben a német balosok állításaival, a magyar törvényalkotónak egyáltalán nem állt szándékában, hogy bírságokkal hallgattassa el a kritikát, főleg nem az újságokra vonatkozóan. De spongyát rá, ugyan mit számítanak a jogi érvek egy politikai ítélőszék előtt! A három baloldali frakció képviselőinek hozzászólásaiban az összes olyan klisé visszaköszönt, amelyet - a Frankfurter Allgemeine Zeitung kivételével - az Orbán-ellenes, elfogult német sajtó az utóbbi hetekben terjesztett. A pálmát azonban Diether Dehm, a Baloldali Párt képviselője vitte el alábbi megállapításával: „Egy cenzúrahatóság, amelyben csak a hatalmon lévő jobboldaliak ülnek, és amely akár 720 ezer eurós bírságot is kiszabhat a kritikus újságírókkal szemben... Ha ennek hallatán nem kondidnak meg a vészharangok, akkor soha! Óvakodj a kezdeteknél!” A CDU/CSU-frakció képviselője, Karl Holmeier, állva a hazánkat támadó képviselőtársai pfujolását, arról beszélt, hogy „olyan kampány folyik Magyarország ellen, amely nemcsak beárnyékolja az ország soros elnökségét, hanem annak ellátására való képességét is megkérdőjelezi. És ez botrányos. Itt egy polgári-konzervatív kormány pellengérre állítása folyik. Itt a baráti kapcsolatok rombolása folyik. Itt a törvény kritikáját többségükben nem osztó magyar polgárok provokálása és más EU-tagállamok - köztük Németország - polgárai elleni heccelés folyik.” A képviselő a kampányt összességében felelőtlennek nevezte, amely nem érdemes arra, hogy a Bundestag rendkívüli vita keretében foglalkozzon vele. Mindeközben a már említett baloldali Diether Dehm a magyar médiatörvény kapcsán egyazon lendülettel a nagytőkét is ostorozni kezdte, de arról hallgatott, hogy Orbán, a magyar társadalom jelentős részének szimpátiájától övezve, éppen ezen „nagytőke” egy részével vív igen kemény csatákat. De mi a jelentősége ennek ennyi sületlenség és valóságtagadás közepette? Ennyi ostobaság hallatán az ember egyenesen büszke lesz a magyar parlamentre. Németország politikai érettségéről annyit azért érdemes megemlíteni: a szavazók egy részének jóvoltából a Bundestagban a vérbeli marxistáknak is jutott hely, akik mind a mai napig olyan osztályharcos szólamokat hangoztatnak, amelyeket Magyarországon már a nyolcvanas években sem vett komolyan senki. A vita végén a láthatóan ideges Jürgen Hardt (CDU/CSU) egyfajta segítőkész tanítómesterként olyan nyelven fordult baloldali képviselőtársaihoz, amelyet még a legedzettebb osztályharcosnak is értenie kellene. „A Baloldali Párt képviselői számára szeretném még egyszer világossá tenni: a kerítést a kommunisták építették, a harapófogó viszont a magyarok kezében volt, ezért nem hagyjuk, hogy kígyót-békát kiáltsanak rájuk.” A szerző a Budapester Zeitung és a Budapest Times tulajdonos-főszerkesztője KUDÁSZ FERENC RAJZA Nyílt levél Daniel Cohn-Benditnek TISZTELT FRAKCIÓTÁRSELNÖK ÚR! Egy naiv ember ír Önnek Magyarországról, aki bízik benne, hogy szavakkal a legnagyobb távolságok is áthidalhatók. Tévéhíradóban láttam Önt, amint kioktatja Orbán Viktort, a miniszterelnökünket arról, hogy demokráciában nélkülözhetetlen a sajtószabadság. Később egy neten is hozzáférhető, négyperces felvételen arról is megbizonyosodhattam, hogy Orbán Viktor személye és jelenlegi politikája ellen is kíméletlen kirohanást intézett. Mindezek hatására szeretnék a nyilvánosság előtt néhány gondolatot megosztani önnel. Egyszerű tanár vagyok egy vidéki kisvárosban egy 480 éves tanintézményben. Ez az iskola számos olyan írót, költőt és publicistát nevelt föl, aki a magyar gondolat- és sajtószabadság élharcosa volt. Többek között olyanokat is, akik Orbán Viktor harcostársai voltak a szovjetrendszer elleni küzdelemben. 1968-ban egy kis falu iskolájába jártam, és fogalmam sem volt róla, mi zajlik Nyugat-Európában, de arról sem, hogy mi történt augusztus 20-21-én a szomszédos Csehszlovákiában. 1988-ban felnőttként éltem meg azt, amit akkor rendszerváltásnak hívtunk. És mindvégig itt, Magyarországon éltem. Ezért azt is tudom, hogy Orbán Viktornak és hazájának az útja hogyan alakult. Mellékesen szólva: képzelje, én is zöldnek tartom magam. Ez a fajta elkötelezettségem már a 80-as években, jóval a rendszerváltás előtt kialakult. És most azt kell látnom, hogy az EP zöldfrakciójának vezető személyisége ordítva támad arra, aki 1988-ban is, 2002-ben is, 2010-ben is azon munkálkodott, hogy Magyarországon ne csak a nemzetközi globalizmus hazai kiszolgálói számára legyen szabadság, hanem mindenki számára. Lehet onnan messziről populizmusnak bélyegezni Orbán Viktor politikáját. Felelőtlenül, következmények nélkül lehet bármit állítani, szavakkal bárkit megsemmisíteni. Ön így képzeli a gondolat- és sajtószabadságot. Kérdeznék azonban valamit Öntől, a valamikori forradalmártól: mit tekint globalizmusnak? És mit gondol, nekünk, magyaroknak mi volt és mi most a globalizmus? Azt állítja, hogy örült, hogy a szovjethatalom ellen harcoltunk. Elhiszem. Mit gondol, ennek a népnek most elment az esze, hogy Orbán Viktorra bízta magát? Nem akarok történelmi leckét adni. Pedig érdemes lenne részlelesen kifejteni, mi történt itt az utóbbi húsz évben. Miféle erők és ellenerők összjátéka volt ez az időszak. Egy biztos: Orbán Viktornak van koncepciója és válasza minderre. És szerény véleményem szerint legalább olyan messzire jutott a maga forradalmárságával, mint Ön. Nem én akartam személyeskedni, de ha már személyében támadja és diktatórikus törekvésekkel vádolja Orbánt, akkor elmondom a véleményemet erről. Lehet, hogy a ’68-asok megváltoztatták a világot Európában, és csapást mértek a fogyasztói társadalomra és a globalizmusra. Vannak erről viták. Lehet, hogy a zöldek is nagy eredményeket értek el egyes országokban. De Ön, úgy látszik, a mostani nyilatkozatával az ellenoldalt, a globalizmus kiszolgálóit erősíti. Ön a Magyarországon élő, báránybőrbe bújt farkasokkal van szövetségben. Akik itt a szabadságról óbégatnak, azok minket kifosztottak az utolsó 40+20 évben. Ön tévedtél útközben, Monsieur Cohn- Bendit, nem Orbán Viktor. Orbán Viktor tehát messzebbre jutott, mint Ön. Ez csak a személyes véleményem, de nem személyeskedő, mint az Ön megnyilatkozása. Meszszebb jutott, mert már rég tudja, hogy a globalizmussal szemben nem elég a zöldgondolat. Erő a nemzetnek nevezett lokalitásban van. Mert emögött évszázadok kulturális öröksége és erős identitása rejlik. Mielőtt megint ordításban törne ki, higgadjon le: nem egy nemzetnek a többi fölötti uralmára gondoltam, mert abból nekünk, magyaroknak és a lengyeleknek elég volt a szovjet és a német megszállás alatt. Hanem arra, hogy a nemzeti identitásnak tartalma, értékei vannak, és ez teheti erőssé Európát is. Thomas Mann a Mario és a varázsló című novellájában megmutatja, hogy az emberellenes erők hipnózisával szemben nem elég „nem akarni”, hanem egy erős akarat kell: valami mást akarni, így van ez a globalizmussal szemben is. Nagyon jól tudjuk még mi, „elmaradott keletiek” is, hogy a sajtószabadság nincs megoldva a véleménynyilvánítás korláttalanná tételével. A gyerek is tudja, hogy az információ, a pénz és a fegyver, a hatalom legfőbb eszközei. És egyik eszköz (az információ) a másik eszköz (a tőke) kezébe kerülve éppen nem a szabadságot hozza el az emberek számára. Talán az a baj, hogy ezt Ön még nem érezte úgy a saját bőrén, mint mi itt, Magyarországon. Még nagyobb baj, hogy a magyarországi informátorai inkább haszonélvezői annak a helyzetnek, amelybe kerültünk. Minket, magyarokat a történelem megtanított arra, hogy reménytelen helyzetben is tudjunk küzdeni, és közben másoknak is tudjunk segíteni. Lehet, hogy a tunéziaiakkal nem törődtünk eléggé, de éltünk együtt sokáig és békében olyan nemzetiségekkel, amelyek nem jutottak miattunk a tönk szélére. Az EP is elgondolkodhat azon, hogy a mindenkori globalizmusnak eszköze vagy ellenlábasa akar-e lenni. Tisztelettel: Goór Judit pedagógus publiciszt@magyarnemzet.hu