Magyar Nemzet, 2011. március (74. évfolyam, 59-88. szám)
2011-03-12 / 70. szám
sze ma motiválatlan és eszköztelen - pedig éppen ezek az emberek azok, akik a legtöbbet tudnak a területükön élő családokról. Különleges, bizalmi viszony fűzi őket a legelesettebbekhez is, akik, ha valakire, rájuk még talán hallgatnak. Ébl Zsuzsa és munkatársai kiemelt fizetéssel járó presztízsszakmát akarnak csinálni a család gondozóiból. Fontos a megjelenés, az, hogy egy szociális munkás erőt sugározzon. Ez nagyon kemény munkahely, nincs szabadnap, nincs szenteste, ha úgy alakul, mindig menni kell. A projekt harmadik pillére akkor válik fontossá, ha a családból való kiemelés végképp elkerülhetetlen: a jelenleg is jól működő nevelőszülői hálózat továbbfejlesztésével leépítenék a makarenkói elveken működő nevelőotthonok rendszerét, s helyette „mesterséges szülőpárokhoz”, kilenc gyermeket családi házban nevelő, mintaképül is szolgáló emberekhez helyeznék a gyermekeket. Szullerné Szemán Ágnes Krasznokvajdán lakik, több környező településen is ő látja el a családgondozói feladatokat. Úgy ismeri „kuncsaftjait”, mint a tenyerét. Autója nincs, általában kerékpárral jut el a családokhoz. Szereti a munkáját, a kisebb-nagyobb sikerélmények tartják benne a lelket. Például az, hogy egy aszszony, akinek korábban még kenyérre való pénze sem volt, és a sok iskolai hiányzás miatt szociális védelembe kellett venni a gyerekét, ígéretet tett, hogy a hó elején érkező segélyekből előre rendezi a boltban a havi kenyérpénzt. A családgondozó épp nemrég kérdezett rá az élelmiszerüzletben a dologra, ahol az eladó azt mondta, az asszony azóta is rendesen fizet. - Megvan bennük a vágy a jobb életre - mondja. - Jó ötlet a mesterember mellé adás is, de nagyobb gond, hogy errefelé már alig akad olyan szakmunkás, aki bárkit is taníthatna. De majd meglátjuk, lesz-e az egészből valami. Igen aggasztónak tartom viszont, hogy a gyerekek egyre kötekedőbbek. Két évig gyesen voltam, előtte egyetlenegyszer sem jött jelzés az iskolából. Amióta visszajöttem dolgozni, szinte hetente hívnak. Agresszívek, magatartás-zavarosak, fékezhetetlenek. És egyre kevésbé találják a helyüket a világban. Régebben, ha megkérdeztél egy gyereket, hogy na, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel, rögtön rávágott valamit. De ma már a foglalkozásokat sem ismerik. Másnap délelőtt verőfényes napsütésben a faluban sétálva a közeli Gagybátor híres szülöttéről, Béres Ferenc népdalénekesről elnevezett általános iskola felé fordulunk. A huszonnyolc éves igazgató, Tamás Roland az integráció furcsaságairól beszél. Arról, hogy lassan azt sem tudják, mit kellene erőltetniük, hiszen mára minden osztályban többségbe kerültek a kisebbségi gyerekek. Körbenézve a termekben szembetűnik az utóbbi évek nagy vívmánya: mindenfelé digitális táblák és laptopok, miközben a folyosókon az ablakokat üveg helyett deszka fedi, s nemrég közterületen lévő fákat kellett kivágniuk ahhoz, hogy úgy-ahogy fel tudják fűteni a helyiségeket. Magyarországtól nem idegen az abszurditás, de ezen a vidéken lépten-nyomon különleges gyöngyszemekre lelhet az ember. „Szemléletet kell váltanotok, nektek szupervízióra van szükségetek!” - idézte a cikkünk elején megszólaltatott, névtelenséget kérő családgondozó távoli feletteseit, akik, ha olykor „lejöttek” hozzájuk, és ők véletlenül őszintén beszéltek a problémákról, azonnal lerasszistázták őket. György Zsombor isznófő, a népszerű kirándulóhely és étterem neve hallatán a nyolcvanas évek végén sok budainak jutott eszébe Ceausescu. Bár ő aligha járt valaha is erre, a képzettársítás adta magát. Meg is történt, hogy egy máig ismeretlen „tettes” felmászott a Hűvösvölgyi és a Budakeszi út találkozásánál álló póznára, arra, amelyen a Disznófő vendéglő hirdetése lógott, s a jól ismert, kész, villát ábrázoló táblára ráragasztotta a román diktátor méretes poszterét. Arra persze vigyázott, hogy a Disznófő felirat jól látszódjon alatta. A Disznófő szónak eredetileg semmi köze sincs politikusokhoz, de még csak a területet privatizáló szerencselovagokhoz sem. Mátyás király és az udvar kedvelt vadászterülete volt a környék, nem véletlenül, hiszen vaddisznók manapság is szép számban bóklásznak a környező erdőkben. Néhány éve a közeli Szilassy úti lakóparkban autók tetejére menekült turistákkal is találkoztunk, akik a bozótban turkáló vadkantól rémültek meg. Noha utóbbi alighanem jobban félt az urbánus csapattól, mint az tőle, s nyilván árkon-bokron túl járt már. Bár a disznók maradtak, szinte minden más megváltozott Zugligeten. Ceausescu - plakátjával együtt - a múlté, de sajnos a környék egykori pompája is. A valamikori pezsgésre csak a sétánk közben rendre utunkba kerülő, romos állapotukban is elegáns villák, egykori fogadók emlékeztetnek. A túrát a lóvasút egykori végállomásánál kezdjük, nem messze az amerikai nagykövet rezidenciájától, csak éppen az út túlsó felén. A faragott fagerendákkal díszített klasszikus, a millennium korszakát idéző téglaépülethez egykor a belvárosból is el lehetett jutni közvetlenül Budai nagypolgárok, Pestről hét végén kiszabaduló családok kedvelt túraútvonalainak első állomása volt. Az épület a lóvasút, majd az 58-as villamos felszámolásával elvesztette funkcióját, némi átalakítást követően lakásokat választottak le benne. Vagyis talán szerencsésebb, ha azt mondjuk, szükséglakásokat. Az egyre pusztuló, egykor pompás épületből tavaly mindenkit kiköltöztettek, jelenleg tapasztalatunk szerint napközben mindössze egyetlen macska, éjszaka valamivel több hajléktalan lakja. Az ablakok betörve, a ház kibelezve, pókháló és kosz mindenhol lehangoló látvány. Salamin András, a Zugligeti Egyesület elnöke több könyvet írt a Hegyvidékről. Történészi precizitással mesél a ligetes környék minden zugáról, s szívesen álmodozik arról, milyen lenne, ha a környék visszaszerezhetné nyolcvan-száz évvel ezelőtti fényét. Azt mondja, készült már megvalósíthatósági tanulmány a villamospálya visszaállítására, leírták, hogy hétvégenként nosztalgiajáratok közlekedhetnének ide a Moszkva térről, kényelmes alternatívát jelentve a hegyvidéki kirándulásra autóval induló családoknak. Az egykori végállomás épületében pedig múlt század eleji hangulatot idéző kiállítóhely nyílhatna. Pénz persze pilanatnyilag sem a kerületnél, sem a fővárosnál, sem a BKV-nál nincs semmi ilyesmire, de Salamin András szerint, ha az érintettek végre összefognának - amire a rendszerváltozás óta most nyílik először igazán esély -, s elindulnának például környezetvédelmi témájú uniós pályázatokon, talán előbbutóbb meglenne a forrás. A Zugligeti úton kicsit továbbhaladva felfelé eljutunk a libegőig, amely mellett nyáron kemping üzemel. A városvédő azt mondja, bár lenne mit szépíteni a sátorverő hely környékén, a kemping és az 58-as étterem üzemeltetői legalább szerveznek néha közösségi programokat, koncerteket, ökörsütést, télen pedig korcsolyapálya nyílik náluk. A bejáratnál két régi sárga villamos várja a vendégeket, nincsenek túl jó állapotban, ráadásul teleragasztották őket mindenféle matricával, de legalább egyben maradtak. Ha továbbmegyünk, baloldalt néhány régi házat láthatunk. Többségüket lakják ugyan, de állapotuk leromlott, felújításukra nincs pénz. A zugligeti iskolával szemben terül el a Fácános néven ismert tízhektáros park, ahol fogadó, szálloda üzemelt, a kert mindenki előtt nyitva állt. (Ezzel a területtel külön cikkben foglalkoztunk: Zug a ligetben. Magyar Nemzet Magazin, 2010. szeptember 18.) Később a belügy tette rá kezét az épületekre, rendőrségi kiképzések zajlottak, s mivel itt nincs lehetőség újabb lakópark vagy bevásárlóközpont felhúzására, a rendszerváltozás óta nem történt semmi a Fácánossal. Bár őröket látni, maga az épületkomplexum az enyészeté. A buszvégállomástól ötpercnyi sétával érhető el az úgynevezett Czillich-Zerkovitz-major, ahol, bár a XII. kerület egyik legrégebbi, XVIII. századi villaépülete áll, a műemléket szinte sehol sem említik. Kivéve Salamin András írásait, így hát nem meglepő, hogy a házat nem gondozzák, tulajdonviszonya kusza, a megegyezés hiányának legföljebb az éjszakára beköltöző hajléktalanok örülnek. A Zugligeti Egyesület elképzelése szerint művészteleppé lehetne alakítani az épületet, ahova ösztöndíjas alkotók költözhetnének be fél évig, egy évig, ám egyelőre ez is csak álom. Az egykor a Remete út végén álló gyermeknevelő intézet karbantartásával nem lesz gond: tulajdonosa, aki a rendszerváltozás idején jutott hozzá, rögvest lebontotta. Ám mivel az épület elvben védett volt, helyére csak az eredeti formával egyező házat húzhat fel. Torzó maradt meg csupán a „szép svájci nő villájaként” ismert épületből is, de a védettségnek köszönhetően azt legalább nem dózerolták el. A Szilassy úti lakópark fölötti egykori Kossuth Lajos Gyermekotthon nevét már csak nehezen lehet kiolvasni a kerítésre rögzített rozsdás tábláról. A park gondozatlan, a környék ilyenkor, tél végén, amikor a hó már elolvadt, de a fák még nem zöldülnek, különösen lehangoló képet fest. Salamin András egy 1961-ben készült fényképről mesél, amelyen a park tavában fürdő intézeti gyermekek láthatók, körben szelídgesztenyefákkal. A romos épület még áll, őrzik is, de a Tengerszemnek nevezett tó kiszáradt, mivel forrásait eltömték, elvezették. A birtok valamikor a sörgyáros Haggenmacher családé volt, amely azzal a feltétellel adományozta a fővárosnak a nagybácsi, Károly halálát követően, hogy csakis gyermekgondozó létesítményt működtethet itt. Sikerült is megakadályozni, hogy lakópark vagy szálloda épüljön rajta, ám az otthon megszűnte óta a terület nem kapott más hasznos funkciót sem. S ezzel meg is érkeztünk nem éppen szívderítő zugligeti kirándulásunk végére, az egykori Disznófő étteremhez és -forráshoz. Mielőtt felkaptatok az emelkedőre, néhány szót váltok az éppen indulni készülő kék busz vezetőjével, aki azonban hiába jár erre évek óta, nem emlékszik a Disznófőre, s azt sem tudja, merre van. Néhány kirándulót is megszólítok, de csak néznek nagy szemekkel, vagy a Hűvösvölgybe küldenek, mivel a szintén megszűnt Balázs vendéglővel tévesztik össze a helyet. Pedig az egykori Disznófő fogadó épülete jelenleg is áll, ám csak kerítés mögül látható, mivel magánházzá alakították. Bezárását követően a futballista Mészöly Kálmán tulajdonába került, de már másik család lakja, ottjártamkor a gyerekek vagy féltucatnyi kiskutyával játszottak a kertben. Salamin András szerint azt elfogadhatjuk, hogy a nyereségesen állítólag nem üzemeltethető éttermet bezárják, s lakóházzá építik át. Csakhogy egyúttal a parkot is bekerítették, rajta a legendás Disznófő-forrással. Sőt nemcsak a vízhez lehetetlen hozzáférni, hanem a kerítés a turistaútból is jelentős részt szakít le, így a birtok melletti szakaszon csak libasorban haladhatnak el a túrázók. A jelentős jelzáloghitellel terhelt terület visszaszerzésére tett ugyan kísérleteket a kerület, de ezek eddig nem vezettek eredményre. A Zugligetéhez hasonló eseteket hosszan sorolhatnánk, ám épített értékeink ennyire súlyos és tömeges pusztulásával azért ritkán találkozunk. Budán alighanem itt történt a legnagyobb rombolás Lipótmező mellett. A kerületrész jó példája a nagy- és dédszüleink örökségével szemben tanúsított érzéketlenségnek, a közvagyon széthordásának, amelyhez a rendszerváltozáskor pozícióban lévő illetékesek egy része aktív segítséget nyújtott. Pedig a környék Budapest felkapott kirándulónegyede lehetne, ahová a turisták kijárhatnának enni, bort kóstolni, mint teszik azt a nyugat-európai fővárosok többségében a hasonlóan kellemes s a központhoz közeli zöldövezetekben. (Akárcsak a bécsi Grinzingben.) Az eredeti tulajdonosoktól elvett értékeket negyven év alatt lezüllesztették, de 1989-ig legalább többé-kevésbé a közösség szolgálatában maradtak. Intézmények hasznosították, vagy folytatódott a vendéglátó tevékenység. Az 1989-ben kezdődött szabad rablás következtében azonban a műemlékek - tisztelet a kivételnek - olyan emberek kezébe kerültek, akik a terület beépítésében, a gyors meggazdagodásban gondolkodtak. Salamin András elmondása szerint a nyolcvanas évek végén az is megtörtént, hogy a tanács egy hónapra felfüggesztette az építési tilalmat a védett területen, s ezalatt, hogy, hogy nem, azonnal munkához is láttak a baráti befektetők. S mivel papíron törvényesen jártak el, ha megkezdték, be is fejezhették az építkezéseket. Ma már szerencsére valamivel nagyobb védelmet nyújtanak a törvények. A Fácános és a Disznófő egykori vendégeinek azonban alighanem elmenne az étvágyuk, ha szembesülnének a mostani állapotokkal. EBEK HARMINCADJÁN Zugliget sebei Hosszan sorolhatnánk a Zugligetéhez hasonló eseteket, de épített értékeink ennyire súlyos és tömeges pusztulásával ritkán találkozunk. Az egykori lóvasút-végállomástól a rég bezárt Disznófő étteremig tettünk nem éppen szívderítő sétát. Csenyétei csendélet. Magyarország egyik legreménytelenebb pontja FOTÓ: PÖ R NECZI BÁLINT Az 58-as villamos felszámolásával a végállomás elvesztette funkcióját, lakásokat választottak le benne, a bérlőket már elköltöztették 31 Magyar telizel Magazin 2011. március 12., szombat