Magyar Nemzet, 2013. március (76. évfolyam, 59-87. szám)
2013-03-02 / 60. szám
Jtapr Vinh • Magazin 2013. március 2., szombat Magyarok a Donnál - viselt dolgaink Szűk mezsgye Ma már kevés a fehér folt a hadtörténészek számára, és lassacskán talán a közvélemény is kezdi megismerni a doni katasztrófa részleteit. A múlt feldolgozásához hozzátartozik a frontvonalban a civil lakosság ellen elkövetett magyar bűnök számbavétele is, ám korántsem mindegy, hogy öngyűlölő vagy önkritikus módon tesszük-e ezt. A f. r. F. Szabolcs enne van a levegőben a Don-kanyar. A második hadsereg tragédiájának hetvenedik évfordulóján számos visszaemlékezés, elemzés jelent meg lapunk hasábjain is. Ám majd két hónappal a január 12-i gyászos évforduló után (a szovjet csapatok 1943-ban e napon indították meg a végzetesnek bizonyuló Osztrogozsszk-Rosszos-hadműveletet) ismét a doni katasztrófa a téma. Két - egy új és az idén épp tízéves, nemrég újra bemutatott - dokumentumfilm, egy interneten olvasható, hajmeresztő írás s a keddi Népszabadságban közölt véleménycikk bizonyítja: a doni tragédia, főképp annak a magyar katonák által elkövetett, vélt és valós atrocitásokat taglaló fejezete még korántsem kibeszélt része történelmünknek. De a téma tárgyalásának végletes történeti és érzelmi szempontjai bizonyítékként szolgálnak arra a sajátosan magyar hajlamra is, mennyire zavarosan, sőt olykor öngyűlölő módon vagyunk képesek viszonyulni minket érintő eseményekhez. Levágott karok, kiszúrt szemek, felégetett falvak, bajonettel hasba szúrt ártatlanok versus kenyérfejadagjukat a civil lakossággal megosztó honvédek, orosz parasztokat gyógyító katonaorvosok, megannyi, sokszor nem épp megbízható forrásból származó, hetven év alatt szükségszerűen torzult töredék. Amelyekből nekünk, mai magyaroknak kell összerakosgatnunk egy valósághoz közelítő, bűneinket nem elkenő, de igaztalanul nem is súlyosbító mozaikot. Fáradalmas munka, amely hatalmas felelősséget ró mindazokra, akik megpróbálkoznak vele. A Magyar Televízió januárban mutatta be Hatos Gyula és Debreceni Mihály Ott a messzi Donnál... című dokumentumfilmjét, amely a készítők szándékai szerint ismeretterjesztő alkotás: azt hivatott bemutatni, milyen - voltaképpen Trianon óta tartó - kényszerpályák miatt volt kénytelen Magyarország a Donhoz küldeni az 1942-ben még a hadvezetés által is felkészületlennek ítélt csapatokat. Vállalkozásuk nem haszontalan, hiszen a Donnal kapcsolatban még mindig számos tévedés él a köztudatban: nem kevesen hiszik, hogy kétszázezer magyar katona veszett oda, a fiatalabbak, a rendszerváltás után születettek pedig már szinte azt sem tudják, ki volt Kádár János, nemhogy a Donnál történtekről fogalmuk volna. A Discovery Channelen és hasonló csatornákon naponta látjuk, mi történt Normandiában vagy Pearl Harborban, a mi történelmünkkel ehhez képest borzasztó kevés dokumentumfilm foglalkozik. Hatosék filmje érinti a Donnál állomásozó és harcoló magyar alakulatok által elkövetett atrocitásokat, ám ez - már csak a mű hosszából adódó megkötések miatt is - nem hangsúlyos elem. A filmben megszólaló, még élő szemtanúkban mindenesetre nincs különösebb ellenszenv az egykori megszállók iránt, sőt inkább a pozitív emlékek uralkodnak. Ebben persze az is szerepet játszhat, hogy az oroszok számára a Don mellékfront volt, amit az is bizonyít, hogy az Uriv faluban álló, az akkori harcokra emlékeztető obeliszken kívül egyetlen emlékmű sem utal a hetven évvel ezelőtt ott történtekre. Ami tehát nemzeti tragédia nekünk, az - Sztálingrádhoz viszonyítva - jóval kevésbé hangsúlyos mozzanat az oroszok történelmében. Gyökeresen eltérő szemszögből vizsgálja a kérdést egy másik dokumentumfilm, amely ugyancsak a hetvenedik évforduló kapcsán került reflektorfénybe. Erdélyi Péter 2003-ban forgatta le Doni tükör című alkotását. A doni hadszíntereket régész édesapjával gyerekként, 1976-ban először bejáró, majd oda többször visszatérő szerző a másik oldal emlékeit, érzelmeit, viszonyulását akarta bemutatni. Sikerült. Talán túlságosan is jól. Filmjét elkészülte óta egyetlen magyar televízió sem mutatta be. Keddi számában a Népszabadság sürgeti a mű mielőbbi bemutatását, mondván, így el lehetne fojtani a „csivitelő híreszteléseket”, amelyek arról szólnak, milyen nagy hatalmú emberek képesek megfúrni a premiert már egy évtizede. A Doni tükör azonban látható. Fönt van az interneten, a múlt héten pedig a budapesti OSA Archívum is levetítette a Don - Egy tragédia és utóéletei című kiállításához kapcsolódóan. Megtekintése után ki-ki eldöntheti, jogosak-e a címkék - „magyarellenes”, „a hősöket indokolatlanul pellengérre állító” -, amelyekkel kritikusai illették. Tény, hogy a film nem egy narrációja, a kritikátlanul idézett beszámolók, orosz levéltárakban őrzött anyagok az egyoldalúság érzetét kelthetik a nézőben. - A Kossuth moziban láttam Sára Sándor Pergőtűz című filmjét 1982-ben - mondja Erdélyi Péter, amikor arról kérdezzük, szerinte mi idézhette elő a művét övező ellenszenvet. - Ebben időszabák mondják el élményeiket. Ott sincs kommentár, ott sem magyarázza az elhangzottakat történész, viszszaemlékezéseket hallunk. Már akkor elhatároztam, hogy megcsinálom a Sára-film tükrét, bemutatva, hogyan élte meg mindezt a mások oldal. Huszonegy évet voltam kénytelen várni vele. Erdélyi különös munkamódszert választott: reggel találta ki voronyezsi szállodai szobájában, melyik faluba megy el aznap az 1942-ben magyar alakulatok által megszállt, a frontvonalban található települések - Uriv, Sztorozsevoje, Korotojak és a többi - közül. A sofőr mellé beszállva rábökött a térképre, majd az adott helységbe érve megkérdezte az első idősebb embert, ki a legöregebb a faluban. - Ezek az emberek a második világháború óta nem találkoztak magyarral. Amikor közöltem velük, honnan jöttem, tágra nyitt szemmel néztek rám - meséli Erdélyi. - Az egyik bácsi, aki szerepel is a filmben, majdnem megvert. Úgy lóbált a karjaival, azt hittem, ott helyben leül. Abban, aki átélte azokat az időket, érzelmek vannak. Az idős szemtanúk felkutatása kétségtelen fegyvertény, az általuk elmondott történetek alátámasztatlansága azonban nem növeli az objektivitás érzetét. Pedig nem akármik hangzanak el a filmben. Szó esik „otthoni nímandról”, aki a megszállt területen úrként pöffeszkedik, miközben harisnyákat - nőcskéket - erőszakol, megfélemlített emberek úgymond tömeges legyakolásáról, ártatlan, közteszedő komszomolecek élve elásásáról, civitek lábujjait és karjait levágó, szemét kiszúró magyar „megtorló osztagokról”. Ahogyan lényegében kommentár nélkül marad az orosz levéltárakban őrzött, az NKVD által már a front elvonulása után a helyi lakosoktól felvett, legalábbis kétes hitelességű jegyzőkönyvekben leírt borzalmak felidézése is. Ám a film legnagyobb hibája nem ez: már az is szükségessé teheti a magyarok viselkedésének vizsgálatát, ha csak a szemtanúk által felidézettek fele igaz. De a műből bántóan hiányzik az ellenpontozás. Hogy ha történtek is civilekkel szembeni túlkapások, ilyen környezetben követték el őket a magyar katonák. Mindezzel Erdélyi is tisztában van. - Kezdjük ott, hogy megérkezik a második magyar hadsereg - vázolja fel az előzményeket. - Nehezen foglalja el a Donnál kijelölt pozícióit, vannak falvak, amelyeket többször visszavesznek a szovjetek. Aztán a magyar partizánvadászok bemennek olyan erdőségekbe, amelyeket nem ismernek. Eltűnnek. Az utánuk küldött alakulatok találnak rájuk. Megkínozták őket, de olyan szinten, hogy a bajtársaik hánynak a látványtól. Ezek után nem csoda, hogy úgy féltek, mint a kutya. Volt ott épp elég baj. Hiányos volt az ellátás, jött a tél... S hogy mindezt miért nem említi a Doni tükörben legalább kiindulópontként? - Rengeteg anyagot forgattam le, ez nem fért bele. Nem tudom már, miért nem tettem be a filmbe - hangzik a felelet. S Erdélyi még hozzáteszi: - Egyébként a helyi közvélemény szerint korántsem a magyarok voltak a legkegyetlenebbek Oroszországban! Hanem tudja, kik? A finnek! Utánuk következtek a németek, aztán a magyarok, majd a románok, végül az olaszok, de ők főképp a lányokat hajkurászták. Hogy a Donnál harcoló magyar katonák kezéhez ártatlanok vére is tapadt, azt Szabó Péter alezredes, a magyar királyi honvédség történetét, azon belül a doni tragédiát kutató hadtörténész sem tagadja. Értékes kordokumentum Hebe Lajos tartalékos főhadnagy, a soproni 7. könnyű hadosztály közvetlen kocsizó légvédelmi géppuskás századának szakaszparancsnoka, majd parancsnoka által írt korabeli harctéri napló - mondja Szabó. - Ő egy Don mögötti, nem kiürített falu állomásparancsnoka volt, és leírásából kiderül, mlyen élet folyt a vonalak mögött. Az itt állomásozó magyar alakulat - ahogy a második hadsereg többi, arcvonal mögött tevékenykedő alakulata is - katonai jellegű közigazgatást vezetett be: sztarosztát, vagyis bírót, községi tanácsot s polgári segédrendőrséget választottak a helyiekből, és általuk igyekeztek - saját céljaik érdekében - munkaszolgálatra, mezőgazdasági tevékenység folytatására bírni a lakosságot. Az állomásparancsnokságok feladata volt, hogy a tábori rendészeti szervekkel közösen felügyeljék a hadműveleti területen érvénybe lépett, szigorú rendelkezések betartatását. Ilyen volt a lakosság mozgásszabadságának korlátozása, az idegen egyének ellenőrzése, a fegyverrejtegetők és kémtevékenységet folytatók felderítése. Ez a háború természetes velejárója: ha egy katonai alakulat idegen, ellenséges lakosságú területet szár meg, és ott huzamosabb ideig állomásozik, természetes módon igyekszik magának egyfajta biztonságot teremteni, kivédendő az ellenséges támadásokat, rajtaütéseket. Ügyel arra is, hogy tevékenységéről az ellenség ne kaphasson információkat a helyi lakosságtól. A szovjetek kémtevékenysége azonban igen jól működött a második hadsereg hadműveleti területén, sok mindent sikerült megtudnia a magyar alakulatok Don menti védelmi berendezkedéséről. A magyar alakulatok egyébként amellett, hogy következetesen betartatták a lakossággal a közigazgatási rendelkezéseket, igyekeztek normális kapcsolatot kialakítani velük, élelmezték és egészségügyi ellátásban részesítették őket, esetenként segédkeztek a terménybetakarításban is. Az egyes falvak állomásparancsnokai, magyarázza a hadtörténész, elrendelhettek kivégzéseket, többnyire azon polgári személyek ellen, akik nem tudták igazolni magukat, visszaszöktek a kiürített községekbe, vagy elsötétítés után a szabadban tartózkodtak. Ilyen helyzetek bőven adódtak, amelyekben nem lehetett ritka a túlreagálás. Annál is inkább, mert a bevonuló magyar egységeket néhol jelentős ellenállás fogadta, amelynek során nemegyszer a civi lakosság is támogatta a Donon átkelni nem tudó szovjet katonákat és a helyiekből verbuválódott partizánokat. Utólag nehéz viszont megállapítani, mlyen mértékben bizonyíthatók az orosz lakosság emlékei: a vonatkozó német hadiokmányok és a vélhetően manipulált szovjet dokumentumok mellett fennmaradtak ugyan a magyar megszálló alakulatok parancsnokságának összefoglaló jellegű jelentései is, ám ezek részletesen nem ismertetik a helyi lakosságot vagy a partizánokat sújtó tevékenységeket. Az arcvonal mögött folytatott, javarészt partizánok elleni háború, a kegyetlen partizánharcmodor számos ellenreakciót válthatott ki a magyar megszálló alakulatokból, ám az üyesmit sohasem szabad egyoldalúan beállítani - hívja fel a figyelmet Szabó. - Amikor orvul lemészároltak egy kisebb magyar alakulatot, de előtte kegyetlenül megkínozták és megbecstelenítették tagjait, az nem maradhatott következmények nélkül. Ilyen esetben, a háború logikája szerint, minden bizonnyal előfordulhattak vétlen áldozatok is. „Mindenkinek igaza van” - tagolja Őze Lajos a Megáll az idő című film egyik kulcsjelenetében. Igaza van az Ott a messzi Donnál... készítőinek, és bizonyos fenntartásokkal igaza lehet a szembenézés nyersebb, fájdalmasabb módját választó Erdélyi Péternek is. Semmiképpen sem lehet igaza azonban a magyar bűnöket kontextusukból kiragadó, szélsőséges értelmezéseknek. Nem okvetlenül várható objektív kép például attól a Krausz Tamás és Varga Éva Mária által szerkesztett, márciusban megjelenő kötettől (A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban - levéltári dokumentumok, 1941— 1947), amely a moszkvai levéltárakban őrzött, a tárgyalt eseményekről utólag felvett, feltehetően irányított szemtanúi vallomások alapján dolgozza fel a magyar hadsereg szovjetunióbeli kegyetlenkedéseit. Ahogyan hiába kérnénk számon tárgyilagosságot a Slovensko, do toho! elnevezésű internetes blogon a minap Horthy Miklós szadistája vagyok címmel közölt írásról is. A cikk szerzője - az oldalon közölt bemutatkozása szerint - Pozsonyba, később Prágába kivándorolt anyaországi magyar, aki legalábbis sajátosan látja történelmünket. Nem történész, nem szakértő, lebecsülnünk mégsem szabad, írásait sokan, főképp fiatalok olvassák. Dühét most az váltotta ki, hogy magyar újságírók dokumentumfilmet akarnak készíteni a szovjetek által megbecstelenített magyar nőkről. A szerző erre egyenlőségjelet tesz a Don környéki magyar ténykedés és az oroszok „bosszúja” közé, utóbbit kimondva-kimondatlanul jogosnak állítva be. Közben azonban hibákat követ el. Nem elég, hogy kizárólag orosz forrásokra alapot viselt dolgaink summázásakor, de mindjárt a bevezetőben idézi a doni tábori posta lapjain virító szlogent: „A magyar élet ára a szovjetek halála.” Amely valójában így hangzott: „A magyar élet ára: a szovjet halála.” És nyilván nem a szovjet emberek legyilkolását, hanem a szovjetrendszer, a bolsevizmus elpusztítását propagálta. Apróság. De nagyon sok múlik rajta. Veszélyesen szűk a mezsgye önkritika és öngyűlölet között. „Amikor orvul lemészároltak egy kisebb magyar alakulatot, az nem maradhatott következmények nélkül.” Vízhordó asszonyok a Don folyó partján 1942 telén. Tisztázatlan pontok a helyi civilek és a magyar katonák kapcsolatában