Magyar Nemzet, 2014. augusztus (77. évfolyam, 208-236. szám)
2014-08-19 / 226. szám
Magyar leixer. * Vélemény 2014. augusztus 19., kedd Hiányzik Európa egységes hangja Miért ne lehetne a kontinensnek a saját érdekeinket kifejező politikája? Tóránt Károly kétezres évek eleje még a nagy reménység ideje volt, ekkor vezette be az unió az egységes pénzt, az eurót, és ekkor határozták el egy konvent öszszehívását azzal a szándékkal, hogy a gyülekezet alkotmányt dolgoz ki Európa számára. Valéry Giscard d’Estaing, az Európai Konvent elnöke külön súlyt fektetett az egységes külpolitikára, az unió nemzetközi ügyekben tanúsítandó közös hangjára. De még mielőtt a később elutasított európai alkotmányt a konvent tető alá hozta volna, megkezdődött az Irak elleni háború, amely élesen megosztotta az unió országait: Németország és Franciaország határozottan ellenezte, Anglia és Lengyelország támogatta. Ez az ellentét megismétlődött a NATO keleti bővítésének tárgyalásakor 2008-ban, amikor Franciaország és Németország megakadályozta, hogy a szervezet meghívja tagjai közé Ukrajnát és Grúziát. Most, 2014- ben, az ukrán válsággal kapcsolatban a helyzet ugyanaz: Németország, Franciaország és Olaszország mérsékelt hangot üt meg, míg Nagy-Britannia és Lengyelország az Oroszország elleni szankciók kiterjesztésének a híve. Egységes hangot csak az európai sajtóban találni, amely különösen a maláj gép lelövése után teljesen átvette az amerikai álláspontot annak ellenére, hogy a szankciók bevezetése, ami tizenötször nagyobb terhet jelent Európának, mint Amerikának, nekünk nem érdekünk. Kivétel csak kevés akad. Ilyen kivétel Gabor Steingart, a Handelsblatt, Németország vezető pénzügyi lapjának kiadója, aki az első világháború kitörését övező háborús lázra utalva rámutat, hogy az ukrán konfliktussal kapcsolatban megint szellemi mobilizáció zajlik, és idézi a Der Tagesspiegelt: „legyen vége a beszédnek!”, a Frankfurter Allgemeine Zeitungot: „erőt kell mutatni”, a Süddeutsche Zeitungot: „most vagy soha”, valamint a Der Spiegelt: „legyen vége a gyávaságnak”. A vádaskodások tömegében a tények elhomályosulnak. „Ez az egész a Krím orosz elfoglalásával kezdődött, vagy inkább azzal, hogy a Nyugat destabilizálta Ukrajnát? Oroszország akar nyugat felé terjeszkedni, vagy a NATO keletre? Vagy talán két világhatalom találkozott éjfélkor egy kapu alatt, hasonló szándékot fontolgatva egy védtelen harmadik irányában, aki most a keletkezett káoszért a polgárháború első fázisával fizet?” - teszi fel a kérdést Gabor Steingart. „Az eszkaláció politikája Európa számára súlyos céltévesztés. Amikor Hillary Clinton Putyint Hitlerhez hasonlítja, reális célt követ, mert a republikánus érzelmű választókat akarja megszólítani, olyan embereket, akiknek talán útlevelük sincs, és az egyetlen külföldi, akinek a nevét ismerik, Hitler. De mi, németek, Oroszország szomszédjai, akik az energiát onnan vásároljuk, és nekik adunk el eztazt, nem engedhetjük meg, hogy Oroszországot az amerikai Tea Party szemüvegén keresztül nézzük” - írja a szerző. Azt is felidézi, hogy amikor a berlini fal épült, mindenki szankciókért kiáltott. Willy Brandt, Nyugat-Berlin akkori polgármestere azonban nem akarta, hogy a németek helyzetét még szankciókkal is tovább rontsák. Reálpolitikus volt, és tárgyalásokkal rövidesen el is érte, hogy a nyugat-berliniek számára a fal „átjárható” legyen. Henry Kissinger is reálpolitikus volt. Úttörő szerepet játszott az enyhülés politikájának kidolgozásában, az atomfegyverkezési verseny megállításában, a vietnami háború befejezésében. Most azt írja a Washington Postban: „az Ukrajnáról szóló közbeszéd a konfrontációról szól. De tudjuk-e, merre megyünk? Életemben már négy háborút értem meg, ami nagy lelkesedéssel és tömegtámogatással kezdődött, és egyik esetben sem tudtuk, hogy mi lesz a vége. Három alkalommal egyoldalúan visszavonultunk. A politika próbája nem az, hogy hogyan kezdjünk el valamit, hanem az, hogy hogyan fejezzük be.” Kissinger szerint Ukrajna az orosz történelem szerves része, hiszen az ország története a Kijevi Russzal kezdődött, és ezt a Nyugatnak figyelembe kell vennie, Ukrajna legyen híd a Nyugat és a Kelet között, nem pedig valamelyikük előretolt bástyája. De hallgatnak-e egyáltalán a veterán amerikai politikusra? A The New York Times nemrég közölt egy cikket arról, hogy Kentucky állam republikánus szenátora, Rand Paul, már a 2016-os elnökválasztásra készülve, beszédet tartott politikájáról. Az első kérdés, amit a beszéd után feltettek neki, hogy vajon támogatna-e egy Irán elleni támadást, ha biztosan tudná, hogy Iránnak atomfegyvere van. Paul a republikánusoknak azt a fiatalabb garnitúráját képviseli, amelyik húzódozik a katonai beavatkozásoktól, és jól érzékeli, hogy az amerikaiak belefáradtak az állandó háborúzásba. De hiába képviseli esetleg Rand Paul az amerikaiak többségének véleményét, ha pártjának radikális szárnya és a média számottevő része mérsékelt külpolitikai nézetei miatt támadja őt. A támadók között vannak az Izraelt támogató csoportok, a neoliberális kutatóintézetek, a Bush-adminisztráció veteránjai és olyan, Amerikában széleskörűen olvasott lapok, mint a The Weekly Standard, a National Review és a Wall Street Journal - írja a The New York Times -, ezek mögött olyan emberek állnak, akiknek jelentős hatásuk van kampányfinanszírozó pénzügyi körökre. És valóban, a keményvonalasok közé tartozik Dick Cheney korábbi elnökhelyettes, Sarah Palin, a Tea Party egyik vezére, aki az Oroszországgal való háborút sem zárja ki, Donald Rumsfeld volt hadügyminiszter és helyettese, Paul Wolfowitz, továbbá William Kristol, a neokon média zászlóshajójának számító The Weekly Standard főszerkesztője. Hozzájuk lehet sorolni még Robert Kagan történészt, újságírót és feleségét, Victoria Nulandot, aki külügyi államtitkárként szinte hetente járt Kijevbe a Majdan tüntetőit biztatni, továbbá Charles Krauthammer újságírót, az unipoláris világ apologétáját, akinek a The Weekly Standardben hetente megjelenő írásait négyszáz újság veszi át. Nézeteiket jól kifejezi Kristolnak ez a mondata: „Mi tudjuk, hogy 233 éve Amerika páratlan jótevője a világnak, tudjuk, hogy mienk a legjobb hadsereg, amit a világ valaha is ismert, és hogy a világ biztonságosabb hely, ha Amerikát szövetségesei bizalma övezi, míg ellenségei félnek tőle, és respektálják.” Krauthammer szerint a világ a globalizáció ellenére megmaradt hobbesi állapotban, vagyis amelyben nemzetek küzdenek nemzetek ellen a hatalomért. Igazán azt akarjuk, hogy egy kipróbálatlan multipoláris világ jöjjön létre? - teszi fel a kérdést, és választ is ad rá: természetesen nem akarjuk, maradjon az egypólusú világ Amerika vezetésével. Ma ezek a nézetek uralják az amerikai politikát, és e nézeteket rákényszerítik Európára is, akár akarjuk, akár nem. Egyes amerikai körök máris kifejezték rosszallásukat és türelmetlenségüket, hogy Európa nem túl lelkes az Oroszország elleni szankciók kiterjesztésében. De miért lennénk lelkesek, ha egyszer nem érdekünk? Miért ne lehetne a saját érdekeinket kifejező politikánk? Valószínűleg azért nem, mert Amerika nem venne túlságosan jó néven egy önálló európai külpolitikát, és nem is tudnánk nagyon alátámasztani, ugyanis a külpolitikai súlyt - tetszik, nem tetszik - a katonai képességek határozzák meg, és ebben az unió rosszul áll. Miközben az Egyesült Államok és az Európai Unió GDP-je megközelítőleg azonos, Amerika majdnem háromszor annyit, a GDP 4,7 százalékát költi katonai kiadásokra, míg az uniós átlag alig éri el az 1,6 százalékot. Az Egyesült Államoknak tíz repülőgép-anyahajója van, az Európai Uniónak öszszesen négy. Rombolókból Amerikának 60, Európának 15, atom-tengeralattjáróból 71:21 az arány, és hasonlóan lehetne folytatni a sort. A számok jól mutatják Európa alárendeltségét az Egyesült Államoknak. Igaz ugyan, hogy Európának nincs is szüksége ezekre a fegyverekre, de emiatt az Egyesült Államok gyámolítottja marad, és nem tud például a saját érdekeinek megfelelő keleti politikát folytatni, de e téren egyes országok önállósodási törekvése azonnal fel is kelti az Egyesült Államok gyanúját. 1998-ban Franciaország és Anglia integrált európai katonai erő felállítását kezdeményezte. Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszter kifejezte örömét az európai integráció elmélyülése felett, de rögtön hozzátette, hogy be kell tartani a 3D elvét. 1. Nem megkettőzni a NATO-ban már létező struktúrákat (no duplication). 2. Nem diszkriminálni azokat a NATO-tagokat, amelyek nem tagjai az uniónak (no discrimination). 3. Nem felszámolni a transzatlanti kapcsolatokat (no decoupling). Ha ezeket az elveket Európa betartja, semmire sem megy az önálló katonai erővel. 2012-ben tizenegy ország, Anglia kivételével valamennyi nagyobb uniós tagállam egy nyilatkozatban közös európai hadsereg felállítását kezdeményezte. Az ötletet mind az angolok, mind az amerikaiak hevesen ellenezték. Európa katonai önállóságában az Egyesült Államok ellenérdekelt, nem akarja, hogy Európa egy multipoláris világ önálló szereplője legyen. Ha ezen változtatni akarunk, akkor - ahogy arra Gabor Steingart is utalt - a szellemi harccal kell kezdenünk: először magunkat, azután másokat is meg kell győznünk arról, hogy Európának lehet önálló, a saját érdekeit kifejező külpolitikája. E célra van is egy intézmény, az Európai Unió Biztonságpolitikai Kutatóintézete, és ott időről időre meg is jelennek az európai érdekeket tükröző tanulmányok. Ilyen például Álvaro de Vasconcelosnak, az intézet volt igazgatójának írása, amelyben multipoláris világról és az Oroszországgal való kölcsönös érdekeken alapuló együttműködésről értekezik. Ezek a gondolatok azonban mégsem jelennek meg átütő erővel az európai médiában, amely - ki tudja, miért - szinte kizárólag az amerikaiak, közülük is a külpolitikai héják felfogása szerint jeleníti meg az eseményeket. El kellene érnünk, hogy az európai média az európaiaké legyen, és alapvetően európai érdekeket fejezzen ki. Ha idáig eljutunk, akkor talán arra is remény lesz, hogy a jelenlegi többszólamúságot egységes hanggá változtassuk, legalábbis a keleti politika tekintetében. A szerző közgazdász SZABÓ JÁNOS RAJZA ! ♦ Halat vagy hálót ! Jeszenszky Zsófia____________________________________________________________ M icsoda meddő dühöngések! Mint akik örökké bokszzsákot püfölnek, de eszükbe nem jutna, hogy a ringbe szemtől szembe is be lehet állni, nem csak kívülről acsarkodni, toporzékolni. Az olvasók közben meg alig leplezhetően ásítoznak. Unják az elvakultságot, mert nem a holdról pottyantak Magyarországra. A miskolci esetet nem ismerő olvasónak a balliberális ellenzék azt sugallja, hogy szegény putris cigányoknak azért kellett földönfutókká válniuk, mert a düledező viskókat a helyi fideszes önkormányzat ripsz-ropsz lebuldózerolta, a cigányok meg mehettek világgá isten hírével. Rajtunk tehát ismét a nagy testvér szeme. Rettenetes állapotok voltak az életveszélyes putrik körül, régóta bűn vert tanyát a miskolci cigány telepen. Most a gettóból kiszabadult cigány családok pénzt vagy lakást kaptak emberhez méltó élet elkezdéséhez. Mi itt a baj? - kérdezhetné végtelen nyugalmával a putrik helyére fóliasátrakat megálmodó Bogdán László, Cserdi rátermett és szorgalmas cigány polgármestere. Bogdán negyedik éve tanítja halászni a kétkezi munkától elszokott magyar és cigány földijeit. A Cserdi csodáról szóló riportfilmbe éppen akkor kapcsolódtam be, amikor a szigorú faluvezető kiszedette a hanyagul dugványozott krumplit, egyenként, kézzel, mert a kapa felsértené a köz terményét. Meg is dorgálta a közmunkát végző asszonyokat ezért, akik a feddő szavakban semmi kivetnivalót nem találtak A villogó szemű, mokány férfiember tízszer is elmondhatja, ne úgy csináld, nem jó, emberei munkafanatizmusának hatására azonnal korrigálnak. Mert annak kell nevezni, amit a riportfilmben láttunk: munkafanatizmusnak. Aminek egyik eredője nyilván az iszonyú gyermekkori nyomor, amelyben fel kellett nőnie: a korai élmények mindig mély gyökeret eresztenek, felnőttként a munka lett a jótékony kapaszkodó. Másik eredője a később életcéllá növesztett erős hite, hiszen ahogy vallja: neki nincs más választása, mert a Jóisten ezt a feladatot adta neki, ezt kell csinálnia. Katolikus, magát magyarnak és cigánynak valló hívő emberként a szabadelvűséggel nem tud mit kezdeni. A tízparancsolat hetedik és tizedik passzusát megszegőkkel pedig nem is akar elnéző lenni. Mi az, hogy megélhetési bűnözés? Ki találta ki ezt a sületlenséget? Szabad a gazda? A szabadmadaras Kuncze volt az elkövető. A faluvezető cigány polgármester az isten háta mögötti kietlen világban megtanulja az internetről a fóliázást, speciális öntözőrendszert talál ki buzgóságból. Csoda-e a közel húsz tonna szétosztani való krumpli, paprika, paradicsom, a maguk építette fürdőszobás házak vagy közös nyaralójuk a Balatonon? A roma polgármester nem érti, miért támadják a közmunkát. Itt álljunk meg egy szusszanásra, mert kimondta dicsérőteg azt, amit mások szitokszóként emlegetnek, vagyis hogy a közmunka jó és bevált. Nem mindenki örült a szavainak. Kétfelől is támadják, pedig két fronton nem jó harcolni, kétirányú ellenállás egyszerre sok. Itt vannak ugye ezek az egymással küzdő kormányváltók, akiknél a közmunka szótól a gyűlölet egyszerű kedélyállapotként jelentkezik. A másik front a rézkakas karakterjeggyel kérkedő kastélyok tagbaszakadt urai mint „elnyomott kisebbség”, akik a közmunka hallatán azonnal elhallgattatták a tiszta és igaz mondatokat. Talán ha a földmunkát is távirányítani lehet majd egyszer. A krumpliföld közepén, egy Merciben elnyúlva gombot nyomogatni, oszt’hallgatni, ahogy nődögél a termés. Előbújnak akkor aranyozott bútoraik közül a szolidáris kastélylakók, egyet se búsulj, testvér! A szerző újságíró