Magyar Nemzet, 2017. augusztus (80. évfolyam, 177-203. szám)
2017-08-12 / 187. szám
221 magazin 2017. AUGUSZTUS 12., SZOMBAT fear tanzet Csehszlovák örökség - A ligetfalui tömegmészárlás még az 1990-es évek második felében is tabunak számított A rossz magyarokat lelövik ► Folytatás a 17. oldalról A belügyminisztérium 1965-ben saját hatáskörében ismét vizsgálódott, de az is befejezetlen maradt, az iratokat megsemmisítették. Később feledésbe merültek az események, nyilván nem állt a csehszlovák állam érdekében, hogy a téma továbbra is terítéken maradjon a jogfosztottsággal kapcsolatos más történésekkel egyetemben. Janics Kálmán, a rendszerváltás után alakult és parlamenti képviselettel rendelkező Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke 1979-ben megjelent, A hontalanság évei című munkájában írt újra a ligetfalui mészárlásról. A témában manapság Janicsot kiegészítve a már korábban említett Szabó József, a Magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium vezető tanácsosa és Dunajszky Géza író, publicista folytat kutatásokat. 1947-ben Michal Géci, a Demokrata Párt képviselője egy olyan tömegsír kapcsán faggatta dr. Ferjencík belügyi megbízottat, amelyben 90 ember maradványait találták, zömükben gyermekekét és nőkét. Janics Kálmán, illetve az ő nyomán Duray Miklós arról írtak, hogy az észak felől hazaigyekvő magyarországi leventékről volt szó, akiket a nyilas uralom deportált 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére. 1945. május 24-én egy 66 fős magyar leventecsapat csónakjai nekicsapódtak a felrobbantott vasúti híd pilléreinek, és elsüllyedtek. Hatan megfulladtak közülük, a többieket az internálótábor magyar nemzetiségű lakói mentették ki. Szabó József szerint csak feltételezhető, hogy a leventék a tábort felügyelő szlovák belügyi szervek kezébe kerültek, és a szigorú rezsimű koncentrációs táborba vitték őket. Az viszont Szabó szerint nagy bizonyossággal kizárható, hogy az 1947 nyarán exhumált körülbelül 60-90 holttestet tartalmazó sírba magyar leventéket lőttek volna. De akkor kik voltak az áldozatok? Az 1947-es első híradás felvetette, hogy az áldozatok a ligetfalui megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak. Egy 1947-ben lefolytatott hadbírósági tárgyalás tanúvallomásai szerint az áldozatok nagy része német származású pozsonyi lakos volt, de Szabó József úgy tudja, egyes tanúk állítják, hogy a szentgyörgyi táborból is hurcoltak oda embereket kivégzésre. Az egyik elkövető életrajza megemlíti, hogy német és magyar nemzetiségű emberek kivégzése miatt emeltek ellene vádat. Dunajszky szerint a környéken lakók tanúvallomásaikban arra panaszkodtak, hogy az ismétlődő hajnali fegyverropogás miatt nem tudnak aludni. Ugyancsak Dunajszky írja, hogy a táborba bejáró orvos vallomása alapján 1945 augusztusában már 2900 lakója volt a tábornak, és a tragédiasorozat áldozatai legalább hat tömegsírban nyugszanak. Pontosabb képünk van az elkövetőkről. A szovjeteket viszonylag könnyen ki lehet zárni, mert az ő érdekük sokkal inkább a hadifoglyok és internáltak szovjetunióbeli munkára fogása volt, nem pedig a legyilkolásuk. Pozsony körzetében a csehszlovák-osztrák, illetve Pozsony és Komárom között a csehszlovák-magyar határt a 4. gyalogos hadosztály és aláren- Ligetfalu, a magyarok temetője. Oda csak menni lehet, visszajönni nem - mondja a kivégzőosztag egyik tagja a Bukott angyalok című regényben. A második világháború befejezése után két hónappal a csehszlovák hadsereg katonái becslések szerint több ezer magyart és németet gyilkoltak meg a Pozsony melletti Ligetfalun. Az etnikai tisztogatásnak nők és gyerekek is áldozatul estek. A mészárlást hosszú évtizedeken át hallgatás övezte, a bűnösöket sosem vonták felelősségre. LÁZÁR FRUZSINA - Hogy látja, ma - sok évvel a gyászos események után -, mit tudnak az emberek a ligetfalui tragédiáról? - Nem sokat. Ligetfalu akkor félig magyarok, félig németek lakta önálló település volt, ma már Pozsony része. Trianon után Csehszlovákiához került, nem egészen két évtized múlva pedig a németekhez. 1944 novemberétől a nácik gyűjtőtábort működtettek itt, rengeteg ember lelte halálát a ligetfalui lágerben. Hitler is járt Ligetfalun, amikor a pozsonyi hídfőnél meglátta a túlparton álló emlékművet, rajta Csehszlovákia jelképével, az oroszlánnal, azt mondta állítólag: azt a macskát le kell dobni onnan... 1945 júliusában, a viágháború befejezése után magyar kiskatonák - többségükben 16-17 éves srácok - néhány csoportja a már csehszlovák fennhatóság alatt álló Ligetfalun keresztül szeretett volna hazajutni, ám a csehszlovák katonák két tiszt vezetésével az ott létesített gyűjtőtáborba hurcolták, majd kivégezték őket. - De hát már béke volt, miért gyilkoltak a csehszlovák katonák? - Bosszút álltak a legyőzötteken. A Benes-dekrétumok alapján a magyarok és a németek etnikai alapon kollektív bűnösnek számítottak, állampolgárságuktól is megfosztották őket, tulajdonképpen azt csináltak velük, amit akartak. Benes győztes volt, nem tartozott senkinek elszámolással. Két részletben ment a kivégzés, nem csak a Németországból hazafelé tartó magyar leventéket, a pozsonyi őslakosokat is meggyilkolták. Időseket, csecsemőket, nőket hurcoltak a gyűjtőtáborba, ahol nemegyszer teljes családokat irtottak le. Hivatalosan körülbelül ötszáz áldozatról lehet tudni, de minden valószínűség szerint több ezren lehettek. Ugyanezek a katonák néhány héttel korábban, 1945 júniusában Prerov községnél több száz németet és magyart, köztük számos gyermeket öltek meg egy éjszaka alatt. - A rossz magyarokat lelövik... És hogy ki rossz, ki nem, azt mi döntjük el - mondja a regényben Janák, a csehszlovák kivégzőosztag egyik tagja. Később felelősségre vonták azokat a katonákat, akik ezeket a szörnyűségeket végrehajtották? - A két parancsnok ellen indult per a negyvenes évek végén, ám számottevő következménye nem lett. Az egyik főbűnös külföldre szökött. Később sem vonták felelősségre őket. Ami engem illet, Benest, aki a dekrétumokkal és az uszító beszédeivel a tömeggyilkosságok légkörét megteremtette, háborús bűnösnek tartom. - Ön régóta Pozsonyban él. Mikor hallott először a ligetfalui tömeggyilkosságokról? - A pozsonyi magyarok, akiknek a száma egyébként is jócskán megfogyatkozott 1945 után, annyira meg voltak félemlítve, hogy még a rendszerváltás után is mélyen hallgattak a sok évvel korábban történt borzalmakról. 1998-ban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy író-olvasó találkozó után a közönség soraiban felállt egy idős ember, és megkérdezte, hallottam-e a ligetfalui tömeggyilkosságról. Kiderült, hogy nem csak én, mások sem tudtak róla. Bár akkor alig akartam elhinni, kiderült, hogy az idős embernek minden szava igaz. A ligetfalui tragédia íróként is megszólított. - Úgy tudom, húsz évig készült rá, hogy megírja a történetet. - Korábban, a Tömegsír című regényemben már felidéztem a ligetfalui borzalmakat, de azóta jóval többet lehet tudni az akkori eseményekről. Nehéz volt megragadni a témát, ezért készültem rá sokáig. Csak az utóbbi években derült ki számomra, hogy a legjobb, ha fiktív történetben mesélem el az 1945-ben lezajlott etnikai tisztogatás eseményeit. Nagyon ügyeltem rá, hogy ne legyek naturalista. A történet a tömeggyilkosságok körül forog, de a borzalmak a háttérben játszódnak. Szerintem így sokkolóbb, mint ha véres képekben jelenítettem volna meg a kegyetlenkedéseket. -Az elhurcolt, kivégzett magyarok története mellett a titkosrendőrség is nagy szerepet kap a regényben. - Ez volt a másik fontos dolog, ami foglalkoztatott. A csehszlovák titkosrendőrség állam volt az államban. A rendszerek változtak, a titkosrendőrség nem. A történet egyik magyar szereplője, Lőrinc a titkosrendőrség tagja lett, és később hiába menekült Párizsig, ott is megtalálták. Rendszerváltás ide vagy oda, a besúgó mindig besúgó marad. Magyarországgal ellentétben Szlovákiában 1992-ben közzétették a titkosrendőrség adatait. Hamar kiderült, hogy jó néhány magyar tagja is volt. - Sokféle kérdést felvet a regény. Például, hogy mennyire bűnös a bűnös és ártatlan-e az áldozat. Tocseket, a tizenhét éves magyar kiskatonát pont egy olyan ember -Janák - menti meg a haláltól, aki maga is a csehszlovák kivégzőosztag tagja. - Bár Janák hithű kommunista, később ő is a rendszer áldozatává válik, lecsukják 10 évre. 1968 után visszakerül a hatalomba, és a titkosrendőrség tagja lesz. Azt vallja, hogy a történelem alakítja az embert, és nem az ember a történelmet. Vagyis a csehszlovák hadsereg által elkövetett bűnöket a történelem számlájára írja. Tocsek pedig, aki Janáknak köszönhetően megmenekül a haláltól, a szabadság illúziójába ringatja magát. Úgy ítéli meg, hogy az 1945 előtti történelmi bűnök nem számítanak, mert azóta szép új világ épül. Pedig a kommunista vízió csak néhány évig tartott, a szép új világ pedig sehol nem jött létre. - Dunajszky Géza közíró már korábban is publikálta a kutatásait a ligetfalui tragédiáról. Felvidéki magyar pártok és szervezetek foglalkoztak az egykori szörnyűségekkel? - Nem igazán. És azt sem értem, miért a történészeknek kell ezt hosszú és szívós munkával felszínre hozniuk, amikor az ottani magyar pártok, szervezetek dolga lett volna. FOTÓ: VÉGH LÁSZLÓ BOSSZÚT ÁLLTAK A LEGYŐZÖTTEKEN Grendel Lajos. „A szlovákiai magyar pártok nem igazán foglalkoztak ezekkel a szörnyűségekkel"