Magyar Nemzet, 2017. szeptember (80. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
18 magazin l Zinner Tibor az elmaradt igazságtételről, arról, amire nincs mentség, és a felállítandó szégyenfáról Hiányzó alumíniumlapok SASHEGYI ZSÓFIA - Zsidó származásúként, holokausztérintettként sokaknak az volt az első reakciójuk 1944 után, hogy a kommunizmus felé fordulnak. Ez az ön családjában is felmerült? - Nem is volt kérdéses. Amikor apám 1944. december 6-án hazajött a munkaszolgálatból, elment a kommunista pártirodára, belépett, és tag is maradt mindaddig, amíg meg nem vádolták, le nem tartóztatták anélkül, hogy megállapították volna, elkövette-e a neki felrótt cselekményt, és ki nem zárták a pártból. Attól a pillanattól kezdve befejezte a MSZMP-vel és jogutódjaival való együttműködést. Ami a család érintettségét illeti, miután apám elolvasta Leninnek a kulákság likvidálásáról írott szavait a bolsevik párt rövid történetét taglaló könyvecskében, tájékozódni próbált erről Aczél Györgytől, aki akkor Zemplén megyei első titkárként éppen velünk egy házban lakott. Mivel Aczél nem tudta pontosítani a leírtakat, apám úgy döntött, nem várja meg, amíg likvidálják, így önként „felajánlotta” a tolcsvai szőlőnket, ahol - tekintve, hogy a numerus clausus miatt nem vették fel az egyetemre - a munkaszolgálatból visszatérése óta dolgozott. Gyerekfejjel megértem, hogy arra kényszerítették, vegyen részt a második téeszszervezési hullámban. Érthető okokból voltak vele szemben fenntartásai. - Ön hogyan került Budapest Főváros Levéltárába? - A diploma átvételét követően egyetemi tanársegéd lettem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, és amikor a tanszékvezetőm közölte, hogy nem megy el arra az 1973 októberében rendezett várostörténeti konferenciára, amelyet Ságvár Ágnes, Budapest Főváros Levéltárának főigazgatója szervezett, engem delegált maga helyett. Ott hozott össze volt egyetemi professzorom, Ránki György Ságvárival, aki arról beszélt, hogy a belügy és a Fővárosi Bíróság most fogja átadni a népbírósági iratokat, amelyek rendezésével egy történészt bízna meg. így jöttem föl 1973. december 1-jén Budapestre. - A kezdetektől kritikusan szemlélte a Rákosi-rendszert? - Egyáltalán nem, hiszen akkoriban semmit sem tudtunk róla. Erről a korszakról szinte alig volt egyetemi tananyag, hasonlóképp a középiskolákban. Ha az embernek nem volt megélt családtörténete, fogalma sem volt róla, mi folyik itt, a szüleim pedig nem beszéltek előttem ezekről a dolgokról. A szememet az 1945 előtti bűnösök felelősségre vonása okán létrehozott népbíróságok anyagai nyitották föl, amelyekből teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az elítéltek negyven százalékát, közel tizenkét és fél ezer embert csak a kiszabható törvényi minimum húsz százalékával, öt helyett egyesztendős szabadságvesztés büntetéssel marasztalták el, magyarul, éppen csak annyira ítélték őket, amennyit előzetesben leültek. - Ságvári Ágnes úgy fogalmazott, önt csak úgy lehet kordában tartani, ha a párt is rajta tartja a szemét a munkáján. Mivel érdemelte ki ezt a különleges figyelmet? - Semmi különöset nem csináltam, hacsak azt nem, hogy ebédszünetben, amikor mások kimentek ebédelni, lementem a pincébe, és megismerkedtem a bazilika altemplomában őrzött iratanyagok tartalmával. - Nem volt ez veszélyes akkoriban? - Mivel ezek az anyagok kilencvenkilenc százalékban csak egy meghatározott kör számára voltak kutathatók, nem volt kockázata, hiszen mint referensnek az volt a kötelességem, hogy dolgozzam fel, rakjam sorba, állítsam fel az eredeti Melyik a kedvenc... ...könyve? Talleyrand visszaemlékezései ...édessége? Konyakos meggy ...történelmi korszaka? 1989-1992, amikor érdemben részt vehettem a semmisségi törvények kidolgozásában, hozzájárulva, hogy jobbítsunk valamit, rendjét ezeknek az iratoknak. Más kérdés, hogy én közben céduláztam, kijegyzeteltem, másológép híján toll és karton segítségével igyekeztem kigyűjteni belőlük a fontosabb információkat. - Mikor kezdett tudatosan a fennálló rendszer bűneinek feltárásába? - Ha jól belegondolok, már a Major Ákossal elvégzett munka előtt, a hetvenes évek második felében teljesen világossá vált számomra, hogy ami itt folyt a népbíróságokon, nem egyezik a tankönyvekből kapott képpel. Az ébredés részben azáltal következett be, hogy voltak olyan kollégáink a levéltárban, akik személyükben vagy hozzátartozóként szenvedői voltak az ’56-ot követő megtorlásoknak, másrészt Ságvári révén, aki imádott mesélni a fiatalkoráról és korábbi tevékenységéről, például arról, hogyan folytattak lehallgatásokat. Ezekre az előzményekre épült a felfedezett levéltári iratanyag, Kovács Béla kihallgatási jegyzőkönyvei vagy a Magyar Közösség-ügy aktái, amelyekből teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nem a Rajk-perrel indult a történet, hiszen már az 1945-49 közötti időszak sem volt fenékig tejfel. Sőt... - Miután megírta Major Ákos visszaemlékezésének előszavát, kézről kézre adták egymás között az addigra félreállított egykori nagy fejesek. Nem érezte kockázatosnak, hogy a 70-es, 80-as években olyan emberekkel ül le beszélgetni a múlt dolgairól, mint Péter Gábor, a vele együtt elítélt volt igazságügy-miniszter, Décsi Gyula, Marosán György vagy a híres vérbíró, Ölti Vilmos? - Fel sem merült bennem. Tulajdonképpen azzal sem voltam tisztában, hogy az életemmel játszom. Az ember ilyenkor a fától nem látja az erdőt, viszont a megismerés vágya hajtja. Egyébként jellemző volt a rendszerre, hogy ezeket az embereket, akiket addigra elbocsátott a „Cég”, ekkor már nem is figyelték, így nyugodtan kézről kézre adhattak egymás között. - Ne mondja, hogy nem jutott eszébe, hogy ez veszélyes játék! - Tényleg nem fogtam fel. Olyannyira, hogy teljes lelki nyugalommal adtam oda az első ilyen anyagomat Csendes Károlynak a 80-as évek közepén. Fogalmam sem volt róla, hogy korábban Csendes a legfőbb ügyész büntetőügy szakbeli helyettese volt, és tagja a Szűcs Ernő vezette titkos hálózati csoportnak vagy hogy Szőlős fedőnéven jelentett. Erre csak akkor jöttem rá, amikor egyszer 1989-ben az ablak felé fordítottam egy iratot, amelyről ki volt festve a neve. Mivel az írógép itt, a domborulatból ki lehetett olvasni a nevet. Neki adtam oda az első ilyen anyagomat, és ő hosszú oldalakon keresztül írt hozzá kommentárt. - Miért állt érdekükben beszélni ezeknek az embereknek? - Két személytől eltekintve mindegyikük arra törekedett, amire Mindszenty is az emlékirataiban: elmondani a saját verzióját a történtekről. Persze volt olyan is, aki, mint utóbb rájöttem, ahelyett, hogy vallott volna magáról, tulajdonképpen engem hallgatott ki. Ilyen volt Tihanyi János, az egyházi alosztály vezetője vagy Bálint István, az ÁVH főorvosa, aki csak leste a szavaimat, aztán rögtön előadott egy olyan friss koncepciót, amelyről tudta, hogy nekem tetszeni fog. Ugyanazt játszotta, mint ’53-ban, a letartóztatásakor. Akkor is húszfajta változatban mondta el a történetet, mindenki kiválaszthatta, ami neki tetszett. A megkérdezettek többségének azonban elemi érdeke volt, hogy megvédje magát, hiszen a Erről a korszakról alig volt egyetemi tananyag, hasonlóképp a középiskolákban. Ha az embernek nem volt megélt családtörténete, fogalma sem volt róla, mi folyik itt: politika - amely a Rajk-Brankov-pernél jelölte meg az origót - ekkor már indexre tette őket, és azt próbálta elhitetni az emberekkel, hogy a bajok csak ott kezdődtek. El akarták mondani a saját verziójukat, és ideadták a rendelkezésre álló irataikat, vagy elmondták, hol találom őket. A hivatal ördöge azonban mindig rosszul dolgozik, mert bár úgy tudtuk, hogy a koncepciós perek iratait megsemmisítették, a Legfelsőbb Bíróság páncélszekrényében megtaláltam a Rajk-per mindmáig egyetlen legépelt teljes, tehát nem csupán a rendelkező, hanem az indoklási részt is tartalmazó ítéletét. Aki keres és kutat, annak sokszor szerencséje van. Az említett páncélszekrényből került elő a Rajk-per másodfokú, a Mindszentyt és társait érintő eljárás másodfokú, a Szálasi és társai per elsőfokú bírájának, az ’55 szeptemberében öngyilkosságot elkövető Jankó Péternek az összes ítélete is, és ott találtam meg Nagy Imre és társai ítéletét is 1986-87-ben. - Milyen élmény rábukkanni egy ilyen elveszettnek hitt, fontos peranyagra egy páncélszekrény mélyén? - Ennek nem az volt a lényege, hogy az ember elsőként találja meg, hanem hogy minél előbb publikálni tudja. Amikor a Legfelsőbb Bíróság elnökével és munkatársaival megcsináltuk azt az ötkötetes sorozatot, amely az Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez címmel látott napvilágot, az vezérelt minket, hogy egyfajta igazságtételt szolgáltassunk. Azt akartuk, hogy ezek a dokumentumok mindenki számára hozzáférhetők legyenek. - A Törvénytelen szocializmust a jóváhagyásuk nélkül publikálták az Új Magyarországban. Miért volt ez forradalmi olvasmány a rendszerváltás pillanatában? - Mert addig ennél jobban soha senki nem tárta fel a múltat. Ebben a munkában - a ránk nehezedő nyomás ellenére - nevesítve megírtuk, ki mit követett el. Ha valakinek igénye lett volna rá, ez alapján már akkor megcsinálhatta volna a számonkérést az egykori bűnelkövetőkkel szemben. - Nem okozott nagy csalódást, hogy ez végül elmaradt? - Nekünk a jobbító szándék volt a célunk, a számonkérés már nem a mi feladatunk volt. Mi egyet tehettünk: letettük az asztalra a dokumentumokat, amelyekkel élhettek volna. - A napokban a Parlamentben rendezett igazságtételi konferencián elhangzott beszéde után sokan Gulyás Gergely szemére vetették, hogy szerinte Göncz Árpád hiúsította meg az igazságtételi törvény hatálybalépését, holott Orbán Viktor, Áder János és Kövér László is ellene szavazott. Mi okuk volt rá? Az a Fidesz még a Szadesz kinyújtott karja volt. Mást jelentett akkor antikommunistának lenni, amikor valaki még mezei MSZMP-tag volt, mint most, ennyi idő távlatából. Nekik még annyi ismeretük sem volt arról a korszakról, mint nekünk, akik ezzel foglalkoztunk. Könnyű volt őket megvezetni azoknak, akik korábban nyakig benne voltak a kommunista médiumok disznóságaiban, írták az undorító ocsmányságokat, és utóbb váltak Nagy Imre és köre híveivé. - Önnek mi a személyes véleménye: kinek a felelőssége, hogy elmaradt az igazságtétel? - A véleményemet inkább megtartom magamnak. Az viszont meggyőződésem, hogy igazságot kellett volna szolgáltatni, egyszerűen mert olyan dolgok történtek, amiért felelősségre vonás járt volna. Ám Gulyás Gergely nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt mondja, nem volt meg hozzá a társadalmi támogatottság. Az ország más megszámlálhatatlanul sok tragédiát hordoz magában, nem is csak személyes családtörténete révén, de azért is, mert a múlt rendszer legnagyobb politikai bűnözőivel készíthetett interjúkat. A történésszel A Zinner című, az életéről szólt, nemrég bemutatott dokumentumfilm kapcsán beszélgettünk. SS 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT