Magyar Nemzet, 2019. szeptember (82. évfolyam, 173-197. szám)
2019-09-14 / 184. szám
2019. szeptember 14., szombat LUGAS 15 KÖNYVESHÁZ Kicsomagolt diktatúra Kormos Valéria Kádár-kori nőportréi MAJOR ANITA Ha kell, a férje elől menekülő, bántalmazott, gyermekeit tanyasi vályogházban nevelő Kovácsnéval kilincsel a tanács lakásosztályán, hogy emberibb körülményeket vívjon ki a három műszakban robotoló, lavórban mosdó, példaértékű anyának. Szolgálati Zaporozsecével tengelyig ragad a sárba, hogy aztán gyalog cuppogjon úttalan utakon az mászói bányatelepen - tényfeltáró írását természetesen a pártbizottság letiltja. A főzelékszagú „kancahotelek” visszajáró vendége, hogy belülről tapasztalja meg a női munkásszállások kilátástalanságát. Ha hűvös fogadtatásban van része az SOS-faluban, felajánlja a fáradt, hatgyerekes hivatásos szülőnek, hogy segít krumplit pucolni, s mindjárt megtörik a jég. Aki ma személyesen ismeri az Álomszövők - Nőnek lenni a Kádár-korban című könyv szerzőjét, nem könnyen képzeli el róla, hogy ez a poros cipőjű terepmunkás ő lett volna az átkosban. Kormos Valéria - és most én is lefestem a nőt, ahogy ő is fontosnak tartja megrajzolni főhősei küllemét, megjelenését is - maga a megtestesült elegancia: ápoltság, nem kihívó, ám minőségi toalett, ízléses smink, gyönyörű ékszerek - nagypolgári, már-már arisztokratikus viselkedés. Pedig „incifinci”, törékeny riporterként igenis alámerült a hetvenes-nyolcvanas évek valóságában, később meg olyan darázsfészkeket is megbolygatott (szovjet rabságba hurcolt nők, Fenyő János médiamogul meggyilkolása), amelyek e férfiközpontú világ hímnemű újságíróit is megrémítették volna. Pályája kezdetén a színházba is belekóstolhatott: munkásszálláson tengődő, szerencsétlen sorsú nők életéről szóló darab szereplőjeként vidékről felkerülve bolyong a nagyvárosi miliőben. Hogy, hogy nem, felső utasításra levették az Ódry Színpad műsoráról a szocialista társadalomra szégyent hozó alkotást, ahogy azt a Fábri Zoltán-filmet is csírájában fojtotta el a hatalom, amelybe szintén beválogatták a csinos, tehetséges kislányt - tudjuk meg a barátnő és kolléganő Schaffer Erzsébetnek a kötet írójáról felvázolt „szabálytalan portréjából”. Talán itt kezdődött a vonzalma a kemény történetek iránt, amelyek egyszerre tipikusak és nem hétköznapiak, s amelyeket már a legnagyobb példányszámú magazin, a Németi Irén irányította Nők Lapja újságírójaként majd két évtizeden keresztül feszegetett a múlt rendszerben. Kik a hősei abban a korban, amikor a verdikt szerint mindenki egyenlő, tehát legyen is egyforma, de azért Kádár Jánosné Tamáska Mária mellett Rotschild Klárinak is van egy-két szava a divathoz, amikor szemet hunynak a konzumlányok nyugati tevékenysége fölött, hiszen segítik a népgazdaságot, valutát termelnek az országnak; amikor bírni kell az italt, csak ne lássák rajtad; amikor fizetéskiegészítésként „népszokássá” válik a közösből lopás; amikor a minisztériumi hivatalnok a Dózsa György-kiállításon a kiegyenesített kaszákat kéri számon a tárlat kurátorán; vagy amikor a rózsadombi elvtársnők azzal dicsekednek, hogy villájukban Széchényi Pál grófi leszármazott törli a port? Például a Hadiköz vezérigazgató-nője, Rozália, akit 34 évesen, megkérdezése nélkül szemelnek ki arra, hogy tízezer ember sorsáért feleljen, s akivel tönkretett, 45 éves rokkantnyugdíjasként beszélget szövetkezeti lakása viaszosvásznas konyhaasztalánál a szerző. Vagy Éva, a kozmetikus, aki a szövetkezeti rendszerben nem átallja maszek fürjek tojását kenni az állami vendégek arcára, és aki nemcsak színésznők karbantartója, de az utcán strichelőket is felfrissíti, és vallja, a ráncokból megállapítható a jellem. És itt van Inci, a 3306. számú szövőnő, a Fehérvári úti tömegszállás lakója, aki társaival 1976-ban már a Nők Lapjához mert fordulni követelvén a „süketpénznek” nevezett pótlékot, azt a kártérítést, amely egészségkárosodásukért megillette őket. Megismerhetjük F. Dózsa Katalint, a hazai viselettörténet megalapítóját, aki kijuthatott nyugati szakmai utakra is, ennek dacára „pofázós” karaktere miatt megúszta, hogy a belügyesek megkörnyékezzék. Ica, az elhíresült rendőrgyilkosság, a „Sósügy” vezető vizsgálótisztje maga jelentkezett az újságírónál, hogy tollba mondja életét. Ellentmondásos személyiség bontakozik ki, melyet Kormos Valéria inkább sugall, mintsem minősít: „Egyre kuszábbnak éreztem ezt a nőt.” A legfelkavaróbb információra hajnalonta kivégzésekre jár az asszony, majd hazamegy felkelteni és iskolába indítani a gyerekét - olvasói levelek idézésével reflektál: „Hogy egy nő önkéntesen kivégzésekre járjon, annak olyan lelki defektusának kell lennie, amit a gyerekkori élményekkel sem lehet megmagyarázni.” Kormos Valéria könyvében - melynek címe és borítója is szimbolikus - kicsomagolja a legvidámabb barakk gondosan becsomagolt diktatúráját. (Kormos Valéria: Álomszövők - Nőnek lenni a Kádár-korban. Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta: B. Varga Judit. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2019. Ára: 3900 forint) Szájról szájra Romantikus csók a történelemben OZSDA Marcel Danesi romantikus filmekről beszélgetett a tanítványaival a szemináriumán, ahol a csók témája is felmerült. Az egyik diákja feltette neki a kérdést: „Mért tartjuk ezt a nem higiénikus aktust gyönyörűnek és romantikusnak?” A szerző - a Torontói Egyetem professzora - akkor nem tudott mit mondani, válasz gyanánt írta meg később a könyvét, amely a csók történetét és értelmét kívánja megmutatni. „Az embertudományokban uralkodó nézet a csók eredetét biológiai okokra vezeti viszsza, én viszont azt állítom, hogy a romantikus csók először a középkorban bukkant fel az árulás és a testi vágy aktusaként - szemben a hűséget és a spirituális vágyakozást kifejező, házastársak közötti lélegzetcserével” - írja Dancsi művében, aki szerint a romantikus csók ebben az időszakban jelent meg először az elbeszélésekben és a költészetben. Miközben ennek bizonyítására várunk, az ókori költőről, Catullusról ír, „aki az ajakcsókot szenvedélyes és erotikus aktusként magasztalja”. Az sem derül ki egyértelműen, hogy mi az összefüggés a csók és a könyv alcíme. A populáris kultúra születése között. Néhány közhely mellett viszont érdekességeket is megtudhatunk. Például nemcsak a csókolózásnak van külön szakszava: oszkuláció, hanem a csókolózás tudományának is: fitematológia, amely a csókolózás szokását vizsgálja, dokumentálja és értelmezi. Ami az egyik kultúrában romantikus viselkedésnek számít, azt a másikban bizarrnak vagy vulgárisnak tartják. A szexuális csókolózás néhány helyen ismeretlen -l van, ahol veszélyesnek, egészségtelennek vagy undorítónak tartják. A Kámaszútra az erotikus játékok és incselkedések közé sorolja. A tudósok sokféle elmélettel álltak elő biológiai és evolúciós eredetéről. Vannak, akik azt állítják, hogy a férfiak és nők azért csókolóznak, hogy genetikai összeillésüket ellenőrizzék, mások szerint a csók a szerelem kijelzője, tökéletes hazugságvizsgáló. A szerző sokrétűen foglalkozik a témával, bár bizonyos motívumok többször ismétlődnek. Kár, hogy az alkotásokat és a történeteket kevés fotó színesíti. Szó esik a könyvben szerelmi mítoszokról, legendás, viszonzott vagy reménytelen szerelmesekről, elátkozott párokról, megfestett és faragott csókokról, híres fotókról és filmjelenetekről, romantikus dalokról, még eladott csókról is. Marcel Danesi mesél többek között Rómeóról és Júliáról, Casanováról, Rodinről, Madonna és Britney Spears csókjáról, de olvashatunk Csipkerózsikáról, Reevesről, Humphrey Bogartról és még Harry és Ginny első csókjáról is a Harry Potter 6. részében. Széles a skála. Megtudhatjuk, hogy az egyik első mozgókép, Thomas Edison A csók című alkotása 1896-ban olyan felháborodást okozott, hogy a nézők kihívták a rendőrséget a vetítésekre. És mi a helyzet ma? Fennmaradhat a csók fizikai aktusa abban a korban, amikor elektronikusan is lehet csókot küldeni? Létezhet romantika a kibertérben? A válaszokért érdemes elolvasni a könyvet. Egyszer. (Marcel Danesi: A csók története - A populáris kultúra születése. Ford.: Zsuppán András. Typotex Kiadó, Budapest, 2019, 212 oldal. Ára: 2900 forint) Csehovról, Darwinról, Mozartról, Louis Armstrongról, Keanu / A CSÓK TÖRTÉNETE A populáris kultúra születése MARCEL DANESI HÉTVÉGI MELLÉKLET Lugas - A Magyar Nemzet hétvégi melléklete Szerkesztő: Fehér Béla; társszerkesztő: Margittai Gábor, Szényi Gábor; tervezőszerkesztő: Tóth Tibor; olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin ANYANYELVÜNK Fiumei szirmok POMOZI PÉTER Fiume az alámerült magyar álmok egyike. Legalábbis azoknak, akik szeretett Balatonukat képtelenek magyar tengernek nevezni. Nekik az Adria sós illata, a Kvarner-öböl ciprusai, a zsalugáteres ablakok előtti kertecskék rózsaszirmai tengeri múltunkat is idézik. 1779-től, majd a Jellasics-cezúra után 1868-tól 1918-ig Fiume és a tengermellék a magyar Szent Korona országai közé tartozott. Fiumében a kiegyezés utáni évtizedek hozták meg az igazi áttörést: vasutat Pestig, városi palotákat, villamosvonalat, kikötőfejlesztést, gyárakat. A Magyar-Horvát Tengeri Gőzhajózási Rt. gőzösei Velencébe, Nápolyba, az Örök Városba vagy az Adria keletebbi gyöngyszemei felé, Ragusába (Dubrovnik) és Kotorba (Cattaro) szállították az utasokat. A gigantikus budapesti beruházások hatására a századfordulós lapokon már modern, mediterrán nagyváros elevenedik meg előttünk. A mólók, a Szapáry-riva, háttérben az Adria Rt. székháza napernyős dámákkal, cilinderes urakkal. Néhány méterrel arrább vagonok, mólók és dokkmunkások veszik át az uralmat. A via Lodovico Kossuth sarkán beforduló villamosnál zöld rokolyás, girardis kislányok bámészkodnak. Mögöttük „Leopoldo Rosenthal Lipót” üzletének olasz-magyar cégére, távoli országok aranyszalaggal ékes, üvegtégelyekbe zárt csodáival, hajadonok és ifjú úrasszonyok vágyaival. Leopoldo Lipót feliratai a soknyelvű Fiumének a példái, amelyek 1918-ig meghatározták e népek és nyelvek találkozópontján létesült tengermelléki kultúrát. Egyik bélyegalbumomban ma is féltve őrzök a krajcárosok mellett egy régies olaszsággal és magyarsággal nyomott fiumei „pénzutalványt”, a magyar postabélyegző dátuma szerint 1892. január 11-én állították ki. Talán maga a stempliző tisztviselő is tudott magyarul. A századfordulón a város értelmiségi és tisztviselő rétegében jelentős volt a magyarok aránya, 48,6 százalék olasz mellett 13 százalék volt a magyar anyanyelvű lakos. Fiume ettől függetlenül sohasem lett igazán magyar város, ám a sok évszázados többnyelvűségben a magyarnak is helye volt. A boldog békeidőkben abbáziai nyaralásra induló magyar nem hagyta ki Fiumét. Jókai Mór is hosszabb időt töltött itt, tartózkodásának emléke az Egy játékos, aki nyer című regénye. Fogadott leánya, Róza itt esküdött örök hűséget Feszty Árpádnak, A magyarok bejövetele festőjének. Fiume első magyar írója, Borovszky szerint Császár Ferenc volt, akit a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) is tiszteletbeli tagjává választott. 1833-ban jelent meg a tengermelléki olaszok számára írt magyar nyelvkönyve Grammatica Ungherese dell’Avvocato Francesco Császár címmel, az avvocato a két szabad városban, Fiumében és Buccariban végzett kereskedelmi és váltójogi tanácsosi munkájára emlékeztetett. Fiume felvirágzása így sem rózsás-leanderes történet. A József Attila-i „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” tragédiája nagyrészt a helyi polgárság szeme előtt játszódott le. A Monarchia szegényeit 1903-tól az angol Cunard társaság utaztatta az Újvilág felé. Többek közt a Pannónia és a Carpathia nevű gőzösökön... Bár jogállása és népességtörténete miatt Fiume nem vethető egybe olyan felvidéki magyar városokkal, amelyekben századokon át hangsúlyosan és szervesen volt jelen a magyar elem, a Trianonnal ránk törő, olykor hisztérikus magyartalanítás számos párhuzamot mutat. Munka nélkül maradt, üldöztetésnek kitett magyar ajkú alkalmazottak ezreinek kellett menekülnie itt is, ott is. Bártfáról, Selmecről, Zólyomból vagy épp Fiuméból. A magyar középcímerpajzs alsó negyedének kétfejű sasa mára visszakerült Fiume zászlajára, és ismét van egy kicsiny magyar közösség, amelynek lelkes tagjai a szétrobbant délszláv állam magyar vidékeiről kerültek oda. Az olasz ajkú közösséggel olyan városról álmodnak, ahol a történelmileg egymás mellett élt nyelvek és kultúrák újra békében megférnének.