Magyar Nők Lapja, 1941 (3. évfolyam, 1-36. szám)
1941-12-20 / 36. szám
bornak. A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség és nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék borban és emberben. Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek politikához s tudnak hallgatni a diéfa alatt. Mit adjak nekik? ... Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a rozsnyói kereskedés híres liptóiját fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélő készsége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű, tiszta harapnivaló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak, akik különben nem borisszák, hiszen Turkesztánból hozatják a maguk rizsbora mellé a szőlőből készült bort, a szerencsétlenek ! Mikor a pincém meglesz, a soroksáriak megint fehér cipót sütnek, s Bácska is küld abált szalonnát a szüretemhez, így ülünk majd, sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú padon. Kezünkben bicska, mert úriember nem használ bizalmas étkezéshez idegen evőeszközt, előttünk a kétdecis poharak, a mélyben az ősz aranyfürdőjéből párás vonalakkal eléváló hazai tájt Hallgatunk. Mögöttünk, a pince mélyében, dohognak a hordók: a rizlinges, a somlói, a szilváni, a badacsonyi, a zirci porok halványsárga misebora, a kegyes tanítórendiek dörgicses termése, s a magyar homok szelíd hajtása, a derültebb nyári esték örök társa, a nyájas kadar, mely bornak nem igazi bor, de italnak enyhe és szórakoztató. A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek, messze, a mélyben, hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jószándékú népei között, a népek örök országútán, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat ,és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is,akiknek egykor meg akartunk bocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalékjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai korból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság. Csak néhány nap még és oltárhoz vezetem menyasszonyomat, Inezt. Egy kiránduláson ismerkedtem meg vele. Pályám a követségen jól indult. Rövid ismeretség után meg voltam róla győződve, hogy ebben a bájos leányban találtam rá életem párjára. Ezért gyorsan határoztam és Inez szüleitől megkértem lányuk kezét. Apja, öreg, igen gazdag kávéültetvényes, ránk adta áldását, anyja sírt meghatottságában. Egy este, valamennyien a menyasszonyomék villájának terraszán ültünk, egyszerre csak megjelent egy napbarnított férfi, talán negyvenéves, és ránk köszönt vidáman: — Jó estét! Erre a hangra szülei felálltak és a lépcsőhöz siettek, hogy üdvözöljék a vendéget, rokonukat. — Örülök, hogy viszontlátlak, — mondta a leány szilárd hangon rokonának. — Bemutatom neked a vőlegényemet... Egy pillanatra fagyos hallgatás hullt ránk, a most jött homloka ráncokba húzódott, pillantásával átfúrt. De máris visszanyerte nyájas modorát, könnyedén meghajolt előttünk és mondta: — Miért nem közöltétek velem már előbb Inez eljegyzését? — Hogyan közölhettük volna, Juan? Hiszen három éve hírt se hallottunk rólad, — felelte erre az ültetvényes. Másnap Inez elmondta nekem, hogy rokona három évvel ezelőtt megkérte volt a kezét. De, mert nem érzett iránta semmilyen vonzalmat, szülei kikosarazták. Nemsokára ezután Juan elindult világgá. Esküvőnk október tizedikére volt kitűzve. Juan, aki az első találkozástól eltekintve, mindig előzékeny és udvarias volt velem szemben, még násznagyomnak is ajánlkozott. Gyakran mentünk együtt hosszú sétákra, néha messze kimentünk a tengerre egy helyes bárkán, melyet Juan maga vezetett. A golf torkolata előtt mintegy két mérföldnyire néhány hete egy gőzhajó feneklett meg. Ott hevert, egy fekete roncs, se árboca, se kéménye, a hullámok verdesték tehetetlen testét. — Mégis csak érdekes volna ezt a hajóroncsot meglátogatni— mondtam egy napon. Juan felkapta ezt az ötletemet. Már másnap reggel — még ágyban hevertem — belépett a szobámba és jókedvűen rám szólt: — Ki az ágyból, jer! Kihajózunk a megfeneklett hajóroncshoz. Gyorsan felöltöztem. Juan meghívása tetszett nekem. Lesiettünk a partra, beültünk a karcsú csónakba és csakhamar kiértünk a nyílt tengerre. De a vidámság eltűnt Juan arcáról, homlokát ráncok barázdálták végig és egyszerre csak megtörte a csendet ezzel a kérdéssel: — Tehát két hét múlva nősülsz? Nagyon szereted Inezt? Választ mintha nem is várna, mereven nézett maga elé, félbehagyottan. Egyszerre csak felkiáltott: — Helyben vagyunk! Erre hátrafordultam és megláttam a hajóroncsot. Juan bevonta a vitorlát és megerősítette a csónakot egy lelógó kötélhágcsóhoz. Felkúsztunk rajta és átlendültünk a hajó korlátján. — Itt nagyszerű! — kiáltott föl Juan és mintha visszanyerte volna jókedvét. Nekem nem ez volt a véleményem. A fedélzeten a pusztulás minden nyoma. — Jer! — mondta hirtelen Juan. — Tudok itt egy pompás helyet, ahol kényelmesen reggelizhetünk. Utána mentem egy jókora kabinba, melynek közepén egy asztal állt. Juan kirakta az élelmiszerekkel tele kosarat, sültet, kenyeret, konzerveket csomagolt ki. — Igyunk bájos menyasszonyod egészségére és eljövendő boldogságára! — mondta. Leültünk, ittam és a rokon mingyárt újra megtöltötte poharainkat. Hogy mi történt azután, azt nem tudom, bizonyára elvesztettem az eszméletemet... Amikor feleszméltem, Jüant láttam velem szemben. Fel akartam állani, de nem tudtam. Amikor végignéztem magamon, észrevettem, hogy szíjakkal voltam összekötözve. — Mit jelent ez a rossz tréfa, Juan? ... — Hiába próbálkozol — mondta gúnyosan. — s tudod-e, hogy hol vagy? ... Egy céltáblán! Mert ez a roncs ma az erődítés ágyúinak céltáblája lesz. Egy óra múlva kezdődnek a lövőgyakorlatok. — Gyilkos! — tomboltam. — Hiába ordítasz. Senki se hallja. Egy óra múltán ezzel az ócska hajótesttel együtt eltűntél örökre... és én fogom megvigasztalni Inezt eltűnésedért... Hallottam lépéseit, melyek elhaltak a fedélzeten, azután csend lett. Emberfölötti erőfeszítéssel próbálkoztam újra megszabadulni béklyóimtól... Egy borzalmas robaj, mintha szétrombolnának egy acélból készült várat, aztán nyöszörgő fütyülés, mely közeledett és egy tompa ütés. A lövőgyakorlat megkezdődött ... Elállt a lélekzetem. Az ágyú roszszul célzott és a gránát elszállt a roncs fölött. Izgatottan figyeltem és azt kívántam, hogy a következő lövés találjon és a gránát vessen véget szenvedéseimnek. Már eldördült a második lövés, amit a víz erős csobbanása követett. Újabb robbanás... A roncsot lökés érte, amitől megingott. A következő borzalmas ütéstől a fejem nekivágódott a kabin falának, szemben a fal szilánkokra tört, mintha üvegből lett volna. Elvesztettem az eszméletemet. Amikor felocsúdtam, arcomon végig piros patakocska csurgott. Élek!... Rémülettel eltelve vártam az ötödik lövést... A gránát most végezni fog a ronccsal. De az ötödik lövés csak nem dördült el Úgy éreztem, mintha minden erem megnyílt volna és vérem kiáradna testemből. Hirtelen lépéseket hallottam a fedélzeten. Férfiak nehéz lépéseit. Kiáltani akartam, de nem tudtam. A torkomat mintha öszszeszorították volna. A lépések közeledtek ... már meg tudtam különböztetni a hangokat, melyek behatoltak a kabinba. — Nézzük meg, hová ütött be az utolsó lövés, — mondta valaki. Akárhogyan erőltettem, hang nem jött ki a torkomon. Azután feketeség borult a szememre. Egy kórházi ágyon tértem magamhoz. Körülöttem csupa egyenruhás férfi, a szemükben részvét és kíváncsiság. — Hogy van? — kérdezte az egyik tiszt Felelni próbáltam, de egyetlen hang se jött ki a számon. — A hangszálak megbénultak, — jegyezte meg az egyik, valószínűleg az orvos. — De ez hamarosan elmúlik. Néhány nap múlva minden rendben lesz. Inez e közben lázasan feküdt a gondtól és izgalomtól. Nem kellett neki elbeszélni ezt az élményt — a borzalmas drámát mely a hajóroncson lejátszódott kitalálta és csókolt engem, mint akit halottnak hitt. Juan eltűnt. Írta: J. G. de Maraimo Ford.: Moly Tamás