Magyar Nőorvosok Lapja, 1991 (54. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 3. szám - ORVOSTÖRTÉNET - Szabó András - Veszelovszky Iván: Adatok a császármetszés történetéhez a középkortól a XIX. század végéig
vagy alig voltak, az orvosok gyakorlati szülészettel nem foglalkozhattak. Az, hogy egyes rendeletek a papok kötelességévé tették a post mortem császármetszést, egyértelműen jelzi, hogy a legfőbb cél a magzat keresztségében való részesítése volt. A Lyoni Synodus 1245-ben így rendelkezett: a halállal vívódó terhes asszony esetében a lelkész találja meg minden lehetséges módját a császármetszésre való rábírásnak, miközben semmi esetre sem hagyja, hogy mielőtt a császármetszést végrehajtották volna, eltemessék. Szigorúan tiltotta a meg nem nyitott test megáldását, szükség esetén a pap kötelességévé tette a műtét elvégzését vagy az abban való segédkezést. A Kölni Zsinat 1280-ban foglalkozott a császármetszéssel, és figyelmeztette a bábákat, hogy a halott anya szájába fadarabot helyezzenek, így a magzat levegőt kap, míg elvégzik a császármetszést. A Trieri Synodus 1310-ben megállapította: ha az aszszony szülés alatt meghal, és a magzat még az anyaméhben van, azt azonnal meg kell nyitni, és a gyermeket, ha még él, meg kell keresztelni a következő szavakkal: „Creatura Dei, ego te baptizo” [4,10]. A késői középkorban a polgárosodás, a városok hatalmának megerősödése után a közegészségügy a városi magisztrátusok kezébe került. A városi hatóságok által kiadott első császármetszéssel kapcsolatos rendelet a Regensburgi Rendtartás 1452-ből, amely kötelezővé teszi a meghalt anyán a császármetszés elvégzését. Az 1480-ból származó Württembergi Bábarendelet valóságos műtéttani leírást ad a bábáknak a moribund szülőnőkön végzendő császármetszésről. Később Ulm város magisztrátusának rendelete a műtétet a férj beleegyezésétől tette függővé. A Hildesheimi Medical-Ordning ugyanekkor előírta: „Ha az anya a szülésben meghalt a gyermek megszületése nélkül, úgy a legközelebbi medicust vagy chirurgust oda kell hozatni, és a halottat a rokonok akarata ellenére is fel kell nyitni, a talán még élő gyermeket egy óvatos, célszerű metszésen keresztül napvilágra kell hozni.” [4]. Frankfurt város tanácsának 1786-os rendelete szerint a halott terhes testét meg kell nyitni, „tekintet nélkül arra, vajon az elhunyt szülése közeli volt vagy nem, az orvos mérlegelése szerint.” Számos neves középkori orvos foglalkozott a császármetszéssel kapcsolatos kérdésekkel. Maimonides (Moses ben Maimon 1135—1204) zsidó orvos szerint nehéz szülés esetén ismert volt a vajúdó hasán keresztül történő szülés. A középkori orvosi irodalomban Bernard de Gordon (megh. 1320 körül) skót származású montpellieri tanár említi először 1305-ben Lilium Medicinae című írásában a post mortem császármetszést. Guy de Chauliac(kb. 1298—1369), aki V. Orbán pápa orvosa volt Avignonban, az 1363-ban megjelent Chirurgia magna című művében szülészettel is foglalkozik. Ajánlja a post mortem sectio caesareát, és bal oldali hosszmetszést javasol. Gordonnal egyetértésben kívánatosnak tartja a méhszáj illetve a hüvelybemenet nyitvatartását a műtét elvégzéséig azon meggondolás alapján, hogy ily módon a magzat levegőhöz jut. Peter de la Cerrata bolognai professzor, aki V. Alexander pápa balzsamozását is végezte, 1363-ban megjelent sebészeti munkájának „De extractione foetus a matrice in muliere mortua et non mortua” című fejezetében a halotton végzett császármetszésről írva először ajánlja a linea albán történő metszést [ 1 ]. Niccolo Falcucci de Falconi itáliai orvos (megh. 1412) eredményes császármetszésről számolt be. Alessandro Benedetti de Legnano (kb. 1460—1525) padovai tanár könyvének 1533- as velencei kiadása címlapján egy császármetszés ábrázolása is látható (1. ábra). Arra hívja fel a figyelmet, hogy a halott anya száját egy fogai közé helyezett fadarabbal nyitva kell tartani a műtét elvégzéséig, hogy a magzat levegőhöz jusson. Később erre a célra speciális műszert is szerkesztettek (2. ábra). A száj nyitvatartásának célszerűtlenségét már Mauriceau felismerte a XVII. században, Steidele 1785-ben mégis úgy gondolta, hogy a burokrepedés után fecskendővel uterusba fújt levegővel a magzat légzése a császármetszés elvégzéséig fenntartható. Charles Etienne (Carolus Stephanus, 1504—1564) 1545-ben megjelent De dissectione partium corporis humani című művében részletesen ■ami истек iTvonii hoc volvninc ♦ALEXANDRI* Ikmdtcti vcrontnju phjrfui |гл ftanuirimi.fingu In corporum morbw a cipiu jd pcd«,gciK^ lAHi membriancpreme Jn,14uf~a*, еагмф iigiM.xxfeJibru cora/ |3cxa,pmtrra Haftevir corpori« huniam libros quirwjr, inc peftikom Ubrvm vi*um,& СоЦгсооомт medicina liem libellum. Q mi mi nimiri diligentii e.uuCi, аир nunc pris ивииш Ькст c Jiu,quorum c Itochu iucUcmep fccquem liber «kiuonstrabac. fГVEMirilSItfOFFIClNALVCAIANTO» N11 IVNTAt MKMSE AVCVSTO. ANNO. M. 0. XXIUU. 1. ábra. Alessandro Benedetti: De re medica, címlap, Velence, 1533 2. ábra. Halott anya szájának császármetszés alatti nyitvatartására szolgáló eszköz. Ryff, Frankfurt, 1580